Talán máskülönben elégtétellel töltené el a fájdalma. Sőt. Bizonyosan. De most annyira lecsupaszodott már önmagából puszta alantas ösztönökké, puszta túléléssé, puszta önvédelemmé, hogy az elégtételnek nincs helye, amint talajt veszít a kezét tipró láb és megszabadul a keze, hátrahőköl tőle, amennyire tud, és a balja azonnal a pálcáért tapogatózik az udvar porában, és talán mégsem volt igazuk azoknak, akik az ösztönös bal kézről jobbra szoktatták át, mert szinte azonnal megtalálja azt a kurva pálcát, mielőtt Moody keze a torkára szorulna.
Simán megbaszhattál volna, ha nem vagy ilyen kibaszott gyáva, ez az utolsó gondolata, mielőtt minden gondolat puszta parancsoló oxigénhiányba torkollik, és majdnem a pálcáját is elejti megint, ahogy azonnal mindkét keze önkéntelenül Moody csuklójára fonódik: a jobbja parancsokat követni képtelen romhalmaz, látja a saját kézközépcsontjait kifehérleni a véres iszonyatból, ahogy két kézzel próbál rámarkolni a fojtogató karra, hogy lefejtse azt a torkáról, de a pálcás keze, a nyers húsmasszából kikacsintó csontok halmaza tökéletesen alkalmatlan bárminek a megmarkolására vagy lefejtésére, a baljában pedig ott a pálca. Választania kellene: pálca vagy lélegzés. Nem egyértelmű, hogy a kettő közt volna most különbség. Refrén egy korábbi találkozóra. Akkor ő úszott sértetlen nyugalommal Moody vérében. Most Moody úszik az övében.
Adná. Hiszen elkészült rá, hogy odaadja a húst cserébe azért, hogy tanítsa, cserébe a bizalmáért, akármiért voltaképpen, amivel értékesebb lehet Voldemort számára – hiszen mit számítana az egész, nem mintha ő lenne az első, nem mintha nem feküdte volna végig az apja barátainak kisebbfajta sorát, talán könnyebb volt akkor, félig gyerekként, mint most lenne, de akkor sem számítana semmit, ez a hús annyira sebezhetetlenül érzéketlennek bizonyult minden érintésre, minden érintésre azon az egyen kívül, amelyre minden nyomorult sejtje vágyna, amelyet úgysem kaphat meg, ami úgyis csak múló tévképzet volt a  hálókörletek kibaszott folyosóján, ami tényleg a meztelen idegszálait érintette…
De Moody mintha tudná, mennyire semmit nem jelentene az a puszta test. Nem azt veszi el, amint rezzenéstelenül önként adna. Azt veszi el, amit sose akart odaadni, amit sose adna önként. A méltóságát. Az önérzetét. A tudatot, hogy jobb, mint amit gondolt róla, hogy keményebb annál, több. Hogy képes megvédeni magát. Hogy ha nem is képes minden körülmények között megvédeni magát. Hogy nem megtörhető.
Pedig az, már rég megtört.
Ez a gátlástalan vadállat, aki a lába közé vágott az imént, és aki most a kíntól izzó, csupasz, törött kézcsontjait akasztja Moody húsába, aki teljes testsúllyal akaszkodik rá a fojtogató kézre, hogy előrelendíthesse a lábát, hogy megpróbálja lerúgni magáról (egy pálca van a kezében, a saját pálcája van a kezében, és eszébe sem jut használni), és tiszta erőből rúgja a combját, a lágyékát, bárhol, ahol éri, ez már rég nem ő, Moody lehámozta róla azt, aki ő volt, már nem gondolkozik, már nincsenek elvei, már csak szabadulni akar tőle, ettől az elemi, puszító gyűlölettől, ugyanattól, amely nyár elején meg akarta ütni, meg akarta nyúzni, de akkor nem tette, most viszont a torkát szorítja és az egész bensejét égeti valódi lángokkal, ami megnyomorította már és most fojtatná a roncsolást –
- HHHRRAA - hördül és előreszegezi a pálcáját, a nyomorékabb kézre bízva Moodyét, Crucio, akarja mondani, és az isten bassza meg, minden porcikája komolyan gondolja, a lehető legkomolyabban, minden egyes atomja akarja Moodyt a földön fetrengeni látni, szenvedni, gyötrődni, kínlódni, ezt a kibaszott gyávát, de sem az átlőtt keze, sem a végigperzselt, megerőszakolt szája nem képes rá, hogy tényleg végrehajtsa a főbenjárót.
De ahhoz, hogy varázsige nélkül belevágja az egyetlen ép szemébe minden gyűlölete és kétségbeesett dühe parazsát – arra nagyon is képes.

Nincs elégtétel most sem, hogy végre sikerült elevenére tapintson, hogy végre tényleg meggyőző az ordítás, nincs elégtétel, idő sincs rá. Föld és fűszálak, fémes kínlódásíz a szájában, száraz porrá alvadt vér, papírvékony falú hólyagok az ajkán, a nyelvén, a szájpadlásán mindenütt, sírni akar tőlük, bassza meg, sírni, vinnyogni, nyüszíteni, Moody ólomsúlya a gerincén, a teste a testén, a lélegzete a nyakában, aztán a vére, legalábbis a vére kell legyen ez a forró, piszkos érzetű nedvesség, amitől megintcsak nem elégtétel tölti el, hanem undor. Öklendezni akar a közelségétől és méginkább attól, hogy most először tényleg harmatgyengének, fizikailag törékenynek érzi magát, mintha gyerek lenne, hogy a puszta erő, az edzettség mennyire kevés ahhoz, hogy lelökje magáról, hogy még ebben a primitív mugli értelemben is mérföldekkel alulmaradt, hogy a fizikai valóját pont úgy túlértékelte, mint a képességeit. Talán hányni is fog, ezúttal tényleg. Még vergődik, még ellenfeszül, hogy lelökje magáról, vakon még kutat a pázsiton az ismét elvesztett pálca után – de most már csak a makacs megszokás mozgatja. Most már nem hiszi, hogy képes még tenni ellene bármit, hogy meg tudja akadályozni, hogy szétmorzsolja.
Nem válaszol. Abban sem biztos, hogy tényleg hallja a szavait. Hogy azokat a szavakat hallja, amiket Moody kimond, vagy teljesen másokat. Mit is mondhatna rá?
Igen. Tényleg rosszabb, mint amilyennek gondolta. Pedig Merlinre, nem szégyenlősködött a feltételezéseivel.
Amint megszabadul, felül, és legalább egy fél métert hátrébbcsúszik előle. Zihál és egyenesen ránéz, aztán a pálcára, ami megint rászegeződik. Nem tud uralkodni a mozdulaton, ami önkéntelenül védekezően a mellkasához húzza azt a romhalmaz kézfejet, csak utólag gyűlöli magát érte. De hát végül is mit számít? Már megmutatta neki, mennyire kibírhatatlanul, undorítóan gyenge. Azt mondta, vége? Tényleg vége? Vagy ez egy újabb lankadatlan éberség-lecke? Megrázza a fejét válaszul. Nem, nem akarja azt se, hogy a közelébe jöjjön, a tekintetét is levakarná magáról, és legfőképpen nem akar a tökéletlen gyógyítás után maradt sebhelyeket viselni. Ezeknek a nyomait nem. Moody kéznyomát nem.
Kitapintja a zsebében a talárján keresztül a zsupszkulcsot. Csak egy mozdulat. Csak meg kell érintenie, és otthon lesz. Egyedül. Egyes egyedül. Ebből erőt nyer annyira, hogy képes legyen nem elmenekülni.
