Evan Cameron Rosier

The secret side of me, I never let you see
I keep it caged but I can't control it

   Evan, Cam,

   
   17

   
   Aranyvér

   
   Voldemort

   
   ?

   
  Mardekár
   
   Gryphon O'Shea

   
   Canon és valahol keresett is

   

A családom mi? Semmi különleges nincs bennük, apám Hector hatalom mániás aranyvérű seggfej, aki képes olykor félredugni, ezzel is mocskolva a család jó hírnevét. Nem mondom hogy megvetem érte, de nem is igazán érzem azt a közeli apa-fia kapcsolatot, és éppen ezért talán titokban gyűlölöm, akiknek megvan. Bár az is igaz, hogy gyenge az aki másokra támaszkodik mindenben és apám nyilván nem nevelne gyengének, hiszen mindig erről papol nekem, hogy erősnek kell lennem és Nero után nekem kell a családom nevét tovább vinnem. Érdekel is engem még a család? Fiatal vagyok, élni akarok, csajozni... nem pedig jegyben járni valakivel akivel még életemben nem találkoztam. Még szerencse hogy rémes a természetem, és az akivel apám eljegyzett, felbontotta a kapcsolatot. Szóval anyám... hát... egyszerű nő, azt hiszem próbál szeretni de nem teszi boldoggá hogy apám a nagyúr elkötelezett követője, és engem is erre az útra terel. Én meg hagyom neki. Mondjuk, nem igazán kell terelni, az iskolában is abban a bandában van bérelt helyem, amiről már most tudom hogy a kilencven százalék halálfaló lesz. Mármint érted, ezt tudja az ember. Aztán... aztán van egy féltestvérem, apám fattyú lánya, Antoinette. Vele mi van? Tudja a fszom, nem utálom, és nem rajongok érte, de... az isten verje meg, hogy lehetett hugrás? Mindenesetre azt hiszem elélünk egymás mellett és egy korban vagyunk körülbelül. Egy két hónap nem számít.

Hangulatember vagyok. Hisztis. Nyűgös. Mardekáros. Leginkább olyan, akinél nem lehet előre látni hogy milyen kedvében van. Ha békén hagysz, többnyire én is békén hagylak - hacsak nem vagy az esküdt ellenségem - ha kitérsz előlem, rád se nézek, és megyek tovább. Ha nem látsz a szemedtől, és nekem jössz, elküldelek anyádba, ha tovább pofázol, leátkozom a fejed is a nyakadról. Ha a barátom akarsz lenni, legyél művelt, láss túl a divaton és a rögeszméken, de ne élj tévedésben. Nem véletlenül kerültem a Mardekárba, és ha úgy hozza kedvem, csatlakozom a kegyetlenkedésekhez. A barátaim, bajtársaim megértik milyen vagyok, örülnek ha velük megyek, de nem piszkálnak ha inkább olvasok. Ha velük vagyok, beszélgetek, humorkodok, és ugyanolyan mocskos leszek mint ők, szavakban és tettekben egyaránt. Talán nem meglepő ha azt mondom dohányzok, igaz? Ha órán vagyok, nem veszed észre a jelenlétem igazán, csendes vagyok, és nem veszek részt a háborúkba. Ha megszólalok, kellemes érdes hangot hallassz, és egy normális választ, de ha hülye kérdést teszel fel, ne lepődj meg ha hülye választ fogsz hallani. Általában szerény vagyok, nem igazán dicsekszem el vele hogy valamiben jó vagyok. A barátod is lehetnék, ha nem lennék az ellenséged.
   

 - A kurva életbe, de el fogok késni - nyögök fel érzéssel, ahogy kiugrom szinte az ágyamból, és miután átesek a cipőmben megállok gondolkozni. A szobatársaim még ezer méter mélyen alszanak, most vagy kibaszott korán van... vagy hétvége. Nem tudom eldönteni, de elég motiváció nekem arra, hogy erőtlenül visszazuhanjak az ágyam szélére és további hosszú órákra átadjam magam a pihenés örömének. Előző éjjel szinte semmit nem aludtam, így szerintem érthető hogy még nem tudok éberen maradni. Képtelen vagyok nyitva tartani a szemeim.
Órákkal később éledek csak fel megint, de a helyzet még mindig változatlan. A szobatársaim még mindig húzzák a lóbőrt, de már nem tudok tovább aludni így hát felkelek. Egy elképzelt tökéletes világban most innék egy kávét és rágyújtanék egy cigire, de... így csak az marad hogy felhajtok egy energiapótló főzetet, hogy kicsit felpörgessem a szervezetem, hogy képes legyek végig verekedni magam a hétvégére feladott házi feladatokon. Egy köntösben botorkálok le a klubhelyiségbe hátha van még olyan kósza lélek akit reggel kilenckor kirúgott magából az ágy, de néma csend és hullaszag uralkodik mindenhol. Vissza ballagok hát és felöltözök, összeszedem a cuccaim, és úgy vonulok vissza, hogy megírjam a beadandó esszéket. A legtöbb diákkal ellentétben én nem utálom ezeket a feladatokat, mert tudom hogy arra valók hogy minket fejlesszenek. Ha az utamat akarom követni, és teljes mellszélességgel ki akarok állni a nagyúr mellett, akkor jónak kell lennem. Úgy vettem észre nekem az átkokkal van tehetségem, és eddig nem találkoztam olyasmivel amit ne tudtam volna feltörni. Még a könyvtárban a zárolt részleget is sikerült megfejtenem, szóval számomra már nincs tiltott könyv, hiszen azt olvasok el amit csak akarok. Ahogyan mindannyian tudjuk a tudás hatalom, és aki ezt a hatalmat tudja hasznosítani, azt nem érhetik az életben kellemetlen meglepetések.
Most mégis felnyögök, amikor a mágiatörténet esszém felé nyúlok, és már a torkomban érzem hogy el fogok felette aludni. Ennyire unalmas dolog a világon nincs. Nem értem ki volt az aki kitalálta hogy ezt az embereknek tanulniuk kell, de hogy ő sosem tanulta az is holt biztos. Félreteszem a dolgozatot, és egy másikért nyúlok. Előbb inkább megcsinálom a többit. Nem mintha azok vonzanának de át kell esnünk ezen is. Neki is állok az elsőnek. Hm, bájitaltan, ez nem lesz olyan nehéz... Bár nem vagyok mestere mint Piton, de azért élhető szinten tudok mérget keverni, bár leginkább a gyógyító italokkal és mérgekkel, teljesítményfokozó szerekkel foglalkozom, ebből is írom a dolgozatom. Ez mennyire káros, és rossz és persze soha nem főztem semmi ilyesmit. De nem ám, mert Piton is a mi csapatunkban játszik, elég ha megfőzi ő, az én szakterületem az átkok... Hm, egy kellemes kis húsz centis bűbájtan esszé.... Csodálatos, másra sem vágyom egy szombati napon...