Mostanában mintha nem teljesen lennék önmagam. Rossz a közérzetem, egyre több idegennel vagyok kedves - akár még hugrabugos mitugrászokkal is -, és a napirendem is felborult, holott számomra ez az egy, ami szent és sérthetetlen. Elvesztettem az irányítást, és minél sürgősebben vissza kell szereznem. Nem mehet ez így tovább, ezért döntöttem úgy, hogy egy éjszakát a Rengetegben töltök. Igen, igen, tudom, hogy tiltott terület, meg miegymás, de hol érdekel az engem? A Rengetegnek mindig is volt egyféle különös, számomra megnyugtató lüktetése, mely képes pár óra alatt visszaterelni a folyómederbe. Általában egyedül járok erre, megvan a fix útvonalam, de mikor mások is velem tartanak, akkor nyilván nem a megnyugvás miatt jövök ide, sokkal inkább valamiféle szívatás van tervbe véve. Most azonban nem, és remélem, senki sem zavar meg. Átvágok egy bozóttal sűrűn benőtt útszakaszon, minek következtében néhány véres karcolást gyűjtök össze, de ez meg se kottyan. Ugyan, hagyjuk már! Verekedtem én kisebb koromban eleget az utcán ahhoz, hogy néhány vérvörösre festett csík a bőrömön zavarjon. Nem hosszú az út egyik kedvenc pihenőhelyemig, és nem is veszélyes a tisztás. Még semmi és senki sem rontott ott rám. Mintha rajtam kívül senki nem is tudna a kis, zöld területről, ezért hát nyugodt szívvel fekszek hanyatt a fűben, és hunyom le szemeimet. Azért persze biztosra mentem, és nem teliholdkor jöttem ide. Öngyilkos hajlamaim még nincsenek, és a közeljövőben remélem ezt az állapotot meg is tudom őrizni.
232 szó ║ Bocsi, hogy csak ennyi...
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 6 Júl. - 20:47
Cheryl & Capricus
Ha Mardekáros vagy, néha egyszerűen "kötelező" tilosban járnod. Vagy legalábbis feszegetned a határokat. Főleg, ha a családneved Phillips. Míg a nővérem, America is idejárt, végképp sokszor keveredtem bajba. Többnyire az ő uszítására, sugallatára, nevezze mindenki, ahogy szeretné. Nem arról van szó, hogy mindent a testvéremre akarok kenni, de meg kell hagyni, elég nagy zsarnok. Kicsi közöttünk a korkülönbség, kicsit mindig is olyan volt emiatt, mintha ikrek lennénk. Nem mondhatnám, hogy utálnám, vagy ilyesmi, de az biztos, hogy kicsit túlzottan is szereti kézben tartani a dolgokat. Meg van róla győződve, hogy ő aztán tudja, mi a jó nekem, hogyan kell a "nevemhez méltón" élnem. Talán pont ezért van, hogy bár az eddigi életem során, azt az egy évet leszámítva, mikor ő már a Roxfortba járt, én meg még tízévesen nem, gyakorlatilag mindig együtt voltunk, vajmi keveset tud arról, hogy valójában milyen ember vagyok én vagy milyen terveim, céljaim, vágyaim vannak. Érzelmileg úgy igazán soha nem tudtam megnyílni neki. Bár azt hiszem, neki erre nem is igazán volt igénye. Elképzelt valamilyennek és igyekezett hozzáalakítani ehhez a képhez és nem fordítva. Most viszont ismét "szabad" vagyok. Ő elvégezte az iskolát, nekem viszont még van egy évem. Egy évem arra, hogy megtaláljam önmagam és év végén valahogyan az értésére adjam, hogy én nem azt az életpályát akarom, amit ő és a szüleink szántak nekem. Nem akarom, hogy rám tegyék a jelet és ez határozza meg az életemet. Én sportoló akarok lenni! És akkor még nem is beszéltünk Rosamund Thatcherről. America mindig is utálta, hacsak hozzászóltam. Egy mugli származású lány. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Csak többször jut eszembe a kelleténél. Sokkal többször. Még szerencse, hogy ezt America nem ellenőrizheti. Mégis, most nyomtalanul eltűnt és tartok tőle, hogy ez nem véletlen... Túl sok a gondolat a fejemben, ezért van szükségem erre az éjszakai sétára. Erre is még a nővérem szoktatott rá anno. Még csak elsős voltam, amikor már kirángatott éjnek évadján a klubhelyiségből, mert hogy az "milyen menő". Voltak rázós helyzeteink, de ha vele jöttem ki, valahogy sosem kaptak el. Bízom magamban, hogy megtanultam tőle ennek a praktikáit is. Mert America ugyan nincs itt, de a barátaim, a háztársaim elkönyveltek valamilyennek az évek során és ők továbbra is elvárják tőlem a kötekedő bajkeverő szerepét. Pedig én nem akarok bántani senkit! Miért lenne rosszabb valaki csak attól, hogy nem aranyvérű, vagy mondjuk a Griffendélbe jár? Elég korlátolt gondolkodásra vall szerintem. Mégis én is úgy teszek, mintha ez határozna meg... Kell az egyedüllét, ahol végre önmagam lehetek. Ahol merek önmagam lenni. Itt az éjszakai folyosókon, a birtokon. Nem is nagyon figyelek rá, merre visz a lábam, csak megyek. Azon kapom magam, hogy már a tiltott rengeteg szélén vagyok. Ha már így alakult, esetleg beljebb is merszékedhetnék. Csakúgy, mert miért ne? Néha adok magamnak ilyen értelmetlen bátorságpróbákat már kiskorom óta. Kinőhetném már, tudom, de talán sosem fogom. Amúgy is ideges, feszült vagyok, egy kis levegőzés nem fog ártani. Így nyár elején az időjárás úgyis kellemes még éjszaka is. Egy kis séta nem fog ártani. Egyszerűen túl sok a fejemben a gondolat. Rosie, akihez év eleje óta gyakorlatilag alig szóltam, eltekintve attól a néhány héttel ezelőtti esettől, mikor megvédtem pár háztársamtól, akik belekötöttek és aki most eltűnt. Akkor sem kellett volna közbeavatkoznom, azóta talán még nehezebben verem ki őt a fejemből és talán nem is tűnt volna el. Mert nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nővérem keze van a dologban. Pedig sok más is van, amire koncentrálnom kellene. A RAVASZ-ok, a kviddics és az, hogyan magyarázzam meg a családomnak, nem akarom, hogy rám tegyék a jelet, mert teljesen más terveim vannak, mint a Sötét Nagyurat szolgálni... Annyira elmerülök ide-oda csapongó gondolataimban, hogy jóformán észre sem veszem, merre visz a lábam, csakúgy megyek. Teljesen véletlenszerűen. Jó így egyedül, legalább nem kell megjátszanom magam, keménynek, arrogánsnak tűnnöm. Talán emiatt is tartok pont egy kis zöld terület felé, ahol megfordultam már korábban, hogy minél inkább magamban lehessek. Végül is ki járna pont erre ilyenkor?