Bármennyire is felkészült erre az estére – vagy legalábbis mindent megtett, hogy felkészüljön rá –, amint kilép a kandallóból, és leporolja a talárját, majd elindul, hogy kövesse a házimanót, a szegycsontja mögött feléled valami súlyos diszkomfort, méltó eszenciája azoknak az óráknak (perceknek?), amelyet legutóbb itt töltött.
Nem kimondottan félelem, amit érez: hiszen Moody annyira nyilvánvalóvá tette, hogy neki hatalma van felette, hogy ezt nehéz lenne elfelejteni; nem is azzal igazán, hogy meg akarta menteni, hanem azzal, ahogyan utána az ispotályban viselkedett, saját magát meghazudtoló türelemmel és elfogadással. De ettől még nem bocsátott meg semmit. És eleget dolgozott rajta az azóta eltelt időben, hogy ne is akarja megbocsátani. Moody auror és egy rohadék, még ha olyan rohadék is, aki valamiért, valahogy kötődik hozzá – és ezt nem is akarja elfelejteni egy pillanatra sem.
Visszafogott mosollyal üdvözli a rohadékot.
- Jó estét. – Kezet nyújt, vagyis nyújtana, de mielőtt a mozdulat igazán elhatározhatná magát emellett a gesztus mellett, időben észbe kap, és inkább leereszti a karját, és lesimítja a talárját, hogy értelmet adjon az elhibázott mozdulatnak. – És köszönöm a vacsorameghívást.
Vajon Moody tudja, hogy mit csinál? Vagy tudja, hogy minek tűnik, amit csinál? Ezen sokat gondolkozott. Talán nem, de ez ismét olyan ütőkártya lenne, amit inkább nem akar a saját lapjai között tudni, mert csak elbízná magát tőle. Pedig – hát, a nyavalyás mugli ruhák annyira kifogástalan benyomást keltenek, hogy egy kissé tart attól, hogy ő a puritán palakék talárjával netán még alulöltözöttnek számít.
Így is úgy készült erre a vacsorára, mintha egy nemzetbiztonsági átvilágításra menne. Kendőzőbűbájok garmadái. A zsebében pedig egy zsupszkulcs, csak a biztonság kedvéért, még ha  a kandalló idefelé működött is. Még egyszer nem akar rászorulni arra, hogy hazavitesse magát. És pláne nem vágyik csapdába esni, még a legártalmatlanabb metaforikus értelemben sem, de fizikailag aztán pláne nem.
Leteszi a bort, amit hozott, csak mert így illik, és mert Moodyt látta már inni, de ez is olyan suta formalitás, tudván, hogy legfeljebb a szájához emelné a poharat, de ő egész biztosan nem inna belőle. Moody jelenlétében meg akkor se akarna inni, ha egyébként nem tartaná undorító szokásnak az alkohol élvezetét. De ezt valószínűleg Moody is tudja.
Az illem nyilván azt diktálná, hogy most udvarias csevegést folytassanak, de ez egyrészt nem szokott valami jól menni, másrészt nyilván egyikük sem kíváncsi az időjárásra meg a megszokott fordulatokra. Az illem nyilván azt diktálná, hogy a kérdéssel várjon, amíg befejezik vagy legalábbis elkezdik a vacsorát, de Moody aligha értékelné, ha ragaszkodna az etiketthez, így aztán nem is ragaszkodik, és felteszi a kérdést, amint eltelt néhány perc azzal, hogy némán figyeli Moody abszurd gasztronómiai jártasságát.
- Komolyan gondoltad a múltkor, hogy tanítanál? – De azért persze úgy kérdezi meg, olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a felvezetés, a könnyed csevej. De azért persze aztán nem bírja megállni, hogy ne vágjon mögé egy helyzethez illő, simulékony mentőmondatot, mert így illik. – Remek az illata. Nem is gondoltam, hogy tudsz főzni. Van házimanód, aki megcsinálja, nem?

Lepillant a borra, ha már szóba került, igen, ez a kérdés így, ebben a kontextusban már cseppet sem váratlan, és több válasz is lehetne rá, és ha már ennyire félelmetesen civilizáltak a körülmények, lehetséges, hogy most az egyszer nemhogy nem minden válasza obligát módon helytelen, hanem akár bármelyik is jó lehet – de kinek jó, hogy ennyire lefojtottan és fegyelmezetten játszanak mindketten, mintha nem azok volnának, akik?
- A meghívás makulátlanul szalonképes volt, de tőled eléggé ironikusnak hatott – von vállat őszintén. Lehetőleg őszinte lesz, minél inkább az. – Az ironikus, tökéletesen társasági vacsorameghíváshoz, úgy gondoltam, illeni fog egy tökéletesen vacsorameghíváshoz illő, bár tőlem esetleg némileg ironikus bor… - Halványan, nyomokban gunyorosan elmosolyodik, aztán egy darabig figyeli a minden mozdulatot átható igényességet és látható szakértelmet (Ábel húst áldoz az Úrnak), és a készülő étel felé int a fejével. – Persze, remek bor, állítólag, és remélhetőleg élvezni fogod valaki mással, de ha tudom, hogy ez a vacsora mint gesztus valójában mennyire… őszinte és… bensőséges?, akkor valami megfelelőbb ajándékot hozok. Nem is tudom. Egy égetnivaló talárt? Egy rossz útra tévedt medimágust konyhakészen? – üti el az egyenes szavai zavarbaejtő élét, de azért erre nem alkalmas semmilyen humor, és az igazat megvallva nem is akarja igazán elütni azt az élt, inkább csak tompítani.
Nem lehetne nem észrevenni, hogy Moody mennyire próbálkozik normálisan viselkedni vele, a Szent Mungo óta, vagy talán a szófa összevérzése óta, és lehet, hogy zavarba hozza azzal, hogy kifejezi, tudatában van ennek, de épp eleget jópofiztak mindketten az utóbbi időben ahhoz, hogy feltételezze, a férfinak sincs sokkal több kedve ehhez az alakoskodáshoz, mint neki. És neki is szüksége van rá, hogy valamennyire tiszta legyen ez az egész. Ez a kontrollált és előzékeny Moody sokkal ijesztőbb, kiszámíthatatlanabb, veszélyesebb, mint a modortalanul acsargó verziója volt. Nem mintha hiányoznának a sértések, de az, hogy tudja, hányadán állnak egymással, az hiányzik.
- Nem lett volna valami fair ígéretnek venni egy bebájitalozott, sérült állapotodban tett meggondolatlan beleegyezést. Szóval ha már nem gondolod komolyan…
… mondd csak meg nyugodtan, és itt se vagyok, baszki. Igen, most, hogy megint ő az, aki akar tőle valamit, még ha az eddigiekhez képest ilyen rendjénvaló dolgot is, mint a tudása, határozottan frusztráló kiszolgáltatottnak lenni ennek a sosem látott, ismeretlenül normális arcának, amit ki tudja, mi mozgat, és ki tudja, meddig tart. Kitelne tőle bármi. Ki is fog telni, ez egész biztos.
