Már alig vártam, hogy végetérjen a Legendás Lények Gondozása óránk, és végre az új fiú után eredhessek. Eddig nem sikerült túl sok információt összeszednem róla azon kívül, hogy mi a neve, hova járt ezelőtt, hogy mit sportolt és, hogy milyen helyzetben van a családja. Fú, na azon eléggé meglepődtem. Mármint nem 100%-ig biztos, hogy ez az ő családja, mindössze túlságosan is összeérnek a szálak. Nem is tervezek rákérdezni, egyelőre ez még elég ingoványos terep. Majd akkor, ha már egy kicsit sikerült közelebb kerülnöm hozzá, akkor jöhetnek a magánéleti interjúk. Jelenleg viszont sokkal érdekesebb, hogy kviddicsezik, ha jól hallottam, márpedig biztos forrásból tudom, már bekerült a Mardekár csapatába is, mint terelő! Arról nem is beszélve, hogy hivatalosan is játszott a gdanski csapatnál, ami oké, csak egy városi csapat, de valljuk be. Elég kevesen mondhatják el magukról 15 évesen, hogy a városi csapatban játékos pozíciót töltenek be. Nem csere, játékos! Hát Merlinre, nekem kell tőle egy interjú. Csak valahogy meg kell őt puhítani, hogy beleegyezzen, erre meg ki lenne a legalkalmasabb, ha nem én? Mármint bevallom, Marl is elég belevaló srác, és egyértelműen jobban ért a kviddicshez, mint én, de tudom jól, hogy mennyire nem bírja az olyan típusú embereket, mint az új fiú. Ugyanis az informátoraim a Mardekárban meséltek róla, hogy Stanislaw nem egészen az a barátságos típus… Szépen fogalmazva. Marl pedig pont nem az a varázsló, aki türelemmel tudna fordulni hozzá. Lehet, hogy ő a leglazább ember a világon, akit ismerek, de azt semmiképpen nem akarnám, hogy bármi balhéba is belekeveredjen. Majd én összehaverkodom vele, és akkor sokkal nyitottabb lesz a beszélgetésre idegenekkel is.
- Én is nagyon örülök, Stanislaw! Hívhatlat Stasiu-nak? A teljes neved nagyon hosszú. Te is hívj engem nyugodtan Sophie-nak, mindenki úgy hív. Meg amúgy is egy iskolába járunk, egykorúak vagyunk, semmi okunk rá, hogy udvariaskodjunk.- Határozottan és pontosan ejtem ki a nevét. Ha egy kicsit több időm lett volna felkészülni, legalább egy köszönést megtanultam volna lengyelül, hogy egy kicsit otthonosabban érezze magát, de túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy tovább várjak. Már azelőtt is egy széles vigyor játszott az ajkaimon, hogy válaszoltam volna neki, de ez határozottan nem is akar szűnni, sőt. A fiú észreveheti, milyen vidám is vagyok. Elvégre még mindig jobb, hogy hozzám szólt, mintha csak elsétált volna mellettem, nem?
- Azért szaladtam utánad... Amúgy nagyon gyorsan sétálsz, tudod? Nagyon siettem utánad, de Merlinnek nem sikerült utolérnem. Jól tudom, hogy sportolsz, ugye? Viszont tényleg örülök, hogy még itt a toronyban elértelek! Szóval azt akartam mondani, hogy szerettem volna beszélgetni veled. Jaj, igen, mint korábban mondtam, hívj nyugpodtan Sophie-nak, Sophia Misslethorpe - mutatkozom be lelkesen, és természetesen egy tapodtat sem mozdulok a lépcsősor közepéről. Nem, nem. Engem nem fog itt hagyni, még csak most értem utol!

Kredit

Kicsit meglepődök, ahogy a szavamba vág, de mivel már hallottam róla, hogy milyen goromba természete van, igyekszem nem magamra venni. Elvégre, ez csak egyfajta önvédelmi mechanizmus, sokat olvastam ezekről apa újságában, amikor a levelező rovatot vizsgáltuk. Biztos vagyok benne, hogy csak egy kis időre van szüksége, hogy megnyíljon, nekem pedig Merlinre, van elég türelmem! Egy jó cikkért bármit. Meg amúgy is, biztos vagyok benne, hogy mi ketten akár jó barátok is lehetünk. Amint kicsit lejjebb küzdöttük az emberutálatát, és esetleg kezdünk valamit az indulatkezelési problémáival, hiszek benne, hogy sokakkal ki fog tudni jönni, és akár segítheti a kviddics karrierjét is!
