Két év telt el, mióta végeztem a Roxfortban, ám még mindig nem találom a helyem a világban. Utazgattam, olyan helyeken jártam, amelyekről álmodni sem mertem volna, de úgy gondolom, hogy eljött annak az ideje, hogy visszatérjek és a jövőmmel kezdjek foglalkozni. Az, hogy járom a világot és új varázslények után kutatok, mint ahogy terveztem, nem éppen életbiztosítás. Már abban sem vagyok biztos, hogy vissza kellene mennem a Roxfortba tanársegédként és tanítanom kellene. Talán az lesz a legjobb, ha kikérdezem a szüleimet, akiknek általában tojok a véleményére, hogy szerintük mi lenne a jó számomra. Már az is épp elég rossz érzéssel tölt el, hogy a húgom, Marlene, előrébb van, mint én. Talán ezek azok a gondolatok, amelyek miatt most itt vagyok. Egy újabb este, egy újabb bárban, azért hogy legalább az alkohol mámorában jól érezzem magam. Így csúsznak vajon le a muglik is, amikor nem tudják, hogy mit kezdjenek az életükkel? Lehet, hogy több párhuzamot lehet felállítani köztünk és azok az említésre is méltatlan senkik között. - Jó estét, egy négyes vodkát szeretnék – sétálok oda a pulthoz és közlöm a kívánságom. Sokkal színpadiasabb lenne ez a jelenet, ha whisky-t kérnék, de sajnos annak nem szeretem az ízét, így maradok a jó öreg, orosz italnál. Mindenesetre gyorsabban üt. – Köszönöm – bólintok, amikor elém rakja a poharat a srác és gyorsan ki is fizetem azt. Nem tervezek sokat költeni ma este, hiszen nő vagyok. Mire vannak a férfiak, ha nem arra, hogy elszórakozzam velük és meghívassam magam annyi italra, amennyire csak szeretném. Miután lehúzom a vodkát ellököm magam a pulttól és bevetem magam a boszorkányok és a varázslók közé. Hatalmas tömeg van, nagyobb, mint amire számítottam, mikor elterveztem, hogy itt töltöm a ma estém. Éberen pillantok végig minden férfin, míg nem meg nem állapodik a tekintetem egy magas, izmos, hosszú, szőke hajú egyeden. Kaján mosolyt küldök a srác irányába, majd megfordulok és a pult felé megyek. Talán vette az adást, talán nem, de nekem szükségem van még egy italra.
Holdfelkelte, naplemente… egybefolyik, mint a napok, hetek, s hosszú évek. a monotonitás elmossa a határokat, s az ember egy pillanatra néz csak félre, máris elveszti a világa feletti uralmat. Legalábbis rosszabb esetben. Szerencsés vagyok, hogy ez rám nem mondható el, hisz lételemem a félrenézés, gondolkodás. Nekem ez a világom, s egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy bármikor is kicsússzon kezemből a gyeplő. Ezt hittem egészen tegnap reggelig, ám mikor megláttam az éjjeliszekrényemen egy gondosan összetekert, mattfekete szalaggal átkötött pergament, egyből tudtam, hogy mire számíthatok. Sokszor volt már arról szó, hogy a Nagyúr feladatot bíz majd rám, ám nem gondoltam volna, hogy ezt már másodéves koromban megteszi. Tegnap délben már teljes harci díszben vettem ki Madam Rosmerta egyik lepukkantabb szobáját Roxmortsban, és gondosan elrendeztem a kipakolt ruháimat a szekrényben. Sokáig leszek itt, és a táskában csak összegyűrődnének az ingjeim. Tudom, csak egy pálcaintés lenne az egész, hogy helyrehozzam a problémát, de inkább meg sem adom a gyűrődés lehetőségét. Nem szeretem, ha rendezetlenek a ruháim. Vagy a szobám. Összességében mondhatni rám, hogy igényes vagyok. Ezt természetesen megköveteli a származásom, és a családom ranglétrán betöltött szerepe is. Már ha családnak nevezhetek egy olyan triót, amelyben az egyetlen nő a húgom. Számomra ugyanis egy igazi családba kell egy szerető, gondoskodó anya. Húgomnak sajnálatos módon ez nem adatott meg oly sokáig, mint nekem. Pedig, ha édesanyánk nem halt volna meg, talán én sem lennék itt karomon egy fekete billoggal. A múlton azonban kár ennyit gondolkodni. Nem törölhetem ki azt a napot, mikor édesanyám megbetegedett.
