Egy koszos és magányos sikátorban várakozom már jó néhány perce. Egy árva lélek sincs a közelben. Ez megnyugtató lenne, hisz épp ezért választottam ezt a helyet, ám sajnos nem csak a többi ember jelenlétében nem bővelkedik a környék, hanem azéban sem, akire várok. Érdekes módon, amikor muglik meggyilkolása előtt állok, nem izgulok ennyire. Sőt, olyankor szoktam boldog lenni. Erre tessék... itt állok magányosan és a szívem olyan sebesen ver, hogy majd kiugrik. Tényleg ilyen a szerelem? Ezt szeretik annyira az emberek? Istenem, mekkora egy barom voltam. Hogy is hihettem, hogy el fog jönni. Tetoválásait leszámítva tisztán látszódott rajta, hogy példás Roxforti tanuló. Mégis mi a fenét akarna egy halálfalótól? Én idióta. Ha most tehetném, legszívesebben elvarázsolnám magam egy másik dimenzióba, hogy ne kelljen szembenéznem a csalódással, sem pedig azzal a ténnyel, hogy a saját magam lejáratása után még az egyik kedvenc felsőmet is elvesztettem. Miért mindig lehetetlen emberekbe szeretünk bele? Ez tuti, hogy a sors kegyetlen fintora, amiért annyi viszonylag ártatlan embert megöltem. Így kapom meg szörnyű tetteimért járó büntetést. Mármint a számukra szörnyű tetteimért. Ha visszamehetnék az időbe se változtatnék meg semmit. A harag,  a gyűlölet és a gyilkolás az életem része lett és bárki is próbálná nem tudná kitörölni őket.
Feszengéssel teli toporgásomat két sötét színű bogár nézi végig. Legalább van társaságom. Még a végén hazaviszem őket. Legalább ők törődjenek velem, ha már más nem. Te jó ég miket beszélek? Mi a franc bajom van nekem? Ez nem én vagyok. Egy magabiztos, hidegvérű gyilkos nem viselkedik így, nem tör össze egy apró kis csalódástól, úgyhogy én sem fogok. Pozitívabb gondolataimra kihúzom magam, majd elhatározom, hogy itt hagyom ezt a porfészket, ha már úgysincs kire várni. Ha eddig nem jött, gondolom már most sem fog. Épp elindulnék a három oldalról kőfallal körbevett helyről, amikor meglátom a várva várt személy közeledő alakját. Megkönnyebbülésem jeleként egy hatalmas sóhaj hagyja el számat. Eljött. Tényleg eljött. Lassú léptekkel indulok el felé, ám gyorsan megtorpanok. Igaz, hogy eljött, de ki tudja miért. Lehet ki akar osztani, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam. Hogy ijedtségét elkerüljem, lemondok az üdvözlő ölelésről. Helyette kimondom a nyelvemen hosszú ideje ülő szavakat:
- Szia - mosolyodok el azonnal - Már borzasztóan vártalak.

Egy ideig azt hittem, hogy szerelem nem létezik. Azt hittem ez csak egy kitalált dolog, amit azért hoztak létre, hogy az emberek úgy érezzék, hogy kötődnek valakihez. Elvégre én sosem éreztem szükségét annak, hogy bárki szeretetére is rászoruljak. Nem kellett támogatás egy másik féltől. Magamra voltam utalva és ezt imádtam. Soha nem adódott senki, aki elvihette volna előlem a sikert. Élveztem. Erre összesen egy pillanat és teljesen megváltozott minden. Egy esőben ázó lány és én teljesen kifordultam magamból. Eddig a gondolataimat a gyilkolás kötötte le, ám tegnap óta Tamia is helyet kapott köztük, ami valamilyen szinten megbabonáz, ám meg is rémiszt. Én nem szoktam se a szerelmen, sem pedig romantikus dolgokon agyalni, most meg randit kérek egy teljesen idegentől. Jaj Renee, hová lett a józan eszed?
- Bevallom egy jó ideig azt hittem, hogy nem is fogsz jönni, szóval egy kis késés teljesen belefér - mosolyodok el kiengedve egy ideges sóhajt. Mivel sosem volt még részem ilyenben, úgy érzem, hogy marhára esetlenül állok előtte. Hogy zavaromat elrejtsem, úgy döntök, hogy bemutatkozok neki, hiszen még azt sem tudja hogy szólítson.
- Renee vagyok. Renee Coleman - mondom egy bájos mosoly kíséretében, majd teszek felé néhány lépést, de nem túl sokat nehogy elkergessem innen. - A helyszín nem a legromantikusabb, de azért remélem nagyjából megteszi - nézek hátra a koszos sikátorra, majd felnevetek. Utólag belegondolva kész idióta vagyok, amiért ide hoztam. Habár annyira mégsem. Mégis hova hívhattam volna? A lakásomhoz? Oda úgysem jött volna el.  A nyilvános helyek is ki vannak zárva, hisz kétlem, hogy náluk, Roxfori tanulóknál annyira megengedett a halálfalókkal való barátkozás. Szóval, ha ilyen tekintetben nézünk a szürke kis sikátorra, akkor igazán tökéletes hely. Nem is vagyok olyan hülye. Most már csak abban kell reménykednem, hogy nem lebaszni jött ide, hanem mert ő is hasonlóan érez.