- Vizet, köszönöm. – Nos, ez a vacsora kellemetlen mellékhatása, hogy kénytelen enni és inni, egy gránátalmamag meg már épp elég ahhoz, hogy a pokolban ragadjon. Szófogadóan helyet foglal, és valahogy uralkodik az arcizmain a szék hátrahúzódása láttán is. Ha nem Moodyról lenne szó, akkor lenne ötlete, mit tervezett a házigazdája a vacsora utánra. De ez leginkább csak kínos. Ennél a kedveskedő maszatolásnál az se lenne kínosabb, ha nyílt lapokkal játszana. De Moody lehet, hogy ebben a kérdésben még saját maga előtt se játszik nyílt lapokkal. Vagy ő egyszerűsíti túl a férfi motivációit és szándékait. Végülis a puszta vágy még senkit nem késztetett arra, hogy teljes griffendéles agyhalottsággal próbáljon életet menteni. Az ő kibaszott életét, pláne.
A pillantása megállapodik Moody arcán. Nagyon kikívánkoznak belőle mondatok, amelyek semmissé tennék ezt az udvariaskodó színjátékot, amit bizonyára egyikük sem élvez különösebben, de Moody nyilván az ő kedvéért öltött emberalakot, úgyhogy tiszteletben tartja az áldozatát, belemegy a játékba, és meg fogja enni azt a nyavalyás ételt, amit elé tesz. Utána esetleg. Utána lehet, hogy mindkettejük gyomrát megfekszi ez a vacsora, de megpróbál alkalmazkodni. Gondosan láncra verve minden felesleges csepp önérzete. Kipihent. Moody meg aligha akar tőle többet annál, mint hogy értékeli az erőfeszítéseit. Ennyit, a kurva életbe is, meg tud neki tenni.
- Nem gondolnánk, pedig voltaképpen nagyon is beleillik a képbe. Mint az aranyvérű hagyományoknak való ellenszegülés eszköze. És mint a kontroll eszköze.

- Nem is neveztem felelőtlennek.
Tagadja, de mégis ahogy Moody rezzenéstelen arcába néz, biztos benne, hogy de, nagyon is meggondolta magát, csak túl büszke hozzá, hogy bevallja, valóban meggondolatlan volt az ígéret. Az ő arca viszont megrándul most. Az alapvető udvariasság megkövetelné, hogy egérutat adjon neki, még akkor is, ha már megtette egyszer. Kétszer. Hogy azt mondja helyette, hogy ő az, aki meggondolta magát. De aztán Moody újabb ígéretet tesz. Vacsora után?
- Ne viccelj – rázza meg a fejét. – Persze, hogy van. – Úgy izzik fel a tekintete a feszült várakozástól, hogy meg sem próbálja leplezni, bármennyire is undorító pont ennek a rohadéknak pitizni a szívességeiért. Akarja ezt az egészet, akar tanulni tőle (a kurva életbe, az ilyen korú, nála alig idősebb tanárait többnyire még félig komolyan venni is nehezére is esik), és Moodynak nyilván fogalma sincs, hogy mi mindent megtenne érte. És nyilván kurva nagy szerencse, hogy ez így van.
Most az egyszer tudatosul benne az egyébként automatikus rossz szokás, hogy izgalmában megnyalta a száját.
Talán pont Moody pillantása miatt.
Lenéz a tányérjára, megtörli a száját a szalvétával, de nem nyúl olyan hamar az evőeszközért, mint azt a gépiesen viszonzott jó étvágyat indokolná. Hát, azt azért nem gondolta, hogy ennyire gyorsan véget ér a hamis béke. Nyilván túl messzire ment azzal a megjegyzéssel a bensőségességről.
- Eszembe sem jutna azt állítani, de még gondolni sem, hogy jól ismerlek – közli nyugodtan, de nyilvánvalóan óvatosan.
A kérdésre viszont nem válaszol azonnal, egy darabig nyíltan, feszült figyelemmel kíséri, ahogy Moody gyilkolja a húst, aztán a kezébe fogja ő is a kést-villát, és nekilát egy akkurátusan mértanilag szabályos darabot szelni a húsból. A villa hegyére tűzi, de nem emeli még a szájához.
- De annyira azért ismerlek, hogy tudjam, hogy ha ezzel a kérdéssel esetleg tesztelnél, nyilván nem akarnád, hogy átmenjek egy ilyen próbán. – Lassan fordítja el a pillantását róla, aztán valóban a szájába veszi azt a falatot. – Tökéletes – állapítja meg halkan, mintegy magának, nem is dicséretként, csak tényként. Bár lehet, hogy Moodynak ez is sok lesz, már nyilvánvalóvá tette, hogy nincs oda a bókokért. Még egy mértanilag szabályos darab, kínosan semmi szaft nem freccsen, egy decibelt sem csikordul a kés a porcelánon. Túl kontrolláltak az étkezés szabályai ahhoz, hogy az élvezetnek tere legyen, a tökéletes is csak egy konszenzuson alapuló képlet az állag és íz szorzatából.
Ha nem akarná annyira nagyon ezt, ha nem hinné, hogy tényleg eléggé jól ismeri, ha nem próbálná görcsösen megtartani a láthatatlan kontrollt felette, amelyhez csak nemrég jutott (vagy nemrég került tudatába), ha tényleg önmaga lenne, minden tét nélkül – akkor nagyon könnyen rövidre zárná ezt a kérdést, amire Moody nyilván megint csak azt mondaná, hogy ki gondolta, hogy ismer vagy használ ilyen szavakat.
- A kérdés az, hogy miért a vacsora? – Leteszi az evőeszközt. – Kedvelsz. A főzés… a kontroll mellett, gondolom, lehet a törődés megnyilvánulása is. Legalább olyan elemi, mint megmenteni. Csak kevésbé lehet vele címlapra kerülni – fintorodik el kissé erőltetetten, újra felveszi a villát, és eszik még egy falatot.
Most már leginkább semmit sem érez a gasztronómiából, annyira próbálja feltűnés nélkül felfogni Moody minden rezdülését. Ha nem folytatódik ez a kényszeredett normálisság, az nem különösebben zavarja, a látványos uralom a helyzet vagy a „barátságuk” felett pedig olyan luxus, amit csak egyikük engedhet meg magának, de tudnia kell követni Moodyt, hogy most végre ne bassza el megint.

Ettől a nézéstől viszont szinte zavarba jön, és ez frusztrálja. Akármennyire is gondolkozik, nem tud rájönni, mire a megjegyzés. Az, ahogyan eszik, zsigeri berögzülés, és elvégre korábban is látta már étkezés közben, ha annak lehet nevezni, hogy az ember előtt társasági összejövetelen alibiből van egyébként egy tányér is, és rajta valamilyen étel. Van ebben a nézésben, ebben a megjegyzésben valami… lekezelés? Az ő válaszában meg valami gyámoltalan bosszúság.
