Hara Hikaru

Silence is only frightening to people who are compulsively verbalizing.

Ruru, de csak Shotaronak


30


Aranyvér


Semleges, bár Voldemort felé húz

---


Mágiahasználók


Hideto Takarai


Saját

Egy teljesen átlagos japán varázslócsalád egyetlen gyermeke volt; igaz 14 éves korában született egy kisöccse, azonban valami gyógyíthatatlan genetikai rendellenesség miatt az egy hetes kort sem élte meg. Ez pedig a Hara szülők lelkén akkora sebet ejtett, hogy több gyereket már nem is vállaltak. És a saját fiúktól is kezdtek szép lassan eltávolodni, attól tartva hogy egyszer majd őt is éri valami baleset és őt is el fogják veszíteni, noha erre igen kicsi esély volt. De a csecsemő halála akkora trauma volt számukra hogy képtelenek voltak ép ésszel gondolkozni, csupán csak el akarták kerülni az újabb fájdalmat. Japánok. Ennek ellenére Hikaru a 20. születésnapja előtt még csak nem is volt soha Japánban, már Oroszországban született, és oda is járt iskolába. Ott ismerte meg az egyetlen személyt, akit jelenleg a családjának tart, Shotarot, még ha manapság igen ritkán is látják egymást.

Vad, gyakran dühkezelési problémákkal küzd, egy agresszív állat. Ja hogy nem egy alternatív univerzumban vagyunk, egy amolyan vetélkedőn, ahol a nyertes az a páros, aki a legtöbb dolgot tudja a másikról? Mert ha ez lenne, Hikaruék magasan vernék a többi versenyzőt. Ő azonban  fentebb elmondottal ellentétben teljesen más. Mondhatni tűz és víz a két varázsló, de talán pont ez az oka annak, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz, mert mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást.  Kettejük közül mindig is ő volt az, aki lehetőleg kerülte a konfliktusokat, és csak akkor mászott el valami társaságba, ha a másik elrángatta őt. Akkor is mondhatni ővé az a bizonyos csendes megfigyelő szerep, aki egy nyugodtabb sarokban meghúzódva figyeli a kis társaságot. Látszólag ilyenkor teljesen elvan a saját kis világában, amiből általában elég nehéz is kihúzni őt, De Hikaru ilyenkor figyel. Szereti megfigyelni az embereket, és ezt a képességét mondhatni már sinte tökélyre fejlesztette. Gyakran, még ha a szabadban is van, csak meghúzódik valahol, ahol senki nem veszi észre, és figyeli a mellette elszáguldó világot. Ezzel pedig igen hamar sikerül kiismernie az embereket, amit nem is fél sokszor felhasználni ellenük.
Talán ha egy kis gyilkos hajlamot fecskendeznénk ebbe a jámbor, szelíd külsőbe, egészen biztosan mondhatnánk, hogy ő az a csendes gyilkos típus, aki megfigyel, hogy aztán a megfelelő alkalomra várva lecsaphasson. Még szerencse, hogy ez egészen távol áll tőle. Amögött a kedves mosoly mögött szerencsére nem lapul semmiféle pszichopata hajlam. Igaz, érzelmek sem nagyon találhatóak, hisz az a kedvesség, és illedelmesség, amit a külvilág felé mutat csak egy maszk. Egy álca, hogy senki ne lássa mennyire üres is valójában legbelül. Hisz mióta a szülei gyakorlatilag ellökték maguktól nem képes teljes mértékben megbízni az emberekben, úgy gondolja, hogy neki talán tényleg az a sorsa, hogy egyedül legyen.
Csak hát ott van az a srác, aki már rég felnőtt lett már. Ő volt az egyetlen, aki vele volt a nehéz időszakban és akinek Hikaru is segített, aki mellett ott állt, és akiben még mindig igyekszik megtartani azt a csepp emberséget is, hogy ő maga se veszítse el pozitív érzelmeinek utolsó foszlányait.

- Hé Ruru, gyere már!!
- ...
- Ruruuuuu!! Megsüketültél, vagy mi?
- Nem. Vagyok. Ruru.
- Dehogynem. Egyszerűbb kimondani, mint a Hikarut.
- Nem érdekel...
- Naaaaa mindegy. Páran leszökünk a faluba, gyere te is!
- Nem látod, hogy tanulok? Nem érek most rá.
- De ne máááár...
- De de máááár...
- Ehh... Olyan unalmas vagy, Hikaru...

