A csillagvizsgáló torony csigalépcsője egy kifejezetten kellemes hely tud lenni, amennyiben nincs este, tehát forgalom se különösebben. Ha pedig nappal van és hétvége, akkor ez hatványozottan igaz, a kutya se akar erre járni. Csak én. Pontosan ez a lényeg, itt nyugodtan tudok sziesztázni egyet a délelőtti kviddics edzés után, ahol kutya mód meg lettünk hajtva. Szóval úgy érzem, hogy jár nekem a pihenés, meg az is, hogy a konyháról nyúltam magamnak egy kis süteményt, (a manókkal nem nehéz lezsírozni a dolgot) és egy vajsörös üvegben pedig van némi itókám, ami nem egészen az, ami a címkére van írva... persze, ha csak ennék-innék, úgy kicsit unalmas lenne a dolog, így hoztam a gitárom is, hogy elszórakoztassam kicsit magam. Kedélyesen üldögélek hát a lépcsőn, ölemben a gitár és ahogy járnak az ujjaim, ismertebb mugli népdalok akkordjait pengetem ki, ha lennének írek itt a közelben, biztos ropnák, mert ez az ő muzsikájuk. Néha pedig kis szünetet tartok és iszok az üvegből. Nem a legjobb amit csinálok a házirend betartásának szemszögéből, de érdekelt ez valaha is? Jó, talán elsős koromban... de manapság nagyon nem, pláne a varázsvilág ügyeinek állása alapján. Legalább ezeket a pillanatokat élvezzem ki nem?

Nem mondom, hogy nem vártam, hogy a prof bepróbálkozik, de nem lepett meg, hogy moderálja magát. Elvégre Britországban vagyunk. Az amcsi profok bezzeg... Persze róluk senki nem tud semmi kompromittálót mondani, csak ha ez az életpályamodelljét előrébb viszi. Nem is lényeg, sőt elég gáz, hogy a mérhetetlen unalom ilyesféle elmélkedéseket hoz ki belőlem, miközben teljes mértékben lesz@rom más magánéletét. Jó, néha fel tudja cs3szni az agyam, de olyankor úgysi kifüstölök valamit, aztán lenyugszom.
Ezek után mondanom sem kell, hogy nem terveztem egész délután a szobámban penészedni. Hátiszákomat magamra dobtam (nem hagyom ott a cuccom, amíg nem tudom, kivel lakom...), és kiléptem a szoba ajtaján. Egy folyosó és annak a végén egy lépcsősor látványa fogadott. Személyiségemből fakadóan azonnal olyasmit kerestem a horizonton, ami elsőre nem látható. Battyogva elindultam a lépcső fele. Úgy a folyosó felétől mintha szabályozott zajt hallottam volna. Két lépéssel arrébb világos lett, hogy pengetés tette próbára remek hallásomat. Elindultam a zene fele, de kb. eszembe se jutott, hogy esetleg nem kéne letérni a látható útról. Mi történhet, max felgyújtok valamit... Egy kiugró féloszlop mögé lesve egy keskeny csigalépcsőt láttam. Befordulva erősödött a hang. A kezem csöppet füstölni kezdtek, úgyhogy az első kanyar előtt megálltam. Csillapodj, Leya... Na jó, haladjunk!
Felmentem pár lépcsőfokot, mire egyszer csak szembetaláltam magam egy gitározó pacákkal. Rám nézett és elsőre nem szólt semmit. Nyilván, mert egy eldugott istenhátamögött ki mászkálna rajta kívül... Legalábbis ez járhatott a fejében, amikor helyszínt választott a sziesztához. Szóval nem szólt semmit. Értelemszerűen én sem szóltam semmit. Én a bizalmatlanság miatt. Kevés dolog tud meglepni. De az is lehet, hogy csak egy töredék másodperc volt, amíg egymás szemébe néztünk, csak hát relatíve lassan telik az idő az én világomban, amikor azzal küzd az ember, hogy ne pergelje meg senki kecskeszakállát.