- A hús remek. Miért gondolod, hogy nem ízlik? – Változatlanul kényszeresen folytatja, csak zavartság vegyül a mozdulataiba, de ettől semmi sem lesz kapkodóbb vagy rendezetlenebb. Csak akkor teszi le újra az evőeszközt most már tényleg bosszúsan, mikor Moody újra kérdez, és ez már kihívóbb kérdés, és be is ugrik neki, de amint felnéz rá, hogy odavesse, NEM FÉLEK, már rá is jött, hogy tényleg felült a hergelésnek. Úgyhogy visszanyeli a felcsattanást, ami amúgy is szinte kiült az arcára, és mélyet szusszan, inkább vág még egy falatot. Már higgadtan szólal meg. – Nem ismerem magát, Mr. Moody. Ezt az arcodat pláne nem ismerem. És nagyon értékelem, hogy ennyi energiát fektetsz abba, hogy… nem tudom, udvarias legyél, de nem tudom, miért és meddig, és igen, tartok – nem félek, dehogyis – attól, hogy valami rosszat mondok vagy teszek, és mégis elzavarsz. Ettől. Nem attól vagy azért, hogy… - egyenesen a szemébe néz, egy fintor –, tökmindegy, amire gondolsz.
És tüntetően folytatja a hús neurotikusan precíz pusztítását. Még azt is megteszi, hogy kimondottan megpróbál rákoncentrálni és élvezni azt, elvégre ez Moodynak fontos, bármennyire is jelentéktelennek tűnik ebben a szituációban, hogy mi őrlődik a foga között, mi csúszik le a torkán most szó szerint, és nem átvitt értelemben. Igen, azt ígérte magának, hogy értékelni fogja az erőfeszítéseit. Úgy tűnik, az elé tett étel fajsúlyosabb gesztus valamiképpen, mint a kedvességét elfogadni. Hát legyen.
- Kérdeztél, megpróbáltam válaszolni – von vállat.
Igaza van, mégis miben? Abban, hogy a törődés jele lenne? Vagy abban, hogy a kontrollé? Egész életében egy házimanó főzött rá, aztán egy másik, nehéz meglátni az ételben bármilyen gesztust.
Megakad a soron következő falatban a váratlanul utánvetett mondat hallatán. Meg is törli a száját, a poharáért nyúl, iszik egy vagy két kortyot, de közben elmosolyodik ezen a kijelentésen. Egy kicsit sötéten és gunyorosan.
- Úgy érted, látni akartad, hogy el tudok-e bánni egy szelet pecsenyével legalább? - Demonstratívan szeletel, szúr, rág, de ha akarna, se tudna olyan agresszióval döfni a húsba, mint a vacsora kezdetén azt Moody tette. – Vagy úgy értetted, mire vagyok képes azért, hogy taníts? El se hinnéd. Azon túl, hogy hajlandó vagyok megenni a hibátlan ételt, amit főztél… talán még azt is lenyelném, ha goromba lennél. Egy kicsit.

Nem kérdez, csak kérdőn pillant fel. Nem udvarias. Akkor hát micsoda? Hogyan nevezné akkor? Kedvesség? Korrektség? Szinte a vállán érzi a másik csöndjének súlyát; hosszan, komolyan néz vissza Moodyra, hogy jelezze, abszolút komolyan veszi és nem kérdőjelezi meg a szavát, a szándékait, de szusszanásnyi türelmes hallgatás után végül is megrázza a fejét.
- Nem ígerhetsz ilyet csak így, feltételek nélkül. Még akkor sem, ha komolyan gondolod.
De nem ragaszkodik hozzá, legalábbis nyíltan verbálisan nem, hogy megszabja, milyen feltételek mellett nem fogja elzavarni. Bár talán érdekes lenne tudni, mik lennének Moody részéről a barátságuk feltételei, és való igaz, egy feltétel már el is hangzott, az, hogy először hozzá forduljon, mielőtt ostobaságot csinálna – de tekintve, hogy utána az auror úgy dobta ki, mint macskát szarni, így annak a beszélgetésnek a részleteit már aligha kellene kötelezőnek tekintenie saját magára nézve. Már persze, ha valaha is kötelezőnek tekintette volna. Ha most be akarná tartani a játékszabályokat. Mélyet lélegez.
- Tehát nem fogsz elzavarni, amennyiben..? – kérdezi végül kissé szűrve a szavakat a fogai közt.
Nem lehet elviselni ezt a… bassza meg: gyengéd verziót a rohadékból, aki komolyan erőlködik, hogy korrektül viselkedjen vele, aki komolyan odafigyel arra, amit mond, és úgy egészében véve komolyan veszi (és hajlandó tanítani, megígérte, többször), és még ha nyilvánvalóak is a motivációi, úgy látszik, akkor sem vár tőle semmit cserébe, és őszintének tűnik. Ő meg mocskosnak érzi magát tőle. Aljasnak. Ez elviselhetetlen. Ha Moody feltételeket szab ehhez a jelen helyzethez, akkor legalább az illúziója megvan, hogy mégsem teljesen kiegyenlítetlen a viszonyuk.
De aztán hamarabb megkönnyebbül a saját lelkiismeretfurdalásából, mint gondolná.
- Kétértelmű? – Nem is leplezi az értetlenségét, ez a megjegyzés most váratlanul érte, de a meglepetés nem akasztja meg különösebben. Újra átvizsgálja a saját szavait. Mégis mi kétértelműt mondott? – Óh. – Hát ezen tényleg megrökönyödik, de a leginkább azon, hogy a másik szóvá tette a kétértelműséget. Úgy tűnik, Moody mégsem az az önostorozó, aszketikus típus, akinek az érintésgondjai alapján tűnt (hiszen gyűlöli, ha megérintik, a kurva életbe – hiszen gyakorlatilag magához ölelte, amikor hazavitte, a kurva életbe). Egy kissé felkavarodik a gyomra. Pedig végig erre számított. Mégis olyan, mintha csalódott volna. Néhány másodpercig mereven fürkészi az arcát.
- Szóval ez neked már félreérthető. – Aljasul elmosolyodik, és megrázza a fejét. - Na, ezt tényleg senki nem gondolná rólad. Tényleg nem ismerlek. – Annak ellenére, hogy Moody már látványosan befejezte az étkezést, ő még magába erőltet egy-két falatot, mintha mi sem történt volna. – Hajlandó vagyok, csak eddig az egyértelmű fogalmazást köztünk testhezállóbbnak gondoltam – rándul meg a szája.
