Konstantin & Yves

Ó, Uram, mivel érdemeltem én ezt ki? Kétségtelen, hogy az ember mindent megérdemel, amit kap, de ezt a keresztet mért rakod a hátamra? Ez a kereszt hová visz engem előre? Mitől lesz jó nekem ettől? Nem tudom, de talán egyszer rájövök, az is lehet, hogy mégsem. Rájövök, nem jövök, akkor sem értem sokszor Isten akaratát…
Bólintok. Felesleges megszólalnom. Mit is mondhatnék? Értettem, Mr. Koldovstoretz, vagy igenis, Mr. Koldovstoretz? Nevetséges lenne, és így is van elég bajom. Leginkább a neve, amit már ki bírok mondani, de borzalmasan ismerősnek hat. Hol hallhattam vagy láthattam ezt a nevet ezelőtt?
- Mikor a testvéremmel beszéltem nagyjából két hónappal ezelőtt.Főzés közben nem tudtam felemelni egy kést. Sosem voltam jó a háztartási bűbájokban, de ez sikerülni szokott. - nem igazán tudom, hogy mennyit kell elmondanom neki. Nem járok orvosokhoz, és ezután sem szeretnék túl sűrűn. Nem tetszik a fal, a hangulat, a hely, a köpeny, semmi…  Jól van, beismerem ismét, félek az orvosoktól, megimágusoktól, és mindenkitől, akinek köze van ehhez. Ijesztő, és furcsa. Az ilyesfajta bibliai részeket sem kedveltem soha, de ettől független értem, mi a mondanivalójuk. Az orvosokat nem értem.
Nem tetszik, nagyon nem tetszik, amit mond. Egyetlen szó sem, és talán ez nem is olyan meglepő. Bármi lehet ez a valami, és ő sem tudja biztosra. Ahhoz kétség sem fér, hogy Ő tudja ennek az okát, és hogy mi fog velem történni, de ő még nem sokat tud, ami felettébb aggasztó rám nézve.
- Először két hónapja. - intek fejemmel nemet, és szépen elkezdem kigombolni az ingemet, és bújok ki az ujjaiból, hogy levehessem a hátamról. Így viszont hideg van, és látszik is rendesen, hogy milyen a testalkatom. Tudom, hogy anya már sokszor mondta, milyen sovány vagyok, de sosem vettem komolyan. Jól voltam… egészen idáig.
Koldovstoretz! Hát persze! Hogy is feledhettem a nevét? Apollinariyának is ez a vezetékneve. Vajon… testvérek lehetnek, vagy…? Nincs köztük nagy korkülönbség ránézésre, bár Apol idősebbnek tűnik egy árnyalatnyival.

Van valami perverz izgalom abban, ha valami újjal, eddig nem ismerttel találkozom. Holott a pályafutásom nem nyúlik vissza több évtizedre, ahogyan sok kollégámnak, kik közül néhányan előszeretettel vetik ezt orrom alá, ha éppen kifogytak a sértések tárházából, melyekkel nem kétlem, létező arroganciámra reflektálnak, koromhoz képest sokat láttam az orvostudományban. Eltérek a legtöbb medimágustól, ugyanis egészen fiatalkorom óta pontosan tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és már akkor a szerényes otthonban fellelt, alapvető anatómia könyveket bújtam, amikor mások még csak Bogárd Bárd meséit olvasgatták. Persze az akkor megszerzett tudás még nem volt semmi különös, nem neveztem latin neveiken a szerveket sem, végül mégis az az elhatározottság tett azzá, aki most vagyok.
Bármilyen morbid, és talán etikátlan is, de kicsit izgatott is vagyok, amiért olyan üggyel találkozom, amivel eddig még nem. Ezelőtt soha nem hallottam még olyanról, hogy bárki elveszítette volna varázserejét. Holott olvastam egy olyan feljegyzést, mely arról számolt be, hogy egy úgynevezett metamorfmágus elvesztette a képességét, s léteznek olyan dokumentumok, amik arról szólnak, hogy különös traumákon áteső varázslók és boszorkányok képtelenné váltak patrónus idézésére, azonban ezeknek mind pszichológiai oka volt, amit a mai medimágusi tudomány képtelen gyógyítani. Nincs az a praktika, nincs az a bájital és nincs az a bűbáj, ami a boldogságot, vagy legalábbis a kiegyensúlyozottságot visszacsempészi az életbe.
- Páciens körülbelül  178 centiméter, vessző, súlya megközelítőleg hatvanöt kiló, pont. Bőre száraz, vessző, dehidratáció megfigyelhető, pont. – a purlicer penna, mely dolgozóasztalomon pihen, a kijelentésemre belemártja magát a tintába, és jegyzetelni kezd. Anyanyelvem használom, számomra kényelmesebb, ha a páciens nem feltétlenül tudja, miről beszélek. Errefele nem sok emberrel találkoztam, akik beszélik az oroszt.
- Két hónapja. Érteni. – a páciens mellé lépek pálcával a kezemben, hogy alaposabban megvizsgáljam. Sápadtsága után a második dolog, ami feltűnik, az a kóros alultápláltsága, ahhoz pedig nem kell az orvosi szem, hogy ezt látni lehessen. A bordái szinte kiugranak bőre alól, így, félmeztelenül pedig inkább hasonlít egy elhanyagolt házimanóra, mintsem felnőtt varázslóra. Persze nem feltétlenül kötöm össze a kettőt egyből; akadnak emberek, akiknek egyszerűen ilyen a testalkatuk, mindegy, hogyan táplálkoznak. Mégis, nehezen tud nyugodni hagyni a dolog.
- Észrevesz bármilyen másik rendellenességet az utóbbi hónapokban? Fizikait vagy mágikus? – tört angolomon ennél jobban jelenleg nem tudok csiszolni, de eddig még nem kaptam olyan visszajelzést, hogy ne tudnám megértetni magam. Mindeközben pálcámat a szíve felé helyezem, ha pedig nem a medimágusa lennék, most igen kiszolgáltatott helyzetben lenne. Aggodalomra azonban semmi ok. Egyszerű vizsgálatot hajtok végre, pálcám vége halvány, vörös fényben foszforeszkál akkor, ha az adott szerv felé emelve valami rendelleneset talál. Oroszország ünnepelt színében villan fel a pálcám, miután néhány másodpercre a szíve felé helyezem azt, majd továbbhúzom a tüdeje felé.
- Csontok kiállnak, vessző, nem látszik külső eldeformálódás, pont. Testhőmérséklet alacsony, pont. Visitio-bűbáj tünetet jelzett a szíven, vessző, valamint... – szakítom félbe a purlicer pennának történő diktálást, hogy kicsit kérdezhessek a pácienstől is, mialatt a többi szervét vizsgálom meg a nonverbális bűbájjal.
- Szokni-e szorongani? Érez-e fájdalom bárhol? Volt-e mostanában szokatlan helyen? Nyaralni, kirándulni, ahol egzotikus. – a purlicer penna mindeközben beéri szavaimat, hogy ott tudja folytatni, ahol ezt a legutóbb abbahagytam. Elképzelhetőnek tartom, egyszerűbb oka van képességeinek elvesztésének egy fertőzésnél, vagy bármi egyébnél, az anorexiát a legtöbb esetben egyszerű ránézéssel is diagnosztizálni lehet. A rossz hír csak az, ebben az esetben nincs az a bájital, ami kigyógyítaná. Hiszen csak magán tud segíteni.