De mikor Moody végül is feláll, akkor szinte kiszakad belőle a lélegzet, szinte összeroskad ültében, és eltart néhány másodpercig, hogy egyáltalán annyira összekaparja magát, hogy képes legyen megkeresni a pálcáját. Felpillant Moodyra (nem, valahol még mindig nem biztos benne, hogy tényleg ez a vége), elkapja a grimaszt – nyilván többet várt tőle –, szégyenkezve elfordítja róla a pillantását, aztán feláll ő is. Az asztalhoz lép, egy érintetlen asztalkendőbe törli az arcát, és végignéz magán. Leszámítva a jobbját. Arra most nem akar ránézni. Alig odanézve közepesen ügyetlen kötésbe burkolja, hogy elállítsa a vérzést legalább, ki kell szedni a golyót, de nem most, ebben az állapotban nem, ha csak rágondol, hogy hozzányúl, képes és összecsuklik. Milyen undorító, milyen gyűlöletes ilyen kibaszott gyengének lenni, ennyire szétesni a saját roncsoltságától, amit kibaszott mugli eszközök okoztak. Semmi helyrehozhatatlan. Egymaga is meg tudja oldani. Majd. Egyedül. Amikor senki nem nézi, ha elbőgi magát közben.
Újra megdörzsöli az arcát, és a kés tükrében megszemléli az arcát – megjárja. A másik keze tényleg szinte csak egy karcolás, ha tudná használni a dominánsat, már be is forrasztotta volna. De lényegtelen. Inkább kiszedegeti a vér-, fű-, földfoltok mocskát a talárjából, így mégsem mehet haza. Rendbe kell hoznia magát. Ameddig teendőkként gondol ezekre, addig minden rendben van.
De egy idő után akármit csinál, kénytelen újra ránézni Moodyra, és a vérző szemből is a saját roncsai néznek vissza – a belső romok. A túlélés állati lecsupaszodottsága.
Mély lélegzet. Megpróbálja állni a tekintetét.
- Vissza kell menned az ispotályba – kényszeríti ki magából a szavakat rekedten és élettelenül, és egy kicsit lehunyja a szemét, hogy szabaduljon a látványtól.  – Nem kellett volna. Nem szabadott volna. Én csak... nem gondolkodtam.

Kábultan nézi Moodyt, ahogy felitatja a szeméből csorduló vért, és megpróbálja rendbehozni a szemét, és a látvány iszonyata újra eltompítja az adrenalinmákonyból ébredező fájdalmakat szerte a testében. Nem mintha sajnálna tőle bármilyen szenvedést. Főleg nem ezek után. Nem mintha egy ilyen baleset ne lenne benne a pakliban. De Moody nem tett vele semmi olyat, ami ne lenne helyrehozható (vagy legalábbis, bassza meg, külsőleg nem), ez viszont… még csak nem is a sebzett szemére akart célozni. Nem maradandó kárt akart okozni, csak elvakítani, hogy szabaduljon tőle. Vagyis akarta, de azért nem igazán. Vagyis az adott pillanatban igen, de hát annyira nem volt kontrollban, hogy még csak nem is igazán varázsolt, csak… megtörtént.
És igen – ezért sápasztja fehérre ez az iszonyú, mélységes szégyenkezés. Még csak nem is igazán az auror, hanem sokkal inkább önmaga miatt. Mert tökéletesen elvesztette az uralmat saját maga, a mágia, a pálca, a gyűlölet, a bosszúszomj felett – mert az, akivé Moody könyörtelensége lemeztelenítette, tényleg akarta ezt.
Hogy szenvedjen, hogy nagyon szenvedjen. Hogy megnyomorodjon. Talán azt is, hogy elpusztuljon.
- Jobb lenne, ha ezt a gyógyítókra bíznád – mondja ismét, de most halkabban.
Talán helyre tudják hozni. Hiszen egyszer már helyrehozták. Akkor sem adtak túl sok esélyt neki, de mégis rendbe jött. Bassza meg, mennyi esélye van ennek a szemnek, amely épphogy túlélte a korábbi sérülést..? A pálcás kezével idegesen beletúr a hajába, aztán látja a látómezeje szélén a lassú mozdulatot, ahogy Moody elindul felé, és reflexesen lép hátra (cincog a porcelán az asztalon, ahogy nekiütődik a szélének kissé), és zsigerből emeli maga elé a pálcát védekezően.
Aztán a szavai hallatán azonnal, de töredezetten, mint akinek fizikai fájdalmat okoz a mozdulat, le is ereszti maga mellé.
Pedig Moody hangja van olyan fenyegető, hogy legalább tíz pálcát akarjon a keze ügyében tudni.
Megrökönyödve néz vissza rá.
- Micsoda? – rázza meg a fejét értetlenül. – Főbenjárót? Nem használtam főbenjárót – rázza meg a fejét újra, és szinte riadtan kutatja végig a vércsíkkal kettévágott arcot: honnan tudja? Gondolt rá, de nem tudta kimondani a varázsigét, csak üvöltött valamit artikulálatlanul, igen, gondolt rá, persze, abban a pillanatban a halálát is képes lett volna kívánni, de nem tudta volna végrehajtani, ha végképp el is ment volna az esze, technikailag sem lett volna rá képes…
A hozzáfűzött mondat olyan váratlan, olyan indokolatlan fenyegetés, hogy felcsattan:
- Amit csináltam, azt még csak varázslatnak sem nevezné senki, nemhogy főbenjáró átoknak! – A combja mellé leeresztett pálca végéből dühös szikrák pattognak a talárszegélyére és a pázsitra. Lehunyja a szemét újra, mélyeket lélegzik. Hatéves kora óta nem történt vele ilyesmi. Pont ugyanúgy megtanult uralkodni magán ilyen szempontból, mint ahogy az ember elsajátítja a szobatisztaságot. Önmagában talán még az életveszély se lett volna elég ahhoz, hogy így elveszítse az önuralmát. De amiket Moody tett vele…
Kinyitja a szemét, és leteszi a pálcáját az asztalra. Ez tényleg fizikailag fáj.
- Az Azkabanba akarsz küldeni?

- Miért, TE gyakran használod? – kérdezi keserű indulattal, most már úgyis mindegy, a bőrét nyaldossa az indulata, és ha fel is tépné azt a zsebet a zsupszkulcsért, már akkor sem tudna elmenekülni előle. Egy pár percre vagy egy pár órára igen, de ezek után végleg nekem.
- Akkor tegyél fel olyan kérdéseket, amiknek van értelmük!
Még egy pár órával korábban is azt gondolta, Moody nem tud vele olyat tenni, amit ne bírna ki. Jó lenne, ha most is így hinné. Akkor most nem érezne ilyen rettegést, hogy erőfeszítést jelent megmaradni állva előtte, felemelt fejjel. Most sem igazán a fájdalomtól vagy a megalázástól magától, hanem attól, hogy nem bírja majd elviselni, hogy tényleg összetörik Moody előtt. Ennek az egész beteg kínzásnak oktató célja volt, az auror végig érzelemmentes maradt közben, és így is alig bírta ki. Pedig az az örökkévalóságnak, óráknak tűnő első lecke mennyi lehetett valójában, tíz perc, tizenöt? Lehet, hogy még annyi sem.