Mennyire látszik most az aurorok gyorsan öregedő, idővel valamiképpen uniformizálódó arcában, hogy Moody valójában mennyire fiatal, hogy alig idősebb nála, és hiába a hivatali talár, a keménység, az önkéntelen tiszteletet parancsoló erő, a kor és a tapasztalat, így sem képes egyszerűen elvenni, amit akar, pedig most már nyilvánvaló, hogy igenis tisztában van vele, mit akar. De mennyire, hogy tisztában. És valami bosszús, ingerült szánalmat érez iránta ezért, mint azok iránt az iskolatársai iránt, akik tapasztalatlanságukban ostobán viselkednek. Pedig bármennyire is korán elkezdte kiégetni magából az idegeket (ha voltak egyáltalán valaha normálisan bekötve, ha voltak is egyáltalán), így is tudta készületlenül érni a vágy, így is nevetségessé, gyerekké, vadállattá tette. Tulajdonképpen át kéne éreznie a másik helyzetét. De ahogy azok, akik az ő ámokfutását voltak szerencsétlenek végignézni, és kiröhögték érte, úgy ő sem tud máshogy viszonyulni Moody láthatatlan kiszolgáltatottsága iránt, mint undok szánalommal és megvetéssel.
- Az apám? – fintorodik el fanyarul, erőltetett vidámsággal, élesen. – Az ő szemében az egyetlen veszély az volna, hogy fárasztalak és rabolom az idődet. Persze, ha tudná, hogy az ő – húzódik szélesebbre a torz mosolya, Merlinre, valamikor de gyűlölte ezért Moodyt – dédelgetett kedvence valami beteges élvezetet talál a társaságomban… nyilván nem sajnálná tőled ezt a kétes kedvtelést. Lényegében csak kérned kellett volna. De te szégyellős voltál, és inkább főztél – ez a helyes válasz arra, hogy miért hívtál meg? – Előrehajol, gunyoros és szinte csak jelzésértékű a mosolya, de ez a kifejezés végre annyira otthonosan simul az arcára, hogy elveszti a megszokott merevségét, és szinte lágynak, szinte békésnek hatnak a vonásai. Lágyabbnak, mint eddig. – Nincs miért aggódnod. Nem tudsz olyat tenni velem, amibe Sr. ne egyezne bele, ha te jónak látod megtenni. – A vizespohárért nyúl, a szájához emeli. – Na, látod… ez már olyasmi volt, amit én is kétértelműnek mondanék.
Iszik még egy kortyot, lassan, aztán még egyet. Szertartásosan eltolja magától a tányért, jelezve, hogy végzett, de nem sürgeti a kezdést, épp csak várakozóan állapodik meg a pillantása Moodyn. Várakozóan, vagy már egyenesen sóvárogva? A szeme most szinte teljesen nyílt, tele feszültséggel, és láthatóan a kellemes fajtával: a keze gondolatban már a pálcáján.
- Ne kímélj - feszült mosolyra rándul a szája, de végül komoly marad az arca, csak a tekintete vibrál még mindig árulkodóan.

- Ne szívd mellre, nem úgy értettem – fintorodik el bosszúsan. Csak nem gondolhatja, hogy burkoltan lebuzizta ezzel, azok után, hogy kezdettől belement a tényleg nyilvánvalóan kétértelmű kis verbális párbajaikba? Csak nem gondolhatja, hogy osztozik a saját apja véleményén, és az iránta való érdeklődést (bármely formában, tulajdonképpen) betegesnek titulálná? A hangjában sistergő sértettségből, a testtartás fenyegető haragjából ítélve: de.
De talán nem is ezért, talán Moody sem vette a személyét illető sértésnek a szavait. Talán csak kimondta a kimondhatatlant, és ezért kell lakolnia. Egy perccel azután, hogy az auror megígérte, nem fogja ismét kidobni a házából.
Elég hamar nyúl a pálcájáért, elég az első fenyegető árnyék a másik hangjában, elég látnia, ahogy föláll, és a lendülettől hátranyeklik a széke, noha annyira azért nem megy biztosra, hogy ő maga is felpattanjon, minek. Úgy gondolja legalábbis, hogy eléggé hamar, hiszen számított rá, hogy mindentől függetlenül is, Moody váratlanul fogja elkezdeni a leckét, kézhez készítette a pálcát, könnyen előkapható rejtekhelyre a talárja ráncai között, és elgyakorolta a mozdulatot, hogy könnyen menjen, automatikusan, gondolkodás nélkül – igen, eléggé gyorsan nyúl érte. De attól, hogy ez a gyorsaság valóban elég legyen, attól fényév távol van. Moody átka nem is úgy találja el, mint egy mozdulat, egy ütés vagy egy átok, inkább mint egy nyomáshullám vagy egy széllökés, valami olyan elementáris csapás az indulat és az ösztönszinten használt mágia elegyéből, amely még csak egy dimenzióban sincs azzal, amit ő tehetne ellene.
Hangtalanul hördül, ahogy a bőrébe, húsába vág és szinte a csontjai köré tekeredik a varázslat, ültében is egyensúlyát veszteni érződik a hirtelen bénultságtól – ha mégis felállt volna, amikor Moody is ezt tette, most már nyilván hasra is esett volna –, és ahogy a kötelék a gégéjére vág, a hirtelen jövő légszomjjal még inkább megdermeszti a pánik. Minden önfegyelmére szüksége van, hogy úrrá tudjon lenni rajta, de aztán felveti a fejét, és egyenesen Moody szemébe néz. Tulajdonképpen érdekli, mit lát ott – fájdalmat? élvezetet? vagy semmi mást a vak dühön kívül? Ő viszont nem tud mit tenni az ellen, hogy kimutassa, hogy küszködik, de félelmet legalább nem mutat. Amennyire fuldokolva lehet, annnyira nyugodt. Udvariasan érdeklődő szinte. Voldemort már próbára tette, mielőtt megjelölte volna. Voldemort már megbüntette a hibáiért. Ugyan mit tudna tenni vele Moody, amit ne viselne el? Az Azkabanba küldi, ahol alig vannak már dementorok?
- Pontosan azért kértem… mert tudni akarom – közli sziszegve, miközben méltósággal próbálja kiemelni a fejét a kötözőátokból annyira, hogy ne érezze azt a szorítást a torkán, ami folyamatosan arra ingerli, hogy pánikoljon és vergődni kezdjen. De nem, nem fog, nem hajlandó. Feldühítette azzal, hogy egyenes volt? Az Moody baja. De ha nem ő provokálta volna ki – és bassza meg, nem akarta kiprovokálni, nem volt szándékos –, hát a beígért tanítás akkor sem nézhetne ki nagyon másképpen. A bőrébe és az izmaiba vájó fájdalom lényegtelen, azon könnyen felül tud emelkedni, és már nagyjából az is megvan, hogyan kell tartania magát, hogy ne forduljon le a székről mindjárt, és vegye le arccal a földet vagy az asztal szélét, de ez a fojtó érzés a nyaka körül, ez nem fair húzás.
A pálcája még a kezében van, mert elég görcsösen markolta mindvégig, hogy ne hulljon ki az ujjai közül. De megmozdítani sem bírná, merev, kicsavart szögben szorítja azt is a testéhez a varázslat a fájdalmasan megtört csuklójával és a furcsán álló ujjaival együtt; mintha a combja részévé vált volna a kéz és a pálca egyaránt. Megpróbálja elmozdítani, vért izzad, de milliméternyit sem sikerül változtatnia a célirányon. Remek.
