Roxfort - Hajnal - Griffendél klubhelyiség - 4. szoba

Egy kellemesnek induló késő tavaszi éjszakán a vihar váratlanul és kíméletlen erővel csapott le Nagy Britanniára. Londont megbénította a hirtelen jött heves esőfüggöny. A mugli televíziós csatornák ügyeletes híradó azon éjszakán többször is bejelentkeztek, hogy tájékoztassák a lakosokat a hirtelen beállt szükségállapotról. De nemcsak a fővárost érintette az ítéletidő: a messzi északon, egy fák fölé tornyosuló impozáns kastély falait is ostromolta a már-már természetellenes vihar. Az orkánerejű széltől recsegtek-ropogtak a Tiltott Rengeteg fáinak ágai, a hideg, kemény tél után látványos levéltupiron átesett dús lombfrizurák tehetetlenül hajlongtak a széltölcsérben. Fájdalmas sikolyukat elnyomta a szél hangos üvöltése. A sűrű szövésű, kövér esőcseppek úgy hullottak alá a gránitszürke, egybefüggő felhőrétegből, mintha kiborult volna a világ összes esővizét tartalmazó dézsa.
A haragosan lesújtó gömbvillám fényében megcsillant a hatalmas, ódon kőkastély, aminek a lakói a tomboló vihar ellenére is az igazak álmát aludták. A diákok egy messzi, viharmentes álombirodalomban szövögették szövevényes fantáziavilágukat. Mindenki, kivéve egy griffendéles diák, aki nyugtalanul forgolódott a kényelmes hálókörletében. Az ablak melletti baldachinos fekvőhely lakója lefekvés előtt gondosan összehúzta az ágyfüggönyöket, így szobatársa - Chezz Princeton - nem láthatta, ahogy segélykérően újra és újra megszorítja a takaró ráncos barázdáit. Napok óta visszatérő lidérces álmok gyötörték.
A nyakán megfeszültek az izmok, a homlokra, a pólója és a lepedője is jeges verejtékben fürdött. Újra látta Mortigan véres vigyorát…a vállára omló zsíros hajfüggönyét… az orrában érezte a vértől bűzlő leheletét…Még a vihar sem volt képes elnyomni a maszkos vezér-varázsló halált hozó szavaitól ….Öntudatlanul rúgott egyet a levegőben és a szájával némán segélykérő szavakat formázott… A vér meghűlt az ereiben… Majd egy idegen pálca a magasba emelkedett: a végéből szikrázva kiugrott egy, a halál dalát sziszegve éneklő vipera. A gonoszság ősi jelképe tágra nyitott pofával, méregtől csepegő fogakkal belemart Oliver arcába… a távolban még hallotta édesanyja halálsikolyát, majd zihálva felébredt. A torka kiszáradt, a szeme lángolt és olyan émelygés gyötörte, hogy attól tartott, a vacsorája hamarosan a földön fogja végezni. Felült az ágyban, és a tenyerébe temette az arcát. Az izmait továbbra is fojtogatta a merevgörcs, a mellkasa pedig úgy liftezet, mintha nemrég futotta volna le a maratont a roxforti opálszínű tó körül. Elég gyakran kísértették éjjelenként a nyáron átélt borzalmas emlékek.
Köbre nézett a sötét szobában: a hálótársa nyugodt mormoló horkolását elnyomta a kastély falain kívül tomboló vihar, ami vadul csapkodta az ablak spalettáit. Az esőcseppek hangosan kopogtak az átázott párkányon. Kihámozta magát a takaróból, széthúzta az ágyfüggönyt, és az ablak melletti ódon kőedényhez sétált. Levette egy poharat a polcról, és töltött magának egy pohár jéghideg vizet. Egy hajtásra kiitta, majd újratöltötte. Kicsit jobban érezte magát. A testéből kiszakított bátorsága lassan kezdett visszatérni, és a feje is úgy tisztult, mint az esőzések utáni acélszürke égbolt.
