in the search of fools and utopias

Erővel pofán töröltek, az ütés lendületétől végül hátra estem és bevágtam a fejem.
De nem ez volt a gond, hanem hogy ugyanettől az ütéstől eltört az orrom is.
Órák óta szivárgott belőle a vér, a tarkómon lévő - gondolom lilás-kékes - pukli miatt pedig nehéz felidézni, hogy ilyenkor előre vagy hátra kell-e dönteni a fejemet, szóval néha kicsit így csináltam, néha kicsit úgy.
Várj csak, várj egy picit, olyan nagyon még ezzel sincs gond, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni - őszintének lenni, mint lerágott csontokat újra és újra végig nyalogatni - az arcomból sugárzó fájdalom, meg a törött csont bozongató bizsergése még mindig távol állt a valódi problémától. A vér, na az viszont zavart. Folyamatos forró zuhany az állra, lagymatag, forró csöppek zuhantak a mellkasomra, néha a földre, petty, petty, petty, folyamatos vér íz a szájban, mintha csak egy marék mugli pénz szopogatnék. Ettől előtört az éhség, az éhségtől idegesen olykor megtöröltem az orrom tövét, aztán érztem, hogy mozog az egész, hogy a porcok már a bőrtől függetlenül önálló rendszerbe álltak, és ki tudja, ha szájam fölött fölvágom a bőrt, talán az összes porc és csont szilánk kizuhan onnan. De hát kirakós játéknak még jó lesz. Addig meg összeszorított fogak, meg halk, csaholó-szuszogó hangot hallattam mint valami kivert kutya (az orrom maga vagy négyszeresére dagadt, így meg inkább volt ócska és csúf dekorációs elem a képemen, semmint haszonnal bíró érzékszerv - röviden szóval szájon át lélegeztem), de csak mikor még épp biztos voltam benne, hogy senki se néz.
Vagy tudja franc, ebben a percben épp nehéz a méltóságra gondolni, tőlem akár ide is nézhetnek.
És mikor azt mondom, ebben a percben, akkor a hajnal túl kései, vagy a reggel egy túl korai órájának hatvan egymást követő pillanatára kell gondolni. Valami sötét, nyirkos, félig összedőlt viskót képzelj magad elé, nem messze egy mugli falutól. A plafon beszakadt, a szemerkélő esőcseppek beestek a tető résein. Ahová a víz ért, ott fekete a parketta - vagyis a parketta maradéka - a többi részen csak válogatott penészfajták telepedtek meg, illetve én is rajta ültem, hátat a falnak vetve, fél láb felhúzva, most épp hátra vetett fejjel, és ha igazán odafigyeltem, szinte éreztem, ahogy a nyelvvitorláról a garatba csöpög a vér. Lehunyt szem. Ideges kattogás. Ütemtelenül rángattam a kinyújtott lábam térdkalácsát. Nem érzek szagokat, és ez az egész bosszant. Senkire sem merek pálcát bízni, hogy rakjon helyre - nem mintha sokat lehetne rontani a helyzeten. Tovább kéne menni, de mindenki fáradt. Vagy hát én fáradt vagyok. És furcsa mód zavar az eső, meg hogy épp belefulladok a saját vérembe, és zavar, főleg minden zavar, ami folyós.
Felnyitottam a szemeim. A sötétben vibráltak az alázuhanó vízcseppek, talán a hold fénye csillant rajtuk, talán hallucináltam, talán pont kurva mindegy.
A lényeg, hogy--- szar ez így.
Hosszú hetek óta először evett össze minket a fene. Mintha egy nagyobb sátoros ünnepre esnél haza, bosszantó kérdések hada talált be, alig győztem őket hárítani. Szánalmas volt az egész. Szánalmas voltam ugyanúgy én is. Szétszórt, oszladozó figyelmű - mintha a tudat nem lenne több egy cigarettából szálló dohányfüstnél. Forgószélben. Tompuló ösztönök. Nyeltem egy kis vért. Egyébként mindenkit percekkel ezelőtt elküldtem a jó messzi francba, hogy keressenek saját sarkot, én pedig a napfelkeltétől visszamaradt pár kínos órában majd lázálomban kiheverem az egérkarmolásom.
Mondom, mély szánalom az egész.
Tulajdonképpen röhögnöm kell magamon. Meg rajtuk. Meg mindenen. Csak hát most épp semmi és senki nem lát a francos befolyó csapadékon kívül, így aztán... kimondhatom? Kimondom. Az egész arcom lerohad. Ha csak a szemöldökömet mozdítom, már el van baszva az egész.
Előre csuklott a fejem. Felhúztam a másik lábamat is. Az esőnél lassabban csöpögött a vér.