- Már… mondtamhogy… netegyen… üres ígéreteket… Mr. Moody – annyira hűvösen mondja, amennyire félig fulladozva csak lehet, Moody elindul felé, még legfeljebb néhány másodperce van, mielőtt ide ér és észreveszi a pálcát – mutasd –, aztán megpróbálja levakarni magáról ezt a kibaszott béklyót azzal a semlegesítő varázsigével, amelyet már gyakorolt eleget nonverbálisan is; inkább csak makacsságból próbálkozik, mintsem valódi eséllyel, de azért belead mindent.
- Különben is… Fogalmad sincsmit… gondolok rólad – zihálja, és felnéz rá, önkéntelenül megint megpróbálva kihúzni a torkát a gúzsbakötöttségből.

Belefeszül az újabb rántásba, aztán gyorsan lehunyja a szemét egy pillanatra, hogy ne mutassa meg a pánikot, most már gyakorlatilag annyira szorosak a kötelek, hogy  néhány tagja érezhetően kiszorul a vérkeringésből és égni, zsibbadni kezd, és már nem pusztán a torkán érzi a nyomást, hanem a tüdeje sem képes úgy tágulni, hogy kényelmesen elég levegőt szívhasson be, és ettől rángatózni akar a mellkasa. Ez a rohadék fojtogatja, képes anélkül megfojtani egész testében, hogy hozzáérne – és kurva sokáig tarthat, amíg megfullad így, hogy valamennyi levegő azért mégis átpréselődik a gégéjén, valamennyi mégis a tüdejébe jut. Percekig. Tovább. Majdnem örökké. Nagyon nehéz racionálisan gondolkodni és nem pánikba esni. Az oxigénhiánynak mindegy, hogy Moody nem akarhatja megölni, nem ölheti meg.
Kinyitja a szemét, visszanéz rá, elkapja a pillantásában az analízist, és ez legalább segít összekaparni magát, visszakeményedni, úrrá lenni a kétségbeesésen. Ő akarta. Ő kérte. Meg kell mutatnia, hogy nincs cukorból, kibírja, ez is csak fájdalom, fájdalom a tüdejében, a szomjas sejtekben, a nyúltvelői központokban, és a fájdalommal elbír. Ezt a fájdalmat nem ismeri elég jól, de nyilván ez is csak gyakorlás kérdése. Másra kell koncentrálni. A hajszálakat nézi Moody halántéka mentén, a pórusokat a bőrén, az írisze holdfelszínét – és élvezetet keres a közöny mögött, de nem találja, ha ott is van, gondosan elrejtették. Bájitalhozzávalókat sorol gondolatban. Varázsigéket. Fáradhatatlanul próbálkozik a varázslattal nonverbálisan, noha biztos benne, nem a kivitelezéssel van baj, a stilizált, rezdülésnyi mozdulat talán elég lenne, épp csak egyszerűen képtelen magára irányítani a pálcát, de próbálkozik vele egészen addig, amíg Moody ki nem tépi a kezéből.
Ha bármennyi mozgástere maradt volna, most összerándulna, de csak az ujjai moccannak, azok is alig karmolnak a levegőbe. Nézni a pálcát Moody kezében, az ő kibaszott pálcáját, ahogy a markolatra fonódnak az ujjai, és szinte láthatóan próbálgatja, a kezéhez idomul-e, szót fogad-e a pálca – mintha azt nézné végig, ahogy egy levágott testrészét becsteleníti meg.
De visszanyeli a tiltakozást, ahogy nem tette szóvá a gyűlölt keresztnevet, amit most először hallott Moodytól, csak az arca rándult bele az undorba. Ő kérte. És nem volt elég gyors, nem volt elég éber, nem tudta megvédeni magát, megtartani a pálcáját – most nevetséges lenne, gyerekes, ha nekiállna vergődni ezeken. Az utasítás hallatán is megtartja magának azt a döbbent, kérdő nyögést, amely az értetlen pillantásához akarna társulni, és hagyja, hogy inkább egy gúnyos grimasszal kapaszkodjon össze. Hát, ha el is tudta képzelni, hogy Moody ilyet kérjen, mindenesetre nem egészen így képzelte. De rendben. A saját akaratából került ide. Szót fog fogadni. Hagyja, hogy… a kurva életbe, fogalma sincs. És állni fogja Moody pillantását. Rá akarja venni magát, tényleg, csak azért is engedelmeskedni akar az idióta parancsának, hogy lássa, komolyan gondolta, most is komolyan gondolja, miközben mindjárt lefordul a székről a kábító légszomjtól, akarja – de csak addig jut, hogy megnyalja a száját, és résnyire nyitja, ennél többre képtelen, nem tudja rávenni magát, vagy Moody legalábbis nem várja ki, hogy rávegye, és ahogy szétfeszíti az állkapcsát, attól már fel kell hördülnie.
Aztán csendben marad. Nem üvölt, némán zihál, pedig azt kéne, ordítania kéne, ez téboly, ez a beteg állat tényleg meggyalázza a pálcáját, a gyönyörű, alig egyéves pálcát, amit olyan nehezen szokott meg, miután a régi tönkrement, és amiről hónapokig folyton Pandora jutott eszébe, valahányszor a kezébe vette… hát, ezután már nem ő fog.
Lefojtja a reakcióit; úgysem szabadulhat, és Moody úgysem hagyott valami sok lehetőséget arra, hogy ellenkezzen, vergődhetne fojtóan gúzsbakötve vagy üvölthetne kifeszített szájjal artikulálatlanul, de ezek egyike sem változtatna semmit, csak még elviselhetetlenebbé tenné. Majd vége lesz. Vagy lenyomja a torkán a saját pálcáját a gyomráig, amihez épp addig kedve támad a rohadéknak. Lefojtja a megaláztatás reflexeit is, és nem hunyja be a szemét, nem fordítja el a pillantását, egyenesen visszanéz Moody képmutató, fájdalmas szemeibe. Tulajdonképpen nevetséges. Szembe kellene röhögnie. Itt van, megkötözve, kipeckelve, lefegyverezve, ketten ebben az isten háta mögötti házban: akármit tehetne vele, és Moody most is képtelen rá, ennyit tud, ez a röhejes, erőtlen, rituális erőszakot.
Megvetően villan a pillantása a kenetteljesen önostorozó szavakra, dühös, gyűlölködő megvetéssel, de a testén uralkodik.
És legfőképpen gyáva.