A csapot megnyitva aládugta a fejét. Fél percig hagyta, hogy teljesen átázzon a haja és lehűljön a fejbőre, majd kőtálból felegyenesedve, belebámult a párafoltos tükörbe. Fürtökben lelógó nedves hajvégeiről kövér vízcseppek hullottak Oliver, a márvány kőtálat szorító kézfejére. Megviselt arca még a gyér fényviszonyok között is – a vastag esőfelhőkön semmilyen fény nem jutott át –sápadtan csillogott, a szemét keresztül-kasul átszelő, hajszálvékony vérfolyók jelezték a kialvatlanságát. Alatta a lemoshatatlan monokliként hivalkodó padlizsánlila táskák meséltek a többnapos kimerültségéről. Az állapota napról napra rosszabbodott. Amióta visszajött a Roxfortba, a tettvágya egyre erősebben lüktetett a mellkasában. Muszáj volt tennie valamit. Ez a tétlenség felemésztette. Sajnos az iskola szabályai igencsak megkötötték a kezét. De ha nem így lenne: fogalma sem volt, hogy merre induljon el... Csak egy neve, egy arca és egy albumnyi rajza volt arról a napról… Bármennyire is szerette volna az ellenkezőjét hinni: közel sincs akkora tudása, amivel egyedül fel tudná venni a versenyt olyan pálcamesterekkel, akiket maga az Apokalipszis egyik lovasa - másik az ő fantáziaolvasatában Grindenwald lehetett – képezett ki.
Odakint mennydörgő erővel a Tiltott Rengeteg fáinak törzsébe csapódott egy villám, s ezzel egyidőben a Nagyterem elvarázsolt ege is megdörrent. Az ablakon beáramló vakító fényben Oliver Mortigan tükörképét vélte felfedezni a háta mögött a szoba sarkában. Megpördült a tengelye körül, de ahogy az univerzum óriási fényképezőgépéjnek vakuja lassan kihunyt, úgy tisztult ki Oliver feje is… nincs ott senki… csak egy látomás, egy kósza lidérc a múltból, ami a bűntudatából táplálkozott. Visszafordult a tükörképhez. Tenned kell valamit!
Az ujjai lassan ökölbe fonódtak. Azonnal!
A vihartól émelygő égbolt panaszos gyomormorgása elnyomta a hideg kőedénybe hulló vérfoltos tükördarabok csörömpölését. Oliver még mindig sápadtan, de eltökéltségtől izzó tekintettel meredt maga elé. Jobb kezével a vérző öklét masszírozta. Ebből elég volt!


Roxfort - Másnap reggel - Nagyterem
Oliver másnap kialvatlanul és rosszkedvűen piszkálta a csokoládés zabkásáját. Nem volt étvágya, hiába nyújtotta felé barátja, Darius többször is a kolbászos-tojásos tálat. Fintorogva félretolta a tálat, majd töltött magának egy pohárral a narancsleves kancsóból. A tegnap éjszaka megrázó eseményeinek képe újra és újra felvillantak a fejében. A halántéka a görcsös erőlködéstől már lüktetett a fájdalomtól.
Ahogy a belenézett a poharába, a narancssárga gyümölcstó felszínén – amin magányos tutajként úszott egy nagyobb rostdarab – visszatükröződött Mortigan arca. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amíg a sötét varázsló vígan narancslevet szürcsölget Voldemort lába előtt, addig az anyjának erre soha többé nem lesz lehetősége. Undorodva tolta el magától a poharat, és a szemét - hogy elterelje a gondolatait - a Nagyterem elvarázsolt mennyezetére emelte. Semmi sem árulkodott a tegnap esti viharról: szikrázó napsütéses nap köszöntött a Roxfortra. A tekintete a bárányfelhős plafonról a nyüzsgő reggeliző diákokra siklott. Tőle jobbra, az asztal végénél látta, ahogy két háztársa remegve körmölték a Bájitaltan-házifeladatukat. Ügyetlen görkorcsolyázóként többször is megcsúszott a penna a kiszáradt „pergamen-tavon”. Oliver egy szebb reggelen valószínűleg csatlakozott volna a feszengő diáktársaihoz. Hogy elrejtse az egyre növekvő rosszkedvét - a barátai számára egyre gyanúsabbá vált, hogy a szokottnál is csendesebb -, a Mardekár asztala felé fordult. A kviddics pályán kívül Oliver nem viszolygott annyira a vörös oroszlánok ősi riválisától, mint egynéhány háztársa, akik kéjes örömmel tervezgették az újabb és újabb szabotőr akcióterveket. Ez a fajta „kölcsönös varázsvicc”- fegyverkezés a múltban odáig fault, hogy többen is a gyengélkedőn, törött orral végezték. Sosem felejti el a házvezető tanáruk, a mindig szigorú McGalagony professzor fehéren remegő orrcimpáit, villámokat szóró tekintetét és a felindultságtól el-elcsukló hangát, amikor kihirdette a Griffendél - ház új, nagybetűs szabályát: szigorúan tilos bántani a mardekáros diákot. Nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogyha a tisztes társaság ennyire jobbnak tartja magát más ház lakóinál, akkor ezt nyugodtan meg lehet mutatni a házpontok gyűjtögetésénél is.
