Hogy én mennyire utálom a nappalt.. Világos van, nem látszanak a csillagok, sok a gyerek, és nagy a hangzavar. Már gyerekként sem szerettem világosban fent lenni, ezért nem csoda, hogy ilyenkor, mikor mégsem alszok, kivonulok a természetbe egy csendes helyre, vagy visszahúzódok az irodába. Nincs szükségem arra, hogy bárki felidegesítsen. Egy embert azonban el tudnék viselni, és tettem is azért, hogy találkozzunk. Névtelen levelet küldettem Tiffany akkor, hogy jöjjön ide. Nem ismeri a lány nevét, sem a levél tartalmát a fiú, így nem kellett attól tartanom, hogy lebukik. A baglyom viszont tudta, hová menjen, mert levelemen rajta volt az a pecsét, melyet akkor teszek csak rá a borítékra, ha Tiffany akkor számom azt. Persze ez az első alkalom, hogy el is küldöm neki, amit írtam, így az egyik lőnek támasztott háttal, ülve várom a lányt.
A hozzászólást Alexander L. Awkward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 6 Júl. - 13:10-kor.
Eleinte nem akartam elmenni erre a találkára, mert nem tudtam, hogy kitől jött az a levél, azonban mégis a kíváncsiságom nyert és inkább elmentem.. Nem tudom, hogy miért izgulok, hisz semmi olyat nem írt, ami olyan lenne, de.. Nem tudom. Lassan de biztosan megérkezem arra a helyre és mikor Mr. Awkward fogad engem, akkor csak pislogok.- Maga írta a levelet? - nem is értem miért akar velem találkozni, hisz ő Annat választotta akkor, nem pedig engem..
Könyvemből fel-felnézek, hogy mikor látom végre meg azt, akiért tulajdonképpen itt vagyok. Nem is telik sok időbe, megpillantom Őt. Igen, ez tényleg túl színpadi, de így van. Nagy, cirádás betűkkel ŐT. - Mért tettem volna ilyet? - meglepettsége látszik rajta. Meg is tudom érteni, hisz szándékosan elrejtettem írásomat, s mugli bűnözők módszerével írtam. Egyesével kivágtam minden betűt a Reggeli Prófétából. Nem hiszem, hogy ez akkora tragédia lenne. Tény, hogy használhattam volna mágikus pennát is, aminek tollba mondok, de ez sokkal érdekesebbnek tűnt.
Ismerem már őt elég jól és azt is megtudom mondani, hogy mikor nem őszinte velem és ez a kérdés.. hát nagyon nem volt őszinte. Tudjuk mindketten, hogy nem véletlen, hogy ezen a "találkán" ő jelent meg és nem egy másik idegen, azonban nem bánom, hiányzott már nekem és.. hiába volt Cain, nekem csakis ő számít, de ő ezzel máshogy van, akkor Anna-t választotta. - Ez esetben a távozást kell választanom. - nézek a szemébe. - Ha nem ön írta a levelet, akkor felültettek, ami nem szép dolog. - sóhajtok, majd megfordulok és elindulok vissza az iskola épülete felé. Remélem utánam jön, szeretném, ha nem hagyna elmenni, de talán ő már egy másik Alex..
Életem legnagyobb hibája volt, hogy régebben eldobtam ezt a csodát, aki most előttem áll. Azóta feltűnően sokat szenvedtem, semmi sem volt jó, és még kevesebbet ettem, mint előtte. Néhány kollégám komolyan kezdett aggódni értem. Végighallgatom mondandóját, és csak akkor fogom fel a tartalmat, mikor elindul a bejárat felé. Nem, nem, nem! Ezt nem hagyhatom. Lehet, hogy ez az utolsó esélyem, hogy mindent rendbe hozzak. Össuecsukom a könyvemet, ledobom a fűbe, és néhány röpke másodpercen belül már a lány kezét fogom. Nem, még véletlen sem a csuklóját, nem is húzom vissza. Tenyerébe csúsztatom sajátomat. - Ne menjen el! - hangom a megszokott bariton medrében cseng, mégis kétségbeesés vehető ki szabaimból.
Igazából azt hittem, hogy ennyi volt ez az egész találkozó és már megyek is tovább, de nem, ez nem fog ilyen egyszerű lenni. Reménykedtem benne, hogy utánam jön és így is lett, nem enged elmenni innen, halvány mosoly jelenik meg az arcomon, aztán, mikor.. kezét az enyém csúsztatja, akkor rápillantok. - Ezt nem szabadna, bárki megláthatja. - mondom neki, de nem, nem húzom el a kezemet, hanem hagyom, hogy így legyünk. Kellemes melegség jár át, egy olyan melegség, melyet régóta nem éreztem. - Te írtad a levelet? -nem akarok tovább magázódni, nincs is semmi értelme.