Az igényesen megfaragott, mára enyhén megkopott falióra nagymutatója a tizenketteshez ér. Ez pedig azt jelenti, hogy kezdődik… Nem csak én foglalkozom az üggyel, így ma még csak egy viszonylag lazának nevezhető ismerkedés lesz az egyik kisebb, ám annál felkapottabb szórakozóhelyen. Az iszogatás elvégre tökéletes módja egy-egy szép barátság megkezdéséhez... Mikor megérkezek a pergamenre leírt helyre, az az érzésem támad, hogy mindenki egem figyel, holott bizonyára senkit sem érdeklek. Beteges ez a leküzdhetetlen paranoia, bár már egy ideje beletörődtem, és nem is erőlködök, hogy eltüntessem. Lehet, még hasznát veszem. Hamar megpillantok egy sebhelyes arcú, nagydarab, jócskán részeg férfit, így megindulok feléjük. Kétség sem fér ahhoz, hogy ők azok. Már láttam őket, mikor megkaptam a Sötét Jegyet. Nem lehetnek rossz arcok, ha máris berúgtak, bár én nem tervezek ma este túl sokat inni. Csak az hiányzik, hogy elkezdjem mutogatni vadidegen embereknek az alkaromat… A srácok hamar észre vesznek, és a lehető legnagyobb örömmel, meg egy korsó lángnyelvvel üdvözölnek. Viszonzom a mosolyukat, és természetesen elfogadom az italt. Nem akarom, hogy unszimpatikussá váljak rögtön az első pillanatban. Legurítom hát az erős italt, és ahogy végigmarja a torkom, kicsit megrázkódok. Nem vagyok ehhez hozzászokva, de ahogy a fiúkat elnézem, most elérik, hogy mindennapos legyen számomra az ilyesmi… Már lement pár pohár alkohol a torkomon, és kezdem érezni, hogy megteszi a hatását, de még észnél vagyok, csak jó a kedvem. Természetesen az erős whisky helyett inkább csak sört ittam, de ez sem mindennapos, szóval üt. Épp meg akarom említeni, hogy én most elmennék egy kicsit levegőzni, mikor hatalmas ováció tör ki az asztalnál, és a legjózanabb újdonsült barátom értetlen tekintetemre már bele is kezd a magyarázatba. Jobban mondva, egy volt évfolyamtársam felé lök, azzal a jótanáccsal, hogy Fektesd meg a szexi bigét! Már elindultam, szóval nincs visszaút, ezért a lány mellé lépek, aki idő közben a pult mellé került. (Állítólag eddig nem ott volt.) Nem jut eszembe a keresztneve, de azt tudom, hogy McKinnon, ráadásul a legnormálisabbik. - Szia! - ennyi alkohol után már mit sem adok az illemre. Meg egy ilyen helyen nem is szokás gondolom magázódni, meg kezet csókolni, ha veled egykorúval találkozol. Nem is teszem. - Elnézést az ismerőseim viselkedése miatt… - intek a fiúk felé, akik árgus szemekkel figyelnek minket, de csak amíg egy mérges pillantást nem vetek feléjük. Nem túl érett bagázs, annyi szent. - Meghívhatlak egy italra, Harley? - azért mégsem vagyok tajparaszt. Ez a minimum, és szerencsére a neve is eszembe jutott idő közben.