- Hmm, hát ha már ennyire nem tetszik, akkor találjunk ki valami mást! Mit szólsz mondjuk aaaaa… - A mutatóujjamat az alsó ajkamra helyezem, miközben erősen gondolkozom. Az arcát méregetem, igyekszem elkapni a tekintetét, hogy legalább egy kicsit többet láthassak belőle, mint a Mardekáros talárja... Próbálom felmérni, hogy pontosan mi is illene hozzá, de azt hiszem nem ismerem még eléggé ahhoz, hogy ezt tudjam. Érdemesebb csak azt felsorolnom, ami eszembe jut a nevéről. - Stan, Stas, Staś, Staszek, Stach, Stachu, Stasiek, Stosh… Úúú, várj, neked nincs egy második neved? Hogy is volt… - motyogok az orrom alatt, miközben próbálom felidézni pontosan mi is volt a második neve. Persze, persze, fontos dolog a memória, jó is a memóriám! Csak pont nem gondoltam volna, hogy a második nevére lesz szükségem. - Emil! Hát persze. Hívhatlak Emilnek? Ha már egyszer nem annyira vagy oda az ötletért, hogy becézzelek, akkor mit szólsz ehhez? Mégis csak egyszerűbb, nem mellesleg rövidebb, mint a Stanislaw!- Vidáman csacsogok, amikor odébb tol, természetesen félre is lépek, hogy elférjen. Akármilyen szívesen is tenném, nem állhatok az útjába. Helyette csak követem őt, és tovább beszélek. Háh, ennyivel még nem fog tudni lerázni!
- Jaaaaj, ne legyél már ilyen! Ha nem adsz esélyt az embereknek, akkor sosem fogod megtudni, hogy milyen emberek is ők valójában… Arról nem is beszélve, hogy milyen lehetőségekről csúszol le azzal, hogy mindenkit kizársz az életedből. Persze, semmi jogom, meg gondolhatod, hogy okom sincsen rá, hogy belebeszéljek a dolgaidba, de én tényleg szeretnélek megismerni. Hallottam rólad egy s mást. Elismerésre való a tehetséged a kviddicsben! - A kezeimet a talár alá rejtem, részben megvédve magam az kora őszi hűvös levegőtől, másrészt a balhétól. Nagyon szívesen megragadnám a vállát, és szembefordítanám magammal, de tudom, hogy ezzel csak olajat öntenék a tűzre. Márpedig nekem az a célom, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, nem pedig az, hogy kirúgassam.
- Misslethorpe, nem olyan nehéz ez- felkacagok, ahogy látom szenvedni a nevemmel. Nos, el kell ismernem, sokszor még az angoloknak is beleakad a nyelve, nem várom el tőle, hogy elsőre menjen neki. - De mondtam, hívj nyugodtan Sophie-nak! Ha pedig most nem jó, beszélhetünk később is. Én ráérek… Mármint nem mindig, de ne aggódj, ha küldesz egy baglyok, vagy csak üzensz valakivel… Bár nem is kell, hiszen több óránk is közös! Óra előtt, vagy után is tudunk beszélni. - Kitartóan követem őt. Egy pillanatra sem hagyom, hogy elszomorítson. Tudom, hogy furcsa lehet, hogy egy vadidegen a semmiből a nyakába akaszkodik, de el kell fogadnia. Különben soha nem lesznek még a végén barátai. Amúgy is, a kezei meg vannak kötve ezzel az elzárkózással, én csak segíteni szeretnék neki, hogy még inkább kibontakozhasson.

