Mellette pihegek, fejemet a karjára hajtom, hosszú szempilláim alól nézem alig szőrös mellkasát. Ha nem csak egy ribanc lennék akit felpróbált egy alkalomra, most a fejem hajtanám oda, kezemmel pedig hajában játszadoznék, kérném hogy búgjon nekem mocskos dolgokat. Így viszont csak óvatosan pihenek meg egy pár percre, aztán kivonom magamat a pihenésből, eldobált ruháim után keresek, na meg a cigarettatartómért.
- Nem zavar ha rágyújtok, ugye? -
Szememet feléje villantom, de kérdésem is inkább kijelentés. Ha zavarna sem igazán érdekelne, csak elhajtanám. Kiveszek egy vékony szálat, és a már csak félig rúzsos ajkaim közé illesztem.
-Kérsz? -
A tárcát az ágyra dobom, majd a gyújtót is. Úgy bámulom mintha most látnék először meztelen férfit. A fésülködő asztalnál ülve teszem a lábam keresztbe, a füst mögé bújva pedig belemerengek az eltelt percekbe. Ha a szeme csillogása nem fogott volna meg, már rég elhessegettem volna, a pénzt is kicsavartam volna ujjai közül, most meg, mint valai bolond fruska, szinte azt kívánom: sose menjen innen el.
-Nem vagy idevalósi, ugye? -
Nem vagyok benne biztos, hogy minden szavamat jól érti. Az angolt rendesen töröm, az akcentusom a kereskedők szerint, meg egyszerűen észveszejtő. De én ebben a pillanatban nem akarok észveszejtő lenni, sem csábító, csak egy egyszerű lány. Bár az tény, hogy egyszerű lány nem ül anyaszült meztelenül egy férfi előtt.

Teljesen bekattantam, ezt biztosan tudtam, csak még nem egészen szedtem össze a bátorságot arra, hogy ezt a tudást be is ismerjem magamnak. Néztem a cseresznye nagyságú melleket, meg pár nedves tincset, ami a halántékához tapadt és egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Gyönyörű volt – olyan szívfájdítóan gyönyörű, mint egy bágyadt naplemente egy viharos-felhős hét után, vagy mint egy hattyú a vízen, ahogy a tollait borzolja, vagy… vagy hát, mint egy nő szex után. Semmihez sem fogható és hiába van egy karnyújtásnyira, akkor is elérhetetlen marad. Van ennek értelme, vagy a négy feles után, amit magamba nyomtam ahhoz, hogy itt kössek ki, már fölösleges bármiben is értelmet keresnem?
- Igen, kösz. – Elvettem az ágyról a dohánytárcát, kivettem egy cigarettát, de közben végig azt a szálat stíröltem, amit az előbb ő vett a szájába. Nem is igazán a cigarettája érdekelt, hanem a rúzsnyom, amit rajta hagyott. Nem, tényleg nem tudom, mi van velem. Minden részlete izgat a nőnek, egyetlen mozdulatáról sem akarok lemaradni, és egy részem már rég megbizonyosodott arról, hogy ráköltöm azt a pár szaros plusz galleont, csak hogy egészen reggelig meg is tarthassam. Mintha nem tudnám, hogy minden mozdulatát csak megjátssza. Végül is minden kurva mélyen belül egy szar színész. Nem kéne erre ennyire rápörögnöm. Nem helyes.
Meggyújtottam a szálam, közben újra elbűvölt az a furcsa akcentus, amivel beszélt. Nem is evilági lény, ezen a bolygón senki nem is beszél így.
- Átutazóban vagyok. – Duruzsoltam. Ez hellyel-közzel igaz is volt. – De te se a környékről származol.