Volt idő, amikor szerette látni, ahogy Fenrir a sebeit nyalogatja, egyáltalán: hogy sebzett, vérzik, fáj. Minden sérülés csak újabb bizonyíték volt arra, hogy a vezére legyőzhetetlen, megtörhetetlen, mindenki másnál erősebb, hogy nincs még egy olyan, mint ő.
Most van valami zsigerien gyűlöletes, valami vérlázító az összetört arc látványában, amitől vicsorogni és harapni akar. De talán maga Greyback látványa az, amit nem bír elviselni. Megkönnyebbülés volt a távolléte, nem kellett minden percben megbirkóznia ezzel az egész gyomorforgató nyomorúsággal. Most viszont annyira intenzíven szakad rá ez az egész, hogy a saját repedt bordái, feldagadt szeme, felszakadt szája teljesen lényegtelennek tűnnek, minden energiája abba fordítódik, hogy ne ugorjon neki a torkának, és próbálja meg átharapni. Mi a faszért jött vissza egyáltalán? Épp olyan jól megvoltak nélküle, mint vele most, vagy talán kicsit jobban. Egy láncra vert falkának kurvára nincs szüksége rá, hogy vezessék.
Egy órával vagy pár órával ezelőtt persze elzavarta maga mellől őt is, de ettől a Greybacktől már nem olyan a parancs sem, mint amilyen valamikor volt. Puszta megszokás, hogy nem megy a közelébe, ha már nem fogadott szót, és csak akkor lép oda, mikor már köhintett párat, hogy jelezze, itt van, vagy felébressze, ha belesüppedt volna a saját összevertségébe, és már biztonságosnak ítéli meg a kartávolságot. De ez is csak megszokás.
- Nesze – vakkantja, és odanyújt neki egy már majdnem tiszta rongyot tele friss jéggel, aztán a saját laposüvegét. Ennyi, amennyit tehet érte, a gyógyítással talán megpróbálkozik, ha élet múlik rajta, vagy ha valamin már keveset lehet rontani, de a ripityára tört arccsontokkal vajmi keveset tudna kezdeni, még ha Greyback hagyná is neki. Aztán rágyújt, és körbenéz, hogy egy szárazabb részt találjon a padlón a maga számára. De közben elfordítja a fejét, hogy legalább ne kelljen néznie, hogy sebzett – és kurvára nem legyőzhetetlen.
De hát ameddig valóban neki nem ugrik annak a toroknak, addig ez a vezére, ha legyőzték is, ha mégsem isten, aminek valamikor gondolta.
- Cigi? – jut eszébe megkérdeznie, mielőtt visszadugná a pakkot a zsebébe. Nem mintha ezzel a pofával a vérfarkasnak még sok kedve lehetne bagózni. Ha a másik nem szólal meg, hát jó darabig ő sem teszi, csak szívja a dekket.
– Egyáltalán meddig akarsz még itt maradni?

