Richard éjszakába nyúlóan dolgozott, legalábbis biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége. Ma hamar végeztünk mindketten, péntek volt, ilyenkor szerettük együtt tölteni a délutánt, azzal a tudattal, hogy semmi dolgunk nincsen a hétvégén néhány feladat kijavításán és esetleges korrepetáláson kívül. Ma is végtelen vidámsággal mentem fel a szobánkba az óráim után, már rengeteg tervem volt esti elfoglaltságnak. Aztán, amikor beléptem a szobába és megláttam, hogy Richie felhőkarcolókat épített papírokból és könyvekből, különböző értelmezhetetlen ábrákkal és miegymással, az írógép meg volt töltve papírral, a szemetes kosár tele összegyűrt galacsinokkal... akkor már tudtam, hogy bármilyen terveim is voltak, azokról egész biztosan lemondhattam. Megkérdeztem, mit csinál, sietve válaszolt, szerintem nem is igazán fogta fel, hogy hozzá beszélek, annyira belemerült a munkába. Utána még hozzátette, hogy várjak egy kicsit, még valamit befejez, aztán utána csak velem fog foglalkozni. Én pedig, hiába ismertem már bő tizenöt éve jobban mint saját magamat, naivan beleegyeztem. Egy teljes órát vártam rá, amikor még mindig szinte ugyanott tartott, legalábbis az írógép billentyűi nem igazán csattogtak, én pedig meguntam. Inkább átöltöztem valami sportosabba, a szekrény mélyéről előkotortam a seprűmet és egy ősrégi kvaffot is, majd közöltem Richarddal, hogy kimegyek kicsit a pályára. Késleltetett választ kaptam, így már a fél lábam kint volt a szobából, amikor utánam szólt, hogy óvatos legyek, mert elvileg jön a vihar. Engem persze ez nem lelombozott, hanem még inkább fellelkesített, mert voltam olyan bolond, hogy imádtam viharban játszani. Roxfortos koromban is így szerettem a legjobban.
Mire lesétáltam a pályához, már dörgött és villámlott, a szél pedig kezdett felerősödni, ezzel felkorbácsolva az én lelkesedésemet is. Ha Richard ezt látná, lehet, már elájult volna, úgyhogy örültem neki, hogy inkább a jelenlegi tanulmányával foglalkozik ilyen lelkesen az én testi épségem helyett.
Azonnal észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, amint beléptem a pálya bejáratán. Nem lepett meg igazán, biztos voltam benne, hogy valamelyik játékos van kint, esetleg az egyik kollégám gondolta úgy, hogy hozzám hasonlóan ítéletidőben megy ki gyakorolni. Habár erre kevés esélyt láttam. Hunyorogva próbáltam felismerni az alakot, fogalmam sem volt, ki lehet az. Nem hoztam magammal a szemüvegem, mert esős időben nem sokra mentem volna vele, meg amúgy is csak zavart volna, így nem láttam pontosan, hogy ki az, meg egyébként is sötét volt a viharfelhőknek hála.
- Ilyen időben gyakorolni? -szólaltam meg elég hangosan ahhoz, hogy biztosan meghalljon. A hangomban persze nem volt semmi rossz, hiszen én is éppen ugyanezt tettem, furcsa is lett volna, ha én szidom le. -Úgy fest, nem csak nekem vannak ilyen csodás ötleteim.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg, hogy az egyik kisebb diákot találtam kint a pályán, ráadásul az egyik kicsi leányt. Arra számítottam, hogy valamelyik hat-hetedikes fiú lehet, aki kviddicskarriert szeretne építeni a Roxfort után, hiszen ilyenekkel nem egyszer találkoztam már, amikor kijöttem az üres pályára egy kicsit kiereszteni a gőzt. Ez az eset viszont meglepett, némi aggodalommal töltött el az egészségére gondolva - apa voltam, nem tudtam nem gondolni erre -, mellette pedig elismerést is éreztem, hogy mennyi akarás lehet benne, ha ilyen időben képes volt kijönni gyakorolni. Nem hittem, hogy hozzám hasonlóan szeret ítéletidőben egy seprűn kergetni a labdát.
- Pedig számítania kellene. Nem hiszem, hogy az a pulóver megvédene a megfázástól -mutattam a felsőjére. Nem szidtam le, még csak szigorú sem voltam, az valahogy sosem ment. Azt viszont hallhatta a hangomból, hogy komolyan aggaszt kissé az egészsége. Nem szerettem volna, ha megfázik.
Láttam, mennyire megilletődött és milyen kényelmetlenül érzi magát. Nem voltam ehhez hozzászokva, engem a legtöbb diákom szeretett és a tiszteletük sosem keveredett félelemmel. Persze, biztosan még nem ismer. Olyan hamar kezdtem otthonosan érezni magam a Roxfort falai között, hogy már szinte éveknek tűnt, amióta itt tanítottam. Néha rá kellett döbbennem, hogy még csak idén kezdtem és a diákság fele nem is ismer.