- Csá – mondtam halkan, de határozottan. Vártam kicsit a reakciójára. – Szégyelled a zenédet vagy minek ücsörögsz itt egymagad? – talán csöppet pofátlan voltam most. De ismeretlen, mért lennék kedves... Mondjuk nem mintha én nem egyedül lennék, amikor csak tehetem. – Meddig tart még ez a lépcső? – tettem hozzá szerintem magamhoz képest aránylag talán mondhatni enyhén kedvesen. Nem azért, mert érdekelt, hogy mit godnol rólam. De talán nem küldenek el egy újabb kontinensre, ha emberien viselkedem. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva a normális szociális viselkedéshez. Bár lehet nem ártana...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepő, miszerint nem maradok hosszú időre teljesen magamra. Megtanulhattam már, hogy ha valahol zene szól a kastélyban, az előbb-utóbb odavonz valakit. Az már más kérdés, hogy jó-, avagy rossz szándékú illetőről van szó, jó hangulat, vagy büntetőmunka lesz a dologból. Szóval ahogy szemeim megpillantják az egzotikus küllemű leányzót, inkább azon gondolkodom el, hogy honnan tűnik ismerősnek, semmint, hogy miként került ide. Nem hagyom még abba a zenélgetést, csak tartom a szemkontaktust kis időre. Magamban el kell ismernem, hogy tetszik a kis szemezés, értékelem, hogy nem süti le a szemét. Nem látok bele semmit, csak a határozottságát érzékelem ebből. Végül csak rám köszön, mire a halk dudorászást, mely a zenélést kísérte, beszüntetem, de a játékot még nem. - Hali. - biccentek neki, míg összeáll bennem a kép. - Nem szégyellem, de azért gyakorolni nem a nagy nyilvánosság előtt szokás.- nem veszem fel a megjegyzését, nincs abban semmi. Már azért is, mert tényleg nem mindenki szereti, ha figyelik közben, egyeseknek ez stressz. Nekem mondjuk pont nem, de ezt a másik nem tudhatja még. Viszont igazat mondok, gyakorolni azért magamban szoktam. - Nem tudom, pontosan, hogy hány forduló van még, de a Csillagvizsgálóba vezet pár kör után. - intek a hátam mögé a fejemmel. - Cataleya vagy ugye? - csak beugrott új diáktársam neve, merthogy a lány az évfolyamomra jár és háztársam, de még nem régen van itt szóval alapvetően normális, hogy még kb. csak halványan, látásból ismerjük egymást. Az mondjuk most felrémlett, ahogy a házvezető bemutatta nekünk. Ezek szerint mégse vágott elégszer kupán a gurkó. - John Wellesley, igazán örvendek. - jegyzem meg vidoran, ahogy most már abbahagyom a pengetést, mert mégiscsak illetlenség lenne bemutatkozás közben nem igaz? Még egy vigyort is megengedek magamnak. - Ha gondolod, akkor nyugodtan telepedj le itt, van némi sütim, meg tüzes vizem, megosztom én veled szívesen. - nem voltam sosem mogorva alkat, pláne nem háztársakkal és velem egy évfolyamon tanulókkal. Első benyomást is most tudok csak tenni, de távol áll tőlem bármi mesterkéltség. Az én világomban alap,hogy az utolsó szál cigimet is megosszam a másikkal. Azt se nagyon feltételezem, hogy a "tüzes vízzel" beköpne a lány, nem látom, hogy spicli-fából faragták volna, de ha így is van, akkor sem érdekel, egy büntetés ide, vagy oda... utána meg tudnám, hogy kiben nem kell ilyen téren megbízni.

Végre valaki ebben a kócerájban, aki a szemembe néz és meg is tud szólalni. Kezdetnek nem rossz. Kicsit izgatott lettem, hogy talán találtam valakit, aki legalább egy ideig képes elszórakoztatni. Beszóltam neki, és még csak hátat sem fordított, mint a mélyen tisztelt professzor úr.
