Az élet tele van megpróbáltatásokkal és ez az iskola is egy megpróbáltatás, mert rengetegszer kellett magamnak hátrányosnak éreznem, mert nem születtem aranyvérűnek. Azonban én nem érzem magamat semmivel sem kevesebbnek. Talán nem vagyok olyan szép, mint ők. Talán nem vagyok olyan előkelők, mint őt, de kevesebb sem. Nem tudok megnyílni, nem tudok megbízni másokban, azonban erről nem én tehetek és ha olyan könnyű lenne megváltozni, akkor már nyílt lennék. Olyan egyedül érzem magam sokszor, mintha engem senki sem tudna megérteni, de már fel is adtam, hogy találok valakit, aki ugyanúgy látja a világot, mint én. Ott vannak nekem a rajzaim, a rajzok, mikbe beleadom magamat, beleadom a szívemet és a lelkemet, mert minden egyes alkotás a lelkem apró darabja. Már vége a nap nagy részének, minden órám véget ért és tanulnom sem kell, szóval el kell döntenem, hogy mivel fogom elütni az időt. Mivel barátaim nincsenek, velük nem fogom, de mondjuk olvashatnék, csak az a baj.. hogy nincs kedvem olvasni. Rajzolni fogok.
Felveszem a kabátomat, mert ott kint még elég hideg van ahhoz képest, hogy mindjárt tavasz lesz. Megfésülöm a hajamat, mert az eddig fetrengéstől tiszta kóc lett és nem akarom, hogy ezért kössön belém valamelyik lány. Mikor viszonylag már azt lehetett mondani, hogy nem madárfészek a hajam, akkor felveszem a mappámat és zsebembe rakok három ceruzát meg egy radírt és elindulok. Igyekszem senkivel sem találkozni, miközben szorosan magamhoz ölelem a mappámat. Eddig sima ügy volt, kijutok a klubhelyiségből és már a folyosón sétálok, de aztán mikor a közepéhez érek megpillantom őt.. a lányt, aki mindig gonosz volt velem. Kezemből kicsúszik a mappa, pont vele nem akartam találkozni. Leguggolok és elkezdem felszedni a rajzokat és reménykedem benne, hogy nem fog kiszúrni, de a nevetéséből leszűrtem, hogy ez nem jött össze. - Nézzétek a szerencsétlen! - mondja, miközben gúnyosan nevet. Próbálom felkapkodni a rajzokat, de így is van pár, amire rálépnek és szétrugdosnak. Aztán megáll mellettem én pedig felnézek rá, majd még szélesebb lesz arcán az az mosoly, ami már beleégett a fejembe. - Szánalmas sárvérű! - mondja hangosan és vállamra teszi a kezét, majd egy hatalmasat lök kezeivel és én pedig dőlök oldalra. Hangosan koppan a fejem a kőpadlóban, mire ők vihogva ott hagynak.
Próbálok feltápászkodni, de nagyon fáj a fejem, az egész zsibbad és lüktet, meg olyan.. mintha hányingerem lenne. Vajon vétettem valamit az élet ellen? Tettem valamit, ami miatt ezt érdemlem. Végül nagy nehezen sikerül feltolnom magam, majd törökülésbe ülök, térdemet a lábaimra támasztom és fogom a fejem, majd bal tenyeremmel elkezdem masszírozni a homlokomat.

ic/ontcare iloveit

Sokat kérdezgetem régen magamtól, hogy mi miért történik, hogy miért kell ennyi dolgot túlélnem.. sosem kaptam választ, mert nem tudom. Mindig mindenkihez kedvesen viszonyulok, mindenkinek azt adom, mait szeretnék visszakapni és mégis ilyenek velem, mert én nem születtem előkelőnek és olyannak, amilyenek ők. Régebben sírtam ezen, de mára már nem maradtak könnyeim, egyszerűen csak tűrök és elviselem az egészet, mert sokkal jobb, ha nem változom olyan szörnyeteggé, amilyenek ők. Egyesek szerint tűz ellen tűzzel kell harcolni, de én megpróbálok más utat választani, az utálat csak utálatot szül és így is túl sok utálat van már a világban. Olyan jó lenne, ha megszűnnének a szakadékok a csoportok között, ha mindenki kedvesebben viszonyulna a másikhoz. De talán én már ezt nem élem meg, talán már a jövőévet sem, ha minden így megy tovább. Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ilyen legyen velem, hogy ezt tegye, mert én sosem ártottam neki.
