Túléltem már egy rakás kínos bájitaltant, lögyböltem bűzlő, trutymós állagú kivonatokat véletlenül és rossz helyekre, aztán ott volt az a szörnyű Sötét Varázslatok kivédése a mumussal. Azt senki se értette... A tegnapi Legendás Lények viszont... Imádom, a professzor is kedves, furcsa, perverz diákköre sincs, mint Slughornak, mindig megnézi a rajzaimat, csinálhatok, bármennyit, de most az unikornisokat vettük. Senkinek sem mondtam meg mennyire vártam ezt. Végre szép, békés állatokról tanulunk. Az egészet úgy képzeltem, majd leülök oldalra és a bősz jegyzetelés, simogatás után felvázolok egy mintát. Úgyis annyit fogom őket nézegetni és simogatni, hogy később is kidolgozhatom. Sőt, arról álmodoztam, fel is ülök egyre. McGonagall szokásos, széles mosollyal intett, a lányoknak. Velünk közölte, hogy ezek a lények a Lányokat szeretik és most pihenjünk. Azt hittem rosszul hallok, valami beragadt a világ nagy fogaskerekébe, sőt egy pillanatra nagyon megijedtem, rohamom van, egy alternatív univerzumba kerültem. Olyan arcot vágtam, mintha Mc professzor rátaposott volna a szülinapi befőttesüvegemre. Abban világító lepkéket gyűjtöttem. Kékvilág, ő volt a kedvencem. Végig egy kövön gubbasztottam, amíg a lányok közel mehettek, láthatták a kiscsikókat, megsimogathatták, etethették őket. Besárgult az egész fejem és nem tudtam dührohamot, vagy sírógörcsöt fogok előbb kapni. Kitakarták őket, semmi nem látszódott, egyiket se tudtam lerajzolni. Néhányan röhögve megjegyezték, fel sem tűnt volna, ha én is a lányokkal megyek, de most vállaltam volna, akárminek neveznek utána, ha lehet. Az egész napomat tönkretette! Kell egy rajz róluk, nem lehet, hogy itt élek egy kastélynyira tőlük, csupán olyan jelentéktelen dolgok választanak el, mint a Tiltott Rengeteg.
Túl gyorsan trappolok végig a birtokon, szinte szaladok az erdő felé. Jegyzetfüzetem hónom alá kaptam és vászontáskámban legalább három tus és ceruza lapul. Az erdő szélénél megtorpanok. A bátyám is járt már benne, mindenki próbálta, nem igaz? Vagy... mi lenne, ha itt virrasztanék, megvárnám, amíg kijjebb jönnek? Ajkam szélét harapdálva, toporogva ácsorgok egy "bejáratnak" tűnő ösvény előtt. Rálépek egy faágra, összerezzenek.Ujjaim összezáródnak a talárzsebemben lapuló hajnövesztő főzet körül. Sok lapos lány létezik, ha hosszú lesz a hajam, nem fog nekik feltűnni. Nagyon gáz, kvaddicskapitányos mozdulattal beletúrok a hajamba. De furcsa lesz, ha nagyon megnő! A hangom még elég vékony, alig mutál, különben is fejletlen vagyok, mint egy...kislány.
Hiányzott a forró aszfalt, az olvadt rágógumikkal, az autókból üvöltő zenék összevisszasága, a homlokomról csorgó izzadság, a vietnámi bóvliárus, a hot-dogozó a sarkon, az ide-oda lökdösődő emberek, az első villamos, amivel együtt keltem, Papa ópiumos pipája, a tüdőmben megrekedő kipufogógáz – és tudom, hogy egyszer, biztosan visszamegyek. Néha azon kapom magam, hogy ébren ábrándozok az elmúlt nyárról, de más napokon meg iszonyatos viszketést érzek, hogy a rengetegben kóricáljak, lehetőleg mezitláb, magamba szívjam az őszi párás levegőt, az avarban neszező állatok álmát megzavarjam, és olyan madarakra vadásszak, akik nálam határozottan szabadabbak most. Végigszántottam a friss avarban, nem törődve azzal, hogy ennek tüdőgyulladás lesz a vége. Mert hiába van ragyogó őszi nap, ez már az a csalóka fajta. Zsebredugom a kezem, fütyörészek, nadrágövemen ott lóg egy csúzli – ami Val szerint a világ legcikibb dolga, és nem volt hajlandó velem jönni. Nem is nézek előre, csak a fák ágait kémlelem, hallgatom, ahogy a madarak visszafütyörésznek – a másik ciki dolog. Fogalmam sincs, hogy milyen madár állt velem szóba egyáltalán. Nem értek hozzájuk, de ha majd eltalálom csúzlival, biztos többet fogog tudni. Persze ez is egy hiú ábránd, mert tíz feszült, néma perc után kezemmel az élettelen madárral érek vissza a rengeteg szélére, de továbbra sincs lövésem sem, hogy mi a csoda lehet. Szóval