Felkészül, amennyire fel bír, így sikerül a szájába harapnia azt az ordítást, ami nagyon is kikívánkozik, amikor megkötözi, és a kötél beleváj a jobbjába. Még visszanéz az ép szembe dühödten, mielőtt az asztalra lökné – akkor leköti, hogy megpróbálja óvni a kezét és az arcát, amennyire tudja. Nem ellenkezik. Élettelenül nyúlik el alatta.
- Mégis mi a francot keresel? – sziszegi, de erőtlen a gúny, miközben dermedtté teszi az érintése. Szorosan behunyja a szemét, amikor felhasad a hátán a talár (és ívbe feszülve, a kíntól reszketve-rázkódva addig marja a saját száját, amíg kis híján ki nem harap belőle egy darabot, hogy ne kezdjen ordítani a keze miatt), mintha ezzel kizárható lenne a helyzet, mintha eltűnne a libabőr a meztelen hátáról, Moody térde a combjáról, a saját vére melege és a kín lüktető epicentruma a kezében. – Nem kellett volna megkötöznöd – erőlködik, és akármennyire gúnyolódni akar, a visszanyelt ordítás ott nyüszög a hangjában. – Levettem volna, ha kéred. – De alighogy kimondja, rájön: Moody ismeri. Sokkal inkább, mint bárki más. Nem gyógyította meg, mert nem adott rá engedélyt; pontosan tudja, hogy a kiszolgáltatottság készíti ki a leginkább, a tehetetlenség, az, hogy képtelen bármit tenni ellene.
Igaz, nem is próbál. Eltűri. De most már tudja, hogy ha tiszta erőből nekifeszülne, az is kevés lenne, és ez a tudat égeti a torkát, mint Moody pálcája.
Lélegzetvisszafojtva várja, hogy letépje róla a bőrét borító illúziót, annyira mozdulatlan, hogy valóban alig lélegzik, csak a hátán vonaglik bele néhány izomrost, ahogy újabb és újabb adagok csordulnak rá Moody véréből. Most nem feszít ellen. Vár.
Máskor biztosan azonnal észrevenné, mert ezek az egyszerű megoldások túl tökéletes eredményt adnak, ennyire senkinek nem lehet tiszta a bőre – de most, hogy beborítják a friss véraláfutások, talán nem annyira feltűnő. Felkészült rá, hogy Moody látni fogja a hegeit, átkok és rontások beteges tanulópályáját, csak éppen nem így. De ha most ebben a helyzetben ő fedezi fel, hogy rejtegeti őket, biztosan lenyúzza a bőrét is, és bármennyire is mindent megtett, hogy az a kendőzés paranoiabiztos legyen, Moody talán mégis képes megtalálni.
- A… nyilván a kendőzőbűbájokat is le akarod venni. – préseli ki magából színtelenül, halkan, szándéka szerint gúnyos készségességgel, de valójában elkínzottan és megszégyenülten, miközben a torkában dobog a szíve. Kapkodva teszi hozzá:
- Menj el a Szent Mungóba. Most. Engem később is megnyúzhatsz. Kérlek.

Kezd eljutni abba a tudatállapotba, ahol hálás minden korty fájdalomért, amelyet képes elviselni, amely nem a szétroncsolt jobb kezéből származva okádja magát a világra, és szinte erőt nyer minden rántásból, taszításból, még abból is, ahogy felrántja az asztalról a nyakánál fogva. Ezek nem kibírhatatlan dolgok. A fájdalom kezd visszacsúszni abba a státuszba, amelyben azelőtt volt, hogy Moody beszennyezte volna – most újra megtisztító élmény, most újra a figyelemelterelés megnyugtató eszköze, addig is, amíg fáj, legalább nem a közelségére koncentrál, a nyakszirtjének ütődő lélegzetére, a kezeire, a testére. Addig nem kell teljes figyelemmel átélnie, hogy megteheti vele, hogy hozzáér, hogy úgy nyomja az asztalba, hogy szinte érzi a másik testének körvonalait – és bizarr módon most enyhítő körülmény lenne, ha legalább kedvtelésből csinálná. De csak azért csinálja, hogy megmutassa, megteheti, mert úgysem tud tenni ellene. És már abban sem biztos, hogy most nevetségesebb, hogy nem is próbál, vagy akkor lenne nevetségesebb, ha vergődne és acsarogna. Inkább hagyja, hogy kitöltse a tudatát a fájdalom.
Minden izma megfeszül, amikor Moody letépi róla a sebhelyeket elrejtő bűbájt, pedig meg kellene nyugodnia, mert akkor már tudja, hogy ezzel csak a felszínt kaparta meg, amelyet odakínált, és az alkarjára csorgó vér alatt nem rajzolódott ki a Jegy.
De nem könnyebbül meg.
Most tényleg, igazán meztelen a foszlányokban lógó talár alatt. Talán Moody eddig is tudta, vagy legalábbis sejtette – ezt akarta látni a merengő mellett azon az estén? Most már felkészült rá, hogy megmutassa őket neki, de Moody most is elvette erővel, amit egyébként is odaadott volna. Most az utolsó előtti dolog, amire vágyna, ez a kitárulkozás, a gyengeség, a kontroll hiánya, a legyőzöttség után régi gyengeségeket mutogatni, és ha Moody gyanakodni akar rá, hát ettől csak nyugodtan gyanakodhat tovább, a Tiltott Részleg könyvei között folytatott többéves kutatómunkájának legszebb eredményeit is megnézheti.
Nagyon sokára engedi ki a tüdejébe rekedt, visszafojtott levegőt.
- Biztos vagy ebben..?
Egy hosszú percig elhiszi, hogy Moody esetleg elszégyelli magát, és enged a kérésének, és hajlandó megpróbálni megmenteni a kibaszott szemét a kedvéért.
De aztán persze nem.
Felfordul a gyomra. Tényleg, szabályosan felfordul, émelyeg és égni kezd a torka. Jr. Nem mintha valaha mondta volna neki, hogy szólítsa így, de nyilván megkérte volna rá, ha szóba került volna, de hát nem került, túl sokáig magázták egymást, és az előbb, amikor Moody a keresztnevén szólította, nem igazán volt alkalmas a helyzet rá, hogy helyesbítsen. Ezek szerint mégis tudja, hogy mennyire gyűlöli azt a nevet. De hogy most szólítsa így, most, mikor lemeztelenítve és feltárva hasal ezen a kibaszott asztalon, most, amikor hiába kérte, miután képes volt, bassza meg, könyörögni neki, hogy ne kelljen viselnie a terhét annak, hogy ő vette el az egyik szeme világát, ezek után szólítja így, ezek után akar a bőre alá mászni a bizalmasságával…
A rohadék.
- Nem tanított rá senki – leheli szinte, annyira halkan válaszol, csukott szemmel, és megpróbál úrrá lenni az undoron és az indulaton, de az egyre inkább beleszivárog a hangjába. – Pókokon gyakoroltam. Tudtommal ez nem illegális. Nem állt szándékomban használni.

Megrándul a szóra, mintha megütötte volna.
Nem kellene fájnia. Nem szabadna fájnia – még csak a legkevésbé érdekelnie sem. Ez az egész barátság vagy akármi kettejük között részéről nem őszinte, soha nem is volt az, és még Moody legmegtévesztőbben emberi pillanataiban is mindent megtett, hogy melegen tartsa magában a megvetést iránta. Ez a pillanat pedig nem olyan, most könnyű gyűlölni, annyira friss, voltaképpen befejezetlen minden embertelenség. De mégis fáj, kibaszottul fáj.