Kellemes, jóleső érzéssel tölt el, hogy nem húzza el a kezét. Bőre puha, valami álom megfogni, és ahogy egy lépést teszek felé, megcsap csodálatos illata. Mintha egy virágcsokrot tartanék a kezemben... Egy igazi kincset! A szeme pedig.. Nincsenek rá szavak, hogy milyen gyönyörűségesek. - Takarásban vagyunk, nem láthat meg senki. - pár másodpercig még nem engedem el, majd megszorítom kezét, és elhúzom sajátomat. Igaza van, nem szabadna kockáztatnunk. - Én voltam, mert hiányoztál... - hangom a mondat végére elhalkul, de a szeretetet érezni, kihallani szavaimból. - Sajnálom, hogy iderángattalak, nem akarlak bajba keverni... - de azt amnál jobban, hogy velem legyél, és átölelhesselek.
Nem nyugtatnak meg a szavai, aztán amikor elhúzza a kezét, akkor utána nyúlok, nem akarom elengedni a kezét, fogni akarom és érezni az érintését. - Ne engedd el.. - mondom neki halkan, de annál komolyabban gondolva a dolgot. Nem akarom, hogy elengedje a kezemet. Aztán mikor bejelenti, hogy ő írta a levelet még szélesebb lesz a mosoly az ajkaimon. - Nem kevertél bajba, de.. - mondom, majd elkezdem magam után húzni az erdős rész felé, hogy kicsit távol eshessünk a többiektől és mikor már teljesen biztos vagyok, hogy más nem hallhat meg minket, akkor megállok. - Nem változtak az érzéseim irántad. - lesütöm a szemeimet és inkább nézem a cipőmet, amikor mondhatni szerelmet vallok neki.
Mikor kezemért nyúl, habozás nélkül ismét megfogom azt, és összekulcsolom ujjainkat. Ez jelent valamit, lehet még van eséjem, és ettől muszáj mosolyognom. Kézségesen követem, de azért körülnézek, hogy biztosan tiszta a terep. Szerencsére nem láthat bennünket senki, viszont jobb félni, mint megijedni. Egy fa takarásába húzom a lányt, ez még nem tiltott terület. Mintha ezernyi pofont kaptam volna azoktól a puha, selymes kezektől. Igen, igen, igen! Még szeret! - Ez örömmel tölt el, mert... - állánál fogva felemelem fejét, hogy szemébe nézhessek. - Szeretlek. - egy gyors csókot adok neki. Tavaromban többre nem futja, de ebben a csókban mimden benne van, amit érzek.
Nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy magammal húztam, hogy kicsit ketten lehessünk mindenkitől távol, még ha egy erdőféleségben is. Aztán mikor megszólal, nem tudtam mit mondani és az a csók. Kezeim a nyaka köré raktam és úgy húztam közelebb hozzám, majd a csók után homlokomat az övének hajtom. - Én is szeretlek Alex. - suttogom neki, majd átölelem.
Nem taszít el, nem pofoz fel, nem rúg meg, és még át is ölel. Ez nálam a hegymászás csúcsa. Érzem levegővételét, és nem is türtőztetem magam, ismét megcsókolom, hosszabban mint az előbb, és magamhoz ölelem, mint kisgyermek a maciját éjszakánként. Gyerekkoromban a maci védett meg, most pedig Tiffany közelsége. Ő az én megmentő macim. Haját füle mögé terelem, és arcon csókolom. - Ne kerüljük egymást. - ez lenne minden kívánságom, és az előbbiekből ítélve, remélem meg is tudjuk ezt tartani.
Nem bánnám, ha meglátnának és kirúgnának, akkor sem ha mások megbélyegeznek, de őt nem akarom bántani, mert tudom, hogy nagyobb bajba kerülne, mint én. De a csókjai, az ajkának érintése, ezt akartam olyan régóta, erre vágytam, mióta megmentett engem és most megkaphatom. Ölelését viszonozom és mikor megszólal. - Örökké melletted akarok lenni.. - suttogom neki és kicsit sem zavar, hogy mennyire hangzik nyálasan ez az egész, de kicsit elhajolok és a szemébe nézek. - Biztos nem fogod ezt megbánni? - teszem fel a kérdésemet halkan.