- Nem, nem küldelek. Felesleges lenne megbüntetni valakit azért, mert küzd valamiért. -Leraktam a seprűm végét a földre és kényelmesen rátámaszkodtam. -Mi nem megy? Hátha tudok segíteni. Én is játszottam még annak idején a Griffendél csapatában és két évig kapitány voltam, hajtó poszton. Ahogy elnézem, te terelő vagy, de nem hiszem, hogy ez nagy akadály lenne. -Szívesen segítettem neki ilyesmiben, úgyis régen esett meg utoljára, hogy nem egyedül szálltam fel seprűvel és egy labdával. Richie szerintem elájult volna már másfél méteres magasságban, úgyhogy ő volt az utolsó, aki hajlandó lett volna játszani velem. Így pedig még segíteni is tudok valakinek, aki szeretné a kviddicstehetségét fényesíteni.
- Rodney Lestrange. Professzor. -Megint elfelejtettem hozzátenni, ahogy mindig. Ezt még csak nem sikerült megszoknom.

Nem tetszett nekem, hogy ennyire lengén van felöltözve. Szomorú lett volna, ha másnap reggel a gyengélekedőn találok rá, magas lázzal, fájó torokkal és borzalmas köhögéssel. Nem bírtam volna élni a tudattal, hogy én ezt engedtem megtörténni, ahhoz túl sokat foglalkoztam a gyerekek jólétével, legyen szó a saját lányomról vagy bármelyik másik diákról. Úgyhogy végül kicipzároztam a pulóveremet, amin az egyik híres kviddicscsapat logója virított és Kaderie felé nyújtottam.
- Tessék, vedd fel. Nem szeretném, ha beteg lennél. -A hangomból hallhatta, hogy hiába ellenkezne, akkor sem hagynám neki, hogy visszautasítsa a segítséget. Magamat nem féltettem. Ugyan kissé kirázott a hideg, ahogy megcsapott az erős szél, de különösebben nem zavart. Talán a betegséget is megúszom, elvégre sosem volt ilyen problémám még. Mármint voltam megfázva, persze, de nagyon ritkán fordult elő és általában a legindokolatlanabb időpontokban. Úgyhogy talán most sem kell ezen aggódnom.
- Azon könnyen lehet segíteni. Ha egyszer ráérzel a techinkájára, akkor utána hamar belerázódsz és nem fog többet gondot okozni. Nem te vagy az egyetlen, akinek ez nehézséget okoz, amikor én voltam csapatkapitány, sok újoncot kellett megtanítanom rá, hogy hogyan is kell ezt tökéletesíteni. Nem is értem, a te kapitányod miért nem fordít rá időt... Mindegy, ez már nem az én dolgom. -Nem én voltam a kapitánya, sem pedig az edzője, meg a ház feje sem. Nem volt sok közöm hozzá, úgyhogy nem is foglalkoztam vele. De ha már egyszer itt voltam, akkor egy kis segítség igazán nem fog nagy gondot okozni.
- Ha így is lenne, legalább van mit felhasználnod. Biztosan a többi csapat is ebben a hitben él és nem tart igazi ellenfélnek, ami azt jelenti, hogy ezzel a figyelmük is lankad. Lepd meg őket azzal, hogy jobb vagy, mint amire számítanak tőled. Hidd el, nem lesz nekik elég a meccs ideje, hogy felocsúdjanak és még új stratégiát is találjanak ki. Húzd keresztbe a számításaikat. -Én nem voltam mardekáros, akik az ilyen trükköket nagyon sokszor bevetették még amikor én diák voltam (bár minden bizonnyal most is ezt teszik), ennek ellenére nagyon jó stratégiának találtam. Ha már így alakult a helyzet, hozza ki belőle a legjobbat.
- Nem lesz olyan nehéz mint gondolod. Majd segítek, hidd el. -Elmosolyodtam, ahogy egy kis akarást láttam megcsillanni a szemeiben. Biztos voltam benne, hogy nagyon hamar megtanul mindent. -Ez a beszéd, kisasszony.
Felültem a seprűmre és elrugaszkodtam a földről. Ó, igen... még mindig imádok repülni.

Valószínűleg én voltam túl laza tanár, legalábbis jónéhány kollégámhoz mérten. Szerettem tanítani is és a gyerekeket is, és pontosan tudtam, mi lesz akkor, ha valaki túl szigorúan próbál nevelni vagy éppen tanítani. Nálam sem volt sikeres, biztos voltam benne, hogy más gyereknél sem lesz az. Úgyhogy egyértelműnek tartottam, hogy "laza tanár" módjára fogok viselkedni.
- Nem tesz semmit, az én lelkiismeretem bánná, ha lebetegednél. -Azt a legkevésbé sem akartam. A pulóverem valószínűleg nem fog olyan sokat érni, mint egy rendes kabát, bélelt bakancs, vastag nadrág és esetleg még egy sapka is adott volna, de ez volt minden, amit jelenleg tehettem érte. Hátha elég lesz és nem fog megfázni másnapra.
Láttam rajta, hogy nem igazán érti, mire gondolok, úgyhogy egy pillanatra elhallgattam. Muszáj volt valahogy úgy átfogalmaznom a mondanivalómat, hogy jobban megértse, mire célzok. Nem ostobának tartottam, szó sincs ilyesmiről, csak szerettem volna, ha tényleg eljut hozzá az, amit mondani szeretnék.