Az asztalon vitorlásként végigsikló tekintete megállapodott egy ismerős, sőt kifejezetten kedvelt arcon. Andromeda Black épp egy ügyes késmozdulattal kettévágott egy piros almát, amit pár másodperccel korábban a talárja ujjával suvickolt tükörfényesre. Egy kiskanállal mosolyogva kimagozta a gyümölcsöt, amiből egy alátolt arany tányérra apró cseppekben csöpögött le a nedvdús lé. Elmerengve nézte az egyenes tekintetű boszorkányt.  Bár igyekezett nem odafigyelni a fülét nyaldosó villás nyelvű suttogásra – Rita Skeeter-től egyenesen borsózott a háta -, mégis eljutott hozzá egy s más a hírhedt aranyvérű Black-családról. Siriust ugyan látásból ismerte - a klubhelyiségben néha-néha látta James Potterrel elmélyülten terveket szövögetni tintás pergamentekercsek felett -, de beszélni még egyszer sem beszéltek. Kivételes tehetségű varázslóként tartották számon. Csakúgy, mint Black-család többi leszármazottját is, akiket a családi hagyományoknak megfelelően Mardekár Malazár nevéről elkeresztelt házba osztotta be a Teszlek Süveg. Bár Bellatrix-tól kifejezetten rettegett, az gonosz mosolyú boszorkány viselkedésében és a tetteiben erőteljesen érződött az a fajta aranyvérű szemlélet, amit Oliver - apja mugli származása miatt is - igencsak rossznéven vett. A gondolatai a tojás- és sültszalonna illatú Nagyteremből a hálókörletében magányosan árválkodó ládájához vándorolt. Egész pontosan egy bőrkötésű, mozgó fotókkal ügyetlenül teleragasztott fényképalbumra gondolt. Az egyik kép róla és Andromeda-ról készült. Egy büntetéssel induló napon - egyikük sem mehetett le a kijelölt hétvégén a faluba - a folyosókat járva belebotlottak a Szükség Szobájába. Sosem felejti el azt a vajsör illatú napot: a terem - mindkettőjüket kínzóvágy mardosta a finom ital iránt – kísértetiesen hasonlított a Három Seprűre, csak épp a csinos kocsmáros nő és a zsibongó vendégek nélkül árválkodott. A terem közepén két és fél – három méter magasságban habzó vajsör-szökőkút nyújtózkodott a plafon felé. Másnap az egész testük úgy izzott, mintha a gyomruk gőzkabinná változott volna… Csodálatos nap volt!
