A csillagos éjszaka ege alatt lépdel. Itt-ott gubancos, göndör haja kibontva úszik utána a sötétben. Óvakodva kel át a réten, hogy a nyílt terepről a tiltott rengeteg fái közt leljen menedékre. Az alvás ma éjjel sem szerepel az étlapján. Szobatársai már meg sem rezzentek, mikor az ajtó becsukódott mögötte. Csillagos este van, a félhold bevilágítja a rétet, és a tavaszi idő ellenére meglehetősen hűvös lenne egy normális embernek. De Jazzy sosem fázik, mezítelen talpa alatt meghajolnak a fűszálak, és megnyugtatólag nyomódik bele a bőre az erdő puha, barna földjébe. Ujjaival időnként végigsimít a fák törzsén ahogy elhalad mellettük. Hóna alatt egy különleges dobot szorongat, és már érzi, már érzi a bizsergést a tagjaiban. A lobogó tűzet az ereiben.
A megszokott tisztására érve elhelyezi a dobot egy fa tövébe, majd rákoppint a pálcájával és már hallja is a zenét. Először halkan majd egyre erősödve, majd megint halkulva, aztán ismét erősebben. Csípője mozdul az ütemre; kezei szaporán rakják a kis máglyát. Fordul, pördül, dobbant, porzik.
Pár perc múlva víg lángok csapnak fel a ropogó fák közül. Összecsapja két tenyerét, majd lehunyja szemeit, hogy az ütem átvehesse az irányítást minden egyes porcikája fölött. A tisztás széles, nagy, talán az egyik legnagyobb, ami még elérhető távolságban van az erdő szélétől. Korántsem tűzbiztos, akár véletlen az egész erdőt is felgyújthatná, de ez most eszébe sem ötlik a bongyorkának. Talpa dobbant, karja mozdul, és a tűzhöz vészes közelségben fordul. Különös táncának semmi rituális jelentősége nincs, ez csupán egy kialakult szokása álmatlanság ellen. Egészen belefeledkezik a mozgásba, haja a nyakához tapad, amikor is hirtelen megáll. Dobogó szívvel lép ki a tűz által megvilágított körből. Mintha… mintha lenne ott valaki. Vagy tévedne?
- Hahó? Van ott valaki? - kérdését elnyeli az erdő, a dobok elhalkulnak, nem marad más csak a mozdulatlan csend. Kipirult arca a fák közötti homályt fürkészi. Pálcáját ott hagyta valahol ledobva, de a szeleburdi lánynak eszébe sem jut, hogy esetleg szükség lenne rá.

Az ütemes dobolást átveszi a vér lüktetése is, egyszerre mozdul a dobokkal, valami igazán mély, ösztönös, elemi erő ébred benne, amivel tagjait mozdítja a hangokkal együtt. Aztán érkezik a felcsattanó sejtelem. Valaki van itt, és Jazzy nincs egyedül. Valaki figyeli. A csend vészjóslóan burkolja be, majd megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, mikor látja a bokrok mögül flegmán kilépő lányt. Már azt hitte valami fenevaddal lesz dolga. Balsejtelme következtében ösztönösen gyújtott lángot a tenyerében, amit észre sem vett, csak mikor a másik felhívta rá a figyelmet. Felkacag, mielőtt egyszerre válaszolna mindkét kérdésre.
- Bennszülött vagyok, sárkányok szültek és a tűz szoptatott. Dajkám a parazsak királynője volt, szeretőm az izzó Tűz, melyből szélben szálló finom hamu marad csupán… - szemei őrült lobogása ijesztően hathat, komoly pillantása nem ereszti az ismeretlen - mégis halványan ismerős - lány tekintetét. Lángoló, kitárt kezeivel pördül egyet, demonstrálva eszeveszett őrültségét. Majd megint felnevet.