I solemnly swear
I am up to no good
Harley Sayre
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
❀ gigi hadid
»
»Csüt. 28 Dec. - 22:22
Egerton&Harley
Roxmorts. Az apró település, amely mindig felüdülést hozott az iskolás éveimben, hiszen kiszakadhattunk végre a többiekkel a kastély falai közül, s ha nem is mentünk túl messzire, egy kis levegőváltozás jól esett. Emlékszem, amikor sorra kértük ki a vajsöröket Madame Rosmerta-nál és csak pletykáltunk az italok felett. Többnyire csak a fiúkat beszéltük ki na meg persze a sárvérűeket, a nyomorékokat és még sorolhatnám, de világmegváltó dolgok sosem kerültek a terítékre. Hiányoznak a régi idők. Izzy-ről már azt sem tudom mikor hallottam utoljára, míg Carrie halála nagyon megviselt. Azt hittem a mi hármas fogatunk egy életre szól, de a sors közbeszólt és egyedül maradtam talpon közülünk. Felesleges is ilyen mély és depresszív gondolatokat ébreszteni, amikor itt vagyok egy bárban, ami tele van jobbnál jobb pasikkal és ahol kellően lerészegedhetek anélkül, hogy bárki botrányt csinálna belőle. Az alkohol túl jó ahhoz, hogy veszni hagyjuk és ne fogyasztjuk, nem is értem azon egyedeket, akik elutasítják és játszák a szentet. Ki nem állhatom mindet! Még sosem láttam ennyi embert itt, mint amennyi ma este van. Nem rémlik, hogy valami híres fellépőt hirdettek volna meg mára, így nem értem mi ez a tumultus. Talán pont mára lett elege mindenkinek az életből és úgy gondolják majd ma kiadják magukból a gőzt. Ha ez így van, akkor jól teszik, ám ha nem, akkor is egy piros pont, hogy idetódultak. Nem vallom magam alacsony lánynak és szürke kisegérnek sem, de úgy érzem, hogy ennyi ember között a pultnál eléggé eltűnök. Nem én vagyok az egyetlen lány itt, akin megakadhat a férfiak tekintete, ami furcsa, hiszen nem ehhez vagyok hozzászokva, ám mégis felém közelít a szőke hajú, izmos srác. Kaján mosoly terül el az arcomon, amikor hallótávolságon belülre érkezik. Kissé megdöntöm a fejem és úgy figyelem a srácot, hihetetlenül ismerős nekem, de nem ugrik be a neve. Valószínű, hogy még a Roxfortban találkoztunk tanulmányaink folyamán, hiszen körülbelül egyidősnek nézünk ki. Nem a legjobb a névmemóriám, de egy ilyen arcot, s testet nem könnyű a feledésbe taszítani. - Szia neked is – köszönök vissza. Várom, hogy mi lesz a következő megszólalása, s titkon remélem, hogy nem valami gagyi csajozós szöveggel próbálkozik be. Annál még az is jobb, amikor konkrétan kijelentik, hogy mit akarnak. Néha még bele is megyek a dologba a móka kedvéért, na meg azért is, mert elég magabiztosak és bevállalósak. Nincs szükségem nyápic férfiakra a közelemben. – Ugyan, már fel sem tűnik az ilyesmi – legyintek egyet, s nem igazán térek el a valóságtól. Már régebben kiszúrtam a srácokat, akikkel ő volt, s akik illetlenül legeltették rajtam a szemüket és súgtak össze maguk között. Nem feltétlenül szeretek önteltnek hangzani, de ez mindig megtörténik, ha egy ilyen helyre beteszem a lábam. Nem meglepő. - Ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy ilyen ajánlatot? – kérdezem felvonva az egyik szemöldököm. Inni jöttem ide ma este és ha ez a srác csatlakozik hozzám, akkor igazán jól is elsülhet ez a kis szórakozás. Tudja a nevem, ami arra enged következtetni, hogy valóban a Roxfortban már találkozhattunk, de akármennyire is töröm a fejem egyszerűen nem ugrik be. Illendő lenne rákérdezni vagy sem? Mindegy is, mindig is tojtam bele az etikettbe, ez nem ma fog megváltozni. - Megtudhatom a neved? – kérdezem kíváncsian összehúzott szemekkel. Valahol legbelül érzem, hogy amint kiejti a száján a szavakat rögtön be fog ugrani és újra előjön a régi ja tényleg érzés.
