Dimitrij & Nadia

Unalmamban kezdetleges madarat rajzoltam a füzetem szélére, majd amikor McGalagony nem nézett ide, megpöccintettem pálcám hegyével a karikatúrát. A madár életre kelt és ott röpdösött a lap széltében-hosszában mindenfelé. Ez az óra sem tartogatott semmi újat a számomra, hisz már régen elolvastam ezt az anyagrészt és majdhogynem szóról-szóra fújtam az egészet.
És ne gondold, hogy azért vagyok ilyen túlbúzgó, mert Hollóhátas vagyok. Hidd el nekem, ha az embert gyakorlatilag száműzi a csaldja egy kontinenssel odébb és nyáron is csak néhány napra térhet haza, valamivel el kell tölteni az időt. Nekem mindig is menekvést jelentettek a könyvek, így sosem éreztem tehernek, hogy előre elolvassak mindent. Egy baj volt csak ezzel, így az órák sem voltak túl érdekesek.
Örültem is, amikor a professzor végre elköszönt és elhagyta a termet, nyomában a többi diákkal. Én nem siettem, minek is? Hiszen ez volt az utolsó órám és az ebédig is volt még vagy harminc perc. Éppen elegendő ahhoz, hogy kényelmesen eljussak a szobámba és lecuccoljak, mielőtt a nagyterembe megyek.
Végül sikerült összeszedni a cuccaimat és komótos léptekkel én is el készültem hagyni a termet. Amikor azonban kiléptem, valaki letepert és befogta a számat. Már reflexesen ütni akartam, de ekkor meghallottam Dim hangját és lemeredtem. Felkapott és visszavitt a terembe, ezidő alatt pedig én csak emésztettem a jelenlétét. Lesokkolt a látványa és hirteln azt hittem, talán elaludtam ez órán és ez csak valami rossz álom. Amióta nem láttam sokkal erősebb lett, sokkal férfiasabb.
- Mi a francot keresel itt? - kiálttam fel, amikor végre tudatomra ébredtem és rátaláltam a hangomra. Hátrálni kezdtem, mert éreztem, hogy ha közelebb maradok, kinyírom.
- Na ne mondd! Három év alatt nem volt egy pár szabad perced? - kiáltottam és tiszta erőmből nekidobtam a táskámat.
- Cseszd meg Dimitrij! Van pofád ezek után beállítani? - repítem felé a prof asztalán lévő papírnehezéket is.
- Leszarom, hogy hiányoztam! - közöltem vele hisztérikusan és amikor közeledni próbált megálljt parancsolva feltartottam a kezemet.
- Egy lépést se gyere közelebb, vagy a két kezemmel fojtalak meg! Elhagytál! Magamra hagytál! Ideküldtetek a világ másik végáre... Tudod hány éjszakán át ültem ébren az ágyamon és vártam, hogy egy rühes bagoly érkezzen a te leveddel? - még pár lépést hátráltam és közben be nem állt a szám. A düh olyan hirtelen tört rám és olyan leküzdhetetlen volt. Nagyokat lélegeztem és próbáltam lecsillapodni, de úgy éreztem magam, mint egy robbanó bomba, akinek a  kanócát egyetlen ember tudja meggyújtani... és az itt állt előttem.
- Semmi jogod itt lenni! - mondtam immár nyugodtabb hangon, de még mindig veszélyes éllel. - Nekem már nagyon régen nincsen bátyám...

 

