A korai nyár első reményt hozó sugarai lepkeléptekkel szelték át a londoni lakás nyitott ablakát. A fiatalos szellő hol gyengéden, hol erejét fitogtatóan libbentette fel a fehér selyemfüggönyt. Én egymagamban ültem összekuporodva a szoba közepén, s kiélveztem csöndes magányom azon pillanatát, amely felidézte bennem az elmúlt három év temérdek mély- és tetőpontját. Ujjaim közt szórakozottan forgattam menedékem kulcsait és lassan körülnézve minden egyes apró részletet igyekeztem felfesteni emlékeim színes vásznára, amíg csak megtehettem. Amikor Dimitrij megjelent a Roxfortban, fenekestől felforgatta nagy nehezen rendbeszedett életem minden darabját. Mióta elszakítottak tőle, folyton elképzeltem az örömteli viszontlátást, ahogy a nyakába ugrok, megölelem, megcsókolom... de ez az újratalálkozás korántsem volt olyan idilli, mint amilyennek a bátyjába fülig szerelmes kislány eltervezte. A kisányból nő lett, aki egymagában öntudatra ébredt a messzi idegenben, s inkább sértőnek és túl fájdalmasnak vélte bátyja látványát ahhoz, hogy mindabból, amit egykoron elképzelt, bármit is megvalósítson. Azt a kislányt már maguk alá temették a magány és elhagyatottság érzésének romjai. Kopogtattak. Lassan feltápászkodtam a földről és ráérősen lépdeltem az ajtó felé. Dimitrij újra eljött hozzám, ezúttal nem hívatlanul, hogy segítsen becsomagolni azon évek tárgyi bizonyítékait, amelyeket elszalasztott az életemből. - Szia, Dim! – nyitottam ki az ajtót, halvány mosollyal az arcomon. – Üdvözöllek a birodalmamban! – tártam szét a karjaimat és beinvitáltam. Előzetesen olyan döntésre jutottam önmagammal, hogy ma csínján bánok az érzelmeimmel, legyen az düh, keserűség, öröm vagy perzselő testi vágy. Ezek mindegyikét egyazon időben éreztem, amikor Dimitrijre néztem. Nem tudtam volna eldönteni melyik élvez prioritást közülük, ezért nem is szándékoztam háborgatni megzabolázott lelkem. - Remélem kipihent vagy, mert jó sok cucc vár arra, hogy belegyömöszöljük őket azokba a ládákba. – mutattam a sarokban álló fa- és kartondobozok felé. Tudtam, hogy egyszer el kell hagynom ezt a lakást, amit immár otthonomnak tekintettem, de sosem gondoltam volna, hogy ez azért fog megtörténni, mert a Karkarovok legifjabb generációja egyazon kastély lakóivá kívánnak válni. - Már csak azt kéne kitalálni, hogy azt a zongorát hogyan tudom majd átköltöztetni az új szobámba. Van rá ötleted? – kérdeztem hüvelykujjamat végighúzva az óriási hangszer jellegzetes ívén, ahogy elsétáltam mellette. Szándékosan kezdtem semleges talajon társalgásunk fonalát, mert ódzkodtam a múltunkról, a sérelmeinkről és az érzéseinkről beszélni. Reméltem ő sem siettet semmit és nem is erőlteti rám az akaratát, ahogy azt a családunk férfitagjai oly’ nagy természetességgel teszik szinte minden adandó alkalommal. Újra meg akartam ismerni a bátyámat, hisz megannyit változtam én is e pár év alatt, így kétségem sem volt affelől, hogy ő sem már az a régi megszokott Dimitrij. Adni akartam neki egy esélyt, hogy újra egymásra találjunk, de szívemben folyton ott lebegett az a megmagyarázhatatlan valami, ami azt súgta, semmi sem lehet már olyan, mint egykoron.