Ahogy felhorkant, és az arcára nézve látom, hogy pontosan milyen dühös is, kezdem érezni, hogy lehet kicsit visszább kellett volna fognom magamat. Mondták már párszor, ó, Merlinre, de hányszor! Bár leginkább csak Marl figyelmeztetett, hogy el tud velem szaladni a ló, és sokan nem szeretik az olyan beszédes embereket, mint én. A francba is Sophie, saját magadat gáncsolod ki! Bár még mindig nincs minden veszve. Még van lehetőség javítani. Igazság szerint, pár évig együtt fogunk még tanulni, szóval lehetőségem bőven fog akadni az évek során. Csak szerettem volna, ha minél előbb… Viszont, amikor két kézzel megragadja a vállamat, nagy, meglepett szemekkel pislogok rá. Egy pillanatra azt hiszem kikapcsolok. Nem tudom, hogy teljesen feldolgoztam-e, amit mondott, egyszerűen nem bírok másra koncentrálni, mint hogy milyen kényelmetlen is az érintése. Miért kell egyáltalán megfognia a vállamat? Kell egy kis idő, amíg rendezem a gondolataimat, abban a pár másodpercben pedig le is hagy, szapora léptekkel kell sietnem utána. Nem, még mindig nem akarom feladni. Bár kezdem érteni, hogy miről beszélhet. Az a furcsa érzés, ami körbelengett a tapintásától, mint amikor valami hideg, nyálkás cucchoz érsz hozzá az ujjaiddal. Kényelmetlen, bizonytalan és menekülni akarnál… De akkor sem adhatom fel. Apa nem erre nevelt, ahogy akkor cikket sem fogok tudni írni róla, ha elengedem az egészet. Márpedig akkor tud a legnagyobbat ütni egy hír, amíg sok új információt tartalmazhat. A cserediák, aki senkit sem enged magához közel, és nemsokára akár a Mardekár csapat sztárjává is válhatna, pedig határozottan egy ilyen hír. Mindenki tudni akarja, hogy kik az új arcok. Milyenek ők, honnét jöttek, mire képesek… Mindent. Az én feladatom pedig az, hogy kielégítsem a kíváncsiságukat.
- De… - Ahogy megperdül, elakad a lélegzetem. Figyelemre méltó! Nem sokszor történt meg eddig, hogy Sophia Misslethorpe-nak elakadna a lélegzete, és ne tudná befejezni, amit mondani akarna… Őszintén szólva, minden elismerésem a fiúé. Egyszerre szimpatikus és ijesztő. Teljesen felcsigázza az érdeklődésemet, most már száz százalékig biztos vagyok benne, hogy tökéletes cikk alany lesz. Csak valahogyan rendbe kell hoznom az előbbi hibámat. Tényleg lehettem volna óvatosabb. Öreg hiba, pedig minden információ a rendelkezésemre állt, egyszerűen csak túl izgatott voltam, és ráerőltettem magamat. Mély levegő Sophie, benntart és kifúj. Két lépés hátra, és fuss neki újra.
- Sajnálom! Nem akartalak megbántani, tényleg túlpörögtem. Csak olyan ritka, hogy bárki új érkezne és tök szimpatikus voltál… - Szomorúan lebiggyesztem az ajkaimat, és kiskutya szemekkel pillantok fel rá. Tudom, hogy ez csak apánál működik, de annyira berögzült, hogy nem is tudom, máshogyan hogyan is kéne bocsánatot kérnem. Mert tényleg sajnálom, ez nem hazugság. Ahogy szimpatikus is volt, amint megtudtam, hogy ki is az új arc. Bár lehet, hogy leginkább azért volt szimpatikus, mert rengeteg érdekes információ kapcsolódott hozzá, de a tényen akkor sem változtat, hogy érdekesnek találtam. Amint elfordul, ismét követem őt, bár legszívesebben visszafordulnék, a szél átfúj a taláromon, és most érzem igazán, hogy véget ért a nyár. Hideg van, a levegő enyhén csípi az arcomat. Viszont nem hagyhatok futni egy ilyen lehetőséget…
- De most miért? Különben is, ha meg akarlak ismerni, az a saját dolgom is… - Nem adom fel, nem arról vagyok híres, de egyértelműen visszaveszek a lendületből. Szívesen mosolyognék, de látom, hogy nem tetszik neki, szóval próbálok olyan fapofát vágni, mint ő is. Ha mást nem legalább tettetni tudom, hogy komoly vagyok.
- Vannak, de szeretném, ha eggyel több lenne - pillantok fel a fiúra ártatlanul. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy honnét szedem a bátorságot, hogy az előbbiek ellenére még mindig ne adjam fel, de egy kicsit büszke vagyok magamra. Apa mindig azt mondta, hogy ha el akarunk érni valamit, akkor sosem szabad feladnunk. Ha pedig nem adjuk fel, az azt jelenti, hogy erősek vagyunk. Bár elismerem, csábító a süti és egy cuki macska gondolata, de azok akkor sem múlják felül a srác hírértékét.