Dimitrij & Nadia

A semmit nem tudó szemlélődő azt mondhatta volna rólam, hogy ez egy elmebeteg ribanc, aki ahelyett, hogy örüljön a rég nem látott bátyjának, mindennel megdobálja, ami csak a keze ügyébe kerül. De megnézném én azt az embert, akit magára hagyott a családja, akit sosem szerettek igazán, akinek csalódnia kellett az egyetlen személyben, akiben teljes mértékben megbízott... ő hogy viszonyulna most ehhez?
A pulzusom úgy lüktetett, hogy szinte látni lehetett az ütéseket a csuklómon lévő vékony bőr alatt.
- Nem veszekedni akarsz? Nem? Hát én sem! Azt akarom, hogy eltűnj, ahhoz úgy is olyan jól értesz! - kiabáltam még mindig és legszívesebben végigkarmoltam volna az egész testét, szétszaggattam volna... Nadia állj! Mégiscsak Dimitrijről van szó...
Erősen dolgoztam azon, hogy legalább annyira lenyugodjak, hogy kiabálásommal ne csődítsem ide egész Roxfort népét. És ha már itt tartunk... Hogy a fenébe engedték be? Miért kellett idejönnie?
Dimtől egyáltalán nem szokatlan hirtelenséggel, letepert az asztalra és lefogta a két kezem. Az ilyen alkalmakért tanultam ki egy mugli kűzdősportot. Átfutott az agyamon, hogy alkalmazni kéne, minden bizonnyal összejönne, ha nem tudna olvasni a fejemben és nem tudná, hogy mire készülök. Így meg sem próbálkoztam vele, csak mérhetetlen dühvel néztem a szemébe.
- Nekem már nincsen lelkem. Túlságosan fájt ahhoz, hogy együtt éljek vele. Magam mögött hagytam azon az estén, amikor utoljára sírtam amiatt, hogy elfelejtettél... - mondtam hűvösen és sokkal kevesebb haraggal a hangomban.
Sírt. Én még soha, egyetlen egyszer sem láttam, hogy könnycsepp gördülne le az arcán. De mi ez a csekély bánat ahhoz képest, amit én szenvedtem el oly sokáig? Amikor ajkát az enyémhez nyomta, mozdulatlanul tűrtem és vártam a végét. Ennyivel nem úszod meg Dim...
Amikor végre újra szabaddá váltak ajkaim, csöndesen, alig hallhatóan szólaltam meg.
- Akit szeretünk, azt nem hagyjuk el, amikor a legnagyobb szüksége lenne ránk. És neked nem csak én vagyok, neked csak Sofia van. Mindig is ott volt neked és mindig is ott lesz!


   