- Persze ez mind csak vicc, színházi körítés. Amúgy sárkánykóros vagyok - vonja meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha mindenki tisztában lenne azzal, mi is ez a betegség. Ez a csoda. Vagy átok. Ki hogy fogja fel. A griffendéles lánynak sokszor inkább az előbbi, mint az utóbbi. Füstként omlik el a kezeiből eltűnő láng ahogy ismét a dobhoz lép, ismét rákoppintva, kényelmes háttérzenévé halkítva a lüktető dobolást. Ott áll a fa mellett, kibontott haja keretezi arcát, amint hullámos göndörségben omlik a vállára, lába ösztönösen dobol a földön. Kipirult arccal fordul a másik lány felé. Tulajdonképpen felvillanyozza, hogy társasága is akadt, bár nincs meggyőződve róla, hogy a másik nem nézi őt komplett idiótának.
- Ja, és Jazzy vagyok, te új vagy itt, ugye? - Nem mondhatni, hogy a göndörke nagyon képben lenne másokkal, de néha-néha neki is feltűnik, ha van egy pár új arc. - És van kedved táncolni? Én felajánlom a tüzemet, ha szeretnél csatlakozhatsz - csillogó szemei mohón tapadnak a másik arcára. Olyannyira vicces lenne, ha találna valakit, aki benne van a Jazzy-féle bolond mókázásokban. Valamint érez egy megmagyarázhatatlan hasonlóságot a lánnyal. Az még a legkevesebb, hogy éppen olyan göndör, sötét hajjal rendelkezik, de mintha egyfajta tüzet látna megcsillanni benne. Olyan hasonlót… de az nem lehet ugye? Elvégre azt mondják ritka ez a kór. Fittyet hány arra, hogy egyikük sem lehetne itt, nem zavartatja magát, hogy tilosban járnak, és egyelőre nem firtatja a lány miért nem alszik, majd elmondja, ha bántja valami.

Szerinte tulajdonképpen semmi különleges nincs abban amit mondott. Talán sejti, hogy nem egészen épeszű a magyarázata, de már egy ideje feladta, hogy próbáljon normális lenni. Időnként feltör benne a vágy, egy-egy alkalommal, hogy hasonló legyen mindenkihez, de aztán jön az újabb tűzhullám ami elsöpör mindent. Esetleg reagálna valamit az elmotyogott sértésre(?), de nem hallja meg, így nem is foglalkozik vele. A meglepett kérdésáradatot viszont annál inkább meghallja.
- Hé, hé, nyugi már! Igen, sárkánykóros vagyok, Thetfordban élek a családommal, és táncolok, de szerintem ezt láttad - feleli szélesedő vigyorral. Nem tudja mit kell ezen így fennakadni, de a másik lány legalább úgy kérdezett, mintha az élete múlna rajta. Kicsit zavarja, hogy ő viszont nem kapott választ a kérdésére, elég bunkó a lánytól, hogy nem méltatta válaszra. Szemöldökét ráncolva pillant a másikra, hogy aztán kikerekedő szemekkel figyelje percekig. Beteg? Milyen beteg, ő ezt most nem érti. Elég hosszú ideig tart mire a Drake lány agyában tudatosul, hogy az idegen a sárkánykórra céloz.
- Jaaa, hát így születtem. És nekem fontos a táncom, úgyhogy légy szíves kicsit kedvesebb lenni, mert tudod, a tűzzel nem játszik az ember - nem, ez tökre nem fenyegetés akart lenni. Vagy de. De igazából ezek csak üres szavak, Jazzy nem bántaná a másikat szándékosan, csak akkor, ha az életére törne. Még mindig ott motoszkál benne az a halványan ismerős érzés, az a különlegesség, hogy valami miatt hasonlóak a lánnyal, de még mindig nem tudja megfogalmazni, pontosan mi is az, ami miatt ezek az sejtelmek kerítik hatalmába őt.
- Miért érdekel ennyire a sárkánykór? Mert amúgy mesélhetek róla, helyezd magad kényelembe, és ha érdekel, elmondom - ajánlkozik egy cinkos mosoly kíséretében. Igazából Leya örülhet neki, hogy ilyen nyílt pillanatában kapta el, máskor előfordul, hogy csak udvariatlanul lekoppintja a kíváncsiskodókat.