A füstbe burkolódzom, onnan nézem Őt. Lábaimat szégyenlősen teszem keresztbe magam előtt, mintha lenne bármi szégyelllnivalóm, mintha lenne bármi amit eddig nem látott. A hűs levegő játszik a bőrömön, a hideg kiráz, én pedig a hajam és a kezem takarásába próbálok bebújni.
Úgy méregetem, mint a nőstény oroszlánok a prédájukat - na nem mintha valaha láttam volna prédát leső oroszlánokat, pláne nem nőstényeket - kissé szenvtelenül, kissé bizalatlanul.
Nem tudom Őt hovatenni. Nem ismerem. Meg akarom ismerni.
Azt akarom, hogy húzzon el innen, és ne bolygassa föl az életemet.
Persze tudom, hogy könyörögnék neki, hogy maradjon, ha most menni akarna.
Talán még könnycseppeket is tudnék kicsikarni magamból.
Elejtek rá egy szégyenlős 'éppmostszexeltünknebámuljígy' mosolyt, és mintha tényleg valami kis fruska lennék, lesütöm a pillantásomat, ( Hogy aztán titokban picit felpillantva, a szempillám takarásáből leshessem a lélegzéstől mozgó mellkasát)
- Hova utazol? -
A szemem felcsillan, és el is feldem azt a fruskát akinek a bőrébe akartam burkolózni, a székről ellépek és az ágy szélén foglalok helyet, szemeimet áhitattal legeltetem rajta.
Mindig is utazni akartam, olyan helyekre jutni, ahol még sohasem jártam. Azt hiszem ezért is szöktem el. ( Magamat legalábbis ezzel hitegetem)
-Nem. Tényleg nem. Oroszországból jöttem. -
A fejemet félrebillentem, csakhogy jól lássam a reakcióját. A cigarettacsikket, vagyis azt ami a cigarettámból maradt, pedig mellette elnyújtózkodva pöccintem a hamutárcába.

Amúgy hülyeség, nem?
Mit tud ez a nő? Jól néz ki és jól tud kefélni. Ha igazán őszinte akarok lenni, nekem kizárólag az utóbbi tulajdonsága az érdekes, legalábbis az kéne érdekes legyen, de mégis. Hiszel ebben az első látásra szerelem dologban? Jó, én sem. Hiszel az első orgazmusra szerelemben? Ja, tényleg nem biztos, hogy létezik, mindenesetre, azt hiszem, közel jártam ahhoz, hogy ennek az elméletnek a végére járjak. Ha egy pillanatra lehunynám a szemem, már azt is magam elé tudnám képzelni, hogy én az életem hátralévő részében minden estét mellette töltök, akár igen, itt ebben az ágyban is. Miért ne? Pislogni viszont csak félve pislogtam, nem akartam egyetlen mozdulatát sem szem elől téveszteni.
Mert egy undorító, perverz, nyálas barom vagyok.
De hát láttál már ennyire elragadó mosolyt? Nem is kurva ez, hanem… minimum angyal. Vagy véla. Vagy ilyesmi.
Az ágyra ült. Zavartan vigyorogtam rá, pedig ha valamikor, hát most már igazán késő felvenni az iskolás fiús ártatlanságot. Kicsit feljebb húztam a derekamon valami selyemtakarót és slukkoltam a cigarettából válasz előtt. Kifújtam a füstöt.
- Nem tudom igazán. Minél messzebbre és minél gyorsabban. – Majd kis szünet után hozzátettem, hogy - Menekülök.
Ami persze nem volt feltétlenül igaz, de hát ki a fene ne hazudna egy prostinak? Ha már a farkad méretével tisztában van, legalább az életed minden egyes aprócska részletébe ne avasd be. Ne teljesen.
Meg ő is csak annyira volt orosz, fogadjunk, mint amennyire én voltam menekülőben. Tehát… csak így érzéssel. Biztos valami ukrán telepes szökött lánya. Összeráncoltam a homlokom.
– Hát… az sem a környéken van. És mi hozott téged onnan… öhm…. ide? – avagy… te mindig is prosti akartál lenni?
Egyébként halál idegesítő, mikor valaki szív két slukkot egy cigiből és aztán egyből elnyomja. Merlin, mi ez a nő?