Semmivel sem telő másodpercek pörögnek egymás után. Minden napnak van egy ilyen pontja, mikor épp már semmit nem tudsz hozzátenni az eddigiekhez. Csak végig nézel rajta, látod, hogy el van baszva, és akkor ebben az elbaszott érzésben még egy kicsit lehet dagonyázni, míg rászánod magad, hogy valahogy egyről a kettőre lépj.
De mi legyen a kettő?
Alvás? Á, faszom az alvásba.
Elmenni sétálni? Ja, baszd meg, ha nem szakadna az eső, biztos épp kézen fognám magam a holdfényben, aztán egy romantikus padon ülve kiverném magamnak. Hogyne.
Bámulni magad elé, miközben…? Meg az anyám kínja.
Túl sok a négy fal, ki lehetne rúgni egyet, ha lenne erőm megmozdulni, talán meg is tenném, össze lehetne dönteni ezt az egész házat, de komolyan, egyből lehetne a romoknak egy gödröt is ásni, mert bassza meg, bassza meg minden. Csontig akarom kaparni a csuklómon a bőrt, csakhogy ne érezzem a képemben a fájdalmat. Ha ki tudnám tisztességesen nyitni a szám, mostanra bizonyára lerágtam volna valamelyik ujjamat, csakhogy ez a kibaszott nyomás valahogy eltűnjön a mellkasomból. És akkor vér, vér, vér, még vér…. de hát nem éppen ez az eredeti problémánk?
Ugyan már. Ha jobban belegondolok, igazából még jól is esik, hogy épp itt döglődök, legalább van miért még panaszkodnom, mielőtt minden másra gondolnék, amiről alkalomadtán panaszkodhatnék. Igen, megmondtam, hogy szánalmas, hogy kurvára szánalmas ez az egész, de ez van, bébi, épp nincs meg a következő lépés, éppen nincsen kettő, szóval csak megakadunk szépen, te meg én (a fejemben lévő aprócska hang, akihez következtesen E/2-ben beszélek néha, mert most már aztán tényleg bekattantam, ó, végre --- illetve hát az egész képletes, érted, hogy értem, nem? egész művészi szar, de most nem ez a lényeg), ebből az ócska nihilből pedig még Nikolai nyamvadt köhögése se tud kizökkenteni.
Bár azért felnéztem rá.
Illetve nem is rá, hanem a kezében tartott üvegre, utána nyúltam, aztán vettem észre, hogy valami más is van nála. Ha nem lenne feldagadva a pofám, most bizonyára bámulnék rá valamiféle értetlen képpel. Kezdjük ott, hogy honnan a faszból szerzett jeget ez a szerencsétlen, de nem kérdeztem semmit, elvettem azt is, aztán a földre dobtam, mert fél kézzel nem lehet laposüveg kupakokat kipattintani a helyéről.
Ittam egy kortyot. Persze, hogy csípett és szar volt. Talán ezért a jég? Hogy lefagyasszam a nyelvem? Merthogy az orromon nem fog segíteni, okoskám, az kurvabiztos.
- Hagyj már, baszd meg. – dünnyögtem a szaros cigarettájának, aztán módfelett elégedetlenül felmértem, hol foglalt helyet. Túl közel. – Honnan tudtad, hogy nem maradok sokáig?

A torkának kéne ugrania.
A torkának kellett volna ugrania már régen, már egy éve, vagy még korábban.
Nem is a tisztelet tartja vissza. Tudja a kurva élet, mi tartja vissza. Nyilván az, hogy ez a seggfej minden, amit magáénak mondhat, ez minden, ez az emberi vagy állati roncs, aki már nem is emlékeztet önmagára. Már nem biztos benne, hogy alulmaradna kettejük párharcában, bár abban sem, hogy nem maradna alul, de mégiscsak értelmesebb, méltóbb lenne legalább megpróbálni, és befejezni ezt a szánalmas, évek óta tartó, semmibe vezető vánszorgást. Még alulmaradni és esetleg beledögleni se lenne ennyire legalja.
Kifejezéstelenül nézi, ahogy a sokadik próbálkozásra összekuruzslott jeget a padlóra dobja. Gecimindegy, amúgy is értelmetlen figyelmesség volt.
A cigipakkot is csak egy vállrándítással dugja zsebre, mint a keresetlen szavakat meg a pillantást, amiből nyilvánvaló, hogy azt várja, hogy eltakarodjon.
De nem takarodik el. Még csak nem is húzódik hátrébb. Csak nézi, mintha először látná, pedig még ránézni is hányadék. Még a falka gyomorforgató helyzetét se rühelli ennyire látni, még azt se, hogy ő maga annak a szaros maszkos-csuklyás csürhének a csicskása, ezek mind kibírhatóak lennének, ha legalább Greyback, a bolygója légköre, a naprendszere főcsillaga, az egész kibaszott tyúkszaros létezésének a szervezőereje ugyanaz lenne – vagy legalább megpróbálna úgy tenni, mintha ugyanaz lenne. De meg se próbál, bassza meg, nem is próbál nem ennek a szarkupacnak tűnni.
Elképzeli, ahogy összeszedi magát, és tényleg a torkának ugrik végre.
De lehet, hogy Greyback nélkül szétesne ő is az atomjaira.
Bele kell kattanni, hogy ő tényleg emiatt a fasz miatt tett és tesz mindent. Amit szarul csinál, azt is. Vagy azt kétszerannyira miatta.
- Nem volt valami kurva nehéz kitalálni – vonja meg a vállát ismét, ez a mondat még egészen semleges, aztán ahogy folytatja a beszédet, egyre inkább kiszisszen, előacsarog belőle a csalódás keserű indulata. – Mi a fasznak is maradnál? – szusszan mordulásszerűen, lappangó ingerültséggel. – Le se szarsz minket. Már mióta le se szarsz. – Olyan erővel pöccinti le a hamut, hogy a rosszul sodort cigarettaszálban megszakad a folytonosság, letörik a maradék dekk háromnegyede, aztán a parázs a végén sziszegve alszik ki a nedves padlón. Eldobja azt is, ami a kezében maradt; nem áll fel, ülve marad, de a tekintete ugrásra kész éberséggel, élesen szegeződik a másikra.
- A te falkád még ez, Fenrir?