Dimitrij & Nadia

Ha azt várta, hogy majd belibben ide, én pedig a karjaiba omlok, hát akkor ennél nagyobbat sosem tévedett még. Soha senki sem tudott úgy megbántani, ahogy ő tette. Mert őt többre tartottam mindenkinél, többet éreztem iránta egy húg szereteténél, és ezért is fájtak sokkalta jobban az ő tőrdöfései. Az évek során falakat építettem a szívem köré és ő három évvel ezelőttig élvezhette a  határain belüli létet. Mert amikor elfelejtette a létemet, magányos maradtam itt legbelül, és azok a falak jóvalta magasabbak és vastagabbak lettek.
Amikor ő is kiabálni kezd, cseppet sem rendülök meg, meg sem rezzenek, csak mérgesen összehúzom a szememet és úgy nézek rá.
- Cseppet sem ismersz Dim! Megváltoztam! Tudod, az emberek abban a korszakban szoktak a legtöbbet változni, amit te kihagytál az én életemből. – mondom neki hűvösen. Nehogy már neki álljon feljebb. Hány átkozott levelet írtam neki kétségbeesve, és soha még arra sem méltatott, hogy válaszoljon rájuk. Oké, lehet, hogy a szüleink szépen eltüntették őket, még mielőtt a tekintete elé került volna akár csak a bagoly is… De akkor is! Ő tudott volna írni nekem titokban! De… minek is rágódni a múlton… Ami elmúlt, azon változtatni nem tudunk, csak továbblépni. És én továbbléptem. Nélküle!
- Azt egy percig sem állítottam, hogy cölibátusban éltem. Sőt! – gondolatban végigfuttattam tekintetem az összes eddigi partneremen és a közösen átélt élményeken. Jobbnál-jobbak is akadtak, hisz arra kínosan ügyeltem, hogy se mugli, se sárvérű ne juthasson be a szentélyembe. - Ott volt mondjuk az az iszonyat jóképű háztársam… Merlinre, de kár, hogy már végzett! Jaj, és az a Mardekáros srác, hát az egy állat volt, de nagyon tudta azt, hogy mi kell egy nőnek… Ooooh, és az a varázsló, akivel egy csodásan mámoros nyári éjt hemperegtünk végig... - mondtam ki hangosan, hogy minél jobban fájjon a bátyámnak. Hiába is akarta azt hinni, hogy csak mese volt mindez, mert kínosan ügyeltem arra, hogy világosan kivetítsem neki az emléket is. Igen, mi fájdalmat okozunk azoknak, akiket szeretünk, hiszen Karkarovok vagyunk… mi ehhez értünk!
Nem mondhatni, hogy fájt az asztalhoz passzírozása, inkább kényelmetlenül érintett. Elszoktam a bőre simaságától, az izmai feszülésétől a karjaim alatt, az ajkai puhaságától, az enyémnél néhány árnyalattal halványabb kék szemének átható pillantásától… Hiányzott, bevallom nagyon hiányzott, de az önérzetem és a józan eszem azt parancsolta, hogy ezt még gondolatban se mutassam ki felé. És én attól a bizonyos naptól kezdve eldöntöttem, hogy ezután csakis a józan eszemre fogok hallgatni.
- Ne sírj, Dimitrij! Egy Karkarov sosem sír! – suttogom keményen atyánk tanítását. Hányszor hallottam ezt az átkozott mondatot, de igaza volt az öregnek. Semmit nem érnek a könnyek, csak a tettek számítanak.
Meglepődve konstatáltam, hogy hirtelen elengedett és felajánlotta, hogy elmegy örökre, ha azt akarom. Összevont szemöldökkel gondolkoztam a leghelyesebb válaszon és közben nagyon nem azt vettem észre, hogy indulni készülne.
- Talán az lenne a legjobb, ha elmennél. Mindkettőnknek megspórólnál egy újabb csalódást… Én közel sem vagyok olyan, mint egykoron, te pedig sosem fogsz ellenszegülni a szülők parancsának és ezt egy percig sem kérem tőled… Felyezzük be inkább, még mielőtt bármi is elkezdődne. – egyenesedtem fel és karba tett kézzel vártam, hogy elhagyja a termet. Nem bírnák ki még egy csalódást, tőle nem!

