Luna Margaret Rayne

What doesn't kill you, makes you stronger!

Luna, Mimi

25


Egy igazi aranyvérű család leszármazottja vagyok

Eltántoríthatatlan Dumbledore pártjáti vagyok!

Nem tudok róla, hogy lenne.

Mágiahasználók


Julianne Hough

Egy kicsit canon, egy kicsit keresett és egy kicsit saját is.

Lehetséges, hogy valaki egyszerre legyen a legbelsőbb körök tagja és mégis kívülálló is egyszerre? Mert ha igen akkor én pontosan ilyen vagyok. Évek óta az államokban éltem és tulajdonképpen fogalmam sincs arról, hogyan is állnak a dolgaink. Azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy a szüleim élvezik a származásunk nyújtotta előnyöket, de a húgaim hogyléte már egészen más tészta. Az örökös versengés és civakodás állandó része a mindennapoknak. Ennek ellenére én mégis azt érzem, hogy ha szükséges lenne akkor a végsőkig elmennének a másikért. Főleg a mostani ínséges időkben. Ami pedig Voldemortot és a halálfalókat illeti, nem éppen a kedvencem, ha mondhatom így. Csak emiatt és a háborúskodások miatt gondoltam azt, hogy talán maradnom kellene Amerikában, de aztán a szív fájdalma, győzött a józan ész felett, Emiatt is vagyok most itt.

Szőke, hosszú hajzuhatag, jégkék tekintet, kecses, nőies alkat. Mit is mondhatnék még magamról? Lássuk csak… A magasságom, szerintem eléggé átlagos, a lábaim viszont ennek ellenére is hosszúak és formásak. Rengeteget mozgok és éppen ezért nincs problémám az alkatommal. Bármennyit ehetek, szerencsémre nem látszik meg rajtam. Ami valljuk be őszintén nem egy rossz dolog, legalább is én így gondolom. A szüleimnek erről már egész más a véleménye. Ők szívük szerint mindig csak etetnének, azzal a jelszóval, hogy olyan sovány vagyok, és nem lesz energiám semmire sem. Pedig ha tudnák, hogy nem ezen múlik. Sokkal inkább azon, hogy milyen életmódot folytatok, de ez már egészen más dolog.
Az öltözködésemet illetően azt mondanám, hogy sportosan elegáns a stílusom. Szeretem a sokat mutató ruhadarabokat és a magas sarkú cipőket, amelyek kiemelik az alakomat. Általában színes ruhákat szoktam hordani ezzel is jelezve, hogy mennyire színes egyéniség vagyok. Arról már nem is beszélve, hogy így akár azt is jelezhetem a külvilág számára, hogy milyen az aktuális hangulatom. Ha pedig a hangulat került szóba, akkor elmondok egy két dolgot magamról, hogy ne csak a külsőm alapján tudj megítélni.
Megfontolt, sebezhető, temperamentumos, makacs és kitartó. Talán ez azaz öt tulajdonság, az ami a legjobban leírja a személyiségemet. Bár amióta kijártam a Roxfort-ot és elutaztam Amerikába, rengeteget változtam a régi önmagamhoz képest. Annak idején egy bolondos, kissé talán butácska csitri voltam, de most egészen másként látom a világ dolgait. Talán ez annak is köszönhető, ami az eltelt hét évben velem történt. Mert hát lássuk be őszintén a tragédiák sorozatai eléggé megkeményítik az embert. Még úgy is ha varázsló családból származik, méghozzá Aranyvérű családból. Na nem mintha mi olyan sok mindenben különböznénk a többi embertől, ez csak egy zakkant felfogás. Számomra mindenki ugyan olyan, csak az különböztet meg minket egymástól, hogy hogyan viselkedünk. Hiszen ott volt például Lauren, akiről mindig tudhattam, hogy minden szempontból egy kivételes személyiség. Kedves, vidám, romantikus és igazán érzelem gazdag, végső soron pedig mugli. De a varázslók között is vannak olyanok akik azt sem érdemlik meg, hogy tudomást vegyenek róluk. Olyanok, akik szemrebbenés nélkül kihasználják a másikat, aztán meg eldobják mint egy ócska rongyot. Olyanok, akik nem méltóak arra sem, hogy varázserővel rendelkezzenek, hiszen azt csak a rosszra használják. Viszont akik ismernek, vagyis ismertek azok tudják rólam, hogy hajlamos vagyok asszimilálódni azokhoz akik a közelemben vannak. Mindaddig nem is volt ezzel gondom, ameddig vissza nem kellett jönnöm Londonba, egész pontosan Graham Sharpe közelébe.

