Milyen vagyok? Attól függ, éppen kit kérdezel. De azt hiszem, ez mindenkivel így van... mindig egyénfüggő lesz a vélemény. Ha a családomat vagy a barátaimat kérdezed, akkor valószínűleg azt fogják mondani, hogy segítőkész vagyok, mosolygós, életvidám. Egyrészt azért, mert alapjáraton is ilyen vagyok, másrészt viszont van, hogy azért, mert nem szeretném, ha az én gondjaimra figyelnének. Az, hogy én segítek valakinek, az természetes, viszont fordítva már nem megy ilyen könnyen a dolog. Nem tudom annyira elengedni magam, hogy csak úgy segítséget kérjek... pedig néha nekem is szükségem lenne rá. Én is tudom. De hé, adni mindig jobb, meg fontosabb, mint kapni, nem igaz? Hát, mindenesetre szerintem igenis így áll a helyzet. Ha viszont az ellenségeimet kérdezed - amiből egyébként szerencsére nem sok van-, akkor szinte biztos, hogy nagyokosnak gondolnak - egyébként hahó! Nagyokos Hugrabugos? Hát milyen oximoron ez már? Még rágondolni is szörnyű... öcsém szavaival élve: Aljas rágalom! Azt hiszem, elvétették a házat, mert az ilyesmit a Hollóhátasoknál érdemes keresni. -, esetleg önfejűnek, ami néha igaz is lehet, tényleg kész vagyok a saját fejem után menni, ha arról van szó, hogy mit tartok helyesnek. Ez persze még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az is a helyes út, amit én annak tartok, viszont ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor attól nem tágítok, akármennyire is tévút, meg képlékeny lehet esetleg a következmény.

Szerintem ennél kuszább már nem is igazán lehetne a családom. Na jó, de, valószínűleg igen. Apa, Arthur Emerson arra tette fel az életét, hogy ki és megismerje az összes lehetséges átkot és ellenátkot. Körülbelül másfél - két évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy ki ő. Azt tudtam, hogy létezik, abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ő tisztában van vele, hogy Peter és én is a világon vagyunk. Pedig de, nagyon is. Immár tizenöt éve. Az azért elég sok időnek számít. Na mindegy...
Anya, Lucy Parker a gyógy - és mérgező növények szinte teljes körű ismerője, szóval merem mondani, hogy bárki, bármivel nyugodtan, bizalommal fordulhat hozzá. Segíteni fog.
Az ikertestvérem Peter valószínűleg az egyik legelevenebb gyerek, akit valaha a hátán hordott a Föld. Bár csak néhány perccel vagyok idősebb nála, mégis olyan, mintha nem is a nővére, hanem a második anyja lennék... hát mi ez már? Vigyázhatna magára valamivel jobban, nekem is megvan az életem, hé! Persze, szeretem, mert az öcsém, de néha az agyamra tud menni.
A Roxfortba indulásunk előtti utolsó napon tudtuk meg Peterrel, hogy bizony, nekünk van egy Alex nevű féltestvérünk, aki szintén a Roxfortba jár, másodéves. Anyáék örültek, hogy jaj de jó, máris lesz ismerősünk, de én nem repestem annyira az örömtől Alex miatt... meg szerintem Peter se. Nem igazán tudtuk hová tenni a dolgot, az egyszer biztos. Mára azért már javult a helyzet, bár Pete még mindig orrol Alexre, amiért csak 11 évesen tudtuk meg, hogy egyáltalán ő is létezik. Próbáltam csitítani, mert hát erről aztán tényleg nem tehet egyikünk sem, inkább össze kellene tartanunk, de ő se könnyű eset....

- Peteeer! Nem megmondtam, hogy nem jó ötlet mindenfélével dobálózni? Naaa! Ne csináld már, hallod?
Nyaggatom a tesómat teljes erőbedobással, de persze megint hozza a szokásos formáját. Ami azt jelenti, hogy a füle botját se mozdítja arra, amit mondok... mert ő csak szórakozni akart. És én ezt megértem, én is szeretek szórakozni. De az már valahogy túllép a szórakozás fogalmán, hogy gykorlatilag mindenfélével is dobálózik, meg Hóborctól kér ötleteket, hogy mégis mit is lehetne csinálni? Igen, eleven gyerek, de ezért is jó, hogy itt vagyok neki én. Kicsit visszafogom. Legalábbis rajta vagyok az ügyön. Csak akkor elég nehéz a dolog, ha akkor csinálja, mikor épp dolgom van, és nem tudok mellette lenni. Aztán akkor megvan az esélye, hogy kisebb - nagyobb sérülésekkel kerül elő, pedig állítja, hogy vigyáz magára. Meg másra is. Szerencsére ezúttal sikerült elkerülnie a bajt, úgyhogy ugyanolyan épségben láttam viszont, mint ahogy magára hagytam.
- Naaa, de hát annyira mókás! Akkor meg miért ne lehetne csinálni? Engedd el magad, Soph! Ne legyél már ilyen nyársat nyelt, jó?
Kíváncsiskodik. Megjegyzem teljesen jogosan. Helyén van az esze, az egyszer biztos. Csak ne mindig olyanra használná, amire nem kellene! Jó, szerencsére jószívű, úgyhogy azzal nincs gond, a többit meg majd valahogy kézbentartom.
Csendben figyelem őt, bár tekintetemben és arcomon azért fellelhető egy halvány mosolykezdemény is. Ebből pedig tudhatja, hogy nem haragszom rá. Vagy legalábbis nem nagyon.
- Értelek, tényleg. De tudod, hogy a tanárok nem szeretik, ha ilyesmit csinálsz! Na meg én sem szeretném, ha bajod esne, akármennyire is eleven vagy és tudsz magadra vigyázni, bár azért lássuk be, nem véletlenül vagy tiszta sebhely. Viszont ha már mindenáron feszegetjük a határokat, és keressük a kalandot, akkor választhatnánk valami kevésbé, hát... veszélyeset is? Naa?
Van egy olyan érzésem, hogy teljesen feleslegesen járatom a számat, akkor is az lesz, amit ő akar, mert mindig kierőszakolja, hogy neki legyen igaza. Néha nem értem, hogy kerülhetett a Hugrabugba, és miért nem a Mardekárban van, Alex mellett. De azt hiszem, erre úgysem kapok választ.
- Szóval akkor mi lesz? Döntöttél már?
Azt hiszem, kár volt megkérdezni, mert Garry ebben a pillanatban száguld el mellettem, természetesen válasz nélkül, és már gondolkoznom sem kell, hogy tudjam: keressem Alexet és a csapatát, majd ott megtalálom az öcsémet is. Jaj nekem! Miért pont velük kellett összehaverkodnia?