Már csak ezt az évet kell kibírnunk, és vége, együtt lehetünk. Nyíltan elhívhatom randevúra, bárhol megcsókolhatom, és... És megkérhetem a kezét, ha eljutunk odáig. És én ezt szeretném elérni. - Örökké melletted maradok, hidd el. - teljesen őszintén mondom. Szeretem Tiffanyt és ezt nem akarom véka alá rejteni. - Én nem fogom, de te? Hisz fiatal vagy még... - mintha én a huszonkét évemmel olyan vén szivar lennék, mint Dumbledore.
Mikor azt mondja, hogy örökké mellettem marad, akkor még szorosabban ölelem őt. Sosem hittem volna, hogy egyszer érdekelni fogom őt, hogy azt fogja nekem mondani, hogy szeret és csak engem szeret, de.. egy álom vált valóra. Kérdésére csak felsóhajtok. - Én sosem fogom megbánni, hogy veled leszek. - mondom neki őszintén, majd a szemébe nézek. - Te vagy a mindenem és te is leszel. - most én tapasztom az ajkaimat az ő ajkaira és egyik kezem a pólója alá csúszva a hasát kezdi simizni, míg másikat a nyakához rakok.
Ölelését meg tudnám szokni, s nem is szeretném, ha elengedne. Átmelegít, holott csak egy póló van rajtam, és fúj a szél. De nem zavar, mert velem van egy elbűvölő teremtés, és inkább vele foglalkozom, mint a külső tényezőkkel. A szélnem érdemel meg engem, ellenben Tiffany nagyon is. - Mióta érzel így? - szavai cseppet sokkolnak, ezért kérdezek rá a dologra. Nem szeretném, ha egy tinédzserkori fellángolás lennék csak, mert én ennél komolyabb érzelmeket táplálok iránta. Ezért a csók után megfogom kezét, és mellkasomra teszem. Inkább ott, mint lejjebb. Nem akarom, hogy érezze gyomrom remegését, melyet kivált belőlem.
Az ölelésnél jobb nincs is, de aztán végül fel tesz egy kérdést, melyre magam sem tudom a választ, így beharapom az alsó ajkamat és elpirulok. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el és sóhajtok egyet, nem tényleg nem tudom elmondani neki. - Elég régóta. - majd a kezemet a szívére teszi és én a szemébe nézek. -Még a megmentésem előttről. - vallom be neki, még mindig piruló arccal.
Egyszerűen imádom ezt az arcát. Szeretem, ahogy zavarban van, és folyamatosan pirul, mert tudom, hogy miattam van. Lehet, hogy nem vagyok normális, de ez nekem felér egy sikerrel. Az pedig, ahogyan ajkába harap, még egy sokkal nagyobb gyönyörűség. Csodálatos ilyenkor az arca. Régóta, igen. Ezt én is tudtam, de mennyire rég óta? Mióta érez irántam bármit is? Irántam, egy tanára iránt? Merthogy megbolondult, és én is. Ennek a kapcsolatnak tilos lenne előfordulnia még csak gondolatban is, mégis itt vagyunk, és szeretjük egymást. Mindennél jobban. - Az.. Valóban rég volt. - látványosan megkönnyebbülök a választól. Ez azt jelenti, hogy őszínték az érzelmei. - Sajnálom, hogy csak most léptem! - utalok ezzel arra, hogy idehívtam. Hamarabb meg kellett volna tennem, fene a büszkeségemet!
Veszélyes dolog azt, amit csinálunk, de már nincs sok vissza az iskolából, lassan már tényleg nem kell bujkálnunk és lopva nézni egymást. Szeretem őt, nem tudom miért és hogyan, de szeretem és vele akarok lenni. Alex más, mint a többi srác, sokkal másabb, nemesebb a lelke és nála gyengédebb senki sem lehet. Szeretek vele lenni, szeretem a pillantását, az érintését, az illatát és mindent úgy, ahogyan van benne. - Tudom. - mondom neki mosolyogva, majd hát nem tudom megállni, csak élvezem a vele töltött pillanatokat, mint valami buta idióta. - Rendben van minden. - mondom neki halkan. Majd hát kezem a szívéről a arcára siklik és megsimítom az ujjammal. - Tervezel valamit nyárra? - kérdezem tőle mosolyogva. Hogy ne mosolyognék, egész nap csak mosolyognék, ha velem van.