Ahogy réveteg arccal a bámult lányt, hirtelen úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Váratlanul felpattant. De olyan hirtelen, hogy több barátja is feléje fordult. Ha valaki rendelkezik befolyásos barátokkal, akkor az a Black-család. A táskájából kivett egy gyűrűt, szamárfüles pergamentekercset. Letépett belőle egy tenyérnyi méretű darabot, majd remegő kézzel egy rágott végű penna és egy kissé megszáradt, fekete színű tintásüveg után nyúlt. Gyorsan lecsavarta a tetejét, megmártotta benne a sastoll írószerszám hegyét, és ráfirkantott pár szűkszavú mondatot a lapra. A fekete tintától csöpögő penna sercegett a száraz „pergamenterítőn”. Összehajtotta, majd a lábát hosszú sörpadon átvetve, szapora léptekkel a Mardekár asztala felé sétált. A talárja köpenyként lobogott a háta mögött. Ahogy közeledett a lány felé – akit szoros gyűrűbe fogták az évfolyamtársai -, egyre inkább kételkedett a tervében. Bár barátok voltak, olyan szoros kapcsolat még nem fűzte Andromeda-hoz, hogy egy ekkora szívességet kérjen tőle… Bárcsak lenne nála egy fiola Felix Felicis…
Az asztalnál ülök közül többen is gyanakvó pillantásokkal méregették a kissé sápadt Olivert. Nem zavarták a kíváncsi szempárok: valószínűleg, ha a griffendéles asztalhoz érkezne egy mardekáros diák, hasonlóképpen reagálná le a helyzetet.  Az ujjai között idegesen pörgette a levelet.
Fürgén átcsúszott két, nagyobb darab karjai között, akik sorompóként kinyújtott kezükkel eltökélték, hogy megállítják az aranyoroszlán címert a szíve felett viselő griffendéleset. Nem törődött velük, ahogy az Andromeda mellett ülők döbbent tekintetével sem, akik hol Oliverre, hol pedig a kezében szorongatott levélre néztek. Az ajkukba harapva várták, hogy a pergamentekercs felrobbanjon a müzlis tál felett.
- Szia Andromeda! – hadarta pörgő nyelvvel.  – Ezt szeretném átadni neked… – és már nyújtotta is a levelet a lány felé. A rámeredő, gyanakvó tekintetek izzó lámpaként égették a bőrét. Egy belsőhang tanácsára jobbnak látta, ha kicsit hazudik… - … Horace Slughorn professzor szeretne veled beszélni! – tódította. Egy hosszú, jelentőségteljes pillanatig belefúrta a tekintetét Andromeda átható szemébe, majd sarkon fordult és dörgő léptekkel kicsörtetett a Nagyteremből.
Amennyiben Andromeda megnyitja a levelet, a pergamenen ezt a girbegurba, izgalomtól meg-megcsúszó üzenetet találja benne:



Szükség Szobája - Éjfél - Roxfort

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, ami évtizedek óta olyan kivételes képességű mágusokat adott a világnak, mint Lord Voldemort vagy Albus Dumbledore, kiapadhatatlan varázslatos titkokat rejt. Mindközül Olivernek a leginkább a Szükség Szobája tetszett, amiben szerinte megnyilvánult a kastély szeretete és bölcsessége. Csak akkor tárult fel a diákok előtt, amikor tényleg szükségük volt rá, és olyan formában, ami leginkább a segítségükre lehet a céljuk elérésében. Most pedig hatásos szemléltetésre, egy rémálom rekonstrukciójára volt szükség. Ehhez pedig kellett a Szükség Szobájának kreatív, zsigeri„szemlélete”.
Az izgalmas és biztonságos - nem lenne szerencsés, ha bárki megzavarná őket - találkozóhelyre Oliver a megjelölt időpont előtt szűk egy órával előbb megérkezett, igaz, a terem csak húsz perce nyerte el a végső alakját. Többször is el kellett sétálnia a feltűnően csupasz és magas kőfal előtt, mire egyáltalán kirajzolódott volna a míves kapu cikornyás ajtókilincse. És ahogyan előzetesen sejtette: korántsem olyan egyszerű elnyerni a Szükség Szobájának bizalmát. Tetejében ráadásul aggódott azért is, hogy idő előtt nyakon csípi egy folyosó-felügyelő.
Már nem is számolta, hogy hányadszor torpant meg a fal előtt, mire végre a kastély meghallgatta a könyörgését. Ökölbe szorított kezével – az ujjbegyei veszélyesen elfehéredtek – egyetlen kívánság járt a fejében: Meg akarom mutatni a rémálmomat.