Majdnem annyira, mint a maga alá gyűrt keze, ahogy Moody taszítása ellenében még csak tompítani se tudja, úgy zuhan rá teljes súllyal és zúzza neki az asztalnak. Vagy legalábbis összemosódik a kétféle fájdalom, és alig tudja valamennyire visszafojtani az ordítását – vagy leginkább egyáltalán nem.
Most már tényleg elviselhetetlen a közelsége, mikor visszatér a pillanatnyi kábulatból. Most szívesebben hasalna még mindig, hogy ne kelljen a szemébe néznie, miközben az övét elborítja a kín önkéntelen, fényes filmrétege, és merő szétnyílt seb, mert Alastor kibaszott Moody csalódott benne, mert úgy látszik, ennyire rabja a saját megfelelési kényszerének, hogy ennek a seggfejnek a véleménye is számít, mert tényleg mindent megtett, hogy elégedett legyen vele, mert Moody akkor is az elevenébe talált, amikor nem is komolyan azt mondta, hogy büszke rá, mert még mindig van egy ilyen szánalmas apakomplexus-rés a pajzsán, mert akármit csinált vele, akármennyire szánalmasan nyilvánvalóak a szánalmas érzései iránta, és ő akármennyire megveti és gyűlöli az egész hipokrita aurorfajtájával együtt, képtelen leküzdeni az automatikus tiszteletet az ereje iránt.
És mert Moodynak most kibaszottul igaza van.
Végeredményben az, hogy a véleménye fikarcnyit is számít, van olyan szánalmas, mint ez a világgá kiabálva elfojtott vágy a férfi részéről.
- Kibaszott ostoba vagyok, és igazat mondok. – Lassan és jól artikulálva mondja, hogy képes legyen kidesztillálni a hangjából a nyilvánvaló szenvedést, de ez tökéletesen hiábavaló próbálkozásnak tűnik, miközben minden izmát latba vetve próbál eltávolodni az asztaltól, és csökkenteni a nyomást a kezén, holott ennek eleve az útját állja Moody, és minden vergődéssel csak újabb hullámnyi kínt okoz magának. – Neked NINCS időd, baszd meg! – csattan fel, de aztán el is hallgat, ahogy Moody ép szemében látja: ennek a másik is pont annyira tudatában van, mint ő. Vagy jobban. Elvégre a saját szeméről van szó.
- Mégis hova bújhatnék előled? – próbálkozik a meggyőzésssel alig palástolt kétségbeeséssel, ha már a kérlelés nem használt. Talán túlbecsülte Moody érzéseinek jelentőségét. Vagy talán mégsem: nyilván akárki mást már rég megfojtott volna mindezért.
De ami a kérdést illeti, egészen biztos, hogy sehová, de azért persze, bassza meg, megpróbálná, most már tényleg elmenekülne, ha tudna. Ha Moody nem ölné meg ezért, hát az apja megtenné. Illetve nem, az apja egészen biztosan az Azkabanba küldené. De ő valószínűleg akkor is ezt tenné, ha csak egy köpkövet fröccsentett volna véletlenül Moody szemébe egy baráti köpkő-meccs közepette. Ettől talán még maga Moody se tudná megmenteni.
Az emberfeletti megerőltetéstől izzó izmai most már végérvényesen megadják magukat az eleve meddő ellenfeszítésnek, és újra rázuhan a kezére, aztán a fájdalomtól olyan ívbe görbül felette önkéntelenül, hogy egy másodpercig attól tart, hogy eltörte a saját gerincét.
- Tényleg képes vagy feláldozni az esélyeidet csak azért, hogy megbánjam? BÁNOM, MOODY! – üvölt rá most már tényleg olyan megvadultsággal, ami annyira nem jellemző és annyira nem méltó hozzá – de hát ma este már nem ez lesz az első.
És még csak nem is a fájdalomtól veszíti így el az önuralmát, hanem a kétségbeeséstől. A saját tette következményétől való rettegéstől. Hogy olyat tett, amit nem akart, és már nem helyrehozható. Bassza meg, hiszen ölt már. Ha nem is főbenjáróval, ha sokkal nem is hozta hamarabb a halálát, de kioltotta egy másik ember életét. Akkor nem érzett semmit. De azt meg akarta tenni. Ez meg kontrollvesztés volt. És megölni valakit mégsem kínzás, mégsem megnyomorítás, amitől mindenek felett undorodik, vagy legalábbis az, akinek szeretné gondolni magát, undorodik tőle.
Akinek most már nem gondolhatja magát.
- Gondoltam rá, igen, abban a pillanatban meg tudtalak volna ölni, de sose akartam volna ezt – hogy ez tényleg igaz-e? hiszen megtette Dolohovval – most mindenesetre szenvedélyesen komolyan gondolja, őszintén beszél –, sose tettem volna meg tényleg... azt hittem, hogy elég... hogy tudom kontrollálni, de igazad van: kibaszott ostoba és kibaszott gyenge vagyok, és szégyenkezem és gyűlölöm magam miatta, és még ha... meg is mentik a szemed, még ha... meg is bocsátasz miatta, akkor is együtt kell élnem ezzel, és MENJ EL A KIBASZOTT ISPOTÁLYBA VÉGRE, vigyél magaddal, vagy ragassz ide, csak keress már egy kurva gyógyítót!

- Te mindig átlátsz rajtam – rándul meg félig beletörődve, félig gúnnyal.
Mert bassza meg, Moody tényleg ismeri egy részét, és azt a részét jobban, mint bárki. Lehet, hogy jobban, mint ő.
És – mégsem hisz neki.
Előbb az, hogy képes volt a húsába vájni azzal, hogy csalódott benne, most ez. Majdnem bőgve üvöltötte az arcába az őszinte megbánását, az őszinte iszonyatát, az őszinte rettegését – az arcába ordította, kimondta az iszonyú igazságot, hogy GYENGE, hogy nem tud uralkodni magán. Újabb értelmetlen áldozatok Moodynak, amelyekbe beletörölhette a cipőjét.
Visszanyeli a torkában maradt mondatfoszlányokat, nem tudom hogyan, nem tudok, azt hittem, te hogyan, segíts.
De persze, valójában sose mondta volna ki őket.
Moodynak nem. Így nem, itt nem, de elsősorban tényleg, Moodynak nem.
Vagy talán mégis kimondta volna. Félőrülten a fizikai fájdalomtól, a tehetetlenségtől, attól, amit tett – végül is, talán pont hogy logikus lett volna, hogy újabb őrültséget csináljon.
De a gyanakvása most pofonként hat, emlékezteti, hogy nem, ők nem barátok, nem valami kibaszott lelki társak, nem mester és tanítvány, egyszerűen semmik sem.
Moody egyszerűen csak hazugságon akarja kapni, mint egy gyereket. Akkor kezelheti ezt az egészet úgy, mint egy sötét gyerekcsínyt, mint egy kinőhető aberrációt, múló romlottságot. Aztán majd nyilván elporolja érte, mint egy gyereket, vagyis nem, ő csak beszél róla állandóan, nem úgy, mint mások, mint például Crickerley, na, ő tényleg úgy elverte, hogy hetekig nem tudott leülni, és már nem is emlékszik rá, hogy miért, de Moody túl fiatal, ő talán már nem is ismerte…
Crickerley.
