- Egy házimanóhoz képest – vonja meg a vállát az udvariasan burkolt vádlásra. – Egyébként is, a te házad: a te szabályaid.
Mennyire üresek a szavai, miközben mindent megtesz, hogy nemhogy ő, de Moody se játsszon a saját szabályai szerint. Mintha egy folyót próbálna puszta kézzel új mederbe terelni, csak ez sokkal reménytelenebb.
Udvariasan körülnéz a gardróbban, de inkább Moodyt nézi, a hihetetlen mosolyt, a hihetetlen fegyelmezettséget. Ha az, ahogy próbálja sterilizálni a helyzetet, nem lenne pont a beismerése annak, hogy a helyzet sterilizálásra szorul, talán újra elkezdene kételkedni abban, hogy akar-e egyáltalán valamit tőle. De végül is Moody tapasztaltabb nála. Az ösztönök feletti kontroll pedig, ugyebár, mindössze gyakorlat kérdése – és kiderült már, hogy az ő eddigi hidegvére nem valami magasabb rendű készség volt, hanem egyszerűen a kontrollálandó ösztönök hiánya. De hálás volt érte. Maradhattak volna örökre úgy azok az alvó ösztönök. Akkor nem baszott volna el mindent, amit csak el lehetett, nem lett volna az a kurva engedély, Moody sosem veszíti el a bizalmát iránta, és most nem állna itt, a kibaszott gardróbjában, vagy legalábbis nem így, akkor nem lenne ennyire nyomorultul rászorulva minden lehetséges legalantasabb eszközre, hogy uralkodni tudjon rajta.
Minden ugyanabból a kurva romlásból táplálkozik, minden.
- Miért, akarnál öltönyben látni? – fintorodik el rosszkedvűen, pedig pont erre számított, hogy úgy tesz, mintha az előbbi meg sem történt volna, vagy mintha nem értené az utalást.
Nem mozdul a jelzett irányba, a talárok felé, meg se moccan, csak komoran és elégedetlenül nézi, ahogy vetkőzni kezd. Végre őszintén tud taszulni tőle megint, hogy tényleg azt várja, hogy ő tálalja fel a helyzetet. Ha Moody lépne, azzal tudna mit kezdeni (vagy legalábbis tudna semmit sem kezdeni vele), de hogy ő lépjen – mégis mi a halált csináljon, hogy csinálják ezt? Csak nem várhatja, hogy még udvaroljon is neki, vagy bassza meg, elcsábítsa, vagy még szót sem talál erre, nemhogy algoritmust, amely szerint cselekedhetne; annyi nyűgnek megélt, tűzzel-vassal irtott társasági konszenzus közül épp ebben ne akarna nyílt és nyers lenni a másik?
A pálcája hamarabb ér a meztelen háthoz, valahogy természetesebb a mozdulat, a hetes hátcsigolya magasságában illeszkedik a gerincére, aztán lefelé siklik, és megállapodik a keresztcsont felett. El tudná törni a gerincét, mielőtt Moody megfojtaná? Valószínűleg nem. Ez a védtelen csupaszság, ez: tudni, hogy mennyire törékeny és tehetetlen valójában.
Megnyalja a száját, fáj az égett nyelv és szájpadlás, aztán a torok, ahogy nyel, ahogy beszél: csak a kívülről nem látható sérülések maradtak meg, amelyekről meg is feledkezett eddig.
- A sebhelyeiden nem látszik, hogy mennyire fiatal vagy.
Lassan teszi az egyik kezét a hátára a pálca mellé. Milyen bizarr: meleg. Moody bőrét valamiért hidegnek és keménynek képzelte, mint egy szobrot vagy egy páncélt. Érzéketlennek, élettelennek. Ilyen közelről szinte lenyűgöző a sebhelyek gyűjteménye. Mennyire karcolások az övéi ezekhez képest, megannyi gyilkos, mindenre elszánt, végső indulat mauzóleumához képest. Igen, a legtöbb aurornak beletelik tíz-tizenöt évbe is, amíg a magáénak tudhat ennyi sérülést – már ha egyáltalán megélik. Végigrajzolja azt az égett foltot, furcsamód Lestrange jut eszébe, az a szürreális este tavalyelőtt a prefektusi fürdőben, akkor sem érdekelte a test, csak a sebhelyek, de most még azok sem érdeklik, pedig micsoda sebhelyek is azok, csak épp túlságosan is hozzátartoznak a másikhoz, nem tud rájuk külön entitásként gondolni, vagy az ő teste lett ismét tökéletesen alkalmatlan arra, hogy bármi is felkeltse az érdeklődését.
Olyasmire pedig nem akar gondolni, amikor érdekelte a test is; azokat az emlékeket már épp eléggé beszennyezte és tönkretette Moodyval.
- Tulajdonképpen mi a bajod? – kérdezi kifejezéstelenül nyugodtan, noha minden idege pattanásig feszült, és végigsimít egy másik sebhelyen, követi a fűrészizmok ferde vonala mentén előre. – A korom?