A falon ismét kirajzolódott a gazdag motívumokkal faragott ajtó. Oliver egy gyors rántással belökte – a távolban mintha közeledő, szigorú cipőkopogásokat ásított volna az üres folyosó - és szembe találta magát azzal a helyszínnel, amit sosem akart viszont látni, viszont a szükség rákényszerítette, hogy újra visszalátogasson az egykor pompás, élettől csillogó varázslókúriába. Öröm az ürümben, hogy ezúttal nyugodtabb körülmények között vizsgálhatta meg a borzasztó eseményeket.
Maga a terem nyugtalanító félhomályban – a sarokban álló nagy, kaspó alakú gyertyatartók szolgáltak fényforrás gyanánt - elég érdekes szerkezetben jelenítette meg Oliver rémálmait: a szoba múzeumi tárlatokra jellemző tágas fülkékre lett felosztva, amiket magas üvegablakok választottak el egymástól. Az átlátszó kockákba vörös bársonyköteleken keresztül vezetett az út, amiket kikapcsolható aranypántokkal rögzítettek a fémtartókra. Felettük halvány füstgomolyaként lebegett az átalakított Sötét Jegy.
Oliver álmélkodva mustrálta a villa kényelmetlen, dohos pincéjét, ahol hosszú heteken át, jóformán étlen-szomjan szenvedett. Az egykoron bizonyára fényes és hivalkodó társalkodó szoba is pontosan olyan volt, amilyen a valóságban és az emlékeiben élt. Ekkor látta meg….
A tenyerét a hűvös üvegfalnak nyomta. A térde annyira remegett, hogy alig bírt talpon maradni. A szeme elé szökő égető könnyfátyolon keresztül elmosódva látta a szoba közepén fekvő, szakadt fehér ruhás boszorkányt… A Roxfort, ha csak pár óra erejéig is, de visszaadta az anyját…
Levette a tekintetét a jelenetről. Most vette csak észre a kirakat aljára fúrt arany táblácskát. Oliver a szájával némán formázta a szavakat: A Párbaj . Mellette pedig egy pár gombos vezérlőpanel pihent. Lejátszás mellett megállítani és visszapörgetni is lehetett az eseményeket. Félszegen elindította a „felvételt”. A lélegzete is elakadt a döbbenetes időutazástól. Visszatekerte a jelenetet, majd a szoba közepén álló kasmír fotelek egyikéhez sétált. Leült, és az előtte heverő borostyán sárga dohányzóasztalra meredt, amin három-négy üveg vajsör pihent. A gyöngyöző palackok mellé fektette a bőrkötéses rajzfüzetét. Egy időben terápiás célok miatt - és emlékezet frissítésképp – fantomskicceket készített édesanyja gyilkosairól. Nem tökéletesek, nem művésziek, de a jellegzetes, markáns vonások legalább felismerhetőek.
A karajit a mellkasa előtt összefonta és feszült, várakozó tekintettel meredt az ajtóra, abban a reményben, hogy Andromeda elfogadja a meghívását…

Igazságtalanul szép reggelre virradt. A pincében ezt ugyan még nem érzékelte, ahogy álomtól morzsás szemmel húzkodta magára reflexesen az egyenruhájának darabjait, míg kormos hajvégei még meg sem száradtak igazán a reggeli tisztálkodás után. A hajánál ugyan nem lehettek sötétebbek a szeme alatti karikák, de nem aludt túl jól az éjszakai vihar alatt. Általában megnyugtatónak találta a pincehelyiségben töltött éjszakákat, ahol csak távolról hallani a szelet, a dörgést, a villámlásnak fénye nincs, ma éjszaka mégis javarészt álomból ki és bebillenve, álom és ébrenlét határán imbolygott, mint hajó a viharos tengeren. Amire napközben igyekezett sokat nem gondolni, azon álmatlan éjszakákon gyakran merengett – a nővérét látta maga előtt. Az apját látta maga előtt. Maga előtt látta a bűneiket, a tetteket, melyeket nem akarta, hogy elkövessenek, de tőle függetlenül megtették. Bella kezeihez a képzeletében nem csak képletesen tapadt vér, de ismerős, hosszú ujjairól lassan csordogált a sűrű folyadék, cseppenként hullott otthonuk halljának fehér márványára, kínzó lassúsággal nőtt a kis, vörös pocsolyából tenger, amibe szépen lassan egytől egyig belefulladnak majd…
Valami hasonlóan derűs képre neszelt reggel, melybe illetlenült tört be szintén ébredező szobatársainak fojtott, reggeli beszélgetése. Mire azonban észbekapott, a reggeli rutin már magával sodorta. Felöltözve fonta hosszú copfba a fürtjeit, mielőtt táskáját a vállára vetve elindult volna a többiekkel egyetemben, és mire felértek a Nagy Terembe, az éjszakai viharnak nem volt nyoma sem az égen, sem a szívében, csak a kialvatlanságtól szemernyit üveges tekintetében tükröződött az árnyék, ami gyakran ott rejtőzött a dolgoktól, melyeket sosem mondana ki hangosan.