- Mert mért? Hadd lássák, hogy munka van mögötte, vagy sz@rd le őket. Legalábbis engem engedj tovább – adtam egy kis „jótanácsot”, majd közelebb mentem hozzá. Felvilágosított, hogy valami csillagvizsgálóba vezet a lépcső. Mondani akartam, hogy akkor viszlát, mert én marhára nem fogom a csillagokat lesni fényes nappal, majd visszajövök éjszaka. Úgysem fogok tudni aludni. El is akartam indulni visszafele, amikor a nevemről kérdezett. Amit tudott.
- Ja – válaszoltam ismét bőbeszédűen. – Mer’ te ki vagy? – kérdeztem vissza, mert fogalmam sincs, honnan tudja a nevem, és ha valaki tudja a nevem, az sose jelent jót. Ő is bemutatkozott, és akkor hirtelen beugrott, hogy bemutattak a nagyközönség előtt. Hurrá...
- Nem terveztem társaságban lenni, a süti hizlal, a szesz meg sose vezet jóra. Amúgy se osztogasd, mert elfogy... – oh, ma nagyon humoromnál vagyok. Ami nincs. Kajak megosztotta volna velem azt a kis semmi kajáját, aztán meg még alkoholt is adott volna. Ami szerintem nem túl szabályszerű. Szóval azért ül itt egyedül, mert sunyizik. Kezd tetszeni a fazon. Nem csak kívül.
Azok ellenére, amiket mondtam leültem két fokkal lejjebb a lépcsőre, hogy épp csak lássa a fejem. Láttam, hogy nem tudja, kínáljon-e, úgyhogy szóltam az érdekemben – Akkor lesz szesz vagy elhúzzak?

Beszólt a leányzó? És akkor mi van? Ellenkező esetben ezek után én is lelkiismeretlenül megteszem, ennyi a fejleménye ennek, de más semmi. Nem olyan érzékeny a lelkivilágom, hogy ebből tragédiát csináljak. És az az alkat se vagyok, aki ne állná a másik tekintetét. - Némi logika van benne, de míg festeni lehet így, ez annyira nem élvezetes. - vonom meg a vállam, mivel az, hogy én mit gyakorlok ki, vagy hogy írok egy dalt, unalmasabb folyamat. Nem hinném, hogy valakit érdekel, hogy ugyan azt a négy-öt hangot játszom újra és újra a lassú tempótól a gyors felé haladva, hogy biztos kézzel menjen a dolog. - Felőlem tovább mehetsz, nem foglalom el a teljes lépcsőt. - intek fél kézzel a szabad, igaz keskeny, út felé, mert ahogy féloldalasan ülök, van azért hely. Mondjuk nem értem, hogy fényes nappal mi jót akar ott csinálni, de szíve joga, nem az én dolgom. Mondjuk szemmel láthatólag ezt ő is átgondolta és nem nagyon erőlteti a tovább haladást, helyette inkább jöhet egy furácska bemutatkozás. - Évfolyamtársad és háztársad mellesleg. - teszem még hozzá, hogy világosabb legyen a dolog. Világos, hogy friss húsként még nem emlékszik rám, honnan is emlékezne? Én viszont nem ittam és szívtam még el az agyam annyira, hogy ne emlékezzek a bemutatására, amit házvezetőnk megejtett. - És ha hizlal? Le lehet mozogni nem? - vonom meg újfent a vállam, a kviddics miatt én edzek annyit, hogy gátlástalanul zabálhassam össze azt, ami jól esik. - Lehet, hogy nem vezet jóra, de a rossz dolgoknak is van helye a világon... mellesleg ha nem osztogatom, akkor is elfogy, én meg nem sajnálom mástól. - egyedül mulatni nem az igazi, még ha most nem is azt terveztem, csak kicsit lazítani. De én már csak ilyen elcseszett figura vagyok, ha van valaki, aki nem akarja a halálom és a társaságomban van, akkor megkínálom. - Ha lesz, azt még én is megvárom itt, ha nem gond. - vigyorodom el. - De addig is érjük be ezzel, ami itt van. - nyújtom át a leányzónak a "preparált" üveget az alkohollal. - Foglalj helyet nálam.