Ahogy a keze mozdul, a szemem oda villan, és majdnem felnevetek, ahogy magát takargatni igyekezve a takaróval babrál. Ujjai játszi könnyedséggel siklanak a puha anyagon, én meg azon kapom magamat, hogy magamon akarom érezni azokat az ujjakat, ahogy az én bőrömön játszanak.
Az ajkaim kissé szétnyílnak, miközben végigpillantok a férfiúvá érett testén. A szőrszálak tétován tekeregnek itt-ott, de még csak pelyhedzik.
-Miért menekülsz? -
Rokonszenv támad bennem hirtelenjében. Hiszen én is menekültem, még mindig menekülök, még mindig rettegem attól, hogy fölbukkannak itt az ajtóban, és kivégeznek.
Hirtelenjében úgy érzem magamat, mint egy bizalmas. Közelebb húzódom, ahajam már szinte a mellkasát cirógatja, és onnan nézek érdeklődve a csillogó szemeibe.
Izzadtság és cigaretta illata van, és fanyar menta, ami csiklandozza az orromat. Akaratlanul jut eszembe, hogy nekem milyen szagom lehet. Fanyarul mosolyodom el, és mielőtt akár csak észrevehetné, húzódom el.
Felsóhajtok, és mellé hasalok. A lábaim, akár a sellők uszonya keresztezik egymást, és, mint a kislány ha mesét hall, teszem az államat a tenyerembe.
-Menekültem. -
A szemem merészen villan az övé felé, szinte kacérkodva.
-Nem vagyok szerencsés, mint a családom. Ők nem tolerálják az állapotom. -
Szégyenkezve sütöm le a szememet. Szeretném neki elmondani, hogy kvibli vagyok, hogy elátkozott és hogy halált érdemelnék az apám szerint. De nem tudom, hogy mugli-e vagy más, hinne-e nekem egyáltalán.

A miért egy igen fontos kérdés. Az angol ábécé például egy egész betűt szentelt neki, a kedvenc szójátékom ez a Y dolog, csak hát valami szökött ukrán prostinak hogy tudnád ezt érdemben elmagyarázni? Szegénykém, biztos kínkeserves volt megtanulja legalább ezt a szexutáni társalgás angolt, hát nem fogok itt még szóviccekkel is nagyzolni neki. Na de a miért akkor is fontos kérdés, már csak azért is, mert rendszerint lehetetlen érdemben felelni rá.
Miért menekülök?
Vagy hát... miért is csinálom azt, amit épp csinálok?
- Nemzedéki különállás. - mint a legkézenfekvőbb, és hirtelen egyetlen használható, feldobható érv. - Mármint... - Slukkoltam egyet, és kicsit feljebb csúsztam az ágyon, kihúztam magam, pont mint azok, akik épp valami jelentőségteljeset szeretnének mondani. - ...voltál már úgy, hogy túl sokáig be voltál szorulva egy helyre? És... körbevettek emberek, akiket szeretned kéne, és akik szeretnek téged. És minden, minden annyira jó, de te... te valahogy mégse tudsz örülni neki. Szóval... hát, ez így most elbaszottul hangzik, de... hát azt hiszem, semmi okom menekülni azon kívül, hogy menekülni akartam. Minden... működött, csak valamiért én fulladoztam.
Ezért sem nevezném feltétlenül én ezt menekvésnek. Jó, ez persze nem a teljes igazságot mondtam el, ez tény, de... hát, szóval a menekülésnél jobb szó sem jut eszembe.
Közben mellém fekszik. Közben leverem a hamut. Aztán slukkolok. Figyelem. Figyel. Még mindig meztelen. Beharapom az alsó ajkam.
Merlin! Egyébként ijesztően szánalmas vagyok, nem?
- Az állapotod? - ismételtem utána. Illetve kérdeztem, mikor végre elnéztem a seggéről. Kifújtam némi füstöt. - Miféle... öhm... állapot? - persze, hogy hazudik. Persze, hogy hazudnia kell. De azért tud szórakoztató lenni?

Eszmefuttatását hallgatom, közben pedig egyfolytában arra gondolok, hogy milyen szerencsés. Egy elkínzott mosoly kúszik az arcomra, ahogy belegondolok. Hiszen meg volt mindene. Emberek akik szeretettel vették körül, neki adtak mindent, és Ő mégis képtelen volt ezt elfogadni, nem kellett neki és eldobta. Messzire hajította, hátat fordított a dolognak. És ezért most gyűlölöm Őt, de mégsem tudom.
- Ugyan? A családom sohasem szeretett engem, sohasem vett körbe rajongásuk. Az egyetlen dolog amit valaha tőlük kaptam, az amit az előbb neked is adtam. Megtanítottak mindenre amit egy lánynak tudnia kell.
A nagybátyáim, az apám, az öcsém. Mindegyikük máshogy szerette. Lassan, erősen szívva, durván, nyelvvel játszva.. -
Megrántom a vállamat, mintha az egész semmiség lenne, mintha az, hogy gyermekkoromban a saját családom molesztált, semmiség volna. Pedig komoly dolog, nagy teher.
És teher ittas levegő ülepszik körénk. Felkacagok, hogy oldjam a feszült hangulatot.
- Kvibli vagyok. -
Úgy rántom meg a vállamat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Szégyenérzet nélkül nézek a fiatal férfi szemébe, kihívóan, vadan, tele élettel.