Kettévágott egy almát, kiskanállal piszkálgatta ki a gyümölcs kérges közepét, miközben csak felületesen hallgatta a körülötte helyet foglaló lánykoszorú beszélgetését. Épp csak annyira, hogy megfelelő helyeken eresszen meg egy üres mosolyt, halk, gunyoros nevetést, közbeszúrjon egy igent, nemet, hümmentést, és ne keltsen gyanút, vajon mennyire érdekli (vagy mennyire nem érdekli) a beszédtéma. Pedig valóban nem különösebben érdekelte. De remek volt abban, hogy érdeklődést színleljen bármi iránt, abban, hogy ne keltsen feltűnést még akkor sem, amikor voltaképpen a jelenlevők által képviselt minden elmélettel és eszmével nem értett egyet. Ahogy Bellatrix volt a vad, a féktelen, a rangidős köztük, ahogy Narcissa volt a finom, a légies, a legkisebb, úgy ő valami arany középút volt mindig is, melynek inkább a hiánya, semmint a jelenléte tudott igazán feltűnő lenni. Pont olyan volt az iskolában is, mint otthon – csendes, és békés, figyelmes, kedves, de egy kicsit rejtélyes, és határozott, ha meg akart lepni másokat.
Beleharapott az almába, a tekintete összevillant egy pillanatra Oliver Moore-éval. Néha nehéz volt a fiúra néznie. Mint mindenki, aki egy kicsit is érdeklődött bármiféle aktuális történés irányába – ő maga pedig bolondnak tartott mindenkit, aki nem érzett így –, természetesen ő is tisztában volt a fiú történetével. A legtöbb média lehozta a sztorit, még azok a szégyenteljes, szenzáció-hajhász rádióadások is, melyeket a jó ízlés szerinte nehezen tűrt. Néha épp ezért pedig fájt ránéznie. A mai napig nem fért a fejébe, ilyesmi hogy történhet meg bárkivel csak úgy, pláne olyasvalakivel, aki mellett az eddigi tanévek során valószínűleg már több százszor elsétált, akit több százszor látott, aki legalább olyan ártalmatlan és ártatlan diák, mint a legtöbben az iskola falai között, és az egésztől egyszerűen csak felfordult a gyomra, és elfogta azok bűntudata, akik valamiért szeretik magukra venni a családjuk bűneit… pedig nem tartotta magát igazán bűnösnek. Ha csak nem voltak bűnösök a kastély falai között mind, akik nem álltak fel, és ezzel nem álltak ki, akik nem tettek semmit, hogy megakadályozzak az eszme térnyerését, mely annyi embert bolondított magába, akik nem mondtak nemet az erőszakra, akik csak ültek, és bűntudattal forgolódtak az ágyban.
Mint ő.