Lassan fojtó lég terjeng mindenfelé. Nincs már más Anglia fölött, mégis él többmillió ember. A fojtó lég már rég indult, s vírusként terjed. Vigyázni kell vele, mert ahol még nem járt, oda fénykorában érkezik, s annál nagyobb pusztítással jár majd látogatása. Roxmorts is a késleltetettek falva lehet. Nincs itt semmi, csak néhány részeg halálfaló, akik társuknak szurkolnak, hátha megdönget valakit. Viszonylag békés hely, én mégis a kelleténél sokkal rosszabbul érzem magam. Ráfoghatnám az alkoholra, de ez másfajta rosszullét, semmi köze ahhoz a két-három pohárnyi sörhöz. Inkább az aggodalomba kezdek lassan, de biztosan belebetegedni. Nehogy valaki meglássa a Sötét Jegyet a karomon. Nehogy valamelyik részeg társam önkívületi állapotában beköpjön. Nehogy elszóljam magam… Csupa katasztofális, végzetes hiba lenne, és nem vagyok biztos abban, hogy Harley értékelné a kis tetoválásomat. Vagy esetleg bárki más ezen a helyen. Nem vagyok egy jelentéktelen kinézetű ember, engem azért megjegyez magának bárki, aki úgy akarja. - Azért mégiscsak elnézést… - fogalmam sincs, mért kérek ennyiszer bocsánatot. Abszolút felesleges, mert nem csak ők nézik meg magának, hanem mindenki más is ezen a helyen. Ami azt illeti, amennyire tömve van a hely, annyira sok az igénytelen, vagy csak egyszerűen csúnya lány. A szépeket, szexiket meg kell becsülni. Manapság ritkaságszámba megy az ilyesmi, ahogyan a helyes pasi is. Én persze annak mondhatom magam, de ezt inkább hagyjuk. Úgyis mindenki tudja, látja, érzi, hogy mire is gondolok. Majdhogynem főnyeremény vagyok, amit a lottón meg lehet nyerni. Mindenki akar, de senki sem kap meg. Ilyen az élet. Megjegyzésére elmosolyodom, és csak intek a pult mögött álló, nagyjából velünk egyidős srácnak, hogy kérnénk. Hagyom, hogy Harley elmondja, mit kér, majd én is leadom a rendelésemet: száz százalékos narancslé… Nem! Elsőre iszok vele, és természetesen, ha kér még, a többit is fizetem, de nem szándékozom berúgni. Tapasztalataim szerint a józan ész sokkalta nagyobb erény, mint a bódultság. - Egerton Travers. - csak röviden, és tömören. Ezen úgysincs mit cifrázni. Talán tudja, ki vagyok, talán nem. Szerintem ismerős lesz számára a nevem, de ha nem, az sem igazán nagy tragédia, hisz tudok én magyarázni. Persze feleslegesen nem tépem a számat.- Mi járatban vagy errefelé? - tudtommal már ő is végzett, így egyikünknek sincs oka, hogy itt legyen - hacsak nem költözött ide. A kezemben tartogatott söröskorsó, ami igazából már pohár, kezd felmelegedni, így megemelem, és egy futólagos Prosit! után belekortyolok. A sör valami elképesztően borzalmas, ha felmelegszik, és ezt nem szívesen kockáztatnám meg. Így is melegem van, legszívesebben minél hamarabb lelépnék. Talán Harleyt ilyen téren ki is tudnám használni a későbbiekben...