- A többi srác, aki kviddicsezik, mind azt hiszi, hogy te csak azért lehetsz a csapatban, mert apukád a miniszter, ugye? Ami azt jelenti, hogy alulbecsülnek téged. "Csak az apjának köszönheti", "biztos nem is tud játszani", "gond nélkül legyőzzük őket egy ilyen rossz csapattaggal", ilyesmik, gondolom, hallottál már nem egyet. Ezért az a feladatod, hogy megmutasd nekik, mennyire nem vagy olyan gyenge játékos, amilyennek tartanak. Az pedig, hogy ők ebben a hitben élnek, csak előnyt ad neked, mert meg tudod lepni őket a pályán. Képzeld csak el, ahogy repül feléd a gurkó, amivel ki tudnád ütni a másik csapat hajtója kezéből a kvaffot, ők pedig még csak oda sem figyelnek rád, mert úgyis el fogod rontani. Te erre mit csinálsz? Olyan könnyen ütöd ki a kezéből a labdát, hogy olyat ritkán él meg egy játékos. Csak hinned kell magadban. Az a kanyar a legkevesebb.
Repültem két kört bemelegítésként és párszor feldobtam magamnak a kvaffot. Ilyenkor mindig visszavágytam a csapatkapitányi pozíciómba és eszembe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha auror helyett profi kviddicsjátékos leszek. Persze ez már veszett fejsze nyele volt, Richard pedig már belehalt volna az aggodalomba évekkel ezelőtt. Talán így kellett történnie.
Láttam, ahogy kilőtt felém és pár másodpercig nem is mozdultam, csak akkor rántottam oldalra a seprűmet, amikor már egészen közel ért hozzám, ezzel megvédve a labdát.
- Soha ne legyen egyértelmű, hogy mit szeretnél. Látszott rajtad, hogy mi az, amire készülsz, ezért gond nélkül ki tudtalak cselezni. Próbáld meg újra.

Enyhén félrebillentett fejjel fürkésztem az arcát. Richard ilyenkor már rám szólt volna, hogy hagyjam abba, mert úgy nézek ki mint egy kiskutya, aki várja a jutalomfalatot. Milyen jó, hogy már ott van Kenyér, legalább ráfoghatom, hogy tőle tanultam. Nem mintha egy kicsit is elhitte volna, hogy így van, de így már le tudta rendezni egy egyszerű fejcsóválással vagy legyintéssel. Kezdte megszokni az ilyen hülyeségeimet, tizenöt év alatt furcsa lett volna, ha nem teszi.
- Tudom, hogy rosszul esik, az mindig ilyen. Idővel megtanulod majd kezelni, hidd el nekem. Addig nehéz lesz, de nem dől össze a világ. Apukád pedig... ne aggódj amiatt, hogy nem tud itt lenni, sokat dolgozik. Biztos lehetsz benne, hogy amikor neked meccsed van, ő mindig ott ül az irodájában, egy konferencián vagy akárhol és éppen neked szurkol gondolatban. -Korántsem voltam biztos benne, hogy így van. Nem ismertem Harold Minchumot személyesen, a Minisztériumban is alig egy-két alkalommal láttam, hiszen nem egy emeleten dolgoztunk, ő pedig ritkán tette ki a lábát a folyosóra. Így nem is ítélkezhettem felette, de azt pontosan jól tudtam, hogy nem minden apa olyan a gyermekeivel, amilyen én is vagyok, vagyis amilyen igyekszem lenni. Ha viszont mégis így van, az egy ok arra, hogy kedveljem Minchumot.
Örültem neki, hogy nem hangolta le, ahogy kicseleztem, de lehet, ő is sejtette, hogy ez lesz belőle. Elvégre nem próbálkozott semmi különössel, és noha biztattam mindenre és próbáltam segíteni neki, azért nem volt kérdéses, hogy egy ilyet gond nélkül kivédek.
- Azt nem is mondtam, hogy olyat tegyél. Nem lenne sportszerű tőled, én pedig mindig úgy voltam vele, hogy fontosabb a sportszerűség, mint a győzelem. Sajnos a mardekárosok legtöbbje nem így gondolja. Örülök, hogy te nem vagy egy közülük. -Ritka volt az ilyen. Alapvetően nem voltam jóban egy mardekárossal sem, mert mindegyik ugyanolyan problémás volt és elviselhetetlen, főleg a diákkjaim között, de azért nem ítéltem el őket pusztán a házuk miatt. Hiszen éppen most látszik, hogy nem ugyanolyan mindegyikük.
Néhány labdadobás és cselezgetés után elkezdtem neki elmagyarázni, hogy pontosan hogyan kell bevennie azt a kanyart, ami olyan nehezen megy neki. Többféle módon is megközelítettem a dolgot és nem egyszer be is mutattam neki, hogy hogyan kéne csinálnia. Reméltem, hogy néhány próba után menni is fog neki, ügyes lány volt.