Dimitrij & Nadia

- Tudom, hogy engem szerettél. De ahogy te is mondtad, ez már múlt idő. És jobb is, ha most már nem engem szeretsz. Sofia mindig is gyűlölt engem, de azt tudom, hogy téged szeret... ne bántsd meg még jobban, mert hidd el, nem jó ez a sötét oldal, ahol én is állok a szívében. – mondom színtelen hangon. Senki sem születik gonosznak, az ellenünk elkövetett tettek, a sebeink, sérelmeink, a gyűlöletünk tesz kegyetlenné minket. És nekem már a létem is elegendő fenyegetés volt Sofia számára ahhoz, hogy soha ne is tápláljon irántam testvéri szeretetet.
Amikor filmként pergetem le neki az elmúlt három évben történt kis „kalandjaimat”, látom, hogy fáj neki. Helyes... fájjon is, nekem is fájt. Mert ahány férfinak odaadtam magam, mindig csak az ő hiányát próbáltam ezekkel az élvezetekkel kompenzálni. Kezdtem megenyhülni iránta, bármennyire is kűzdött a józan eszem ez ellen, de akkor olyan szavak hagyták el telt ajkait, amik újra szíven ütöttek. Mindig azt hallottam, hogy nem vagyok igazi Karkarov, hogy csak selejt vagyok, szégyenfolt a dicső család nevén. De az ő szájából ezt ezerszer jobban fájt hallani.
- Igen, engem nem neveltek örökösnek, de ez nem azt jelenti, hogy hagytak békében felnőni és ezt te is nagyon jól tudod! – csöndesen beszéltem, de visszafojtott dühvel a hangomban. Nem ezt érdemlem! – Én sűrűbben és sokkal keményebben kaptam a „leckéket”, mert az erőszak mögött nem bújt meg szeretet, mint irányotokba, csak a puszta gyűlölet. Olyanért is kaptam, amit nemhogy nem követtem el, de még csak nem is tudtam róla... Mert Nadian ki lehetett tölteni a dühünket... – mondtam keserű szájízzel, s visszagondoltam azokra az szörnyű percekre, amikor apám magához hivatott és utána még hosszú éjszakákon át nem tudtam még aludni se a fájdalomtól. És én némán tűrtem mindezt, hisz gyermek voltam még.
- Emlékszel Girára, arra a szürke, fekete csíkos macskámra? Amikor apánk megtudta, hogy a Nagyúr amerikába küldi a családot, ő nem akart menni. Mérges volt és le kellett vezetnie valakin a dühét. Azon a napon kaptam meg az első leckémet. - mondtam elhaló hangon az emlék émelygős árnyán át. Apánk kirángatott az erdőbe és a farkánál fogva felkötötte szegény állatot egy fára. A kezembe adott egy botot és azt mondta, hogy verjem agyon. Nem tudtam megtenni, hiszen még csak egy 7 éves gyermek voltam. Mérgében Imperius átok alá vont és úgy parancsolt rám... Megölette velem az egyetlen olyan lényt az egész házból, aki feltétel nélkül szeretett, aki az enyém volt.
- Az első lecke tanulsága az volt, hogy ne szeress és ne hagyd, hogy szeressenek. És tudod mit? Én tényleg nem vagyok igazi Karkarov, mert ezt nem tudtam betartani. Téged szerettelek Dimitrij és mindig is szeretni foglak, de nem lehetek újra a tiéd. Soha többet! – nézek a szemébe most már inkább szomorúan, mintsem feldúltan. Megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom, hogy elcsábítson még egyszer, mert így is úgy is én jövök ki rosszabbul.
Meglepődök, amikor hirtelen felkap és az asztalra ültet. Csókjától újra libabőrös leszek, de nem mozdulok és nem is válaszolok arra, amit mond.
- Miért jöttél Angliába, Dimitrij? Én is tudom, hogy nem csak azért, hogy engem láss... – picit eltolom magamtól annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Reméltem, hogy őszintén válaszol a kérdésre. – Sofia is itt van, ugye?

Dimitrij & Nadia

Azt mondta, hogy nem fogja feladni. Soha? Ezek után is úgy örlődünk két élet között, mint eddig? A valóság, a család iránti hűség, a kötelességtudata mind-mind Sofiához köti. A lelke, az éjben elsuttogott vágyai, az álarc alatti önmaga pedig felém húz. De e két oldala közül melyik az erősebb, melyik fog győzedelmeskedni? És ha végre sikerül dönteni, milyen károkat szenved el addig? És mindez alatt miket kell nekem elviselni?
Ezzel a kérdés-kavalkáddal hallgattam végig a reményt hozó szavait, s a gyűlöletem lassanként tovaszállt. S most, hogy a dühöm nem vonta el a figyelmemet, érezni kezdtem azt az átkozottul maró érzést, ami megannyi sebet ejtett rajtam magányomban.
- Nem akarom megnehezíteni a választást számodra. Sőt, azt sem akarom, hogy válassz kettőnk közül. A családnak és a Nagyúrnak szüksége van a józanságodra, a hideg véredre, a kötetlenségedre. – mondtam csendesen, hisz ajka és füle is éppen elég közel volt az arcomhoz ahhoz, hogy így is érthető legyen. – Én visszahúzlak… én vagyok a gyenge pontod… és a sötétségben, ahol élünk, a gyengeség végzetes hiba. – lassan már nem tudtam több érvet felhozni a kapcsolatunk ellen, de ami eddig elhangzott, az máris jóval több volt annál, mint amennyit el tudnánk viselni.
Az utolsó csókja olyan volt, amit már nagyon régen nem érezem és ettől csak még jobban fájt a szívem. Könnyek gyűltek a szemembe, de megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom őket kicsodulni bármi történjék is. Behunytam a szememet és viszonoztam ajkainak támadásait. Megadtam magam neki most, utoljára, mert többé nem engedem, hogy az életét kockáztassa az irántam érzett szerelméért. Régen ezt a veszélyt nem láttam, vagy inkább nem akartam látni, de most már képes vagyok objektíven is nézni a kapcsolatunkat, bármennyire fájjon is az igazság.
- Dimitrij! Ígérj meg valamit! – fogtam kezeim közé arcát, s jól megnéztem hangsúlyos vonásait, mintha utoljára látnám. Pásztázó tekintetem végül az övébe fúródott és Merlin tudja honnan szedtem össze annyi erőt, hogy ellentmondást nem tűrő hangon, mégis gyengéden bírjak megszólalni. – Soha többé ne gyere a Roxfortba utánam! Lehetek a kedvenc húgod, a szövetségesed, a barátod... de a szerelmed nem! Többé nem. Az a virág nem érhet meg több tavaszt!

