Természetes, otthonos léptekkel baktatok előre a kitaposott ösvényen a Tiltott Rengeteg sűrűjébe. Olyan sokszor jártam már a thesztrálok kifutójánál, sanszos, hogy akár csukott szemmel is eltalálnék oda. Minden egyes kis gödröt, sárral és lucsokkal, majd lehullott falevelekkel betemetett krátert ismerek már, de ahelyett, hogy kerülgetném őket, lazán, zsebervágott kézzel, egyenesen belegyalogokol mindegyikbe, hallgatva, ahogy az avar zizzen a mindenre felvértezett, szinte térdig érő gumicsizma talpa alatt, sőt, még egy-két dallamot is megpróbálok elfütyörészni abból az idegesítő cserkészdalból, amit amióta megtanítottam Siriusnak, képtelen leakadni róla, és még a zuhany alatt is azt dörmögi, baromira hamisan - de hát sohasem kérdezte ki a véleményemet, hogy jól csinálja-e - Így folytatva azt az ördögi kört, amiből most már képtelen vagyok kilépni.
Egy pillanatig az erdő csendjében olyan tisztán és messzire száll a hang, hogy csak állok és gyönyörködök a saját munkámban, és legszívesebben itt maradnék örökre, de aztán eszembe jut az a szerencsétlen mardekáros srác, és a vállamon megigazítva a hátizsákomat, amibe visszaúton gombát akarok gyűjteni, majd folytatom az utamat, amíg ki nem érek arra a tisztásra, ahol már jó távolról megcsapja az orromat a friss, meleg trágya bűze.
Kezemet ösztönszerűen az orrom elé emelem. A francba is, túl nagy kérés lenne, ha a thesztráltrágyák is láthatatlanok lennének?
Grimaszolva folytatom az utamat, és már távolról kiszúrom a srácot, és egy pillanatra egészen ledöbbenek a patyolat cuccain, mintha egyenesen egy puccos fogadásról hopponált volna ide a trágya kellős közepébe, de ahelyett, hogy ezt szó tenném, csak vetek rá egy egészen elismerő pillantást. Ha a büntetőmunka végén is így fog kinézni, akkor tényleg igaz, amit a pedigrés aranyvérűekről suttognak a kastélyban. Bár a tény, hogy én alapból együtt élek kettővel, már alapjaiban megcáfolja a pletykákat.
- Nem pontosan értem, hogy mire vársz. Ha azt hiszed, hogy bárki is kijön ide szombaton hajnalok hajnalán, hogy elmagyarázza neked, hogy kell trágyát lapátolni, akkor valami egészen nagyszerű világban élhetsz, haver – hangom a korai órához mérten fásult, és életunt. De ez sokkal inkább a srácnak szól, mint úgy egyébként az életnek.
Annyi biztos, hogy nem ez az első szombat hajnalom itt a kifutón. Meg aztán ki tudna nálam jobban trágyát lapátolni ebben a kastélyban?
A fészer ajtót egy pálcasuhintással kinyitom, és egyből ki is dől belőle csörömpölve három lapát és egy cirokseprű, én meg ugyanebből a lendületből fel is kapok kettőt. - Akarod, hogy megmutassam, hogy kell csinálni, vagy egyedül is elboldogulsz? - széles, szombatreggeli vigyor húzódik az arcomon, enyhe rosszindulattal megspékelve, de a szemeim olyan ártatlanok, mint egy kétnapos velociraptoré, úgy nyújtom a srác felé az egyik lapátot.

what do you know -  oh,  you know nothing

Amit Philips iránt érzek jelenleg, olyan csekély, és olyan jelentéktelen, még ellenérzésnek sem mondanám igazából. A közöny cseppet sem titokzatos leple borul rám, ahogy egy pillanatig az arcát fürkészem, és rájövök az apró rezdüléseiből, hogy nem nagyon veszi jó néven, ha kioktatják, én meg örülhetek, hogy legalább ezúttal befogja a száját, talán még mindig elevenen él benne az emlék, hogy éppen a nagy szája miatt kerültünk ide.
Persze, tudom, hogy nekem is van részem benne, de olyan jelentéktelen, olyan aprócska. Ha abban a pillanatban nem én vagyok és nem ott, abban a helyben, attól Philips még esélyesen bezsebelt volna egy büntetőmunkát. Szóval mosom kezeimet, de tényleg. De próbálok hasznára lenni, mert a büntetőmunkának legyen már értelme, mert sokan azt hiszik hogy az csak azért van, mert a diákokat akarják szívatni, és egyébként egy egyszerű varázslattal el lehet intézni. Na hadd mondjak valamit, ezt a trágylapátolást valaki akkor is megcsnálja, ha mi éppen nem vagyunk itt, mert vagy nem olyan pengén varázsol, vagy mert egy kvibli, vagy mert tudja, hogy ha valamit meg akar csinálni az ember, csinálja a két kezével. Jóapám is mindig ezt monoogatja, igaz, biztos ő valami egész másra gondol, mint a szarlapátolás. Valószínűleg soha életében nem lapátoltak annyi trágyát a szüleim összesen, mint egyszem közös magzatuk.
- Ó, remek becenevet találtál nekem. Sokat kellett ezen gondolkoznod? És hidd el, ezek a thesztrálok itt baromira hálásak lennének, ha egyedül csinálnám, és valószínúleg a világ is egy szebb hely lenne, de hát nem egy kivánságműsor az élet – tragikus ábrázattal, a lapátomnak támaszkodva magyarázok, és szabad kezemmel a láthatatlan thesztrálok felé intek. Mert hát biztos ott kell lennük, a franc sem tudja, mert ugyebár láthatatlanok. És amúgy is nekünk a szarral kell törődnünk, nem a lényekkel.
Kinyitom neki a fészert, megmutatom direkt, hogy hol találja a dolgokat, már csak nem a kezébe nyomom, hogy még véletlenül se hibázhasson, és akkor mit csinál?
Vajon Philips felfogta, hogy odébb kell lapátolni a trágyát, és nem pedig elásni?
Én már egy adag trágyát tartok a lapátomon, amikor látom, hogy az ásóval balfaszkodik. Lecsapom a földre a sajátomat, és látványosan csapok a homlokomra.
- Khm.. Phillips megtudod mondani mondjuk az ásó és a lapát közötti alapvető különbségeket? Segítek. A lapát, ami az én kezemben van, segít, hogy könyebben arrébb tudjunk dobni sok szi-szart egyszerre. Az ásó meg, ami a kezedben van, nos, lyukat tudsz ásni vele a földbe, azért is olyan hegyes, és mondjuk eláshatod a hullámat vele később, ha ettől boldogabb leszel, de most inkább összpontosítsunk a melóra – a kis oktató jellegű előadáshoz természetesen szemléltetés is járt, és közben a nagy lendületben a gumicsizmámmal széttapodtam a körülöttünk lévő szart. Aztán, ahogy végzek, újra a lapátomnak támaszodok, és miközben próbálok megszabadulni a talpamra ragadt dzsuvától, szöget üt a fejemben valami.
- Amúgy Phlips, te látod ezeket a thesztrálokat?

what do you know -  oh,  you know nothing