Felesleges ilyenek gondolkodni, mert a világ nemfog megváltozni és sosem lesz másmilyen. Nem ez az első ilyen eset, ami velem történik és nem is az utolsó, én már elfogadtam, hogy ez a mindennap megtörténhet velem, nem tudok elkerülni. Zsong a fejem és annyira fáj, hogy.. eleinte azt hiszem képzelődöm és nem beszél hozzám senki, majd mikor felpillantok meglátom őt, Cedart. Nem is tudom, hogy mit mondjak, szóra nyitom az ajkaimat, de egyetlen hang sem jön ki azonnal, veszek egy mély lélegzetet és erőt veszek magamon. - Nincs semmi baj. - mondom halkan, majd apró és hamis mosolyt festek az ajkaimra, reménykedem benne, hogy hinni fog nekem és nem fog kételkedni. Nem akarom, hogy veszekedjenek, nem akarom, hogy miattam veszekedjen, nem érek én annyit. Valamilyen szinte hihetetlen számomra, hogy itt van, hogy szóba áll velem és csak most jut el az agyamig, hogy tudja a nevemet. Azt hittem senki sem tudja, hogy ki vagyok és nem hittem volna, hogy tudomást vesz valaki a létezésemről. Nem szoktam sokat beszélni, szinte senkivel sem beszélek, magány mindennapos társammá vált.
Nem értem, valamiért nem tudom megérteni, hogy miért ilyen mérges, hisz ez mindennapos dolog, nem csak velem, hanem sok mindenkivel. Mi már hozzászoktunk ehhez, én már tudom, hogy ez nem fog változni, az ilyen emberek nem változnak meg. Sokáig azt hittem, majd egy szép napon a családom megszeret, ha nem adom fel és nem mondok le róluk. Minden évben reményekkel telve és boldogan mentem haza, kitárt szívekkel és szeretetre éhesen, mára ez a lelkesedés elfogyott, talán felemésztette a magány, ami eddig bennem lakozott. - Vannak dolgok melyek nem változnak, ezt el kell fogadnunk. - természetesen nem vallana rám, ha hangosan beszélnék, alig hallható a hangom, de minden szavamat komolyan gondolok. El kell fogadnunk, hogy ilyen emberek léteznek és mindig is létezni fognak, nem tudunk ellene semmit sem tenni. Megpróbálok felállni, de túl gyorsan teszem, megszédülök és ha nem kap el, akkor megint beverem a fejemet a padlóba.

ic/ontcare iloveit

Ez az egész már akkor kezdődött, amikor elsőéves voltam, eggyel felettem jár ez a lány és sosem értettem, hogy miért fáj neki, hogy sárvérű vagyok. Nem beszéltünk, nem találkoztunk és még csak barátkozni sem próbáltam vele, úgy viselkedtem, akár egy szellem. Az iskola 99% nem is tudja a nevemet, talán még a tanárok sem tudnák megmondani pontosan, hogy ki vagyok. Ezért is lepett meg, hogy Cedar tudta mi a családnevem, az meg végképp meglepett, hogy megvédett és a védelmemre kelt vagy nem is tudom. Korábban nem is beszéltünk, nem is mertem volna hozzászólni, hisz ő is aranyvérű és sosem lehet tudni, hogy melyik milyen.. ezek szerint ő a kellemesebbik fajta. De teljesen felesleges bármit is tenni, mert nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy léteznek ilyen emberek, léteznek olyanok, akik mindig is a halálomat fogják akarni. Nem is járkálok el sehova, még csak nem is megyek távol a tömegtől, sikátorba meg pláne nem tévedek, egy olyan világban élünk.. amelyben ezek öngyilkossági kísérletek lehetnek. Bárcsak minden megváltozna, de nem fog.