Hazugságon akarja kapni. Rendben. Ezt is megkapja. Ugyan mi a faszt nem kapott meg belőle eddig, amire igényt formált? Megkapja ezt is. Lesz az az ostoba, felelőtlen, hazug taknyos, akinek akarja. Akkor nyilván a letépett talár sem számít semmit – mert nem számít. Az undorító mugli ruháiban, még ha nem is érezné így gyakorlatilag magán a másik testét, akkor is látná rajta, ha számítana. De nem számít. Ettől valamiért még megalázóbb , még kizsigerelőbb az egész.
Egy érzelemmentes entitással szemben rommá törve, a saját kikívánkozó üvöltésével, indulatával, gyűlöletével, kétségbeesésével telve mi más lehetne, mint gyűlöletesen kiszolgáltatott?
Hogy gyűlöli azért az embertelen önuralomért, amelyre ő már nem képes, és miatta nem képes, és ki tudja, képes lesz-e még rá valaha is.
- Azt mért hinnéd el, ha elmondanám? Nem hiszel nekem. Min változtatna? Úgysem hinnéd el. Úgyis mindegy. Már meghalt.
Lehunyja a szemét. Pedig azok után, amiket tett vele, azok után, hogy kicsikarta belőle a legbensőbb valóját megint, a legszégyenletesebb őszinteségét, és meggyalázta mindezt azzal, hogy nem hisz neki, megérdemelné, hogy a szemébe hazudjon tényleg, szemrebbenés nélkül, és még élvezze is.
Ennek a rohadéknak úgyis csak hazudni érdemes.

- Emlékszem – bólint egészen kicsit, de így is puhán összeütközik az arcuk, ő meg csak egy milliméternyit hőköl el tőle.
Hogyan is felejthetné el azt a mondatot. Hiszen akkor is ugyanez játszódott le, csak kisebb léptékben: amikor öklöt várt, végignyalt rajta ez az érdes nyelv, mint valami gyámolításra szoruló vadállatkölykön.
A változás Moodyban annyira végletes, mintha télből hirtelen kitavaszodna. Megrökönyödéstől elnyílt szájjal néz vissza rá: bassza meg, tényleg meg fog bocsátani. Tényleg el fogja nézni neki. Bassza meg, ez talán bármit megbocsátana neki, azt az egyet, a Jegyet a karján egészen biztosan nem, de azon kívül talán mindent. Ha ölne, Moody még képes lenne segíteni neki eltüntetni a holttestet, ameddig képes előadni számára a legsoványabb mentséget, ameddig valami ürügyet nyújt arra, hogy az auror hihessen az ártatlanságában vagy hogy legalább hibáztathasson helyette valaki mást, akárkit, egy mítoszteremtő aurortársat vagy nyilván magát Merlint is.
Ezt is meg fogja úszni, realizálja, és megtorlás nélkül fogja megúszni, következmények nélkül, mintha semmi se történt volna, se ez az önkéntelen pusztítás, se a szeme, semmi. Ahogy azt engedélyt, ahogy azt, hogy elkerülte, az összes elbaszott, gyanús húzását. Amelyekből tulajdonképpen már rég levonhatta volna a következtetést, ha nem lenne rá ennyire vak, ennyire elfogult, ennyire menthetetlenül elnéző.
És csak el se kéri az árát. Pedig nem kellene kétszer kérnie. Még most sem.
Szánalmasnak kellene tartania ezért az ordító gyengeségéért. Mindenesetre megpróbálja szánalmasnak tartani érte.
- Talán azt gondolta, hogy tudom kezelni – válaszolja rekedten, és megszakítja a szemkontaktust, inkább a mellkasára szegezi a pillantását. Ha máshogy. Mi várna. Mintha már fel se merülne a lehetőség, hogy Moody őt felelősségre vonja, mintha az, hogy nem egyedül játszadozott otthon főbenjárókkal, egyből mentesítené minden felelősség alól. És ez nem megvetés vagy szánalom, amit érez, hanem megint az az iszonyú lekötelezettség, bűntudat, önundor. Ha legalább akarna végre valamit a röhejes törődéséért! - Apám maga vitt el az Azkabanba, hogy legyen róla kurva fogalmam – bólint, színtelenül mondja, hiszen az ispotályban ez is szóba került, és biztos volt benne, hogy elő fog még kerülni – akkor most is előkerülhet, teljesen mindegy.
- Tudod, hogy ki volt az – adja meg magát végleg a hazugságnak.
Mozdulatlanná dermed alatta, még a tüdejébe rekedt levegőt is hangtalan megkönnyebbüléssel sóhajtja ki, mintha Moody arca a nyakában valami rémesen ritka rovarfaj lenne, amelyet kár lenne elriasztani. Te jó Merlin. Mennyire a hatalmában van, és miközben ő az, aki tökéletesen kiszolgáltatott neki fizikailag, minden önundor és lelkiismeret-furdalás ellenére végre valami ocsmány diadalt érez felette, undorító, aljas, méltatlan bosszút. Szinte szédülést a felismeréstől, hogy ha képes lenne tényleg uralkodni magán, ha képes lenne jól értelmezni a reakcióit, akkor azt csinálhatna ezzel a szentimentális faszfejjel, amit csak akarna.
De akarna-e.
Mélyeket szusszan, és nagyon óvatosan megvonaglik az arca, ahogy Moodyé végigsimítja az övét, de nem húzódik el tőle, a mozduló szája, megránduló állkapcsa tulajdonképpen szintúgy végigsimít Moody arcán, belerajzolja a szavakat a rajta csorduló vérbe. Ez minden, amire jelenleg képes. Hogy nem mutatja ki, mennyire beteges ez a gyengédség kettejük vérében úszva. Hogy nem mutatja ki, mennyire undorodik saját magától, hogy tényleg képes visszaélni ezzel a szánalmas gyengeponttal is (egy ütés az ágyékára, egy átok a sebzett szemébe, most egy simítás az arcán), és attól, hogy rászorul, hogy éljen vele – hogy szüksége is van Moody elfogultságára, amiért hajlandó lemenni kutyába. Hiszen ezt teszi, amióta csak elhangzott az a mondat. Amióta csak nyilvánvalóvá vált, hogy létezik ez a gyengepont.
- Megértettem – ennyit mond végül csak, és állja a pillantását. – Ha ez így van… Alastor… akkor megtennéd, hogy VÉGRE ELMÉSZ A KIBASZOTT ISPOTÁLYBA, hogy megkímélj ENGEM, vagy belevágsz inkább valamit a másik szemedbe is? – Makacsul fúrja a pillantását a másikéba. – Szakszerű ellátásra van szükséged. Most. De nem bocsáthatsz meg csak így.

Persze. Ezt elhiszi. Látszik az ép szemén, hogy a hazugságot feltétel nélkül elhiszi.
- Nem értettelek félre.
El kell mosolyodnia ezen a kijelentésen, bár csak röviden, mert mielőtt Moody végre leszállna róla, még taszít egyet rajta, és az éles kín újra átveszi a dominanciát a tompa, folyamatos, izzó lüktetés felett, és akkor az arca eltorzul a fájdalomtól, de ha tudna, mosolyogna rajta, óh, persze, persze, hogy bántani fogja. Dühből, tudatalattiba rekedt élvezetből vagy oktató céllal a saját kérésére – de abban egy másodpercig se kételkedett, hogy ne folytatódna. Ezt teszi, amióta azon a kibaszott estélyen visszakönyörögte magát a kegyeibe. És folyton messzebbre megy.
Te is jössz velem.
- Mi, nem, NEM! – akar tiltakozni, de se idő, se lehetőség, az ellenfeszülése szinte dörgölőzésnek hat Moody szorításában.
Aztán lenyeli és kiokádja a tér-idő, a következő szemvillanásban meg már ott vannak. Bassza meg.