Talán még örülnék is, ha ez a szerencsétlen összeszedné magát annyira, hogy átharapja végre a torkomat.
Aztán csak ül tovább, mint egy hülye, bámul, baromságokat beszél, és bármi is hagyja el a száját, az már rég baromira mindegy, amúgy sem tud olyat mondani, amire ne gondoltam volna ő előtte ezerszer, tízezerszer, minden átkozott nappal meg éjszaka minden szájbabaszott percében.
Szélesen vigyorgok minden kimondott szón.

Ha épp kurvára őszinte akarnék lenni, akkor most jöhetne az a rész, hogy beismerem, igen, én itt most nektek, nyál meg könny folyatva, a taknyom-vérem mögül kikandikálva (vagy éppen úgy, ahogy akarod) beismerem, hogy egy-két dolgot alaposan elbasztam. Jobban, mint azt hittem. És talán annál is jobban, mint amit épp ő gondol.
Na és?

Na jó, na jó, na jó, lehet, nagyon is lehet, hogy újabban már csak ezt tudom hajtogatni, de úgy néz ki, hogy az utolsó dolog, aminek még értelme van, az az lesz, hogy már semminek nincs értelme.
Elbasztam, alaposan elbasztam ezt az egészet, és nagyon lassan, túl lassan folyik a dolgok helyrehozása.
Na és?
A testvérbaszó, túltenyésztett, pálcás mitugrászok kedvéért most nekünk kell ugrándozni.
Na és?
Lenéznek, kinyírnak, ránk köpnek, bántanak, üldöznek, vasra vernek, elátkoznak, kibeleznek, meglincselnek, széttörtének, összeraknak, ledarálnak, megnyúznak, brühühü.
Na és?

- Mi van? Hiányzik, hogy verd a farkam? – dünnyögtem. – Vagy mi a fasznak rinyálsz?

Elbasztam, elbasztam, elbasztam, ez meg haragszik. És kurva jól teszi, hogy haragszik. Hülye lenne, ha nem tenné. (Nem mintha amúgy ne oldaná meg enélkül is, hogy hülye legyen.) Csak hát ezzel a kislányos civódással nem tesz többet, minthogy felbosszant, aztán mint a nyári döglegyeket, egyszerűen csak le kell csapni őt is. (Vagy tudja a fene.) Na, csak azt mondom, hogy nem a csajomat jöttem hallgatni, hogy bassza meg.
- Vigyázz egy picit, kezd túl sok baromság kijönni a szádon. Talán szeretnéd inkább befogni.
Talán szeretném inkább, hogy befogja.
Ez itt haragszik, hát persze, hogy haragszik.
Na és?
- Vagy, mondd csak Nikolai, mi olyan történt, ami miatt te már nem bírsz türelemmel, hm? Tudod, hogy nem magam miatt megyek. Elvégre nem vagy te olyan buta kölyök.

