Ma is egy olyan unalmas napom volt, hogy semmi olyan nem történt, ami jó lett volna. Minden annyira lapos mostanában, nem esik az eső, nem lehet sétálni és egyre jobban bele vannak buzulva a szüleim Voldemortba, amit igazán nem értek. Múltkori levelükben is arról írtak, hogy nem értik miért nem tudom őket követni ezen az ösvényen, de inkább nem is gondolkodom ezen, mert hajam már így is tűzpiros.. akkor piros a haja, amikor mérges vagyok, igen. Most is az vagyok, szóval le kell nyugodnom, ki kell találnom valamit, ami eltereli a gondolataimat a szüleimről. Hát rajzolni most nincs kedvem, meg hát nem is tudom, hogy mit kéne rajzolnom. Az énekléshez elég hideg van már kint, szóval most azzal sem próbálkoznék meg, inkább.. hát.. nem marad más, mint az olvasás. Kéne keresnem valamilyen könyvet a könyvtárban, amit élvezettel olvasnék, de vajon van ilyen? Hát ha nincs, akkor majd keresek egyet.
Persze ahogyan elindulok már nap sárga a hajam és sokkal jobb a kedvem, mint amikor elindultam. Most már azon jár az eszem, hogy mit olvassak, talán egy regényt? De milyen legyen, krimi? Szeretem, mikor nem minden történet happy end, amikor nem mindig a jó győz, talán egy drámát kéne, Shakespeare-nak az egyik drámáját, mondjuk a Rómeó és Júliát. De azt is már elolvastam, így tehát nem tudok mit tenni.. tovább kell gondolkodnom és ahogyan gondolkodom nem is figyelek a lábam elé és megbotlok. - Oh hogy a cica vinne el a búsba, te... argh..  - természetesen most épp a földnek beszélek, mert hát miért is ne beszélnék neki? Veszek egy mély lélegzetet és az arcom elé boruló hajam vörös, vagyis a fele vörös csak, az a fele amit megszoktam változtatni. Majd mikor felkászálódok, akkor Lancelottal találom magam szemben.. vagyis én így neveztem el azt a fiút, aki mindig hallgatja, hogy hogyan éneklem..

Nem kellett volna ilyen bénának lennem, nem kellett volna elesnem ebben a szőnyegben, de hát ez vagyok én Lisa, Lisa Ambrose a kis szerencsétlen. Mindig is különc voltam, sosem illettem be a tömegbe, de engem ez sosem zavart, nem éreztem magamnak kevesebbnek vagy többnek, szimplán más voltam, mint ő és ez csak őket zavarta. Volt egy lány, aki megmondta, hogy ne szeretné, ha az ötméteres körzetébe mennék, nem értettem, hogy miért kérte ezt tőlem, de teljesítettem, sosem mentem hozzá olyan közel, pedig nem vagyok sem tetves, sem leprás. Aztán volt még egy lány, aki egyszer véletlenül meghúzta a hajamat, mert nem értette, hogy miért felemás színű. Ordibálni tudtam volna, de nem tettem, inkább mosolyogtam és megkérdeztem tőle, hogy ez mire volt jó. Csak egyetlen fiú fogadott el olyannak, amilyen vagyok és pont most előttem áll, nem kellett volna ilyet mondanom előtte, nincs nekem ilyen csúnya szám.
Majd mikor köszön, akkor csak elmosolyodom, nem nagyon szoktunk beszélgetni. - Szia Lanc. - mondom halkan, majd elkezdek integetni. Tényleg nem szoktunk beszélgetni, ezért is lep meg annyira, hogy beszél hozzám, pedig kedves és megértő srácnak tűnik, olyan jófej fiúnak. Kérdése meglep, talán picit le is sokkolok, nem szokta érdekelni másokat a hogylétem, még a családomat sem túlzottan, de hát nem is csoda, hogy meglep ezzel, tényleg nem mindennapos dolog ez az én életemben. - Nincs semmi bajom, jól vagyok. - mosolygok szépen és az előbbi vörös színt felváltja a nyugalom kékje, kék lesz a hajam. Szeretem ezt a színt, olyan szép, de most nem erre kéne koncentrálnom, hanem arra, hogy mit szeretne mondani, mert az sokkal fontosabb jelenleg, mint az én buta gondolataim meg hajszíneim.
Figyelemmel hallgatom végig, hogy mit szeretne kérdezni, talán kicsit nehezen böki ki, de elmosolyodom, mikor sikerül feltennie az egész kérdést. Közös munka? - Nincs semmi ellenvetésem, nagyon szívesen. - felem neki, de most nem tudom, hogy hogyan tovább..

El kellett volna érnem a könyvtárt mindenfajta hibázás nélkül, mert nem kellett volna összeesnem a földön. Főleg, hogy Lancelot végignézte az egészet, bárcsak máshogy alakult volna mindez, most pedig nem kéne ilyen kellemetlenül éreznem magam. Majd aztán, mikor elkezd lelkesedni azon, hogy nincs semmi bajom, akkor csak elmosolyodom és nézem őt. - Tényleg. - felelem neki halkan, hogy megerősítsem benne, hogy nem eset semmi bajom sem, mert tényleg így is van. Nincs nekem az égvilágon semmi bajom sem. Következő kérdése azonban meglep, nem is kicsit. Csak pislogni tudok pár pillanatig, majd hát végül sikerül annyira összeszednem magam, hogy megszólaljak. Veszek egy mély lélegzetet.
- A könyvtárba siettem és szívesen veszem, ha velem tartasz. - mondom neki őszintén, mert így is gondoltam, ahogyan mondtam. Szívesen vagyok vele, bár eddig nem is nagyon beszélgettünk, sokkal inkább volt az a helyzet, hogy ő zenélt én pedig csak hallgattam a zenéjét csendben, majd mindenki ment a maga útjára utána. - Nincs miért bocsánatot kérned Lanc. - mondom neki, amjd elindulok a könyvtár felé és megfordulok, ha még nem kezdett el volna jönni mellettem. Nem igazán tudom, hogy mit kéne neki mondanom,
így tehát ha nem szól hozzám, akkor csendben ballagok mellette.