Elmosolyodom, hiszen már nem bánt, szerintem sohasem bántott a dolog igazán, persze kegyetlenség és talán el sem hiszed, hogy igaz, mesének is találhatod, de attól még megtörtént. Sosem kérném, hogy higgy nekem, valószínűleg ha találkozhatnék magammal, én magam sem tennék. Kurva vagyok, az életem egy hazugság, könnyűszerrel hitethetnék el veled bármit. Te nem tudod - de lehet, hogy már észrevetted -, de tetszel nekem, tetszik az élet a szemedben, a mellkasod íve, az apró szőrszálak a mellkasodon, az ajkad ahogy a cigarettát slukkolod.
Közelebb mászom hozzád, fejemet a tied mellé teszem le, de azért nem olyan közel, hogy kancsal legyek ahogyan nézlek.
- Soha senki.. -
Vagyis most már te, de valószínűleg nem hiszed el. Látom a szemedben, hogy kételkedsz, én pedig, hogy elhessegessem a borongós gondolatokat, felnevetek. Erőltetetten, hangosan, hagyva, hogy viccnek hidd az egészet.
- Naaa.. -
Búgok neked.
- Ne légy ilyen lehangolt, akkor mit fog szólni a Madame? Majd jól megver ha ilyennek lát. -
Szépen nézek rád, kihívóan és a testemet közelebb nyomom hozzád, hogy érezzem a melegedet, hátha megint megkívánsz. Mintha véletlen lenne, a lábamat a tiedhez érintem, és a göndör szőreid csiklandoznak. Elmosolyodom, még közelebb hajolok, egészen a füledhez.
- Van nálad fű? -

Felnevetek, mintha vicces lenne amit mondasz, s talán az is, napok óta a legviccesebb amit hallottam, s a nevetés ami kiszakad belőlem, olyan hangosan szalad végig a szobában, hogy a lábnyoma megragad az ócska padlón, s a fejemet is hátra kell vetnem, hogy nőietlen kacaj szaladjon ki belőlem, ami majd talán végigborzongat, vagy beletúr a hajadba.
- Engem te bolond! -
S a hangomban ott a megcsalhatatlan boldogság, s ezért hálás is vagyok neked, hogy megnevettetsz, hogy mosolyt tudtál csalni az arcomra, amikor egész nap csak meztelen férfiakat kell bámulnom, s eléjük térdelve minden élvezetet magamra öltenem, mintha tényleg szeretném amit csinálok, mintha ez az egész nem arról szólna, hogy pénzt keressek, mintha azért tenném, mert ezt akarom csinálni, mert ebben lelek élvezetet.
A fejemet a markodba tolom, mintha macska lennék aki mindjobban akar dörgölőzni, s élvezem az ujjaid szántását végig a fejbőrömön. Még az ajkamat is lebiggyesztem ahogy kissé feléd hajolva nézek bele a szemedbe, merthogy így akarom eldönteni mennyire mondod komolyan.
Aztán sóhajtok is, olyan teátrálisan, hogy jól halld, hogy ne hagyd figyelmen kívül, s végigmérlek szemérmetlenül, hiszen láttunk mindent egymásból, s még annál is többet: megosztottuk a testünket.
- A nadrágod zsebébe.. vagy... -
S olyan közel hajolok a füledhez, hogy a hajam egészen biztos az arcodat csiklandozza, s belé kuncogok a füledbe, hangosan, s az ajkamba is harapok, mert már a nevetés rázza a testemet.
- vagy.. átcsempészted a határon, s a farpofáid rejtekében pihen.. -
S felkacagok újra, hangosan s gurgulázva, hátradőlök melléd, s nevetek csak nevetek és nevetek.