Akkor meg már nem mond semmit – úgyis késő.
Nem kell végignéznie magán, hogy tudja, hogy néz ki. Pont úgy, mint valaki, aki kibaszottul nem tudja megvédeni magát. A foszlányokban lógó talárja lenne a legkevesebb, amit még csak nem is indokolnak sérülések, de a testével ebben az értelemben annyira formális a viszonya, hogy a meztelensége soha nem keltett benne semmilyen természetes szemérmet. A nyilvánvaló legyőzöttsége látványa ellenben igen. De ezt pont azzal kompnezálja, hogy nem mutatja ki a megszégyenülést, a gyógyítónak már nem, csak áll, sőt egy pár zaklatott lélegzetvétel után szinte dafke néz vissza a riadt arcra.
De aztán eszébe jut: a kendőzőbűbájok.
Azt a meztelenséget tényleg nem szánta mások szemének.
Hirtelen olyan erővel próbálja meg kirántani a kezét a béklyóból, hogy a kezét is elfelejti, aztán megrogyó térddel és elakadt lélegzettel próbál magához térni a vakító fájdalomból. Ha most bele tudna nyúlni a zsebébe a zsupszkulcsért, megtenné. Falfehérre sápadva, megmerevedett arccal néz Moodyra, és olyan magasra csap benne a gyűlölet, hogy néhány másodpercig őszintén sajnálja, hogy csak az egyik kibaszott szemébe vágta bele azt a gyerekes kisülést. Sok mindent le tud nyelni tőle, de ezt, hogy kiszolgáltatja a szégyellt és rejtegetett dolgait másnak, még ha gyógyító is, ezt nem. Akár azért teszi, mert vérző szemmel nem gondolta át, akár azért, mert megígérte, hogy bántani fogja, és már tudja, talán mindig is tudta, hogy hogyan tudja a fizikai fájdalomnál jobban megkínozni.
A gyógyító elborzadt tekintete egy dolog. Az, hogy még mindig fiatalkorú, és a szüleinek minden egészségügyi adatához joga van, egy másik.
Nagyon uralkodnia kell magán, hogy ne kezdjen el üvölteni vele. Hogy ne kezdjen el gyerekesen toporzékolni, hogy azonnal engedje el, nem akar itt lenni, nem akarja, hogy bármi is vonatkozzon rá, és legfőképpen bassza meg magát itt helyben, de a szemgödrén át leginkább. Valószínűleg csak azért képes erre az önuralomra, mert nincsenek már egyedül.
- Az mi? – kérdezi végül (elvégre azt nem tiltotta meg, hogy kérdezzen), de nagyon rekedten és nagyon fegyelmezetten, mintha a belevésett etikett azt is tartalmazná, hogy hogyan illik még mindig megkötözve, gyakorlatilag ruhátlanul, frissen elszenvedett sérülésekkel és régi, önkezű hegekkel borítva állni egy ispotály folyosóján. És inkább rá se néz. A gyógyítót fixírozza azzal a tehetetlen, gyilkos indulattal, amit Moodyba vágna legszívesebben egy igazi főbenjáróként – és ez a gondolat elég ahhoz, hogy azonnal elkezdje kiüríteni a fejét, mintha csak egy okklumenciagyakorlat lenne, és az élete múlna azon, hogy ne érezzen és ne gondoljon semmit. Talán tényleg.

A megszokott lelkigyakorlat a lélegzés és a hőérzet aprólékos megfigyelésére vonatkozik, de a saját tapasztalatai alapján több helyzetben eléggé hatékonynak bizonyult a 14. századi mágiavilágtörténet eseményeinek összegzése is. Most viszont a fájdalomra koncentrál, mintha kívülről nézné, apró darabokra cincál a testében minden egyes fájdalomingert, gondosan analizálja, pontosan milyen érzés is a kezébe szorult golyó, a kézközépcsontok törött felszíneinek súrlódása egymáson – és a fertőtlenítő illata otthonosan, megnyugtatóan hat rá. Végül sikerül kiürítenie az agyát annyira, hogy ne keltsen benne semmilyen érzést az, ahogy Moody után lép a folyosón. Még azt sem mondja, hogy azért eloldozhatnál már, baszd meg, és mikor Moodynak végre eszébe jut magától, alig hallhatóan meg is köszöni.
Csak némi pillanatnyi megütközés tükröződik az arcán a válasz hallatán, aztán bólint.
Úgy tűnik, még neki is lehet újat mondani az aurorok világáról, mert ilyen lehetőségről nem hallott soha. Tulajdonképpen elgondolkodtató, hogy létezik. Milyen kényelmes. Mégis milyen funkciót szolgálhat azon túl, hogy még egy az óvó privilégiumok sorában? De ezt még talán akkor se kérdezné meg, ha nem lenne társaságuk.
Még a fiolát sem nézi meg közelebbről, mereven áll több mint három lépés távolságban, de le se veszi a szemét Moody és a medimágus kettőséről, és bár a gondolatait és az indulatait továbbra is kontroll alatt tartja, az izmai tónusa észrevétlenül válik mind feszesebbé, amíg a gyógyító le nem ereszti a pálcáját. Akkor realizálja csak, hogy szobormerevvé dermedt.
Ő sem töri meg a csendet.
Hagyja, hogy a gyógyító ellássa, csak a lövés részleteire vonatkozó megjegyzések hallatán rándul meg a szája valami vértelen ingerültséggel, egyébként viszont szófogadóan kibújik a talárja maradványaiból, holott azok a horzsolások, véraláfutások, hurkák, amelyek a könyörtelenül szoros kötelek után maradtak, tényleg figyelemre se méltóak, de mintha a férfi rajta akarná jóvátenni, amit Moodyn nem tudott, idegesítően alapos munkát végez a legjelentéktelenebb sérüléseivel is. Semminek nem marad nyoma, se a megzúzott, felhasadt arcán, se a kezein. Érdektelenül mozgatja meg a hibátlanul begyógyult kezét, igaz, ez valamivel több időbe telik, mint a többi rendbehozása – talán mégis alábecsülte a mugli fegyvert –, de a végén pont olyan precízen és olajozottan moccannak a kisízületek, ahogy előtte, és az egész testében csak a fizikai megerőltetés nehéz sajgása marad vissza, de semmi fájdalom.
Moody tényleg nem hagyott rajta nyomot. Még egy órára sem.
Nem néz rá azonnal, miután a gyógyító távozott. De amikor egy karcos szusszanás után megszólal, annyira fegyelmezett, hogy az már inkább jellegtelen.
- Ez nem alkalmas hely és idő semmire. De nem, nem akarok – közli színtelenül, és most egyenesen ránéz, és alaposan megnézi. A saját keze nyoma. A saját alkotása. Pusztítása. Milyen bizarr, hogy az jut eszébe róla, mintha a önmaga groteszk tükörképét hozta volna létre a másik arcában: a saját tekintetére emlékeztetik a sötét és a kékes-halovány hályoggal fedett, felemás szemek.