Annyira túlcsordul benne a gyűlölet egy pillanatra, mikor meghallja ezt a választ, hogy teljesen biztos benne, hogy a következő pillanatban végre meglépi, amit meg kellene.
De aztán nem. Aztán csak nézi, ahogy épp sebzett és nyomorult, ahogy csak egy sima hús-vér félember – nem, nem most. Nem így, hogy még a szokásosnál is szánalmasabb képet nyújt. Majd. Majd ha erősnek látja, vagy legalább nem ennyire kibaszott gyengének, majd ha lesz tétje. Mi a szart kezdjen ezzel a Fenrirrel, aki úgy néz ki, hogy szét lehet kenni a padlón, mint egy halom szart?
- Ja, lehet, hogy hiányzik – vonja meg a vállát. – Tudod, a régi szép idők, amikor még volt egyáltalán farkad. – Most már nem ingerült, csak keserű. Ja, tulajdonképpen tényleg rinyál.
Komolyan ezért a faszfejért ragadt itt, ebben a nyálkás országban, ebben a csapdában, komolyan ennek a faszfejnek a szavait ismételgeti vallásként, aki a saját dogmáit is percenként megszegi, és csak ő próbálja utánavinni az elbaszott kőtábláit?
Komolyan ennek a faszfejnek rinyál éppen?
És komolyan azért csinálja, mert várja, hogy Fenrir egyszer csak mond majd valami olyat, amitől minden rendben lesz, és újra követheti vakon?
Komolyan.
Fásultan néz vissza rá.
- Le se szarod, mit mondok, akkor nem tökmindegy? – horkant, annyira se veszi komolyan a burkolt fenyegetést, hogy ne gyújtson rá egy újabb cigire, szúrós füsttel dúsítva a saját ázott szaguktól terhes levegőt.
Ez a fasz már annyiba se veszi, hogy helyre rakja, és ebben a kérdésben teljesen mindegy, hogy kinek van igaza. Mert nyilván neki van igaza.
- Mi történt? Semmi nem történt, baszki. Hónapok meg évek óta nem történt semmi. Mondjuk mondhatnál végre valamit. Akármit, baszd meg. Mondjuk elmondhatnád, mi a kibaszott terved – szisszen – hogy mihez akarsz kezdeni, mi lesz VELÜNK, a kurva életbe – hosszú káromkodásba fullad a hangja, lepöccinti a hamut, újabb slukk, aztán megrántja a vállát.
Ugyan mit is tudna mondani, amitől úgy érezné, hogy minden rendben, és még mindig megéri ez az egész, egy legyőzött isten szakadt prófétájának lenni itt a világ segge lyukában. Kurvára semmit nem tudna mondani.
Már rég nem hisz a fogtündérben, de azért bedugdossa a párnája alá a kivert fogait.
Már rég leszarja, hogy rinyál.

Kifújtam a levegőt, és elmosolyodtam, mintha csak nevetni akarnék, ki tudja, ha nem szedik szét az arcomat, talán tényleg nevettem volna is, nem tudom, hogy Nikolai akadékoskodásán, vagy a saját nyomoromon-e inkább, talán úgy a kettő között, kicsit emiatt is, kicsit amiatt is, a végeredményen persze ez sem sokat változtat.
- Hát, szépen vagyunk. - mondtam a harag legkisebb tetten érhető jele nélkül.
Mert hát lehet, hogy elbaszom, és lassan hozom helyre.
Na és?
Attól még helyre hozom.
Meg az is lehet, hogy a testérbaszó, túltenyésztett, pálcás seggfejek miatt most mi ugrálunk.
Na és?
Úgyis a lábukat akarjuk kitörni, akkor most mit számít, ha rugdosnak?
Meg hát hiába néznek le, nyírnak ki, köpnek ránk, bántanak, üldöznek, vernek vasra, átkoznak el, beleznek ki, törnek szét, raknak össze, darálnak le, nyúznak meg, és hiába Nikolai meg az összes többi imádni való szarházi kósza nyüszögése, ez nem marad így.
Szóval NA ÉS?
Mert figyelj, ez tényleg nem marad így, egyszerűen nem maradhat így. Ha még egy ilyen évünk lesz, esküszöm, hogy én magam nyírom ki a kölyköket, aztán meg magamat, mert hát jó srácok ezek, joggal idegesek, és hát ha nem érdemelném meg, hogy a kis farkasagyarukat rajtam élezzék, nyilván pofán is basznám mindet. De hát Nikolai TÉNYLEG okos fiú, talán mind közül a legokosabb, legalábbis hiszek benne, hiába nem mutatja ennek épp jelét, de talán majd magától is rájön, mikor csacsog épp butaságokat, nem kell nekem itt feltétlenül minden szava után a mancsára csapni. Vagy hát tényleg nagyon szeretném, hogy befogja. Vagy hát talán, ha én nem fognám be, akkor majd ő végre kussolna.
Megdörzsöltem az orrom, hogy azzal megállapíthassam, hogy igen, tényleg jól szétkúrták az orromat.
- Faszom. - a nadrágomba töröltem a vérem, aztán húztam egyet a számon, aztán előre nyúltam, hogy valahogy elvegyem Nikolai nyamvadt cigarettáját, és aztán elnyomjam a szemgolyóján, vagy a padlón, vagy nem tudom, még nem döntöttem. - Kiduzzogtad magad, picinyem? - sóhajtottam? nyögtem? számít? - Az alatt a kurva nagy semmi alatt például életben maradtál, szóval hé, hadd gratuláljak, tökéletesen teljesítetted a terv rád eső részét!