Hát ő még elég aranyosan káromkodik, ha hallaná apámat, lehet leesne az álla. - Tényleg nincs semmi. - próbálom meggyőzni halkan, de valahol mélyen én is tudom, hogy ez nem normális dolog, nagyon nem az. Természetesen próbálok mosolyogni, hogy tényleg meggyőzzem erről, de erről eszembe jut apukám apukája. Mindig azt mondogatta, hogy olyan a nevetésem, akár az angyaloké, pedig nem vagyok angyal és különösen jó ember sem vagyok. Nagyapi szeretett mindig is túlozni, de már vele sem tudok beszélni, két évvel ezelőtt meghalt. Anyuék el sem akartak menni a temetésére és végül el sem mentek, én raktam félre egy kis pénzt, hogy tudjak venni egy csokrot. Nagyapa mindig is kedves volt, őt szerettem legjobban a családomból, azonban nagyon ritkán láttam, nem tudott jönni hozzánk. Nem értem, hogy apa miért nem szerette őt, hisz ő volt mellette, mikor mindenki elfordult tőle és ő segítette ki anyagilag.
Persze lemeredtem a gondolataimban, de egy nagyon fájdalomhullám kiragadt onnan és kérdésére is alig figyeltem. - Nem tudom.. - rázom meg a fejemet, de ettől csak még rosszabb a fejfájásom. Nagyon fáj és nem hiszem, hogy hamar el fog múlni. Szavaira azt sem tudom, hogy mit kéne mondanom, mert tudjátok valamilyen szinten még mindig nem értem meg, hogy miért nem ment még el. Szerintem ennyit még senkivel sem beszélgettem önakaratból. Természetesen az évek alatt kénytelen voltam a közös dolgozat és beadandó miatt másokkal beszélgetni. - Már csak másfél év van vissza, kibírom. - felelem halkan, aztán megvonom a vállamat. Eddig is kibírtam, ezután is kifogom bírni. Túl hirtelen próbálok felkelni és ennek köszönhetően megint csak koppan egyet a fejem a kőpadlón, most még jobban fáj a fejem, de nem fogok elmenni a gyengélkedőre, nem adom meg nekik az örömöt, hogy ezen is nevessenek. Elfog múlni, hamar elfog múlni és ha ezt eleget kántálom magamban, akkor el is hiszem majd.
Felsegít és még a rajzaimat is összeszedi, nem kéne ennyit fáradoznia, de nagyon reménykedem benne, hogy nem nézi meg a rajzokat. Valahol a földön pedig ott kell lennie a róla készült katicás rajzomnak is, szerencsémre nem veszi észre vagy nem is teszi szóvá. Mikor végzet és átadja nekem a mappámat, akkor hálásan mosolygok és már el is fordulnék, hogy elinduljak vissza a szobámba, ám megszólal. - Nem szükséges jól vagyok. - legyintek egyet, majd lépek egyet, igaz kicsit meginog a lábam, de nem esek el, összpontosítok, hogy amíg el nem megy tudjak két lábon állni és nem arra gondolni, hogy mennyire hasogat a fejem. - Köszönöm, amit értem értem tettél. - szólok hozzá halkan és hozzá még mindig hálásan mosolygok. Lassan itt a búcsú ideje, mert nem hiszem, hogy erőltetni fogj a gyengélkedőt, még csak foglalkoznia sem kéne velem, egy idegen vagyok asok közül.