Éreztem ahogy a hideg fém az ujjam köré simul és még mindig az emlékek vérző sebeit mardossa. Tudom jól, hogy meg kell tennem, meg kell szabadulnom tőle éppen úgy ahogy az emlékeimtől is. Az emlékektől, amelyekre olyan büszke voltam, és amelyekért harcba szálltam volna bárkivel. Mostanra már csak egy rossz álom halvány, meggyötört emlékképei. Lauren volt számomra minden. Ő jelentette az életemet. Egy boldog és csodákkal teli életet, de mint mindig, most is közbe szólt az élet. Vagyis inkább a sors, a gonoszul tréfálkozó sors.
Minden abban az évben kezdődött amikor megérkeztem Amerikába. Jobban belegondolva semmi értelme nem volt annak, hogy oda mentem, pontosan úgy ahogy anyám is megmondta. Semmi nem változott, ugyan úgy nem találtam rá a régi önmagamra, csupán annyit sikerült elérnem, hogy én lettem a Minisztérium ottani szeme és füle. Bármennyire is unalmasnak tartottam az egészet, megvolt bennem az a makacsság és kitartás ami nem engedte meg, hogy feladjam és igaza legyen a családomnak. Hajtott előre és buzdított, hogy tartsak ki, még akkor is ha nincs értelme. Mindaddig ameddig egyik napról a másikra, mégis csak lett értelme.
Lauren Davis volt az aki meghozta a fényt az életembe azok után, hogy olyan csúfosan távoztam el otthonról. Ő volt az, aki minden napomat felvidította, Ő volt az, aki színt hozott a szürke mindennapokba. Nem hittem volna, hogy valaha újra meg fogok bízni egy férfiban is, azok után amit az a… az a… szóval Ő tett velem. De az, hogy Lauren ott volt mellettem, figyelt rám és nem várt cserébe semmit, megváltoztatott bennem mindent. Sokkal magabiztosabb lettem és… sokkal…  boldogabb. Igen, talán tényleg ez a legjobb kifejezés rá. Hiszen boldoggá tett. Rövid idő alatt Ő lett a mindenem. A legjobb barátom, a bizalmasom, a szerelmem, majd végül vőlegényem. Aztán jött a baj. Kiderült, hogy beteg és nem tudnak rajta segíteni. Ez egy olyan kijavíthatatlan csorba volt a közösen elképzelt életünkön, ami majdnem mindent megváltoztatott. Az egyetlen dolog, ami nem változott az az önzetlen és mindent elsöprő szerelmünk volt. Sokat vacilláltunk rajta, hogy mi lenne ha összeházasodnánk ameddig még megvan rá a lehetőségünk, de aztán egyre rosszabb és rosszabb lett az állapota, ami miatt ezt nem tehettük meg. Ahogy azt sem, hogy elmondjuk a szüleimnek, hogy kész vagyok megtörni a családom elvárását azzal, hogy egy magnixhez készülök feleségül menni. Az idő úgy rohant, mint ha valaki kergetné és a mi időnkből is egyre kevesebb maradt. A hónapokból hetek, a hetekből napok, a napokból pedig órák lettek. Mindaddig a végzetes napig.
Még most is tisztán emlékszem arra a pillanatra amikor megcsörrent a telefon, és a vonal túlsó oldalán Lauren orvosa beszélt.
- Miss Rayne! Sajnálattal kell közölnöm, hogy…. – a mondat további része, egy sűrű és zavaros kotyvalékává vált a fájdalmas valóságnak.
Ahogy vonat zsivajtól nyüzsgő folyosóján sétáltam, minden emlék élesen rajzolódott ki bennem azokról az időkről amikor még tudatlan és naiv voltam. Akkor sokkal egyszerűbb és zavartalanabb volt az életem. Most viszont úgy érzem magam, mint egy selejtes termék. Egy hibás árú, amit nem lesz könnyű megjavítani, bármennyire is szeretnék, hogy megjavítsák.
Vettem egy nagy levegőt, majd a gyűrűs ujjamon ez idáig forgatott eljegyzési gyűrűmet levettem és a rajtam lévő kabátkám zsebébe süllyesztettem.
Ebből elég! Ő sem szeretné, ha egész életemben szomorkodnék. Túl kell tennem magam rajta. Főleg, hogy azóta már eltelt három év, én pedig próbálok új életet kezdeni, jelenleg úgy, hazaköltözök Londonba és a minisztériumnál fogok dolgozni. Aztán majd meglátjuk hogyan alakul a jövőm. Főleg így, hogy Graham is a minisztériumban dolgozik, így újra ott leszünk, ahol a part szakad. Viszont azóta én megváltoztam és már nem az a naiv kislány vagyok akit csak úgy megkaphatott aztán eldobott mint egy használt papír zsebkendőt.
- Figyelem, London, végállomás következik! – harsogta a mellettem elhaladó kalauz ellentmondást nem tűrő hangon, de mégis mosolygósan.
Ezzel is jelezvén, hogy az életem egy újabb szakaszához értem ami igazából elég nagy kérdőjeleket vet fel bennem már a legelső pillanatban is.