Bárcsak tudnám arra a választ, hogy miért hitegettem azt magammal, hogy nincs szükségem senkire. Lehet, hogy mélyen legbelül féltem a közösség elutasításától. Elvégre nem mindenki által elfogadottak a meleg emberek, sőt! Kívülről egy kemény gyilkos vagyok, akit nem lehet bántani. Ez így van rendjén, hisz életem célja az volt, hogy ezt mutassam a külvilág felé. Az öcsém meggyilkolása túlzottan összetört és gyenge voltam. Gyenge, aki a porban kúszott és más lábát nyalogatta jó esély reményében. Aztán jött egy fordulópont, amikor már meguntam, hogy én vagyok az, aki a koszban mászkál. Új esélyt adtam magamnak. Eltávolodtam a fölényes emberektől és saját erőmből térdre, majd talpra álltam. Megtanultam, hogy legyek erős és önálló. Büszke voltam magamra. Ez volt az a pont, amikor azt hittem nincs szükségem másra. Boldog voltam egyedül is. Aztán most, hogy itt áll előttem ez a gyönyörű lány kezdem úgy gondolni, hogy a boldogságomhoz még hozzá rakhatok egy újabb csomag örömöt, ami nem tőlem származik. Elvégre a túlzott boldogság nem ölt még meg senkit, nemde?
Amikor az immár bemutatkozott Tamia is tesz egy lépést felém, a belső énem örvendezni kezd, így gondolkodás nélkül lépek oda, hozzá, majd magamhoz ölelem. Nem olyan szorosan, mint szeretném, de elég szorosan ahhoz, hogy érezze ez több egy szimpla baráti ölelésnél. Mélyet szippantok az őt körülölelő levegőből, és remélem, hogy ez a kellemes illat nem hagyja el az orromat a nap hátralévő részére. Az ölelésem után visszalépek előző helyemre teret adva számára.
- Hidd el én sem a hely miatt vagyok itt - mosolygok rá angyalian, ami tőlem abszolút nem megszokott. Amikor felém nyújtja a kedvenc felsőmet, ami állítása szerint az életét mentette meg, végignézek tetovált testén, akarom mondani kezén, hisz ahhoz hogy az esetleges többi mintát láthassam, el kellene távolítani jó néhány ruhadarabot. Perverz gondolataim hatására alig észrevehető pír ül ki az arcomra, és szidom magam, amiért már most ezen gondolkodom. Hogy gondolataimat elhessegessem, inkább felnézek a pulcsira, majd onnan a szemeibe. Istenem, de gyönyörű szemei vannak! Ez a lány egyszerűen tökéletes, amit egyben imádok és utálok is. Utálom, mert nem bírok szabadulni tőle, de imádom is, mert hát hogy ne imádnám.
- Tudod mit, tartsd meg. Hátha legközelebb is szükséged lesz rá - ajánlom fel, mert a pulcsiban lévő róla alkotott képem túl tökéletes, és szinte önző cselekedetnek tartanám, ha visszakérném tőle.
- Na és minek köszönhetem, hogy eljöttél egy halálfalóhoz? - teszem fel kérdésemet és még én magam is félek a válaszától. Pedig Renee Coleman sosem fél. Viszont ez a lány úgy tűnik mindent a feje tetejére állít bennem, úgyhogy ezt is csak a számlájához írom, aztán majd ha egyszer úgy alakul kifizeti a tartozását valahogy.

Most hogy jobban belegondolok talán megtaláltam a választ arra, hogy miért nem akartam soha kapcsolatot. Nem szeretem a felelősséget, ami vele jár. Nem szeretem a tudatot, hogy vigyáznom kell valakire, hogy egy személy függhet tőlem. Én befolyásolhatom a napját, sőt akár az életét is. Renee Coleman vagyok az isten szerelmére. Hol bírok én el ezekkel a dolgokkal? Sosem voltam rájuk felkészítve. A szüleimmel sosem beszélgettünk a szerelemről, sem a szexről, mert nem volt rá szükségem. Nem volt szükségem egy dologra, ami kihatással lehet az egész életemre. Talán még most sincs. Nem tudom. Viszont jelen esetben, ahogy itt állok nem bánom, hogy eljöttem. Persze ilyenkor szabad utat kapnak azok az érzelmek, hogy vajon holnap is így fogom gondolni? Mi lesz, akkor, ha a lány jobban belelát az életembe? Kellek-e majd neki, vagy, ami még rosszabb kell-e majd nekem?
Visszakérdezése nem lep meg, de attól tartok az én válaszom meg fogja őt.
- Bár tudnám, de őszintén fogalmam sincs – felelem megvonva vállam. Ez az igazság. Jómagam sem tudom mit keresek itt pontosan, de Isten látja lelkem azért vagyok itt, hogy kiderítsem. - Tudod, amikor gyilkolok, vagy kínzok, akkor van célom és van okom. Ezek mind fellelhetőek, mert ahhoz értek, az hajt. Viszont most az egyetlen, amit tudok az az, hogy, amikor ott álltál az esőben, muszáj volt, hogy elhívjalak. Hogy miért? Nem tudom, de azért vagyok itt hogy kiderítsem – felelem arrébb rúgva néhány követ, majd küldök felé egy halvány mosoly. Én nagyon jól tudom, hogy nem vagyok egy mesébe illő szerelmes hős, sem pedig a romantika megtestesítője. Én egy halálfaló vagyok durva késztetéssel arra, hogy öljek. Ám szüleimet elnézve úgy hiszem van remény arra, hogy találjak magamnak valakit. Márpedig ha egy cseppnyi remény is van én esküszöm nem adom fel a keresést. Most pedig, hogy sikerült-e megtalálnom az majd kiderül. Elvégre ezért vagyunk itt, nemde?