Pont, mint ő…

Hamar elkapta róla a pillantását most is – nem mintha egyébként ne fordult volna elő, hogy időt töltöttek volna egymással, az a vicces nap a Szükség Szobájában valaminek a kezdete volt, valami jónak, és ösztönösnek, valahol Andromeda számára mégis olyasmiből fakadt, amiből talán nála okosabban nem akarnának felépíteni egy barátságot. Így nem látta, hogy a fiú felé indul, csak akkor fedezte fel közeledtét, amikor az már a körülötte ülőknek is feltűnt, és általános zsivajt keltett. Kiből izgalmat, kiből lenézést, kiből egyenest rosszindulatot vált ki, ha egy nem aranyvérű griffendéles közelít már a reggeli során a Mardekár asztalához, benne azonban inkább értetlenség maradt, ahogy a fiú eltökélten felé tűnt tartani - Hé – egyértelműen azokra kiáltott, akik a fiú útját akarták állni, egy értetlen hátravetett pillantás pedig elég volt ahhoz, hogy Oliver átcsusszanhasson a két izomagyú között, akikre Andromeda vetett még egy rideg pillantást, mielőtt a griffendélesre fókuszálhatott volna. Igyekezett nem engedni, hogy értetlensége, mely adott körülmények között jogosnak érződött ne üljön ki az arcára, amikor elvette a levelet Olivertől. Esélytelennek tartotta, hogy az valóban a házvezető tanárától jött volna, ugyan miért üzenne Slughorn még a reggeli alatt egy griffendélessel?, de persze ennek nem adott hangot. Kimérten biccentett a fiúnak egy „kösz” kíséretében, majd szótlanul süllyesztette a levelet a táskájába.
Nem volt szüksége maga körül tolakodó, kíváncsi tekintetekre, amikor végül elolvassa azt, így hát a reggeli során valami bizarr titokként égette a zsebét a pergamendarabka, de kibírta, hogy ne olvassa el az asztalnál, csak akkor, amikor a reggelije végeztével távozott a teremből, és még útba ejtett egy mellékhelyiséget, mielőtt az első órájára indult volna; s a fülke rejtekében hajtogatta ki a kurta üzenetet. Összeráncolt szemöldökkel nyugtázta azt, értetlensége ezúttal szemernyi kíváncsisággal társult, ám annak ellenére, hogy fogalma sem volt, mi ez, vagy miért, biztos volt benne, hogy ma elintézi, hogy éjszakai járőrös legyen a prefektusok között, és útba fogja ejteni a Szükség Szobáját…

Többször kellett elsétálnia a rejtélyes szoba feltételezett bejáratának folyosó-részén, mint szeretett volna. Persze ha bárki arra járt volna, prefektusi címe jogán bizonyára könnyedén kibeszélte volna magát egy esetleges büntetésből, de aki ismerte ezt a folyosószakaszt, az bizonyára tudta azt is, mi rejtőzik itt. Sem Moore-t nem volt kedve elárulni, sem azt, miért ne akaródzna neki ilyesmit elkövetni. Csak arra tudott gondolni, hogy Oliver már odabenn van, és ezért makacskodik ennyit a szoba. Mert ha be akar jutni hozzá, akkor nem elég, ha csak a szobába akar bejutni, szükséget, égető szükséget kellene éreznie arra, hogy megtalálja a fiút. De hát voltaképpen maga sem tudta eldönteni, ez mennyire volt csupán udvarias gesztus - már az, hogy el akart jönni a találkozóra, és mennyire volt ténylegesen szüksége rá… már nem is követte igazán saját gondolatai rendetlen és rendszertelen folyását, amikor az ajtó végül halk recsegéssel kirajzolódott a falon, ő maga pedig a legfurcsább helyszínre toppant be, amit valaha látott az ajtó túloldalán. Mintha kaotikusan összerendezett helyiségek sorakoztak volna egymás mellett, összefüggéstelenül követve egymást, valahogy mégis koherensnek tűnően. Mindenesetre az egész nagyon nem illett az iskolába, és egy kicsit kirázta tőle a hideg.
- Oliver…? – szólította nevén a fiút azonnal, hogy becsukta maga mögött az ajtót, és a derengő sötétben jobb híján a fény felé indult el, mely jó ötletnek bizonyult, végül hamar megpillantotta a fiút egy vörös fotelbe süppedve. Több kérdés is ajkaira akart tolulni, de nem tudott választani köztük. A kimondatlan kérdések, valahogy úgy, mint reggel az álmatlanság csak sejthetően csücsültek a tekintetében, zavart kézmozdulattal mutatott körbe, mint aki semmit sem ért… és ez többnyire így is volt.