Egész kiskoromtól kilógtam a családom sorából, hiszen más elveket vallok és cselekszem, mint ők. Talán ezért is alakult ki akkora szakadék köztem és Marlene között. Sosem voltunk egymásnak jó testvérei és ezúttal nem csak magamról beszélek, hanem róla is. Nem adtunk soha elég szeretetet, tiszteletet és megértést a másiknak, mint kellett volna, ám most lehetséges, hogy fordul a kocka. Nem akartam elhinni, mikor McGalagony professzor aggódó tekintettel rohant be a bájitaltan órára és kért el engem. Még sosem láttam semmilyen érzelmet az átváltoztatástan tanárnő arcán, így rögtön pánikolni kezdtem. Valami történt, valami nagy dolog. Mikor közölte velem a folyosón a gyengélkedőhöz menet, hogy mi lett Marlene-nel elöntöttek az érzelmek. Nem vagyunk jó testvére, konkrétan egy szép szavunk sincs a másikhoz, ám most mégis bánok minden eddigi tettem az életben, ami a családom ellen irányult. Nem ígérem, hogy ez mindent megváltoztat, főleg, ha Marlene felépül, de most szüksége van rám. Én vagyok a nővére és az életem árán is megvédeném bármekkora is a szakadék kettőnk között.
Lehagyva McGalagony professzort rontok be a gyengélkedőre, a talár félig lecsúszik a vállamon, a hajam összevissza lóg, és izzadtság cseppek folynak le az arcomon. Nem tudom, hogy mi történt pontosan és ugyan nem vagyok hívő, de imádkozom, hogy Marlene fent legyen és beszélni tudjon hozzám. Ellobogok az ágyak mellett és az utolsóban meglátom a húgom. Mindenféle hátsó szándék nélkül mondom, hogy rossz ránézni. Egyedül van, nem veszik körbe az állítólagos barátai, akiknek meg kellett volna védeniük. Hol van ilyenkor a nagy és csodálatos Lily Evans, aki a legjobb barátnőjének tartja magát a húgomnak? Biztos vagyok benne, hogy Izzy vagy Carrie nem hagyta volna, hogy ilyen állapotba jussak.
- Merlin szakállára, Marlene! – kiáltok fel, s hirtelen a számhoz kapok. – Mi történt? – még oda sem érek az ágyához, még azt sem tudom, hogy fent van-e, de rögtön szólongatni kezdem. Sosem arról voltam híres, hogy mennyire egy türelmes ember vagyok.

Sosem hittem volna, hogy ilyen szintű aggodalmat fogok Marlene irányába tanúsítani, de úgy tűnik eljött ez a pillanat is. Bár ne történt volna meg! Már mindent pletykálnak a Roxfort folyosóin, de én a húgomtól akarom hallani, hogy mégis mi a kénköves ménkű van most. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem olyan súlyos az állapota, mint ahogy azt mondták. A szóbeszédek nem mindig fedik a valóságot. Hall az ember dolgokat, ha jó helyen, jó körökben mozog és nyitva tartja a fülét. Természetesen a McKinnon lányokat, azaz engem és Marlene-t is a szájukra vesznek a boszorkányok és a varázslók. Sokszor hallottam már, hogy valami nagyon félresiklott a mi kis családunkban, hiszen mind a két leányzó a griffendélben van, ám egyik sem illik oda. Míg a kisebbiket a mugliimádata, addig a nagyobbikat a faj megkülönböztetése tesz mássá. Néha én magam is elgondolkozom azon, hogy talán valami tényleg nem klappol a famíliánkkal. Ez tesz minket mássá, különlegessé. Legalább nem olvadunk bele a varázsló társadalomba, mert ahogy a muglik között, úgy nálunk is vannak átlagosak, még ha természetfelettinek titulált képességekkel is vagyunk megáldva.
Már régen nem jártam a gyengélkedőn. Hiába töprengek nem tudok felidézni időpontot, amikor nekem akár egy éjszakára is be kellett feküdnöm ide. Lehetséges, hogy nem is volt ilyen, ami meglepő, hiszen a Roxfortban mondhatni átjáróház ez a helyiség, hiszen napról napra történik valami baleset. Sok incidens az apró, ám félresikerült bűbájoknak köszönhető.
Marlene-t nézve sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de majd megszakad a szívem. Olyan tehetetlen, akár egy kisbaba, aki még nem tud gondoskodni magáról. Ha ez pedig nem lenne éppen elég, akkor még rádob az is, hogy gyenge és látszik rajta, hogy szenved. Óvatosan végigsimítok a homlokán, majd mikor látom, hogy nagy nehezen beszélni kezd és egy árva könnycsepp is kicsordul a szeméből óvatosan letörlöm azt.
- Tudom, hogy nem olyan könnyű, mint mondani, de próbálj megnyugodni, Marlene - sóhajtok fel. Nem tudom, hogy még mit mondhatnék, hiszen olyan szörnyű, ami történt vele. - Shhh... az a lényeg, hogy túlélted. Mostantól nem engedem, hogy egyedül lófrálj.