Dimitrij & Nadia

A vágyak gyakran állnak éles ellentétben a kötelességgel, a lehetőségekkel és  a szomorú valósággal. Ő pedig olyan prózaisággal fogalmazta meg azt, hogy mit jelentek neki, hogy minden lány elalélt volna mondataitól. Ha nem én lettem volna szavai tárgya, azt mondtam volna, hogy nyálas ficsúr... de így, hogy ismertem a múltját és azt, hogy ez a hanghordozás cseppet sem vall rá, arra következtethettem, hogy vagy hazudik, mint a vízfolyás vagy valóban ez van a lelkében.
- Én nem vagyok fontos a Nagyúrnak… még nem. De ha téged rá akar venni valamire, én leszek az első a listáján, akivel megzsarolhat. – igen, én nem bízom Voldemortban. Elég csak egy apró baklövés, egy pár másodperces félrekacsintás és huss. Szenvedni fogunk, ahogy elődeink tették a máglyán. És én nem akarok fiatalon meghalni és azt sem akarom, hogy ő haljon meg miattam, nem bírnám elviselni.
- Oh, Dimitrij! – suttogtam, ahogy újra szerelmet vallott nekem. - Miért érdemeltük ezt az életet? – ahogy közelebb hajolt, a homlokomat az övének támasztottam és behunyt szemmel símogattam borostás arcát. Közelsége sosem érintett kényelmetlenül, szerettem az illatát, apró mozgásainak ismert koreográfiáját, lélegzetének halk neszét.
- Hagyjuk az ígéreteket. Eddig sem jártunk jól velük. – mondtam csendesen és komolyan is gondoltam. Ő is megígérte, hogy nem hagy magamra az elmúlt 3 évben, mégsem hallottam felőle egy szót sem. Én sem tettem azt, amit megfogadtam, hogy nem leszek testileg másé, várni fogok rá, amíg le nem kűzdjük az akadályainkat. Az ígéretek nem nekünk valóak, akik úgysem tudjuk betartani őket. És ez a távolságtartás! Mi értelme, hisz ő nem fog tágítani, ismerem. És amióta nem láttam, még makacsabb lett.
- Remélem, hogy hosszabb időre szól a küldetésetek. Ha netán kellene egy hely, ahova elmenekülhetsz Sofia elől, adhatok egy kulcsot a londoni lakásomhoz. – kicsit hátra billentettem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Nekem most a Roxfort az otthonom, a lakás pedig nincs kihasználva.  Úgy is a szüleink fizetik, neki is ugyanannyi joga van ott lenni, mint nekem.
- Hogy bírod? – hangomba aggodalommal fűszerezett érdeklődés vegyült. Ez az egy kérdés megannyi témát foglalt magába. Sofiat. Voldemortot. A szüleinket. Az egész helyzetet, amit most kénytelen megélni. Azt akartam, hogy hosszan beszéljen. Hogy baritonja betöltse ezt az üres roxforti termet, elfeledtetve velem azokat a magányos éjszakákat, amikor hangjára boldogan riadtam fel, de újra és újra tudomásul kellett vennem, hogy egy óceán választ el minket egymástól.