Szívja ezt a szar cigit, és aztán, mikor már úgy érzi, úgy még két-három szál után, hogy tényleg le tudja szarni, akkor rájön, hogy még ezt a leszaromságot is Fenrirtől leste el, minden kibaszott dolog, ami nem ilyen szívből jövő ösztön, az Fenrir rajta, sőt talán még az ösztönei egy része is Fenrir, és akkor most mi a faszomat vár tőle, amikor az egész kurva élete, ő maga is olyan, mint egy ~~parancsikon, ami nem létező helyre mutat~~ a faszom.
- Még el se kezdtem – horkant. – Ha már elkezdek picsogni, nem állok itt meg, apukám.
Szóval most úgy tesz, mintha kicsit elvigyorodna, mintha kicsit viccelne, mintha kicsit fájdalmasan röhöghetnének ezen a rinyálós-picsogós dolgon.
De ettől még persze nem.
Nem mintha ne hagyná, hogy kivegye a kezéből a dekket.
Ja, életben maradni király. Ha nem Fenrir ülne itt szemben vele, és nem ő ülne mellette, lehet, hogy mondana valamit arról, hogy az életben maradás se annyira remek, ha csak arról szól minden, hogy szétvert pofával nyeled a saját véred napról napra. De Fenrir most épp azt csinálja, ami elvárható tőle, míszen nyeli a saját vérét tényleg nagyon szétvert pofával, szóval kussol, és még egy-két cigi meg tetemes mennyiségű hallgatás után valami olyannal töri meg a csöndet, amit egyből meg is fog bánni majd utána:
- Itt volt Shacklebolt. A csaj. Aki Crowleyval szokott mászkálni. – Slukk. – Egy pár hete. Hónapja? – Elpillant, mintha ez nem is lenne fontos. – Téged keresett. – Kifújja. – Szokás szerint éktelen faszságokat beszélt meg elfelejtette, kivel beszél, hogy verjem a fekete szájába.
Oldalra néz, elfintorodik.
- Crowley meg… megölték.

Tettem valami kézmozdulatot, ami valahol félúton volt egy biztató legyintés, egy nyugtató legyintés és egy teljesen általános kézmozdulat (az a fajta teljesen általános kézmozdulat, ami maga sem tudja, hogy végül is mi célból jött erre a világra, és hogy mihez kéne kezdjen magával, ha már egyszer itt van, és ha egy kézmozdulat önmagában képes lenne ilyesmire, a kurva életbe is, lehet, hogy úgy negyven-ötven év múlva Vlogot indít videojátékokról tiniknek a nagy életbeli tanácstalanságában, és én magam sem értem, hogy ez a gondolat hogy került a fejembe, vagy hogy melyik kibaszott fán terem a vlog vagy a videojáték) között, pár pillanatig pedig még vártam, hogy Nikolai folytassa a hisztériáját, addig meggyújtottam a cigarettát is, végül is attól függően, hogy mi hagyja el legközelebb a száját, ugyebár készen kell állni arra, hogy belenyomjam abba a sötét karikák keretezte szemgolyóba a csikket.
Aztán meg, látod, nem is történt semmi a csendes, meghitt pöfékelésen kívül (pedig egy részem biztos azt hitte, hogy ez lesz az előjáték, mielőtt tényleg kiveri a farkam), aztán a felszálló füst felkavart még néhány másodpercet, majd mikor már ez sem volt elég, Nikolai kavargatta meg a másodpercek rém csendes és irtó lassú folyását.
Pedig, a rohadt élet, hát hallgathattunk volna még!
- Ja, az a... Dane. - Vagy hát a Nem Dane. - Igen, hát... megtalált. Akart tőled mást is? - Levertem a hamut, egy ideig elgondolkodtam azon, hogy talán rávilágíthatnék, hogyha arról van szó, részemről nyugodtan a szájába verheti, az is csak annyira érdekelt volna, minthogy hogyan szólt hozzá az en-plusz-egyedik boszorkány, de újabban szeretek magamra belátó, értelmes lényként gondolni (meg hát szeretek magamra gondolni úgy általában is), szóval inkább nem fűztem hozzá semmit. - Crowley... hát, az pech. - Vagy erre most mit kéne mondanom? - Kit baszott fel ennyire?

» Sophie & Stasiu - No cure for fools

in the search of fools and utopias

in the search of fools and utopias

Similar topics

Similar topics