akár még mázlinak is nevezhatnénk, hogy tőlem alig pár lépésre megpillantom Noah-t. És egy pillanatig zavarba jövök, mert rebesgetik róla, hogy hibbant, és hát nem is kell nagy zseninek lenni hozzá, csak kigúvadt szemeit és hirtelen kapkodó fejét látva már lehet némi felületes következtetést levonni. Most például szenzuálisan simogatja a haját (haj egyáltalán vagy paróka? ), ami hosszabb, mint az enyém valaha volt, és fényesebb is, ápoltabb is. Ahogy a nap rásüt, egyetlen töredezett szál sincs benne. Hát hol itt az igazság? De hát, ki vagyok én hogy ítélkezzek? Saját, fáslival lekötött melleimre gondolok, és hogy mennyire fájt, amikor próbáltam őket elrejteni. De a hosszú haj senkinek sem fáj. És ő meg hát nem is publikusan csinálja, bármit is csinál. - Öhm... jól vagy? Hívjak esetleg valakit? McGalagony professzort mondjuk? – azért mégis illendőnek tartom, hogy megkérdezzem. Mert mi van, ha ez valami epizód és még rám kenik, hogy semmit nem tettem, amikor Noah kislánynak öltözve lemészárolta a kisállatokat a tiltott rengetegben? De amikor közelebb érek hozzá, elég normálisnak tűnik. Túlságosan is. Szóval hamar meg is bánom a meggondolatlasnágomat. - Öhm... nem tudod, hogy milyen madár ez? – hirtelen nem jut eszembe jobb ötlet, úgy teszek, mintha minden természetes lenne és terelek, és odatartom a döglött madarat egyenesen az arcához.
Abban a hiszemben, hogy nem lát senki, ágaskodom lábujjhegyre, mintha lenne bármi esélye annak, így megpillantok egyet. Az ösvény szélére merészkedhetne egy csikó, hogy ne kelljen bemásznom érte, mert az butaság volna, igaz? Címeres ökör lennének szuicid hajlamokkal. Hát igen...kicsit ingadozom, talpra huppanok, aztán megint fellendülök, mintha balettozni tanulnék. Hát igen...nem lenne szabad beljebb menni, azt mondják nem csak pónik élnek a sűrűben és én igazán nem bírok túl gyorsan futni, vagy hangosan kiáltani. Mostanában eljátszom, hogy igen, mert a rikoltás egyet jelent a borzasztó, szédületes-gyorsan növekvő népszerűséggel, hisz az a gyerek, Taylor is harsány és folyton köré gyűlnek még a Mardekárosok is. Hát igen, rendkívüli dolog beletúrni ebbe a hajba, igazán kár, hogy nem írunk már hippi éveket. Kicsit olyan, mintha patakba dugnám a kezem, egyetlen kóc sincs benne, könnyedén folydogál az ujjaim között. Fel kellene másznom egy fára, arról átlendülni egy új ágra, nem túl messze, de kicsit beljebb. Vagy ha elindulok, ahonnan még visszaszaladhatok, nézhetnék nyomokat, rikoltani tudok, nagyot, ha akarok. A hang, ami hirtelen megszólít olyan gyorsan jön, hogy elveszett lendülettel tántorgok előre lábujjhegyen és hadonászással próbálok visszabillenni. Nagyon tág szemmel bámulok, mert egyszer csak itt termett Lou Huntington, mintha a földből nőtt volna ki. Azt hiszem azt hiszi beteg vagyok. - Ne, nem, nincs baj. Az első ne-t olyan hangosan vágtam rá, hogy valahol büszke vagyok magamra. Nagyobbrészt nem, mert meglátott így, húzni kezdem a hajam, mintha attól lejönne. Nem jön, csak fáj és mielőtt nagyon kínlódó arcot vágnék, abbahagyom. Egyik McGalagony se örülne nekem, nem tudom melyik lenne rosszabb. Madár? Közelebb hajolok, ami óriási hiba, mert egy döglött állatot nyomnak a képembe. Hangosan kiáltva ugrok egyet hátra, de egy fa megállít én pedig a törzsét tapogatom rémülten. Ez nagyon váratlan volt, a szívrohammal viaskodom. - Megöltél egy madarat? Miért van a kezében? Kókadtan lóg a feje, mintha nem lennének csontjai. Kiráz a hideg mennyire természetellenes. - Ez...ez egy rigó, de miért nyírtad ki? Lou Huntington kicsit lapos és Mardekáros, érdekes, lehet, hogy túlságosan is...a Tiltott Rengetegben egy döglött madárral. Lehet, hogy megzavartam valami titkos rituáléban? Talán nem ismert fel és azt hiszi lány vagyok, később nem fog meggyilkolni ezért. Az előbb biztos, hogy túl férfiasan ordítottam, pedig tudok visítani, visítottam már... Lehet, hogy megint kéne, akkor eloszlatnám a kételyeit.
Kezdőlap