Ahogy átnyúl a karja alatt, az álla majdnem a vállára támaszkodik, de nem simul hozzá, a másik test kipárolgása az orrába tolakodik, a hővel együtt mintha bizonygatni akarná, hogy émelyítően élő test az auroré is, nem az az éteri gyilkológép, akit beleképzelt ebbe a helyzetbe; minden másodperccel kevésbé biztos abban, hogy tényleg képes ilyen messzire menni, de már elkezdte, és mint egy zuhanást, közben már nem lehet abbahagyni.
A hasizmok éles kontúrú kötegei a tenyere alatt; tompán beleakasztja a bőrébe a pedánsan rövidre vágott körmeit. Annyira halk és rekedt, hogy majdnem csak suttog a füle mellett:
- Vagy az apám?

Lankadatlan éberséggel figyeli a dermedtségbe ránduló izmokat a hátán – még csak ki se libabőrösödik, még csak meg se rezzen, hogy lehet ennyire ura a reakcióinak –, hallgatja a makacsul egyenletes, meg se torpanó lélegzetet, és komolyan nem érti. Igazság szerint benne volt a pakliban az is, hogy Moody apró darabkákra robbantja az első pillanatban, amint hozzáér, és az is sokkal logikusabb, érthetőbb, várhatóbb lenne, mint ez, hogy csak áll, és hagyja, hogy megérintse, de annyira érzéketlenül, mintha az eleven bőr és hús látszatát keltő illúzió alatt mégiscsak acélváz húzódna meg.
- Ott még nem tartok.
Nem feszít ellent a mozdulatnak, hagyja, hogy arrébb lökje, arrébb lép, hagyja, hogy nekinyomja annak az istenverte fogasnak. Ugyanazzal a pattanásig feszült figyelemmel néz végig rajta, és állja a pillantását. És uralkodik a saját megalázott dühén is – visszafojtja a szárba szökkenni készülő, elvadulni akaró gondolatot, hogy hogy a faszba képzeli, hogy tálcán kínálja a lehetőséget, és van pofája elutasítani így. Ez végül is nem is megy annyira nehezen, főleg, hogy valami körvonaltalan megkönnyebbülést is érez egyúttal, amiért mégsem kell. De aztán ott a frusztráció, hogy ha nem ez kell, akkor mi a kurva élet kell neki, mert valami kell hogy kelljen, de micsoda, mi végre a kibaszott megbocsátása, az elfogultsága, a beteges törődése?
Ő értelmezte félre az egészet, vagy Moody gondolta meg magát időközben?
Vagy az a gond, hogy nem vette fel azt az istenverte talárt, és teljesen nyilvánvalóan látszik rajta a vágy hiánya? Erre nem gondolt. Valamiért ezt egyáltalán nem kalkulálta bele Moody lehetséges igényeibe, nem tartotta elég hiúnak hozzá.
Vagy talán tényleg jobban hasonlítanak egymásra, mint azt szívesen beismerné, és Moody épp úgy kontrollvesztésnek tekintené, ha élne a lehetőséggel, és épp úgy irtózik még ettől a fajta kontrollvesztéstől is, ahogyan ő.
Vagy egyszerűen tényleg kibaszottul félreértelmezett mindent.
Vagy csak szarul csinálta.
Vagy egyszerűen tényleg félreértette.
Annyira egyszerű lenne levakarni magáról a kezét, annyit mondani, hogy semmit, és itt hagyni, vagyis nem: felvenni a nyomorult talárját, leülni a nyomorult banoffeeja elé, és úgy tenni, mintha meg se történt volna, elvégre ez Moodynak úgyis annyira csuklóból megy, de a zuhanást úgysem lehet visszacsinálni, akkor meg mi a fasz értelme lenne a megfutamodásnak? Ennél jobban már aligha tudja megalázni magát, akármit mond vagy tesz.
Meg aztán – Moody már látta a legundorítóbb gyengeségeit. Ez már alig oszt vagy szoroz. Sőt ez igazából teljesen lényegtelen.
- Én kérdeztem előbb, és az én kérdésemnek volt értelme is: Mi a fasz bajod van? – Egyenesen a másik szemébe néz, az egyetlen épbe, kihívóan nézi, de nem próbálja meg újra megérinteni. Nem is akarja, eddig sem akarta, de ezek után nem lenne értelme sem. Nyugtalanul szusszan, de megtartja a hangját nyugodtnak. – Minden csak akkor helytelen, ha élvezed? Mindaz, amit csináltál velem, rendben volt így, de ha történetesen merted volna élvezni is, ahogy azt gondoltam, fogod, akkor hirtelen már nem lenne rendben?
Egy kicsit ingerülten fordítja el róla a pillantását, de csak egy másodpercre, és az ingerültség utána sem szivárog át a szavaiba. Kinyújtja a pálcáját oldalra, Moody mellett, a jelzett irányba, és kiválaszt egy talárt:
- Invito. – A pálcás kezével kapja el. – Együk meg azt a kurva süteményt, ha tényleg ez az, amit akarsz.