Ez az egész már akkor kezdődött, amikor elsőéves voltam, eggyel felettem jár ez a lány és sosem értettem, hogy miért fáj neki, hogy sárvérű vagyok. Nem beszéltünk, nem találkoztunk és még csak barátkozni sem próbáltam vele, úgy viselkedtem, akár egy szellem. Az iskola 99% nem is tudja a nevemet, talán még a tanárok sem tudnák megmondani pontosan, hogy ki vagyok. Ezért is lepett meg, hogy Cedar tudta mi a családnevem, az meg végképp meglepett, hogy megvédett és a védelmemre kelt vagy nem is tudom. Korábban nem is beszéltünk, nem is mertem volna hozzászólni, hisz ő is aranyvérű és sosem lehet tudni, hogy melyik milyen.. ezek szerint ő a kellemesebbik fajta. De teljesen felesleges bármit is tenni, mert nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy léteznek ilyen emberek, léteznek olyanok, akik mindig is a halálomat fogják akarni. Nem is járkálok el sehova, még csak nem is megyek távol a tömegtől, sikátorba meg pláne nem tévedek, egy olyan világban élünk.. amelyben ezek öngyilkossági kísérletek lehetnek. Bárcsak minden megváltozna, de nem fog.
Hát ő még elég aranyosan káromkodik, ha hallaná apámat, lehet leesne az álla. - Tényleg nincs semmi. - próbálom meggyőzni halkan, de valahol mélyen én is tudom, hogy ez nem normális dolog, nagyon nem az. Természetesen próbálok mosolyogni, hogy tényleg meggyőzzem erről, de erről eszembe jut apukám apukája. Mindig azt mondogatta, hogy olyan a nevetésem, akár az angyaloké, pedig nem vagyok angyal és különösen jó ember sem vagyok. Nagyapi szeretett mindig is túlozni, de már vele sem tudok beszélni, két évvel ezelőtt meghalt. Anyuék el sem akartak menni a temetésére és végül el sem mentek, én raktam félre egy kis pénzt, hogy tudjak venni egy csokrot. Nagyapa mindig is kedves volt, őt szerettem legjobban a családomból, azonban nagyon ritkán láttam, nem tudott jönni hozzánk. Nem értem, hogy apa miért nem szerette őt, hisz ő volt mellette, mikor mindenki elfordult tőle és ő segítette ki anyagilag.
Persze lemeredtem a gondolataimban, de egy nagyon fájdalomhullám kiragadt onnan és kérdésére is alig figyeltem. - Nem tudom.. - rázom meg a fejemet, de ettől csak még rosszabb a fejfájásom. Nagyon fáj és nem hiszem, hogy hamar el fog múlni. Szavaira azt sem tudom, hogy mit kéne mondanom, mert tudjátok valamilyen szinten még mindig nem értem meg, hogy miért nem ment még el. Szerintem ennyit még senkivel sem beszélgettem önakaratból. Természetesen az évek alatt kénytelen voltam a közös dolgozat és beadandó miatt másokkal beszélgetni. - Már csak másfél év van vissza, kibírom. - felelem halkan, aztán megvonom a vállamat. Eddig is kibírtam, ezután is kifogom bírni. Túl hirtelen próbálok felkelni és ennek köszönhetően megint csak koppan egyet a fejem a kőpadlón, most még jobban fáj a fejem, de nem fogok elmenni a gyengélkedőre, nem adom meg nekik az örömöt, hogy ezen is nevessenek. Elfog múlni, hamar elfog múlni és ha ezt eleget kántálom magamban, akkor el is hiszem majd.
Felsegít és még a rajzaimat is összeszedi, nem kéne ennyit fáradoznia, de nagyon reménykedem benne, hogy nem nézi meg a rajzokat. Valahol a földön pedig ott kell lennie a róla készült katicás rajzomnak is, szerencsémre nem veszi észre vagy nem is teszi szóvá. Mikor végzet és átadja nekem a mappámat, akkor hálásan mosolygok és már el is fordulnék, hogy elinduljak vissza a szobámba, ám megszólal. - Nem szükséges jól vagyok. - legyintek egyet, majd lépek egyet, igaz kicsit meginog a lábam, de nem esek el, összpontosítok, hogy amíg el nem megy tudjak két lábon állni és nem arra gondolni, hogy mennyire hasogat a fejem. - Köszönöm, amit értem értem tettél. - szólok hozzá halkan és hozzá még mindig hálásan mosolygok. Lassan itt a búcsú ideje, mert nem hiszem, hogy erőltetni fogj a gyengélkedőt, még csak foglalkoznia sem kéne velem, egy idegen vagyok asok közül.