Ó, hogy felőled tovább mehetek. Még jó! Próbálnál meg nem elengedni... De most tényleg nem akarok sehova se menni, igazából csak eltűnni akartam csendben. Egyedül. De gondolom, neki is ez volt a szándéka, hát... Elb@sztuk. Mindketten.
Kiderült, hogy egykorúak vagyunk, sőt ő is ebben az „apartmanban” lakik.
- Itt koedukáltak a szobák, vagy itt is a 18. század uralkodik? – kérdeztem nagyon enyhe érdeklődéssel a hangomban. Akkora hülyeség, hogy külön laknak a csajok és külön a palik. Semmi értelme... Ha meg akarnak erőszakolni, úgysem a szobdában fognak, ha meg k3félni akar valaki, akkor azt bárhol máshol is megteheti. Egyáltalán nem látom értelmét, de mindegy, ez itt őfelsége magassága rezidenciája vagy nem tudom, micsoda, de itt még az Ilvermorny-nál is több a pókháló és a por. Nem mintha nem lennék hozzászokva a koszhoz...
- El lehet itt menni éjszaka futni? Az udvaron vagy az erdőben – érdeklődtem, ha már így kioktatott, hogy le lehet mozogni, ha zabál az ember. – Itt kviddicsezhetnek lányok? – ötlött fel bennem a gondolat, hogy abban a sportban talán behúzhatok valakinek, mert hát az segíti nálam legjobban a stresszlevezetést. Mint tudjuk. Ezért inkább nem is nagyon beszélek senkivel, mert félek, hogy bajuk esik.
Amúgy meg leültem mellé, ha már nem akart belém kötni, pedig tesztelve volt rajta egy kis enyhe provokáció, de átment. Becsületes dolog tőőle, hogy megosztja, amije van, ilyen ritkán fordul elő az utca emberénél. Bár engem az a bizonyos hajléktalan barátom mindig arra tanított, hogyha nincs is olyan tulajdonom, amit megoszthatok, osszam meg a szívem. Megtettem, és soha többet.
- Kösz – mondtam halkan, és átvettem tőle az üveget, majd beleittam. – Azért remélem, itt nem ilyen szamaritánus mindenki, különben minden nap részeg leszek – visszaadtam neki az üveget, közben pedig a szemébe néztem. Őszinte volt és talán boldog. Legalábbis nálam biztosan boldogabb.