- Ó, azt nem hagynánk neki. – duruzsoltam, szélesen elvigyorogtam és aztán

vettem egy mély levegőt.

No, jó, egy dolog, amiről nem nagyon beszélünk, mert hát kivel beszélnénk ilyenekről, hogy nagyjából ez az a pont, amíg még tudom, mit kell csinálni egy nővel. Csevegésen innen, orgazmuson túl – nem tudom, te hogy látod, de szerintem ez az a pont, ahol egy épeszű férfi egyszerűen csak kereket old, esetleg nőül veszi azt, aki épp mellette fekszik, elvégre olyan puha a haja és jó a szaga és
Hát, szóval le kéne lépni. De a mosoly csak ott marad kiterülve, mint valami döglött állat, az arcom közepén. Vagy hát nem is döglött állat, mert igazán élő, azzal együtt nem tudom, mit kéne kezdeni vele. Se a mosollyal, se ezzel a nővel, se azzal a ténnyel, hogy itt fekszem.
Le kéne lépni. Csak semmi kedvem még eltűnni innen, csak nem tudom, hogyha maradok, akkor mit kéne tenni. Egy újabb kör? Kifaggatni a múltjáról? Mármint… az igaziról?
Mármint, tudod, vannak az olyan pillanatok, amik igenis jó pillanatok, de ahelyett, hogy élveznéd őket, csak azon görcsölsz, hogy hogyan tudnád még jobbá tenni őket.
Még olyankor is, mikor a nyakamba bújik, mint valami éhes kiscica, meg amikor felnevetek, mert az orra csiklandozza az államat, és még hangosabban nevetek a kérdésétől, vele együtt, van ebben valami
valamiii
egész szánalmas?
Vagy ez a boldogság?
De miért akarna bárki boldog lenni pont ezen a helyen.
Megráztam a fejem.
- Nem, azt nem. De… tudok egy helyet, ahol szerezhetünk. Már ha úgyis… - a fejétől a vállán keresztül egész a csípőjéig, aztán annál is lejjebb simít végig rajta a kezem. – reggelig az enyém vagy.

Most jogosan gondolhatnád azt, hogy ez csak színdarab, hogy minden férfi aki ide téved, akit beinvitálok ebbe a szobába, ebbe az ágyba ugyan ezt érdemli, kuncogást és kéjelgést, dörgölőzést meg simogatást, elnagyolt csókokat, finom cigarettafüstöt, s talán igaz is lehet, mert mindenkinek ez jár, kényelem s élvezet, egy pár pillanat a világtól távol, de az nem pont olyan, mármint ha neked is meg van az a képességed, hogy képes vagy megkülönböztetni két kuncogást, vagy két simulást, akkor tudhatnád, hogy ez most igazi, nem csak olyan erőszakosan megjátszott, mint máskor, ez most elemi és ösztönös, jólesően barátságos így hozzád simulni, a testemet a kezednek nyomni ahol épp hozzám érsz, hogy érezd, hogy férfi vagy, igazán férfi, olyan akinek az ember lánya nem mondana nemet, hanem mindezt odaadná, még kérnie sem kellene, s én készségesen emelem a csípőmet, nyomom neked magamat, s már olyan közel simultam hozzád, hogy lassan a bőrödbe bújva sem lehetnék közelebb.
- És te elviszel oda magaddal? -
Csillan föl a szemem, mintha üvegpalotát ígértél volna, vagy legalább kristályokat ami csak az enyém, mindörökre csak az enyém.
És ha igen, akkor mit kérsz érte cserébe? -
Búgom a füledbe, s most már tényleg nagyon közel vagyok, már nem tudom jobban neked nyomni magamat, mégis tudom, hogy ti férfiak soha sem adtok semmit ingyen, s most tőled nem is kellene, bármit megtennék, hogy magaddal vigyél, mert hát engem soha senki nem visz el sehova, csak egy kurva vagyok, egy menekülő út ahova férfiak a feleségük elől szöknek, s a titoknak itt kell maradnia ezen falak között. Ne csodálkozz hát ha mindent megadnék azért, hogy magaddal vigyél.