Addig bírja cérnával, amíg fel nem borul székkel együtt, az önkontroll is mint valami peremig töltött pohár, a legkisebb mozdulat is elég, hogy vége legyen, hirtelen önti el a pánik, a saját kibaszott pálcája a torkában, és akkor felrúgja, és ez a villanásnyi pánik, nem is a fájdalomtól, hanem a roncsolódástól, egyenesen a megnyomorodástól, már érzi a garatfala lágyrészeibe fúródni azt az istenverte fadarabot, és hiába nem történik meg, hiába csak a koponya csattan és a füle kezd csengeni, ez már elég ahhoz, hogy elveszítse az uralmat a teste felett, és tiszta erőből köhögni és öklendezni kezdjen – és onnantól már nincs visszaút a korábbi abszolút önuralomhoz.
Azért megpróbálja, persze, mert semmi kedve az auror béklyói helyett a vacsora visszaöklendezett darabjaitól megfulladni, és a földre lökve viszont már nem áll a pálca útjába az anatómia, és egy rossz mozdulattól tényleg képes felnyársalni magát, úgyhogy minden önvédelem arra kényszeríti, hogy megpróbáljon erőből, izomból mozdulatlan maradni, miközben most már sötét foltokat látva a pániktól, próbál valamit kitalálni. Moody még csak nem is élvezi, nem mintha képes lenne még most az ő reakcióit figyelni, de látta az arcát, és ez az egész egyszerűen túlmegy azon, hogy a hajlandóságát tesztelje vagy a szavait torolja meg, és nem úgy néz ki, mint aki abba akarná hagyni, tehát akkor kell megoldása is legyen, meg kell oldania, meg tudja oldani, de hogyan, a kurva életbe, mikor moccanni is alig tud, és a legostobább ráolvasást se tudná kinyögni, a pálcája meg kurvára nem a kezében van..?
Bár technikailag…
KI, parancsolja a pálcának egy artikulálatlan, tompa ordítással, bár gondolatban latinul és ógörögül is, a többi holt nyelven már nem jut eszébe, és felidézi azt az érzést, ahogy először fogta a kezébe, ahogy először váltak eggyé az ujjai a fát átható mágiával, VISSZA, A KURVA ANYÁDAT, KI, megszelídítette, az övé, neki kell engedelmeskednie, nem a másik pálcának Moody kezében, NEKEM, ahogy beleforrasztják a kezébe a markolatot a soha többé vissza nem szívható főbenjárók, az az eksztázis…
Koppan-koppan a pálca a földön, mint egy kavics a vízfelszínen – meg kéne tartania, talán tudná használni, valahogy, de képtelen ennél finomabban kezelni, már ez is csodának tűnik, hihetetlennek, szürreálisnak –, ő meg újra öklendezni és köhögni kezd, keserű, fémízű nyálat köp, fáj az egész benseje, sokkal beljebb, mint ahogy a pálcája végighorzsolta a nyálkahártyát, aztán beleejti a fejét a porba, és csak zihál az erőfeszítéstől néhány másodpercig. Ebből a szögből a végipontig kell feszítenie a szemmozgató izmait, hogy lássa, mit tart a kezében, de nem kérdez rá, mi a rohadt életet akar vele. A kurva életbe, úgyis meg fogja tudni. Addig meg vesz még néhány levegőt. Most már legalább újra tud foglalkozni azzal, hogy lassan, de biztosan fuldoklik. Most még ez is valami bizarr eufóriaként hat, tehát így fekve vagy több levegő fér az összepréselt bordakosarába, vagy nyilván teljesen az agyára ment Moody.
- Maga… tényleg egy… kibaszott… beteg… fasz – erőlteti ki magából a szavakat teljesen színtelenül, érzelemmentesen. Automatikusan jön a magázás, most létszükséglet, hogy távolságot húzzon maguk közé, pedig biztos benne, hogy nincs még vége.

Hiába a mugliismeret órák, hiába tudja, hogy az egy mugli fegyver, aminek a csövébe nézett vakon egészen mostanáig, és amelyet csak most fog fel, hogy már elfordult róla. Lényegtelen. Egy mugli fegyver egyszerűen még akkor se keltett volna benne félelmet, ha képes felfogni a látványt, miközben egyszerre küzd a saját pálcájával és Moody cipőtalpával, amelyek közül mindkettő komolyabb közvetlen fenyegetésnek tűnt. De még arra se volt képes, hogy annak a méltatlanságát felfogja, hogy a nyakára taposnak. Utólag meg már mindegy, bele se gondol, hogy mennyire groteszk visszavágó ez annak, hogy nem képes megérinteni, mikor nyilvánvalóan akarja – oké, beletaposott a torkába, hogy még mindig érzi, és egy darabig fogja is; és akkor mi van? Épp most baszta szájba a saját pálcájával.
Ha akarná, se lenne most képes leplezni a megkönnyebbülést, ahogy végre korlátlanul lélegezhet, de valójában ehhez sincs energiája, hogy igazán akarja. Még az is csak néhány lehunyt szemű, óvatos épphogy nem résnyire tárt szájú, önfeledt lélegzetvétel után tudatosul benne, hogy hideget érez az arcán, nedves az arca, az öklendezés kibaszott könnyei borítják. Erőből rándulnak össze a szeme körüli izmok, aztán – épp most baszta szájba a saját pálcájával, na és, ha könnyezik, legalább a vacsorát nem okádta ki – kinyitja makacsul, és pont elkapja azt a mosolyt.
Mi a kibaszott kurva életen tud mosolyogni?
Követi a pillantását a pálcáig, aztán követi az útját a pálcáig, fizikai fájdalmat érez a láttán, nem tudná eldönteni, hogy melyiküket mocskolta be jobban, őt vagy a pálcát, vagy hogy van-e egyáltalán különbség és érdemes-e különbséget tenni, vagy a pálca csupán fizikai megtestesülése annak a legbensőbb valójának, akiről azt gondolta, egyszer már feláldozta Moodynak..? Elfordítja róla a pillantását, inkább Moodyt nézi, a mozdulat, a pálca helye az asztalon csak a látása perifériáján suhan át.
Kérdése?
Mondjuk: Jól érzékelem, és ez a lecke azt a célt szolgálta, hogy amennyiben van egy lelki társad valahol a kibaszott világon, és netán pont engem akarna torkon kúrni a saját pálcámmal, akkor tudjak mit kezdeni vele, vagy van valami más gyakorlati haszna is?
Vagy: Komolyan végignézted ezt, és még csak bele se élveztél a testhez simuló, mocskos mugli rongyaidba?
Most tudatosul, hogy épp megnyalni készül a száját, most minden sejt tudatosul benne, minden fájdalomtól égő felület, minden megzúzott porc, minden egyes beszennyezett kis rész ajaktól gyomorszájig. Nem nyalja meg a száját.
- Ezt megcsinálod a gyakornokaiddal is. Nem. Ugye.
Teljesen kihalt a kérdő hangsúly a rekedt, elkínzott hangjából, úgy tűnik. Ez a hang tökéletesen alkalmatlan arra, hogy bármilyen érzelmet vagy indulatot kifejezzen vele. És jobb is így. Nem is akar.
Minek a pisztoly, akarja még kérdezni a fegyver felé intve a pillantásával, de aztán mégsem ezt kérdezi. Az előző kérdést pontosítja.