- Szerintem egy intézmény sincs, ahol kamaszodó és tinédzser lányokat és fiúkat nyugodt szívvel egy szobába zárnának aludni. - intek lemondóan szavaira. - Szóval nincsenek koedukált szobák, mellesleg a fiú szobákba a lányok bejöhetnek, de fordítva már mágikus védelem van. - nem hinném, hogy valaki ezt elmesélte volna neki, ha ilyen kérdést tett fel, szóval jónak látom informálni, mielőtt még kitalál valami lehetetlen megoldást, például, hogy egy fiút fel akar hívni a szobájukba, megmutatni a lepkegyűjteményét. Mert ugyan mi másért tenné? - Lehetni lehet, de egy bizonyos óra után életbe lép a kijárási tilalom, úgyhogy azt követően csak settenkedve és sunnyogva érdemes közlekedni, ha megfogadod a tanácsom. - adom meg a válaszom, figyelmet fordítva arra is, hogy Cataleya sem tűnik minta diáknak, aki a szabályokat olyan kínos pontossággal követné, ahogy én sem teszem mellesleg. Ez jó pont. - Naná, az én terelőtársam is lány. - bólintok, kérédésre, kissé mosolyogva, mert a jelek szerint ő is játszik, ami ismételten jó pont. Kezdem úgy érezni, hogy a magának való, ebből kifolyólag kissé mogorvának tűnő leányzó azért messze nem rossz társaság, van bennünk egy-két közös. Na nem mintha hirtelen romantikus gondolataim támadtak volna és hat leendő gyermekem odaadó édesanyját látnám benne, csupán egy olyan egyént, akivel néha napján lehet egyet lógni, inni, netán bagózni és a kviddicsről dumálni, vagy épp játszani egyet. A háború árnyéka mellett szerintem az ilyen kontaktusok felértékelődnek. - Lehet segítene elviselni a napokat, mert ha jól látom, nem élvezed túlzottan az itteni légkört. - pillantok újfent szemeibe. - De nyugi, a többség nem olyan vajszívű, mint én... persze megvannak az adott körök, akikkel egész jó hepajokat lehet csapni, de, mint a világban általában, itt is a legkülönbözőbb alakokat fogod találni. - közben lazán pengetem az akkordokat, hogy, bár elég halkan, de a House of the Rising Sun bontakozzon ki, mint "háttérzaj" - Bár lehet, hogy egy szép lánnyal többen osztanák meg amilyük van...

- Mi ez a diszkrimináció? A pasikat nem lehet megerőszakolni vagy mi? Ebben a kifordított világban még a lányoknak is pálcájuk van – utalok a varázsvilágra, ami továbbra sem tölt el bizalommal. – Legalább az egyik térfélen kettesben lehet az ember. Vagy többesben, ki hogy szereti – egészítem ki kissé mélázgató arckifejezéssel.
- Te szöktél már ki? – érdeklődöm, miután felvilágosított a kijárási tilalomról. Mégis csak jó felmérni a terepet mások által, mintha én próbálnám meg és valami hülye fegyelmi bizottság elé vigyenek.
Kviddicsezhetnék. Válaszára csak enyhén bólogatok, jelezve, hogy felfogtam. Csak hát ennek más akadálya is van: - Nem jövök ki jól lányokkal – válaszolom magam elé bambulva. – Amúgy sem tudok játszani. Illetve egyszer beraktak az amcsi csapatba, hogy ott éljem ki az állítólagos agresszivitásom, de egy hét után eltiltottak a csapatprogramoktól, mert megtéptem a csapatkapitányt. Bunkó szőke r!banc volt – mesélem halkan, bár lehet, hogy baromira nem érdekelte a dolog, úgyhogy itt abba is hagytam.
- Azt mondod, legyek alkesz? – fordulok tekintete felé. Nem mintha nem az lennék, de ő ezt nem tudhatja. Egyébként tuti, hogy alkoholfüggő vagyok, de legalább nincs rám olyan rossz hatással, mint minden más tudatmódosító szer. A fűtől például nevetek és őszintén elmondok dolgokat. Boldognak tűnök. Azt nem tudom, hogy annak érzem-e magam abban a pillanatban, de hogy utána ki akarok vonulni a térképről, az is biztos. Remélem, soha nem akad itt példa arra, hogy én betépek... – Én nem akarok sehova sem tartozni – mondom el véleményem a különböző körökről, akik állítólag amolyan partyarcfélék. – Nem érdekel más – mert ha érdekel, ha törődsz valakivel, a gyengepontoddá válik. És ha ennyire nyilvánvaló a gyengepontod, akkor azt valaki ki is fogja használni.