Lehunyom a szemem és igazából nem tudom, hogy meddig tart az én szerepem, és meddig tart az ő szerepe, mint amikor két színész szerencsétlenkedik a színpadon, rendező és közönség nélkül, tompa fényekkel. Nem volt begyakorolt szövegkönyv, se instrukciók, se semmi, csak a puszta pillanat, amit mindenki annyira tesz művé, amennyire akar, meg amit nem lenne túl nehéz elripacskpdni, figyelj, pár nyögéssel lehet, hogy meg is tettem, de közel biztos vagyok benne, hogy ő viszont sokkal többel, na de kérem, én…
Mit is akarok mondani? Gondolom, egy macskához akartam hasonlítani, mielőtt rátérek itt a hús érintésére vagy a bőr melegére, ugyanakkor… bassza meg. Szóval van a férfi és van a nő, és a nő néha bámulatos dolgokat tud előhozni a férfiból. Nem feltétlenül olyanokat, amiről hangosan beszélni kéne, lehetne persze, de van valami íratlan szent szabály rá, hogy nem szabad, hogy sohasem szabad, mert ez nem az a rész, amire még büszke is lehetsz, hogy dorombolni kezd a kezed alatt, hogy valami merevedni látszik a lábaid között (újra) a beteljesülés és a kiüresedés boldog ígéreteként. Ez, barátom, ez igazából valahol a szívet szaggatja, ami a századik semmilyen szex után már végre érezne is valamit, nem csak váltakozó pulzusszámmal zakatolna a mellkasodban, amíg valaki feléd kerekedik.
Még egy korty a laposüvegből. Aztán még egy, hátha ez majd feltölt, vagy csak elfeledteti veled, hogy valamivel épp fel akartál töltődni, innentől meg tényleg-tényleg nem olyan nehéz mosolyogni sem rá. Kisimítottam pár tincset a homlokából, mintha számítana, hogy néz épp ki. De, a franc essen bele, igen is számít, tudod? Fájdalmasan szépen nézett ki.
- Miért ne vinnélek? Azt kell csináld, amit mondok, emlékszel? Én pedig azt mondom, gyere velem. – A mosoly pedig megül az arcomon, én se tudom, hogy most mi a fene van. – Nem tudom, mármint… tényleg nem. Csak mondd, hogy van kedved. Mondd, hogy nem a fűért teszed, és… és mondd hihetően!

A mosolyod egy pillanatra megrészegít, és én most tényleg nem értem, hogy te miért szorulsz rám, miért kell neked ennyi pénzt kifizetned, hogy valaki rendesen lekezeljen. Mármint olyan fiatal vagy, még túl eleven, s amúgy is látni rajtad, hogy a szakállad még egy cseppet ritka, a bőröd meg puha és pézsma illatú, amibe a hasam képes beleremegni.
Szóval nem értelek, nem értem, hogy igazán mit keresel te itt, velem. Engem olyna férfiak látogatnak akiknek hiányzik valami az életéből, kaland, szerelem, gátlástalanság, s rendszerint nekem kell eljátszanom azt a hiányt. Szerelmesnek kell lennem, kalandosnak és gátlástalannak, eljátszani az előre jól megfontolt szerepet, amiből soha semmilyen körülmények között nem léphetek ki.
Úgyhogy gyerek játék lennél, talán pont a fiatalságod miatt. Talán fel sem ismernéd, hogy mikor mondok igazat és mikor nem, olyan könnyen el tudnék játszani veled. Igazi élvezetet nyújthatnál.
A lábamat átvetem a csípőd fölött, s a combodra ülök, beleborzongva az apró szőrszálakba amik sietősen karcoltál végig a bőrömet. Közelebb hajolok hozzád, egészen megtámaszkodom a fejed két oldalán, s hagyom, hogy a hajam az arcodba lógjon, hogy egy kicsit megcsiklandozzon, s közben úgy mosolygom rád, mintha a legnagyobb titkomat szeretném veled megosztani.
- Milyen butus vagy.. -
Kuncogom föl.
- Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék a fű miatt olyan hangosan nyögdécselni? -
Gyors ráncba szalad a szemöldököm, aztán rögtön ki is simul.
- Mert ha ezt hiszed, akkor tényleg bolond vagy. -
Megcirógatlak a hajammal.
- Én téged akarlak.