Unalmas...
Sokszor megkapta már ezt a jelzőt az évek során attól a sráctól, aki a többi közül kiemelkedve ténylegesen is a barátjának nevezhette magát. Mert hát az igazság az, hogy Hara Hikaru tényleg egy unalmas ember. Mindig is az volt; ezen csak az változtatott, hogy az a bizonyos barát néha akár erővel is elrángatta őt balhézni. Állandóan sodorta őt a bajba, hiába próbálta a fiatalabb kerülni ezeket a pillanatokat. De azóta már rengeteg év is eltelt, s már nem töltenek annyi időt együtt, amennyit régen. Azóta már mindketten felnőttek és mindenki ment a saját útjára, igaz, még levelekkel így is gyakran tartják a kapcsolatot. De egyébként Hikaru is belekezdhetett abba a saját, unalmas életébe, amire mindig is vágyott. Igaz... Talán Annyira mégsem unalmas, mint amire az ember gondol, mikor rájön, hogy egy pálcakészítővel hozta össze a sors.

- Sho... Nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne...
- Jajj ne legyél már ilyen betoji, nézd milyen ártatlan...
- Egy hippogriff sosem ártatlan. Ennyit megtanulhattál volna.
- Ugyan már... Csak egy tollat kell tőle szerezned... Fogadtunk, vesztettél... Ez a büntetésed.
- Ne lökdöss...! Ezért még egyszer kinyírlak, érted, Sho...?!?
- Jó, jó, persze... csak menjél már...
- Megyek már, megyek...

Az a találkozás persze nem az egyetlen ilyen alkalom volt. És talán csoda, hogy az utóbbi években Ruru volt az, aki az ehhez hasonlókba belerángatta az idősebbet. Mert hát talán az ilyen alkalmak az egyetlenek, mikor a másikban is meg tudja tartani azt a vékony kis szálat, ami az utolsó morzsányi emberségét is megtartja, és ilyenkor legalább egy kis időt tud vele tölteni. Neki pedig kellenek a pálcához a magok,amiket mindig is saját maga szerzett be. Néha viszont ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, és egy feldühödött hippogriff gyakran megnehezíti a dolgát. Ilyenkor jó, hogy ott van vele Sho, és vigyáz rá. De persze nem mindig ilyen szerencsés... Ennek pedig az egyik nyoma, egy, hosszan a mellkasán átszelő heg az egyik ékes bizonyítéka. Erről persze a másik szerencsére mit sem tud. Még csak az kéne... Aztán hónapokig hallgathatná a papolását, hogy ő bezzeg megmondta...

- Nem tűnhetsz el csak így... minden szó nélkül, Sho...
- Dehogynem... meg is tettem, nem?
- Igen... De ez akkor sem volt fair dolog tőled...
- Tudom... de legközelebb majd egy levelet írok, az úgy megfelel, Ruru?
- Amiatt csinálod ezt, Sho...?
- És ha igen?
- Mondtam már, hogy jöhetsz hozzám is, segítek... Ahogy mindig is.
- Most csak azzal segítesz, ha békén hagysz...

És azóta is kapja rendszeresen a leveleket, mikor Shotaro hónapokra eltűnik. És csak ez az egyetlen módja, hogy tartsa benne az életet, mert mást nem nagyon tud tenni. Pedig Merlin tudja, mennyire akar neki segíteni, És ezen néha még ő maga is meglepődik, hogy hogy lehet neki ennyire fontos valaki, aki még csak nem is a vér szerinti rokona. De ő az egyetlen ember, aki kicsit is számít neki, hisz mindig is ő volt az, aki vele volt, akivel át tudta vészelni a nehezebb időket, és akinek szintén segített, mikor szüksége volt rá. És ha most csak így tud neki segíteni... bár nem igazán tetszik neki, de elfogadja.

És gondolatai mélyéről végül halk szárnycsapások húzzák ki, majd az ismerős huhogás, mikor Shotaro baglya a nyitott ablakának párkányán landol. Egy újabb levél. Tőle.
De erre talán már személyesen fog válaszolni.