Őrület ez az egész. Tudom, hogy a tavasz a megújulás évszaka, de sosem gondoltam volna, hogy ez Tiffanyra és rám is igaz lesz. Természetesen nincs ellenemre, mert ismét szóba áll velem. Hallgathatom minden gondomat elfeledtető hangját, és ölelhetem, mert ő is ezt szeretné. Nyilvánosan mégsem szerethetem. Hivatalosan még a diákom, de már nincs sok hátra. - Van egy nyári lak, ahova elmennék pár hétre. Velem tartanál? - eleve ez a mondat zavarba hoz, mert még soha nem hívtam el senkit sem a nyári lakba, de keze az arcomon csak fokozza ezt az érzést. Gyomrom görcsbe rándul, annyira félek a visszautasításról, mégis nyelek egyet, és az órámra nézek. - Merlinre, elkések! Sajnálom, Tiffany, de rohannom kell.. - mondhatom, ez is a legjobbkor jött. Teljesen megfeledkeztem, hogy órám lesz még. Úgy számoltam, hogy bőven beleférünk az időbe, mégis valahol hiba csúszott az egyenletbe. Tehát mára utoljára megcsókolom ezt a csodálatos lányt, és már futok is lélekszakadva a csillagvizsgáló felé.
Nem tudom már mióta tengethetem itt az időt. A srácoknak megígértem, hogy idén én is részt veszek ezen a köpkő bajnokságon, de csak azért akarták ennyire, mert egyszer játszottam és nyertem. Gyorsan nyertem. Persze ez nem jelenti azt, hogy a játék mestere lettem. Egyelőre még nem mi jövünk, csak figyeljük, hogy a másik házak tagjai miket szerencsétlenkednek össze. Jó a hangulat. Nem is értettem soha, mi a lényege ennek a hülye játéknak, de aztán most már legalább azt látom benne, hogy jót lehet rajta nevetni. Vagy kárörvendeni. Az már mellékes. - Ajj-ajj Regulus. Cveta Dolohov nagy hévvel közeledik. - Tekintek fel, amikor a mellettem álló srác Cvetát említi. Mit tettem már megint? Felsóhajtok, majd pár lépéssel odébbl lépek, nem akarom, hogy ez az egész belerondítson a hangulatba. Csak a vita... mindig csak a vita.
Elegem van abból, hogy csak azt hallgatom, hogy Regulus ezzel kefélt, Regulus azzal kefélt... Talán nincs is alapja, talán hülyeség, de mikor már a huszadik lány jön elmondani, hogy milyen jó a vőlegényem az ágyban, na akkor már kezd gyanús lenni a dolog. Megértem én, hogy nem adom meg neki, ami kellene, de nem hittem volna, hogy ilyen sokkal fogja csinálni, miért nem tud egy állandó partnert választani, mint az összes többi aranyvérű férfi. Felőlem akár szeretője is lehet, csak ne tudjak róla... Kerestem egy szép borítékot, egy kicsi, de szép borítékot és beleraktam a gyűrűt, nekem nem kell, felőlem odaadhatja az egyik kis kurvájának, annyira leszarom mit csinál vele. Kilépek az ajtón, egyetlen egy embert kell megkérdeznem és már tudom is, hogy hol van, így elindulok. Nem, nem érdekel kikkel van és mit csinál és nem is nézek ki idegesnek, rendezettek a vonásaim. Majd végül megállok előttem. - Csak ezt szerettem volna odaadni neked. - nyomom a mellkasának az apró borítékot, ha elveszi akkor nem esik le a földre, ha nem veszi el, akkor leesik, én pedig megfordulok és már indulok is el onnan...
Borús tekintettel nézek a lányra, amikor a borítékot a mellkasomnak nyomja. Éppen csak el tudom kapni azt, gyorsan, habozás nélkül pillantok bele. A gyűrű. Mi történt már megint, hogy itt tartunk újra? Gyorsan lépek menyasszonyom után, megragadom a karját, hogy visszarántsam őt, de persze csak finoman, vigyázva, hogy ne sértsem meg. Már távolabb vagyunk a többiektől, így bátran beszélhetek. Felmutatom a borítékot. - Miért? Miért adod ezt vissza? - Már oly sokat mondtam neki, oly sokat tettem érte, és mégis, mindig szinte mindig ugyan oda lyukadunk ki. Értem én, hogy én vagyok a rossz, és valószínűleg ez sosem fog változni, de szeretném legalább megbeszélni, normálisan, emberekhez illő módon.