A hozzászólást Egerton Travers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 17 Feb. - 22:58-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Harley Sayre
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
❀ gigi hadid
»
»Vas. 4 Feb. - 22:25
Egerton&Harley
Roxmorts nem az a világváros, ahol tömve vannak a kocsmák emberekkel és a legdrágább piákat kapod, a legjobb minőségben és még be is pasizol. Ez a kicsi falucska tartogat meglepetéseket az itt lévők számára, hiszen mikor idejöttem én sem gondoltam volna, hogy ez a hely a mai estén tele lesz. Mindössze két éve végeztem, de nem rémlik, hogy valaha is ennyi embert láttam volna napközben a településen. Nem mondom, hogy a világon a legjobb tagokkal lehet itt összefutni, de összességében nem vészes a helyzet. A sok fiatal mellett akadnak bőven idősebb alakok is, akiket inkább az alkoholizmusuk rángatott ide, mintsem a szórakozás. Látom ezeknek az arcán a fájdalmat és néhányukon még a halálvágyat is. Most még érdekesnek tartom, de tudom, hogy később nem fog érdekelni. Pár ital után már mindössze saját magammal és az újdonsült társaságommal fogok foglalkozni. - Nem kell ennyiszer elnézést kérned – válaszolom arcomon egy apró mosollyal. Én többnyire ki se ejtem a számon ezt a szót és nem szabadkozom más emberek előtt, mindössze továbbsétálok és csak magammal törődök. Eléggé önző ember vagyok és nem jeleskedem empátiában, de nem érdekel. Kiskoromtól elnyomásban élek, s most hogy végérvényesen is kirepültem a családi fészekből van annyi jogom, hogy csak magammal törődjek. Örülök, hogy nem kell anyám, apám és Marlene képét bámulnom nap, mint nap. A szőke férfi int a pultosnak, s rendkívül örülök, hogy ilyen hamar idesétált hozzám valaki és meghívott egy italra. Általában ezzel sosincs gond, ha elmegyek szórakozni, de tényleg nem gondoltam volna, hogy pont Roxmorts-ban minden ilyen simán fog menni. - Egy vodka narancsot szeretnék – közlöm a pultossal udvariasan. Nem akarok bunkó lenni, mivel félő, hogy akkor rögtön itt is hagy a férfi. Valamiért nem igazán kedveli az ellenkező nem az olyan modorú lányokat, mint én. Nem is értem, de így érzek egy kis löketet arra, hogy első alkalommal visszafogjam magam. - Harley Eva McKinnon, de ezt már tudod – legyintek. Nem tudom, hogy miért mondom el a középső nevem is, a legtöbbször nem használom, de most úgy érzem, hogy olyan jól cseng. – Nosztalgia – válaszolom röviden, de nem tudom, hogy kérdezem vagy mondom. Valahol a kettő között. Magam sem tudom, hogy miért pont Roxmorts-ba vezetett az utam. Inkább mentem volna Londonba, hiszen fényévekkel jobb hely ennél a kis falunál. Valószínűleg legközelebb ott fogok kikötni. Végigmérem Egerton és nem szakad le róla a tekintetem, amikor belekortyol a finom sörébe. Nő létemre én is odavagyok azért az italért, s a legtöbbször előszeretettel fogyasztom. Hozzá hasonlóan én is inni kezdek és felülök az egyik bárszékre a pult előtt. Szembefordulok Egertonnal és arcomra kaján vigyor csúszik. Nem a jó kislányok sorát erősítem, így ma este sem fogom visszafogni magam.