Miniatűr mosoly feszül ki a szájsarkaiban idegesen, cinikusan, és valami nevetős-fanyalgó szusszanással vagy mordulással nyugtázza azt, hogy Moody legalább verbálisan képes végre a lényegre térni. Milyen érdekes, hogy ennél nyersebb szavakat is kinézett volna belőle, de most még a megdugni is valahogy bántóan trágárul, oda nem illően hat, hogy majdnem szégyelli magát a puszta szó miatt. De csak majdnem. Még mindig ilyen épphogy mosolyog-fintorog, miközben zavarában elfordítja róla a tekintetét a fejmosás közben, és tettetett unottsággal végigfuttatja a szemét a mennyezeten meg a felső sarkokon.
- Igazság szerint… egy ideje már attól tartottam, hogy nekem kell megdugnom téged – von vállat.
Most, hogy a pillanat nyilvánvalóan véget ért, legszívesebben letörölné magáról a keze nyomát is, de aztán épp csak hozzáér a csípőjéhez a csuklójával, és inkább uralkodik magán.
- Ezért vagyok önző? – kérdez vissza halkan, beletörődően, de ugyanezzel a pattanásig feszült, hamis, halovány derűvel. Pedig végigfut rajta a libabőr a kijelentéstől, szinte felkavaró a gátlástalan nagyotmondás, hogy valaki tényleg csak törődik veled, ugyan, ennyire az anyja se törődik vele, majd pont Moody gyakorol ilyen elmebeteg altruizmust? Kurvára nem vár érte semmit? Dehogynem vár. Mindenki vár. Olyan nincs, hogy valaki ne várjon.
De úgy tűnik, mégsem képes beismerni magának, vagy neki legalábbis nem.
Most viszont ránéz, és hosszan szemléli az arcát, de annyira semmi nem látszik rajta, még az indulat sem, pedig feltételezi róla, hogy dühös, a szavai dühösek, de a másik félelmetesen uralkodik magán, épp úgy, mint az imént, amikor hozzáért.
Kétkedve rázza meg a fejét kissé.
- Miért nem vagy képes egyszerűen csak elfogadni, amikor kivételesen én akarok adni valamit.
Annyira halkan mondja, és annyira kijelentő a hangsúlya, hogy talán ebből még Moody számára is nyilvánvaló, nem vár választ, a beszélgetés lezárult, nem szükséges többször elismételnie, mennyire kurvára önzetlen és mennyire rohadtul törődik vele. Újra elfordítja róla a pillantását, a foga közé szorítja a pálcáját, hogy belebújhasson a talárba, de Moody még nem fejezte be, és ettől a mondattól félbeszakad a mozdulata, automatikusan kiveszi a szájából a pálcát, és lehanyatlik a keze, de csak egy pillanatra néz rá, aztán inkább nem kínálja oda a bevitt találat nyilvánvaló látványát. Pedig nyilván csak blöfföl – ha ilyeneket feltételezne róla, nyilván nem lett volna köztük még ennyi bizalom sem. Vagy a fasz tudja.
A kurva életbe, mégis miért tud Moody az elevenébe találni a kurva mondataival?
Először mondani akar valamit, először valami szemét dolgot akar mondani, valami tényleg közönséges sértést a petyhüdt farkáról, vagy valamit, rájátszani, kibontani az ügyeletes apuci teóriáját, de aztán nem, egyszerűen nem bírja rávenni magát, és a pillanatnyi harag is gyorsan elhamvad, és leginkább csak önundort érez, hogy komolyan eljutott idáig, komolyan képes lett volna lefeküdni ezzel a szenteskedő seggfejjel, ez meg még ki is oktatja, még van pofája ilyenekben vájkálni. De hát mért is ne lenne – ő is ki akarta használni Moody gyengepontját, épp csak nem sikerült, ezek után mért ne vágna végig a másik is az övéin, csak úgy, hogy megmutassa, tudja, hol vannak? És ugyan hogy is ne tudná, hol vannak?
Hiszen szinte egyből olvasott benne, mostanra meg már kábé mindent látott is belőle, amit soha az életben nem akart volna megmutatni senkinek, de neki a legutoljára.
Megnyalja a szólásra nyitott száját, aztán becsukja, nyel egyet, és rohadtul gyorsan magára ölti a talárt.
- Ahogy kívánod. –  Befejezi a gombolást, egy rövid szemvillanásnyi időre ránéz: - Elnézést. Nyilvánvalóan nem vagy az. – Aztán zsebrevágott kézzel ellép mellette, és kimegy a helyiségből is, elindul a folyosón kifelé.
Először a talárba akarta törölni a kezét, de az is Moodyé – a középső- és mutatóujjával alig érintve végigsimít a falon mentében, és elképzeli, hogy olyan erővel húzza végig a kissé érdes felületen a tenyerét, hogy lehorzsolja róla a bőrt, amivel Moody sebhelyeit cirógatta. Zsebrevágott kézzel lép ki a szabadba.
Megeszi azt a kurva kis süteményt.