Dimitrij & Nadia

Oh, hogy én mennyire imádtam elveszni ebben a szerető szempárban. Tiszta kéksége a felhőtlen eget jutatta eszembe, azt, ahogyan az alatta lévő zöldülő réten szaladtunk a vadászlak felé. Ez a kék íriszes ég semmit nem veszített tisztaságából, csak szomorúbb lett és sokkalta meggyötörtebb, mint egykoron volt.
- Ha a csillagok ilyen jó történetírók, reméljük ezután sem feledkeznek meg rólunk. – halványan elmosolyodtam és karjaimat a nyaka köré fontam. Én sosem hittem, hogy a sorsunk előre meghatározott. Rengeteg bátorság és erő kell ahhoz, hogy az eseményekkel élesen ellentétbe haladjunk előre, de nem lehetetlen. Én sokáig csak sodródtam az árral, gyáva voltam… gyermek voltam. Ő volt a menedékem, az egyetlen ember, aki nem azt éreztette velem, hogy pluszban vagyok, aki szeretett. S én most… Hálátlan lennék? Gonosz? Vagy továbbra is gyáva, hogy nem akarok neki egy második esélyt adni?
- Picur! – kaptam fel a fejemet erre a szóra, ahogyan régen is. Csak ő hívott így, csak ő becézett. Imádtam, amikor így szólított, olyankor biztonságban éreztem magam. – Túl régen hallottam ezt utoljára. – vallottam be és egy kedves, félig melankólikus mosoly terült szét az arcomon. Amikor azonban kérdésemre lehajtotta a fejét és közölte, hogy rosszul viseli az egész helyzetet, megsajnáltam. Ő sem érdemli meg a boldogtalanságot. Igen, sok rosszat tett, lényegesen többet, mint amiről én valaha is tudni fogok… de ebben a sakkjátszmában nem csak én állok rosszul, őt is jelentős veszteségek érik, bárhogy is alakul az életünk.
Nem tudom, hogy a szomorúsága dobta feljebb a libidóját, vagy csak az elfojtott vágyai, de méginkább odapréselt az asztalhoz. Teste egyértelműen jelezte szándékát és én ezt nem hagyhattam. Most nem! Még nem állok készen rá. De ha így is lett volna, következő feltételezése újra feltornázta a haragomat, így végképp nem történhetett semmi.
- Nem is értem, hogy vagy képes ekkora baromságot még csak gondolni is, nemhogy kimondani! Persze, hogy érdekelsz! A testvérem vagy, akit szeretek! Igen, dühös vagyok és hideg, mert jó okom van rá, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel az egyetlen lény sorsa, aki mindig is emberként tekintett rám. – mondtam erős éllel a hangomban. A családom egy házimanót is többre tartott nálam, őt kivéve. Hogy juthat eszébe ilyesmi? Pár pillanatig csak néztem a szemébe, megvártam míg újra rátalálok a nyugondtabb hangomra.
- Mennem kell! – rögtönzött, de hatásos mozdulatsorral kiszabadítottam magam a teste szorítása alól és táskámat felkapva a földről az ajtóhoz léptem. Mégsem volt szívem csak így itthagyni, visszafordultam hát, még utoljára.
- Segítesz összecsomagolni mielőtt a közös házba költözünk? – kérdeztem amolyan békítő hangnemben. Most gondolkoznom kellett, felbukkanása meglepett és az a hír is, hogy a Karkarovok egy házba költöznek.  Azt hittem, hogy az a levél, ami apámtól érkezett egy nappal ezelőtt, csak holmi rossz tréfa, hogy ne kelljen többé fizesse a lakásom bérét, menjek amerre a szemem lát, de Dimitrij ittléte igazságalapott adott a hírnek. Addig is, lesz elegendő időm átgondolni mindent, ami ma történt és ami esetleg a jövőben történhet még. Annyira erős még nem vagyok, hogy szakíteni tudjak a múltammal, a családommal, a nevemmel… Vele.