Sosem voltam igazán bulizós fajta. Szeretem a csendet, a nyugalmat, és legtöbbször egy könyv a társaságom éjszakánként, nem pedig a lányok. Már mondták párszor, hogy népszerű lehetnék a lányok körében ilyen arc- és hajszerkezettel, de valamiért ezt vagy sosem hallottam meg, vagy sosem érdekelt. Talán egy kicsit mindkettő. Nem az én műfajom, hogy egyik nap egy szőkét viszek haza, míg másnap egy vöröset. Meg akarom várni az igazit, és nem fogok mindenkin végigmenni azért, hogy ez minél hamarabb meglegyen. Nála amúgy sem elsődleges szempont a jó numera. Az okos, értelmes nők a gyengéim, ezért is vagyok olyan jóban Vivivel. Lehet vele beszélgetni, és nem csak a legújabb divatról meg a sminkekről. Persze, legyen igényes a külsejére, de legyenek hosszútávú céljai is munkával és családalapítással kapcsolatban például. Nem sok ilyen lányt ismerek, Harley-t pedig abszolút nem ismerem, de kifejezetten örülnék, ha az általam kedvelt embereket erősíteni. Kevesen vannak abban a gárdában. Ötödévben sokat selejteztem, elkél az utánpótlás. - Akkor emiatt már nem fogok. - mosolyodok el. Alapból nem szoktam túl sűrűn bocsánatot kérni, mert nem szorulok rá. Nem sokszor hibázok, nem hozok magamra és másokra szégyent túl gyakran, így mentesülök a bocsánatkérés alól is. Persze nem rettenek el akkor sem, ha úgy hozza a sors, ki kell préselnem magamból pár elnézést kérő szót. Mindenkivel előfordul, még a legjobbakkal is - mint például én. Jó, jó! Nem vagyok a legjobbak közt, de azért nem is a középmezőnyt erősítem, ezt mindenkinek el kell ismernie. Az pedig, hogy a külsőmhöz és a modoromhoz hozzátartozik egy tetoválás, csak még jobbá tesz. Mert én döntöttem. Volt bennem annyi erő és mersz, hogy döntsek két oldal között, és ezt meg is pecsételtessem. Fájt, ez természetes, de hát mit csináljak? Már nem fáj, csak néha izzik, és akkor a pálcámat hozzáérintem az alkaromhoz, és sokkal kellemesebb módon tudok utazni, mintha hopponálnék. A fekete füst ugyan lassabb, de kevésbé fordul fel tőle a gyomrom. Számomra ez mindenféleképpen előnyös. - Az Evát nem tudtam, de tetszik. - nevetek fel halkan. Nem akarom megbántani ezzel, nem is hiszem, hogy megsértődik. Nem tűnik túl érzelgősnek így első beszélgetésre, és eddig sem hallottam róla olyasmit, ami erre utalt volna, szóval teljesen nyugodtan, mégis halkan nevetek, és nem is viszem túlzásba. Hamar abbahagyom, mert már számomra kellemetlen. Nosztalgia... Na igen, én is elég rég voltam Roxmortsban ahhoz, hogy egy kicsit kezdjen hiányozni, de nem gondoltam volna, hogy halálfalói teendőim miatt leszek kénytelen korábban visszajönni, mint ahogyan jónak látom. Nem mintha ez ellen sokat tehetnék. Hív a kötelesség, és nem mondhatok nemet, mert akkor engem szabadítanak meg minden kereszttől, melyet egy ember élete és halála során kaphat. - Nincs kedved elmenni valahová? - a fiúk felé nézek, akik látszólag lemondtak a társaságomról és bizonyára már részegek annyira, hogy el is felejtették, ki vagyok, így részükről el vagyok engedve. Már csak az a kérdés, hogy Harley benne van-e egy kisebb kiruccanásban. Számomra már kifejezetten fojtó idebent a levegő, és nem is vagyok annyira alkoholista, hogy itt akarjam tölteni az éjszakámat. Jót tenne egy kis friss levegő. - Előtte még kérhetünk ki valamiből egy üveggel, ha gondolod. - kacsintok rá, és megiszom a maradék sörömet, amit legszívesebben visszaköpnék a pohárba, olyan gusztustalanul meleg.