Sosem éreztem még azt a rövid életem során, hogy megnyugtató lenne vagy csak egyáltalán jó a húgom, Marlene közelében. Nem tudom, hogy most szeretetből vagyok-e itt mellette vagy csak azért, mert súlyos balesete történt és sajnálom. Viszont azzal tisztában vagyok, hogy szörnyű emberré cseperedtem az életem során és egyáltalán nem bánnám, ha a második opció lenne a helyes. Egyszerűen már azzal elégedett vagyok, hogy valamennyi aggodalommal, de idejöttem hozzá és most itt vagyok mellette. Fogalmam sincs, hogy a szüleinket értesítették-e már erről, de biztos vagyok benne, hogy innen lelépve első dolgom lesz egy baglyot  küldenem nekik a tapasztalataimmal. Habár az még messze van, amíg csak Madame Pomfrey engedi én itt maradok.
- Dehogy próbálsz! – mondom kissé durvábban a kelletténél, de nem telik tőlem többre. Látom, ahogy a zaklatottság felülkerekedik az arcán. Nekem aztán ne próbálja meg bemagyarázni, hogy aztán jobban érezzem magam. – Hát pedig egy ideig biztosan úgy lesz, aztán meg majd meglátjuk hogyan tovább – rántom meg a vállam sóhajtva. Valóban igaza van, hogy nem megoldás mindenhová kísérettel mennie, de nincs jobb ötletem. Egyszer már megtámadták és megkínozták, bármikor máskor megtörténhet és van olyan okos lány, hogy ezzel tisztában legyen, főleg a mostani időkben, amikor a sötét kezd felülkerekedni a fényen. Jól tudom, hogy rettegve fog ezentúl az utcára lépni, hiszen akármennyire is bátor egy ilyen bárkin felülkerekedik.
- Ne aggódj annyit. Itt vagy a Roxfortban, ami tele van tehetséges tanárokkal és diákokkal, segítenek neked és mire kikerülsz képes leszel megvédeni magad. Akár én is taníthatlak, habár tudom, hogy nem vagyunk a legjobb testvérek és csak veszekedés lenne, de egy próbát megér – magyarázom és kíváncsian várom a válaszát. Nem kell igent mondani, nem sértődnék meg, hanem egyből tudomásul venném és terelném a témát, hogy jól jöjjek ki belőle. Akármennyire is rossz testvérek voltunk a múltban vagy akár leszünk a jövőben, nem szabad elfelednünk, hogy a vér összeköt minket és mindig meg kell védenünk a másikat, akár az életünk árán is.

Most azt kívánom, hogy bár beleláthatnék Marlene fejébe. Sosem beszéltünk még úgy igazán elmélyülten egymással és soha nem is aggódtam miatta. Nem tudom, hogy ez kölcsönösen is így volt-e, de van egy gyanúm, hogy igen a válasz. Fogalmam sincs, hogy mit gondolhat most, hogy örül-e nekem, annak, hogy itt vagyok vagy sem. Bennem biztosan vegyes érzelmek kavarognának, de jól ismerem magam és nem lennék kedves még a fájdalmaim ellenére sem. Nem akarnám, hogy bárki mellettem legyen. Bunkó módon zavarnám el még a tulajdon szüleimet is. Szégyelném, hogy ez történt és ilyen csúnyán megsebesített valaki. Egy kis magányra vágynék, ám nem könyörögnék érte.
- Ne csináld már ezt! – szólok rá szigorúan. Nem szabad sajnáltatnia magát. Fel keklene fognia, hogy ez megtörtént és nem utazhat vissza az időben, hogy megakadályozza. Minden okkal történt így. Én hiszek a sorsban és talán ez egy jó tanulás volt a húgom számára. – Nehogy az legyen, hogy te többet nem mész Roxmorts-ba emiatt. Szedd össze magad, gyógyulj meg és már fejben is készítsd fel magad a legrosszabbra. Ilyen bármikor megtörténhet bárhol. Nem szabad feladni és sajnáltatnia magad. Erős nő vagy és hamarosan független is leszel. Egy ilyen támadás nem tántoríthat el – szónokolok. Úgy érzem, mintha olyan személy lenni, aki járja az országot és úton-útfélen lelkesítő beszédeket tart az embereknek. Nem éppen ez a célom vele, de attól még úgy jöhet le. Nem akarom, hogy sajnáltassa magát, szembe kell néznie a dolgokkal, s azoknak a következményével.
- Rendben, én is segítek majd neked meg próbálj azért magadban is gyakorolni. Bátran kérj segítséget bárkitől, akiben megbízol. Nem lesz gond, Marls – próbálom biztatni, s remélem, hogy szavaim nem üres fülekre találnak. Tényleg úgy gondolom, hogy a mi kapcsolatunk gyökerestől le van cseszve és soha nem leszünk olyan jó testvérek, mint kellene, de az utálatot és a hisztériát arrébb lehetne rakni. Akár olyan is lehetne a viszonyunk, mint két normális, érett embernek. Olyan nagy kérés ez?