Értelmetlen lenne bocsánatot kérnie, sajnálkoznia, dramatizálnia – mindketten tisztában vannak benne, hogy a maradandó sérülés kockázata benne volt a pakliban, és Moody felelőssége volt nagyobb abban, hogy reálisan mérje fel, mire számíthat tőle. Épp ilyen ostobaság lenne megkérdeznie, fáj-e, szenved-e: auror. Azt, hogy lát-e bármit – tovább feszegetni a nyilvánvalót, nem. De még így is, hogy most végre abszolút uralkodik magán, annyira erős a késztetés, hogy kínáljon valamit, jóvátételt, áldozatot, vérdíjat, valamit. Még így is, hogy tudja, a felajánlásai Moodyt a legkevésbé sem érdeklik, és ha mégis valamilyen megtorlást kíván, arról értesülni fog – de a késztetés makacsul tartja magát még így is, hogy annyi oka van gyűlölni, megvetni, tombolni, a vérét kívánni. De mégis, elvett tőle egy szemet, befejezte Rowle vagy akárki munkáját, és ez valahogy elfogadhatatlannak tűnik, holott adott helyzetben elfogadhatónak találná elvenni az életét, de a csonkítás olyan súllyal nyomja a lelkiismeretét, mint a röhejes érzelmeivel való visszaélés sem. Elvett tőle egy szemet, és Moody cserébe megvédte – mert ez az egész kibaszott protokoll nyilvánvalóan azért kellett, hogy őt védje.
Bartimaeus. Amit nyilvánvalóan az apja talált ki. Milyen ironikus is ez valahol.
Nehezen lélegzik, de nem pillant el, kényszeríti magát, hogy nézze és felfogja. Meg tudná ő bocsátani ezt akárkinek, akár Pandorának is..?
- Hát, még mindig fordulhatunk Jézushoz – jegyzi meg minden humorosság nélkül, ugyanolyan kifejezéstelenül, és a következő mondata már nem lenne vérszegény vicc. – Biztosan van valamilyen… - Megrázza a fejét, és félbeszakítja magát, nem, Moody most nyilván nem akarja ezt hallani, hamis reményt vagy pláne eszmefuttatást arról, hogy a mágia tiltott árnyoldala mennyiféle lehetetlennek gondolt megoldást kínálna, ha nem fordulnának el tőle ilyen vakon és süketen. De biztosan van valamilyen megoldás. Moody talán nem találná elfogadhatónak az árát, de nyilván létezik.
Felmarkolja a valaha volt talárját, és a helyiség másik feléből, ahol eddig állt, elindul felé, számára kellemetlenül közel, egy-két lépés közelségbe lép. Higgadtan, érzelemmentes komolysággal kérdezi meg:
- És most?

Valamennyi távozik a feszültségből, csak hogy egy másfajta kerüljön a helyére – ez a beszélgetés megint olyan, mint a vacsora kezdetén volt, valami szürreális barátságosságutánzat, mintha az egész meg sem történt volna. Ebben van valami bicskanyitogató, valami kurvára frusztráló. Miért próbál meg folyamatosan úgy tenni, mintha lehetne köztük bármilyen normális kontaktus, valami társadalmilag elfogadható címkével jelölhető, mintha nem azok lennének mindketten, akik? Azt hiszi, ezzel a kedvére tesz, vagy tényleg ennyire készségszinten űzi az önáltatást? Talán a saját figyelmét tereli el ezzel.
Mindegy. Legyen, ahogy akarja. Csevegjenek.
- Ugyan, nyilvánvalóan a bűnösök a kedvencei – vonja meg a vállát. – Bár azt hiszem, a muglik elképzelései szerint mi mindenképpen bűnösök vagyunk születésünktől kezdve. – Gondolatként kristálytisztának tűnt, de utólag belegondolva ez egy meglehetősen kétértelmű mondat. Kicsit ingerülten szusszan: ha azt a megjegyzést a betegességről képes volt félreérteni, akkor ebben is megtalálja a kedvére való tartalmat. – Mint varázslók – teszi hozzá tehát különösebb nyomaték nélkül.
Szüzek feláldozása? Aligha. De például egy másik élő varázsló ép szeme… olvasott hasonló rituálékról, megfelelő kutatómunkával nyilvánvalóan lehetne találni megoldást. A feketemágia bármit megadhat a varázslónak, ha hajlandó cserébe minden mást feláldozni… de nem, ezt nyilván nem fogják megvitatni, sem most, sem soha; ismét megrántja a vállát, és nem mond semmit.
A csendből még egy másodperc is kínos. Ennél csak az kínosabb, amikor megtörik.
- Egy… banoffee.
Leplezetlenül kétkedve pillant fel rá, a szóviccen még csak el se mosolyodik, és eltart néhány másodpercig, amíg felfogja, hogy Moody tényleg komolyan beszél, sütött, nemcsak húst, hanem süteményt, és most megetetné vele, miután lenyomott egy pálcát a torkán, aztán… félbevágja a gondolatot. Jó. Rendben. Megeszi a kurva süteményét, bár az evés most valahogy nagyon az utolsó helyen áll azok között, amihez kedve lenne.
Egy gunyoros, éles szemvillanással visszanyeli a kikívánkozó mondatot, amellyel udvariasan felhívná Moody figyelmét arra, hogy lehet, hogy egyszerűbb lenne most már valami más behatolási kaput választani a szimbolikus aberrációinak. De Moody nyilván megölné helyben, ha kimondaná. És a picsába is, a szeme.
- Nem kell elengedned.
Tényszerű közlés.
Egyébként is ott van a pálcája valahol.
És a valóságos Moodyval most még mindig kellemesebb összezárva lenni, mint a fejében lévő Moodyval. Talán. Vagy nem.
Ameddig áltatják magukat a jópofáskodással, legalább nem kell a történtekre gondolnia, és ha a másik képes ezek után visszaülni ahhoz az asztalhoz, hát ő is képes lesz rá.
De azt az édes szart megenni és ezt a gejl beszélgetést folytatni lehet, hogy nem.
- Rám vár esetleg valami ízléstelen mugli váltóruha is, vagy a továbbiakban inkább te alkalmazkodnál a dress code-hoz? – érdeklődik egy szemvillanásnyian rövid, fanyar szájrándulással, aztán nagyon lassan felemeli a kezét, láthatóvá, követhetővé, megelőzhetővé téve a mozdulatot, ahogy a hoppanálásra készülve most inkább ő ér hozzá. Futólag megérinti a karját, aztán mégis inkább a vállára teszi a tenyerét, nem alacsonyabb nála annyival (és valahogy mintha össze is ment volna ez a haloványan viccelődő, sebzett, megnyomorodott Moody), hogy kényelmetlen legyen.
De, rohadtul kényelmetlen.
Nem szokott másokhoz érni, kicsit sem, sehogyan sem. Szusszan, sutának tűnik egyszerűen épp csak hogy hozzáérni, épphogy érinteni, mintha a zakóján keresztül is égetné, ezért nyugtalanul, de határozottan megszorítja a vállcsúcson tapadó izomköteget.
- Mehetünk.

- Többféle módon lehet valaki nem emberi – ad kitérő választ, bár nem biztos benne, hogy Moody vár választ egyáltalán erre a kérdésre. Ő is arra gondol, ami neki jut eszébe a szavairól? Az az érzelemmentes, gépies könyörtelenség Moodyban, mintha nem is ember lenne? Neki csodálatraméltónak tűnik, mennyire képes uralkodni magán ebben az üzemmódban. Az emberi vonások többségétől bármikor szívesen megszabadulna, de ez annyira evidensnek tűnik most, hogy nem is jut eszébe hozzátenni.
- Micsoda? – Zavarba ejti a váltás, ami tulajdonképpen nem is az, hiszen eddig is a muglikról beszélgettek, csak az ő gondolatai jártak máshol. – Mi más lehetne, mint tehetetlen irigység?