I solemnly swear
I am up to no good
Harley Sayre
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
❀ gigi hadid
»
»Szer. 14 Márc. - 19:10
Egerton&Harley
Egész életemben kilógtam mindenhonnan. A saját családomban túlságosan radikális nézeteket vallottam, a húgommal folyamatosan harcban álltunk, s állunk is egymással a mai napig. Mondjuk az való igaz, hogy mióta még roxfortos korában megtámadta egy halálfaló az aggodalom közelebb hozott minket egymáshoz, de jól tudom, hogy annyira velejéig romlott ez a kapcsolat, hogy sosem lesz már szép és jó. Mindössze az erőltetett szeretetet tudjuk elérni és én nem is küzdök azért, hogy ez ennél jobb legyen. Már régen beletörődtem és mindent helyén valónak gondolok. Aztán jöttek a sulis éveim. A mai napig bőszen hiszem, hogy nem abba a házba osztott te az a bugyuta Teszlek Süveg, ahova kellett volna. Bátornak bátor vagyok, de túlságosan kilógtam a griffendélesek sorából. Emlékszem az adott házból mindössze két barátnőt sikerült összeszednem. Izzy-ről már mióta leballagtunk nem hallottam semmit, nem keressük a másikat. Carrie pedig meghalt, ami a mai napig fájdalmasan érint, s ez egy hatalmas űrt hagyott a szívemben. Aztán az iskola után nem mentem rögtön továbbtanulni, mert nem tudtam, hogy mit is kezdhetnék az életemmel, ami sosem lesz olyan kalandos és pezsgő, mint amilyennek szerettem volna. Talán ezek is okot adnak arra, hogy a mai estén betévedtem erre a helyre. A sok bulizás lenyugtat, s felemel egyszerre. - Jól teszed – mosolygok a férfira kedvesen. Őszintén szólva minden ilyen buliból más fiúval megyek haza, ami nem éppen a legegészségesebb, de sosem gondoltam még abba bele, hogy párkapcsolatom legyen. Valamiért túl fiatalnak érzem magam hozzá, pedig rengeteg velem egyidős ilyenkor már férjhez megy és családot alapít. Emlékszem Carrie még az utolsó évünkben megtalálta a férfit, aki később a férje lett. - És neked van középső neved? – kérdezek vissza kíváncsian. Ez olyasmi dolog, ami elég vicces tud lenni, ha valami gáz névről van szó, s a legtöbbször próbálom kideríteni, hogy a beszélgetőpartnerem rendelkezik-e vele. Ennek ellenére én nem hangoztatom az Evát, még ha menőnek is találom egy bizonyos szinten. - De, menjünk – egyezek bele. Túl kicsi és túl zsúfolt ez a hely. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet pont Roxmorts-ban betévedni egy ilyen szórakozóhelyre vagy annak csúfolt valamibe. Látszik, hogy egy aprócska faluról van szó péntek este, hiszen minden környékbeli fiatal beesett ide. – Az csodás lenne. Valami rövidhez mit szólnál avgy inkább pezsgő? – kérdezem, s szándékosan nem említem a bort. Mindig hihetetlenül megfájdul tőle a hasam és hajlamos vagyok pár korty után kidobni a taccsot tőle még akkor is, ha nem ittam előtte sokat. Egyértelműen nem az én italom.
Roxmorts… Mennyit jártam ide gyerekként. Igazi gyerekként, mikor még nem nehezedett vállamra a kötelesség és a felelősség súlyos keresztje. Néha úgy érzem, nem is fából, sokkal inkább vasból készítették a vállamat nyomó feszületet, lábaimra is kötöttek egy-egy golyót szintén vasból, és belöktek volna egy futóhomok kellős közepére. Innen szabadulj, ha tudsz… Hát nem tudok! Bezzeg akkor, mikor még igazán gyerek lehettem, még szerettem is ezt a helyet. Kiváltképpen a Szárnyas Vadkan környékét, bár egyszer betévedtem Madam Puddifoothoz is. Akkor és ott megfogadtam, hogy semmiféle körülmények közt nem térek vissza oda. Életre szóló traumaként ért az a giccstenger, melyet ott láttam. Most más minden. Nem a szabad perceimet töltöm, csak részben. Szabad perceim a kötelesség során. De ez sem szórakozásból indult. Feladatom van, amit véghez kell vinnem az életem árán is. Ha itt halok meg, a