Magamat is meglepem a saját viselkedésemmel. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen aggodalom fog elfogni a testvérem irányába. Emlékszem régebben még pletykákat terjesztettem róla és bármit megtettem, hogy keresztbe tegyek neki. Őszintén szólva nem bántam meg, s nem is hiszem, hogy valaha meg is fogom bánni. Talán ez az, ami a legnagyobb kérdőjelet rajzolja az agyamban. Mégis mi változott most? Olyan aggódás lett úrrá a testemen, amikor meghallottam a történteket, mint még soha. Persze attól, hogy rossz testvérek voltunk, s vagyunk is még nem fogok hátat fordítani neki a nehéz időkben. Az már más kérdés, hogy mi fog történni ezután. Vajon a kapcsolatunk pozitív forfulatot vesz majd vagy maradunk olyanok, mint voltunk? Netán ezután még rosszabb lesz? Korai még feltenni ezeket a kérdéseket, az idő mindent megválaszol majd.
- Pedig de, nem tudtad, hogy szónoknak készülök és a tükör előtt ezeket gyakorlom? – kérdezem félig felvont szemöldökkel teljesen komoly hangnemben. Persze poén az egész, de kinézem Marlene-ból, hogy elhiszi, hiszen a kettőnk közötti kommunikáció valahol a béka segge alatt hever és semmit sem tudunk a másikról. Ha sikerült elég jó színészi alakítást csinálnom, akár még el is hiheti. Se előtte, se a szüleink előtt nem fejtettem még ki soha a jövőre vonatkozó terveimet. Nagy álmaim vannak, s csak reménykedni tudok, hogy majd valóra is válnak.
- Hűha, Lily Evans-re meg a bandájára gondolsz? – kérdezek vissza rögtön, mert nem vagyok tisztában a barátaival. Lily-ben biztos vagyok, így neki tuti szólok majd és megkérem, hogy továbbítsa. Hirtelen egy mosoly kúszik az arcomra, mert eszembe jut, amikor én meg a vörös összebalhéztunk és a tóban kötöttünk ki. Elég vicces így visszagondolva, akkor főtt a fejem rendesen. – Persze, hogy szólok nekik – bólintok.
- Jaja, velem minden a lehető legeslegnagyobb rendben van. Most még óráról is lógok, szóval hogy lehetnék ennél boldogabb? – mosolygok szélesen. Nem akarom, hogy a feszült, rossz hangulat uralkodjon felettünk, így néha muszáj egy kicsit viccelődni.

Vicces elképzelni magam szónokként. Az addig oké, hogy sokat beszélek és a legtöbb esetben nem tudom, hogy hol a határ, sőt arról sem szokott fogalmam lenni, hogy mikor kell befogni, mert a másiknak már bántó. Többnyire nem is szokott érdekelni, nem tartozik a legjobb tulajdonságaim közé, de azért szeretek keresztbe tenni másoknak, akár szavakkal, akár tettekkel, de ezzel minden ismerősöm tisztában van. Sosem voltam igazán jó senkihez, talán Izzy és Carrie kivételt képzetek mindig is, de ezzel be is zárul a lista. A fiúkat is csak eltiportam többnyire és nem foglalkoztam az érzéseikkel. Azt sem tudom, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni és fogalmam sincs, hogy valaha megfogom-e tudni vagy hogy megakarom-e tudni.
- Tudom, anyáék is azt akarták, hogy ezt csináljam – nevetem el magam. Már egyáltalán nem tűnök komolynak, meg sem próbálom ezt eljátszani. Nem szeretnék ezzel foglalkozni a jövőben, legszívesebben új állatfajokat fedeznék fel vagy gyógyítanám őket, de nem tudom, hogy erre mennyire lesz lehetőségem. Nem hiszem, hogy a szüleink szívesen finanszíroznák ezt. Csak a Mágiaügyi Minisztériumba ne dugjanak be...
- Rendben, meglesz – bólintok egy apró mosoly nélkül. Sosem bírtam azt a bandát, akikkel Marlene lóg és belül mindig is azt szerettem volna, ha jobban hasonlítana rám, de ennél különbözőbbek már nem is lehetnénk. Sokszor kívántam azt, hogy normális testvéri kapcsolatunk legyen és mivel csak egy év van köztünk simán barátkozhatott volna a barátaimmal, de nem tette. Nem is fogja soha, én sem csinálnám fordított esetben. Ennél erősebb elveket vallok.
- Annyira most nem izgat a suli. Te? – válaszolom rezzenéstelen arccal, s udvariasságból visszakérdezek. Ez nem pont az a téma, amiről beszélgetni szeretnék és kezdünk visszatérni a sablonokra. Mi lesz még? Lefutunk néhány kötelező kört, aztán lelépek? Most kivételesen nem ezt szeretném. Mondjuk máskor sem, de akkor csak szekálom Marlene-t. – Nem, de ha nem akarod, akkor nem is fogják megtudni. Én sem rég tudtam meg, rohantam egyből ide, nem volt időm baglyot írni. Reménykedj, hogy McGalagony sem üzeni majd meg – húzom el a számat. Kinézem az idős professzorból, hogy éppen a levelet írja ebben a percben is.