- Megsértettelek. – Szemernyi bűntudat vagy sajnálat sincs benne, nyugodt, vagyis katatón higgadtságig menően zaklatott, de ez mellékes. De ezt tisztázniuk kell, mielőtt messzebbre mennek. Mert ha ez megtorlás lett volna, azt is elfogadta volna, legalábbis egy részét, undorral és gyűlölködve és a halálát kívánva, de eltűrte volna – de ha kihívás volt, akkor nem kellett volna eltűrnie belőle semmit sem, és ez az igazán megalázó, hogy mégis megtette.
És végezetül:
Hagyd abba, akarja mondani, valami vinnyogó, elfúló hangon, visszavonni a kérését, kiszabadulni a kötelekből, hazamenni, sósavval gargalizálni és sósavban fürödni, soha meg nem tudni, hogy ez után a nulladik után mégis mi a kibaszott szart tudna még mutatni neki. Mert nyilván tud. Hogyisne tudna, hogy baszná meg.
De aztán persze nem mondja. Dehogyis mondja.

Gyengeségek; megrándul a szája fanyarul. Nem tudná megmondani, miért habozik Moody a válasszal, mert megbánást pont úgy nem lát rajta sem, ahogy benne sincs megbánás a keresetlen egyenesség miatt. A burkolt dicséret (vagy legalábbis azt gondolja, hogy esetleg annak számít ez a hozzáfűzött mondat) nem tud jólesni most, túlságosan mocskos ez is, mocskos tulajdonképpen most minden, pedig korábban már kénytelen volt felfedezni, hogy Moody nagyon is szégyellnivalóan jól meg tudja vakargatni a füle tövét a legváratlanabb pillanatokban. Most nem. És ez nagyon is jól van így. Nem akarja, hogy dicsérgesse, eddig sem, de ezek után már pláne nem. Csak tanulni akar tőle. Vagy talán már azt sem. De ezen a ponton már értelmetlen lenne visszakozni: veszteséges.
- Mik az én gyengeségeim? – kérdezi türelmetlenül, de érzelemmentesen. Mintha addig, amíg „beszélgetnek”, meg nem történtként lehetne kezelni ezt az egészet, addig nem kell belegondolnia, nem kell foglalkozni vele. És kurvára nem is akar, nem itt, nem most, nem így. Nem előtte. Később. Majd később. Egyedül. Vagy soha.
Nem mintha nyílt beismerésre számított volna, de azért a sértődött, még mindig és újra sértődött tagadás azért így is annyira váratlanul éri, hogy nem tud uralkodni azon a gúnyosan szkeptikus szemöldökránduláson. Hosszan szemléli az arcát némán, miután Moody már elhallgatott, és néhány másodpercig még azután is, hogy eloldozta.
Micsoda képmutató, öncsaló rohadék.
- Rendben – hagyja rá, még csak nem is dühös miatta, a sokk túl erős ahhoz, hogy bármilyen indulatra képes legyen most, de nem moccan, még a szemét is lehunyja, hogy képes legyen ott maradni, pedig a világ legostobább dolga egy felrúgott széken feküdni, meglazult és immár lesöpörhető kötelekkel maga körül, miközben a vérkeringésből eddig kiszorult tagjai szúrni és égni és fájni kezdenek, ahogy könyörtelenül újra végigzúg rajtuk a friss vér. Nyilván otthon pontosan láthatja majd magán, hol voltak azok a kibaszott kötelek.
Azt kérte. Igen, valóban azt kérte. És Moody még csak nem is élvezte megtenni – vagy átkozottul jól leplezte, hogy élvezi. Mintha megtenni önmagában nem lett volna beteges. Csak az élvezet. Mintha csak az számítana, hogy élvezi-e.
Igen, élveztem. Az elejétől kezdve élveztem - az érdekel, mi különböztet meg a halálfalóktól? Én másoknak adtam. Én nem akarok a magam céljaira, örömére kiszabadulni a korlátaim közül.. de ott van bennem, és ha történnie kell, mert történni fog, az másokért legyen.
Tehát az egész csak miatta volt, sőt őérte, a kérése miatt, a java érdekében. Ha megpróbál Moody elmebeteg fejével gondolkozni, tulajdonképpen van benne ráció. Tökéletesen felépített, gondosan strukturált, hibátlan racionalizálás. Egyszerű és nagyszerű módja annak, hogy az ember képes legyen tükörbe nézni. De ettől még pont ugyanolyan elbaszott, mint enélkül volna, vagy még inkább. Pont ugyanolyan átlátszó önáltatás.
Fel sem merültek bennem ezek a kérdések. Eszembe sem jutott kételkedni.
Ahogyan most sem. Moody most pont ugyanolyan hévvel hiszi, hogy a saját értékrendje szerint helyesen cselekedett és nem az a harag vezérelte, ami érezhetően megsűrűsödött a levegőben, ahogy kimondta azokat a tabuszavakat, hanem az ő kibaszott kérése.
Mélyet lélegzik, és néhány másodperc után folytatja:
- Nem mondtam, hogy abba akarom hagyni – csikorgatja a fogait, és erőnek erejével ott marad, bármennyire is erős a késztetés, hogy lesöpörje magáról a köteleket, és felkeljen, ott marad, mint egy idióta. Most sem képes arra, hogy azt mondja, folytasd, de ha egyszer felkelt, biztos, hogy soha többé nem veszi rá magát erre az őrültségre. Most könnyű, most minden mindegy. Úgyhogy nem moccan, makacsul pillant fel rá.
- Minek a mugli fegyver?

Egy kicsit vár, hátha mégis megkapja a választ. Aztán elengedi.
- Megvan a saját elképzelésem róluk. Érdekelt volna a tiéd. És nem oldoztál el egyből – von vállat, és felkel. A gúzsbakötöttség után mozogni is fáj, de nem panaszkodik egy rezdüléssel sem. Ez a kellemetlenség bele volt kalkulálva. – Nem voltam benne biztos, hogy fekve vagy állva akarod.. folytatni.
Abszolút ártatlan a hangszíne. A hangszíne, nem a szavai.
Vajon eldurran az agya minden egyes kétértelmű megjegyzésénél, mikor emlékezteti, hogy tud az ő gyengeségéről?
A visszafojtott lélegzet, amint ráfordul a fegyver csöve, nem a fegyvernek magának, hanem Moodynak szól – a frissen megtanult lecke, hogy az auror még annál is betegebb és rohadékabb tud lenni, mint azt a legtöményebb gyűlölettel feltételezni tudná róla, még nem vált egészen bizonyított igazsággá, de mindenesetre elég friss. Mint a felsebzett, bepiszkolt érzés a torkában, mint Moody cipőjének lenyomata az ádámcsutkáján.
A fegyvernek inkább az óvatos érdeklődés szól. Elméletben tudja, hogy a muglik ölni is tudnak vele. Nagyjából talán még a működését is el tudná mondani, de nem lenne benne értelem, nem tudja elképzelni. A muglik találékonyak a pusztításban, talán épp az eszköztelenségük folytán, a fegyver önmagában mégsem jelent semmit.