Nézi az arcát – a tönkretett szem vak pillantása tulajdonképpen illik ebbe az arcba, még kevésbé tűnik tőle emberinek, még most is, hogy tulajdonképpen viccelődni próbálnak egymással, és Moody valamivel jobban is csinálja, mint ő. Az az érzése támad, hogy Moody valójában nem is akarta, hogy igent mondjon, de akkor mégis miért ajánlotta fel?
- Köszönöm – bólint, és egyértelmű szándékossággal félreértelmezi a szavait –, a hagyományosabb bűnök valóban jobban hangzanak.
Bár erőtlen évődésnek szánja, már amennyire képes ilyesmire, tulajdonképpen utólag tűnik fel, hogy ebben a kontextusban is van jelentése a mondatnak, csak az nem Moodyt kóstolgatja, hanem őt.
Feszült figyelemmel nézi a behunyt szemeket, mintha abból próbálná kiolvasni, rosszat tett-e, és mennyire rosszat; persze, valamikor megbeszélték, hogy Moody nem tűri el az érintést (nem is gondoltam, hogy ennyire undorító vagyok, mondta valamikor Moody, valamikor ősrégen, akinek az akkor épp csak másodpercekig tartó, ártalmatlan érintését próbálta ledörzsölni magáról), de azóta sok minden változott, azóta nyilvánvalóvá vált, hogy neki nem esik nehezére megérintenie őt, tehát talán… de egyáltalán semmilyen érzés vagy gondolat nem tükröződik rajta. Összerezzen a csuklóját szorító kéztől, és automatikusan a csontjáig szorít a vállára; túlságosan is intenzív volt a fájdalom, még mindig érzi az idegvégződéseiben, hiába tökéletesen ép már a keze.
Igen, pontosan olyan, mintha semmilyen hatással nem lenne rá, hogy ezúttal ő ért hozzá. Ahogyan mintha az se lett volna rá semmi hatással, ahogy szétcincálta.
Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, mint aki valamikor évszázadokkal ezelőtt, ennek a nyárnak az elején elvesztette a türelmét, és üvöltött róla, hogy meg fogja ütni, és élvezni fogja, de rohadtul. De nem élvezte.
Annyira nem érti, mégis mi jár a fejében.
Minden eszköz és indíték megvan a kezében, hogy tönkretegye, de nem teszi, sőt mindent megtett, hogy mások se tehessék. Akarnia kell valamit cserébe. Soha senki nem tett ilyesmit érte, nyilván ez sincs ingyen, de akkor miért nem számlázza ki? Meddig várjon rá, hogy végre legyen töke megtenni?
Hiába engedi el azonnal a csuklóját a férfi, nem lép hátrébb, marad ebben a még nem fojtogató, de épp elég kényelmetlen másfél lépés távolságban, és az arcát figyeli. Meg se fordítja a fejét, hogy odanézzen a manóra, Moody arcát nézi, épp csak halványan aljas, cinikus félmosollyal nyugtázza a töredezett sipítást.
- Szokott hölgyvendéged lenni? – Nevetés bujkál a hangjában, örömtelen, feszült nevetés, ami pusztán a helyzet szürreális mivoltának szól. – Meglepődnék. – A keze még mindig a vállán, lassan leveszi onnan, és összefonja maga előtt a karját, de egyelőre nem veszi le a pillantását Moodyról. A házimanót pont annyira a berendezés részének tekinti, mint bárki más tenné a helyében, az ijedtsége mulattató, de lényegtelen. – És én, Moody? Én tehetek érted valamit? – Most már nem mosolyog, komolyan kérdezi, sőt komoran; bármennyire is nevetségesen szemérmes ez a kérdés ahhoz képest, ahogy csuklóból kérdezné, kiszáradt szájjal fürkészi az egyetlen eleven szemét. – A banoffee után, mondjuk. - De nem várja ki, hogy igazán érdemi reakciót kapjon, egyből egérutat ad megint, ellép tőle. Mintha érdemes lenne még őrizgetni, a széktámlára akasztja azt a legnagyobb rongycsomót, ami a talárjából megmaradt, és a házimanóra pillant.
- A manód, gondolom, tud nekem keríteni valamit, amit felvehetek.

- Igen, az is – válaszolt vagy nem válaszolt már közben a hoppanálás alatt, de még mindig ezen gondolkozik, hogy ezek a szavak nyilvánvalóan valami többet kellett jelentsenek, Moody valami többet értett alattuk, mint amennyit ő ért belőle. Azok után, ahogy az auror viszonyul a muglikhoz, a ruháikat viseli és a fegyvereiket – csak képzelt, éles nyillallás a kezében – használja, ez a muglikról való beszélgetés nyilván nem lehet súlytalan. De nem tud a sorok között olvasni, akárhogyan is próbál.
Ha értené, mi zajlik benne, azt csinálhatna vele, amit akarna – Moody, ahogy őrá hanyatlik, az arca a nyakában, a bocsánata, amit kérnie sem kellett, olyasmire, amit talán a tulajdon anyja se bocsátott volna meg, amit senki sem –, igen, ha értené, irányíthatná, a hatalmában lenne.
De nem érti, és így ő az, aki a hatalmában van.
Most már menthetetlenül és véglegesen. Ez az adósság biankó csekk, se ellenértéke, se határideje. Már most belefullad.
Elfintorodik a szavaira és elpillant, mintha szégyenkezne, mert szégyenkezik is – tudja, hogy épp azért választotta ezt a világos talárt, hogy ne emlékeztesse a roxfortos egyentalárra? –, de csak egy másodpercre futtatja végig a pillantását az asztalon, aztán újra Moodyéba fúrja. A kurva életbe, semmi oka nincs szégyenkezni, vagy emiatt legalábbis nem. Amiatt, hogy gyengének bizonyult, pedig különbnek tartotta magát, amiatt, hogy olyan gyorsan és könnyedén közel került ahhoz, hogy megtörjön, amiatt, hogy egyáltalán kiderült, ő is pont olyan megtörhető, mint bárki – amiatt szégyenkezik is.
De amiatt, hogy feltételezte a nyilvánvalót, hogy utalt a nyíltan is nevén nevezhetőre, a kora miatt, vagy amiatt, hogy Moody túl fiatalnak tartja..? Ezen ugyan mi a fenéért kellene neki szégyellnie magát?
Nem biztos benne, hogy bármit is lát tükröződni a másik arcán vagy a tekintetében.
De az, ahogy Moody válaszol, a végső megerősítés – és ismeri már annyira, hogy merjen fogadni rá, egyben elutasítás is. Nem, Moody még az ellenkezőjét sem teszi annak soha, mint amire számítana tőle. Ha ebben a helyzetben azt mondja, felkíséri, az nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy élni fog vele. De akkor mit? Idegesen szusszan, de kierőltet magából egy félmosolyt.
- Te bizonyára jobban ki tudod választani a megfelelő, nem szemérmetlen darabot – szúr oda még egyet, visszhangozva a szavait, kihasználva a szerencsétlen megjegyzést, amely azt sugallta, Moody ruhatárában halmokban állnak az étkezéshez nem illő holmik. Az asztalhoz lép, felmarkolja a pálcáját, és amint a kezébe vette, automatikusan meg is újítaná magán a hegeket fedő varázslatokat, aztán leküzdi a kényszert, és leereszti a pálcát. Várakozóan néz Moodyra, hogy elinduljanak végre.
Lenne mit mondania, de hagyja, hogy a férfi uralja a helyzetet, és odabent is csak várakozóan támaszkodik neki az ajtófélfának Moodyra függesztett tekintettel.