Azt hiszem, bókolni akart a legutóbbi mondatában, csakhogy én baromira nem tudom kezelni a bókokat, úgyhogy általában nem is reagálok semmit. Mintha meg sem történt volna. Akkor nem lesz égő sem, ha esetleg mégsem bók volt. Figyelmem sokkal inkább arra irányult, amit játszott. Azonnal felismertem az akkordokat. Ez volt az Ő kedvenc száma. Az egyetlen barátomé... There is a house in New Orleans, they call the Rising Sun – dúdoltam, de alig hallhatóan. Annyira énekeltem volna. Még mindig él bennem, ahogy a rakparton játszik az öreg, én meg akkor még gyermekhangon dudorásztam a dalt. Akkor énekeltem utoljára, amikor...meghalt. Talán majd egyszer újra fogok...

- Ha azt a pálcát oda akarod dugni, ahová a nap sugarai sem érnek el, az azért problematikus lehet. - nevetem el magam a felvetés hatására. Kényes és kellemetlen incidens lenne, annyi bizonyos. - Na igen, gusztus dolga, én meg aztán nem ítélek el senkit semmiért. - pláne, hogy nekem is van a rovásomon. Mondjuk ezzel kapcsolatos Cataleya kérdése, amire ravasz vigyor ül ki az arcomra. - Mert úgy gondolod, hogy csak így látatlanban kiadom a titkaim mi? - játszadozom csupán. - De te nem tűnsz spicli alkatnak, szóval megsúgom a fülecskédbe, hogy igen. - persze ez nem valódi sugdolózás, nem hajolok közel hozzá, még felpofozna. Ha meg már pofont kockáztatok, az legyen majd valami radikálisabb, élvezetesebb! Nem igaz? - Vannak így egy páran és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez gáz, mert sokszor az ilyen csajok társasága jobb. Haveri légkör könnyebben alakul ki. - vonom meg a vállam kijelentésére, nem izgat, hogy kikkel jön ki, amíg nekem nem okoz gondot és jól érzem magam a társaságában. - Hallod, olyanból errefelé is flangál sok, aki meg van győződve a maga kis vértisztasági pedigréjéről. Jól tetted. - kacsintok rá, majd meghúzom az üvegem. - Bár egy csapatban tényleg nem jó a belső harc és feszültség, a Griffendél csapata meg most egész jól működik, ami azt illeti. - lehet, hogy nem izgatja a dolog, de szeretem a házam, a csapatot pedig még jobban, így el nem mulasztanám a lehetőséget, hogy egy-két gondolatot beszéljek róla. - Azt mondom, hogy ha így nyitsz, már esélyesen az vagy. - öltök rá nyelvet egy pillanatra kissé gyerekesen. Hiába, eddig egész jól elvagyok, így kellemesen pörgök is és olyankor hajlamos vagyok fura dolgokat művelni, de marhára nem bírom a halálosan komor, unalmas tagokat. Még jó, hogy nem lettem hollós... - Szíved joga, de ha kóternek tekinted ezt a helyet, akkor a sitt szabályok érvényesek: jobb, ha van csapatod, mert csak ők fognak cseszegetni. Ha nincs, akkor mindenki más. Bár azt a szabályt inkább hagyjuk, hogy az első nap meg kell ruházni valakit és akkor leszel biztonságban. Itt azzal nem sokat érsz el. - látom, hogy nem rajong a helyért, az iskoláért, ha meg börtönnek érzi és tekinti, tényleg nem a legjobb lépés, ha mindenkitől elvágja magát. Akkor marhára be fog csavarodni és fülig benne lesz a katyvaszban. De szíve joga. - Nem? - vonom fel a szemöldököm, majd passzolom az üveget, hogy igyon. - Marhára nem tartozik rám, de van egy olyan érzésem, hogy egy korábbi veszteséged miatt érzed úgy, hogy nincs szükséged másra. Nem akarok a múltadban vájkálni és világmegváltó tanácsot se akarok adni. Csak annyit mondok, hogy a Griffesek között találsz olyat, akire azért lehet számítani. - uff, beszéltem. Inkább gitározok kicsit s a jelek szerint sikerült elkapni a dalt, így hát Cat dudorászásával hangolom össze a számot.