Az, hogy a kedvence – az viszont már több, mint elég ahhoz, hogy gondolkodás nélkül a pálcáért nyúljon. De most sem elég gyors. Az előbb sem volt az. A fegyver pedig gyorsabb, mint a pálca. Bassza meg, gyorsabb a követhetetlennél.
Megdöbbentő, mennyire nem tud uralkodni most a reakcióján.
Azt gondolta, fájdalomban már nem tud újat mutatni. Nem is. De valahogy mégis.
Nem is az, hogy olyan mértékű lenne a fájdalom, hogy ne bírna el vele, nem ez rogyasztja meg a térdét, nem ez kényszeríti, hogy a másik kezével az átlőtt pálcás kezéhez kapjon, nem ez facsarja ki belőle a csak félig elfojtott kiáltást. Inkább a váratlansága, a szokatlansága, a fizikai mivolta, nem puszta eredmény, mint egy átok, hanem prózaian térbeli és időbeli folyamat, villámgyors, de mégiscsak folyamat a golyó századmásodperces hasítása a bőrön és izmokon át, a kéztő- és középcsontjai hiperérzékeny csonthártyája mentén, és ahogy robbanásszerű kínnal lefékeződik és elakad. A látvány: ez csak mugli hókuszpókusz, aligha kerül többe helyrehozni egy egyszerű gyógyító varázslatnál, de mégis, a vérrel borított keze, amiben kivehetőek a csontforgácsok is – a roncsoltság látványa és tudata annyira felzaklató, hogy nem is gondolkodik, szinte ráesik az asztalra, ösztönösen nyúl a roncsolt kézzel a pálcáért, rámarkolni sem tud, szánalmasan acsarogva elejti, a másikkal ragadja meg, át sem gondolja igazán, mit csinál, de nem vágyik még egy lövésre, pedig gyakorlatilag biztos benne, hogy megkapja, ha nem lesz most az egyszer végre elég gyors, nem is gondolkodik, kimondja-sziszegi-szűköli az első varázsigét, ami eszébe jut, amit nem kéne, de ami le kellene nyúzza a bőrt Moodyról, ezerszer begyakoroltan is suta és erőtlen a mozdulat az ügyetlenebb kezével, de bassza meg: a vérét akarja látni.

Úgy tűnik, ha másra nem is, hát a muglik meggyőződéses gyűlöletére, amelyhez Voldemort tanai kevesek voltak, épp ez a mugliimádó rohadék fogja megtanítani.

Az, hogy a támadása végül benne is kárt tesz, miután hatástalanul széthullott bosszantó, kártékony csillagszórókra, majdnem lényegtelen most. A talárja állapota meg kisebb másodfokú égési sérülések most nem igazán ütik meg az ingerküszöbét.
Előreszegezett pálcával térdel előtte; tudja, hogy védekeznie kéne, tudja, hogy megint meg fogja lőni, ha nem teszi, de egyáltalán milyen pajzzsal tudná kivédeni a fegyvert? Nem mintha lenne ideje átgondolni. Nem mintha ne próbálná meg az első pajzzsal, ami eszébe jut – nem mintha meg tudná előzni a ravaszt Moody ujja alatt, nem mintha egyáltalán be tudná fejezni a varázslatot.
Másodjára már nem annyira feldolgozhatatlanul újszerű a fájdalom, talán szerencsésebb maga a lövés is, szinte merőlegesen megy keresztül a tenyere közepén, mintha átszúrta volna, de az, hogy elejti a pálcát, reflexesen működik, kivédhetetlenül, aztán négykézláb előregörnyedve próbálja megtalálni, amíg Moody cipője el nem feledteti vele a pálca puszta létezését is néhány Cruciatus-fehérré vakult másodpercre.
Most először tényleg minden tompítás, elfojtás nélkül ordít fel, és nem is hagyja abba egyből, amint meghallja a saját hangját. Megpróbálja kitépni alóla a kezét, de már későn ezt is, már hallja recsegni-ropogni a lövéstől amúgy is megkínzott csontokat Moody teljes testsúlya alatt, és attól, ahogy a két ágasbogas kéztőcsont között megrekedt golyó mélyebbre fúródik a szövetei közé, úgy rázkódik össze, mint akibe áramot vezettek. Összefüggéstelenül, szakadozottan, nyüszítve káromkodik, és ahogy lassan visszatér a tudata a mindent kitöltő gyötrelem ködéből, a fizikai fájdalomhoz csak hozzáadódik a küszködésének tompán érzékelt szánalmassága.
Olyan. Kibaszott. Keménynek. Gondolta. Magát.
A másik keze jobb állapotban van, legalábbis úgy érzi, de hát a másik keze iszonyú megnyomorítottságához képest szinte minden rendben van. Minden racionalitására szüksége van, hogy emlékeztesse magát, helyrehozható, és legalább annyira elszakadjon a roncsoltság tébolyától, hogy cselekedni tudjon, és ez a cselekvés még mindig nem több, mint a rókacsapdába szorult állat tombolása. Csapkod, megpróbálja erővel letolni magáról a férfi lábát, összekeni a vérével, lecsúszik róla a keze folyton; tudja, hol kéne ráütnie a térdre, sípcsontra, hol kéne megnyomnia egy inat a hajlatban, hogy leszedje magáról Moodyt – és a kibaszott mugli ruhák könnyebbé teszik ezt, mint a talár –, de a szinte fájdalommentesnek érződő szubdomináns keze sem alkalmas ilyen kifinomult mozdulatokra, csak értelmetlenül üti a kezén taposó lábat, és a leckéztető szavak is csak utólag jutnak el a tudatáig, később, mint az elegáns oxford.
Elborítja az arcát a vér, hogy az orra tört össze, a szemöldöke vagy a szája szakadt fel, azt sem tudná megmondani; alig lát a saját vérétől, gyilkosan ironikusnak tűnik most a lankadatlan éberség. Félig vakon viszont leegyszerűsödnek a dolgok, most már egyértelmű, hol az a gyenge pont, ami ebből a kínlódva-rángatózva térdelő pózból, a test körvonalait hűen követő mugli ruhákon át a legkönnyebb célpontot nyújtja.
Tökéletlenül ökölbe szorítja (inkább csak jelzésértékűen hajlítja) a szabad kezét, és most gondolkodás nélkül – ha gondolkodna, nem tenne ilyet, ez annyira aljas és méltatlan, ez nem ő, de már annyira lehántotta róla a lovagias elképzeléseit a szenvedés, hogy képes lenne a húsába marni foggal és körömmel, mint egy állat –, tiszta erőből lendíti Moody ágyékára.
Ha megszabadult tőle, majd akkor kitörli a szeméből a vért és megpróbálja megtalálni az elejtett pálcát, de addig képtelen bármi másra gondolni.