Egyetlen percig sem bántam, hogy idejöttem és odaadtam neki azt a gyűrűt, nem is kellett volna hordanom, ez az egész csak egy színjáték... Még mindig haragszom apámra, hogy pont ehhez a sráchoz akar hozzáadni, de nem tudok ellene már nagyon tenni semmit sem, eldöntötte és ha eldöntötte, akkor már úgy is lesz, apám makacs, mint én. Ha olyan lennék, mint anyám, akkor most csak csendben visszahúzódnék és megvárnám, hogy a vőlegényem kitombolja magát, de ezzel csak az a baj, hogy én nem az anyám vagyok. Kérdésére csak felvonom a szemöldökömet, elkezdhetnék ordibálni, elkezdhetnék kiabálni, de az nem én lennék, így tehát vele szembe fordulok és a szemébe nézek. - Kérdezd meg Agathat, Jessica, Tiffanyt, Ambert, Gingert, Eliset, Torit, Verot, Dalmat, Mariet és ne haragudj, de a többi közel múltban ejtett numerádat nem jegyeztem meg, elég sokan jöttek dicsekedni, hogy milyen jó vagy az ágyban. - bár ennek nem is kéne zavarnia, nem is kéne ezzel foglalkoznom, mert nem érdemel ennyit a dolog.
Őszintén pontosan ezt vártam tőle. Ezt a hangnemet, hiszen tudom, hogy ő nem az a kiabálós fajta. Nem bánom, én is mindig nyugodt vagyok, tudom, hogy hol a helyem és mi az a tisztelet. Viszont amikor a szavai elhagyják a száját, legszívesebben csak ordítanék. Mi ez a hülyeség? Ez a rágalmazás? Legszívesebben most jól falhoz szorítanám azokat a lányokat akik ezt mondták. - Azt se tudom kik ezek a lányok, Cveta! Régen, még mielőtt jegyesek lettünk volt közöm párhoz, de nem ennyihez! Pff. - Rázom meg a fejemet határozottan és összefonom magam előtt a karjaim. Tudom, hogy nem fog hinni nekem, de én olyan hülye vagyok, hogy még magyarázkodni is elkezdek. - Tudod, a múltkor megmondtam, hogy nekem nem kell senki más csak te. És ha hiszed ha nem, nem volt senki más azóta... Nem kellene elhinned a sok féltékeny libának a drámát. Csak ezt akarják... hogy mi összeugorjunk. Te pedig teret adsz nekik. - Hangom még mindig nyugodt annak ellenére, hogy legszívesebben most dühöngenék, amiért megint alám tettek ezek a nők. Hát mit tehetnék én, hogy elrendelték, Cveta Dolohovval kell megházasodnom? Mind jól tudjuk, hogy működnek a dolgok...
Nem tudom, hogy jelen helyzetben kiknek kéne hinnem vagy mit kéne gondolnom, egyszerűen minden annyira szar... Folyamatosan ellökjük egymást, falakat építünk és nem beszélünk meg semmit sem rendesen, mintha két idegen lennénk, pedig a múlt... Nem voltunk mi rosszak, nem voltunk mi annyira rosszban, sőt. Annyira közeli volt a viszonyunk, de ha egy kötél elszakad, attól még a csomó megmarad. Csak sóhajtok egyet és lépek egy kicsit hátra, nem tudom, nem tudom tényleg, hogy mit kéne hinnem, hogy mit kéne gondolnom és ez elmondhatatlanul szar érzés. - Felőlem lehet, csak mond el, ha szeretőket akarsz tartani, tarts... De NE a hátam mögött. Kellemetlen, mikor a numeráidról kell hallanom. - mondjuk ezt nem akartam ennyire nyíltan kimondani, de remélem nem veszi ki a mondat lényegét. Következő mondandójára csak megforgatom a szemeimet, most komolyan azt várja, hogy ezt a hülyeséget elhiggyem? - Mindenképpen megfogunk házasodni, teljesen mindegy mi történik köztünk, csak annyi különbséggel, míg te abban ülteted el a magjaidat, akiben akarod én teljesen rád leszek utalva, de most mondom, hogy én nem fogok otthon ülni és gyerekeket nevelni... Amint elmúlnak ezek az idők és hidd el, elfognak... Ha úgy látom jónak elválok tőled, elköltözöm és viszem a gyerekeimet. - nézek a szemeibe mélyen. Nem fog engem eltartani, nem fogok és hivatásos anya leni vagy hogyan mondják a sárvérűek, dolgozni fogok, lesz külön pénzem, nem fogok anyagilag függeni tőle.
Kezdőlap