kudarc fog kísérni a Pokol legmélyebb bugyrainak egyikébe. Onnan nekem nincs tovább, kár is említenem a Purgatóriumot. Ha a Paradicsomról álmodnék, csak a Pokolban kerülnék egyre előnytelenebb pozícióba. - Lincoln… - ejtem ki halkan. Minél halkabban, hisz nem sűrűn kerül elő egy ilyen lényegtelen és unalmas információ rólam. Hangosan nem is érdemes megemlíteni, ellenben határozott vagyok, legalábbis arányaiban véve. Talán nem annyira, mint Harley, de attól sem állok messze. - A Három Seprűben van egy szobám, mehetünk esetleg oda, ha neked is megfelel. - természetesen nem célom megfektetni, nem akarom szobára vinni, de mivel ebben a faluban nincs már nyitva lényegében semmi, hoppanálni pedig nem szeretnék, főleg nem úgy, hogy ketten vagyunk, marad ez. Vagy pedig ad egy másik helyet. Vevő vagyok bizonyos szintig az ötletekre. - Akár mindkettő, bár a pezsgő ünnepibb, jobban illik az alkalomhoz. Ha már összefutottunk, és jobban megismertük egymást. - arcomon megjelenik egy kedves, őszinte mosoly. Tényleg örülök a találkozásunknak, elvégre így legalább megszabadulhatok az izomagyaktól, kellemes társaságom lesz, és még meg is tudok szökni ebből a zsúfolt pub-szerűségből. Mikor kiadják a kért italunkat, intek az iménti asztaltársaságomnak, majd a lányra vezetem tekintetemet. - Indulhatunk? - még a kezemet is kitartom felé, mint ahogyan azt a nemeseknél szokás, csakis rajta áll, hogy elfogadja-e. Ha van kabátja, előtte segítek neki azzal is, elvégre nem vagyok faragatlan. Kifejezetten irritál, ha valaki az.
I solemnly swear
I am up to no good
Harley Sayre
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
❀ gigi hadid
»
»Kedd 10 Júl. - 19:30
Egerton&Harley
Máig elevenen él bennem az első roxmorts-i hétvégém, de azt hisszem, hogy ezzel minden egykori roxforti diák így van. Mikor először szabadulsz le életedben a kis faluba és lényegében felügyelet nélkül fedezheted fel az egész helyet, az valami csuda jó tud lenni. Ha jól emlékszem harmadikos lehettem, amikor az első ilyen alkalomra sor került. Bejártam az egész falut, legalábbis amennyire időm engedte. Carrie és Izzy végig ott voltak a nyomomban, imádtuk az erdő mélyét és később sok időt töltöttünk ott. Akkoriban még nem gondoltam volna, hogy a roxfortos éveim után valaha is vissza fogok jönni ebbe az aprócska faluba, de láss csodát, megtörtént. Még pedig nem nosztalgia céljából, hanem egy jó bulit akartam, felszedni valakit és talán össze is jön a dolog. Nem vagyok rendes kislány, sosem voltam az, s nem is tervezek változtatni ezen. - Igazán érdekes név – húzom össze a szemöldököm. Persze ezt nem rossz szándékból teszem, mindössze eszembe jut, amiikor egyszer Marlene mesélt nekem a muglik történelméről. Annyira nem figyeltem, de az egyik volt amerikai elnök nevét megjegyeztem, aki nem volt más, mint Abraham Lincoln. Az a pasas jut így eszembe Egertonról. - Tökéletes lenne, semmi jónak nem vagyok az elrontója – mosolyodom el. Nem tudom, hogy mit tervez az iszogatáson kívül, de őszintén nem is érdekel. Csak sodródom az árral, nem teszek semmi mást. Elvégre nem azért jöttem ide ma este, hogy unatkozzak, bármire vevő vagyok, de nem fogom ráerőltetni magam semmire. – Persze csak ha nem gond – teszem hozzá gyorsan, s így talán egy fokkal jobb kislánynak tűnök. - Legyen mind a kettő. Vodkát vigyünk hozzá, bekeverve a pezsgő és a vodka rendkívül finom és nagyon erős is – magyarázom. Párszor ittunk olyat az utolsó évünkben a lányokkal. Úristen milyen távolinak tűnnek már ezek az emlékek! Egyértelműen öregszem. - Menjünk – bólintok és elmosolyodom, ahogy segít felvenni nekem a kabátom. Kész úriember! Önelégült arccal fogom meg a kezét és hagyom, hogy mutassa az utat.
Kezdőlap
