Van vajon aranyabb aranyvér annál, mint ami a Black család ereiben folyik? Vannak vajon orrok, melyeket magasabban lehet hordani? Léteznek talán eszmék, melyek képesek hajlani, nem csak törnek? Léteznek szülők, akik kevesebb eredeti gondolatot engedélyeznének a gyermekeiknek? Létezik család, melynek aranyozott ökle kevésbé szorít...?

Ha létezik is, Andromeda Black nem tud róla, és nem ismer ilyet.

Toujours pur. Örökké tiszta.
Csak azt nem értette soha, miért jobb a tiszta vér, mint a tiszta lelkiismeret... és az első kételkedő gondolatot ezernyi követte. Az első áruló lépéseket több ezer követte. A családi eszmék megcsúfolását... egyszer minden bizonnyal törés fogja követni.

Az a fajta ember volt, akit lenyűgözött az idő múlása. Egyszerre gyönyörködtette, szomorította, és gondolkodtatta el. Kezébe vett egy régi fényképet, egy matricákkal teleragasztott füzetet, egy különösen régi könyvet, divatját vesztett használati tárgyat, és különös erősséggel rohanta meg az érzés, hogy mennyi, de mennyi idő lepergett már a világ idejének homokórájában, és ő maga éppenséggel még egy teljes homokszemet sem igazán tesz ki benne valójában.

Vigasztalónak találta, hogy száz, kétszáz, netalán háromszáz év múlva már nem lesz igazi súlya a döntéseinek. Csak egy név lesz, felvésve egy sírkőre, talán egy családfára, ha nem égetik ki onnan a nevét. Nem emlékeznek majd az arcára, nem emlékeznek a győzelmeire, de az árulásaira sem. Valaki majd megtalálja egyszer az ő kamaszkori naplóját is, és nem fog számára más létezni, mint a maga igazsága. Romantikus hősnőnek képzeli majd, vagy elkényeztetett kislánynak – akárhogy is, fogalma sem lesz róla, ki volt Andromeda Black. És ez így van jól.

Szeretett fiókokban, szekrényekben, gardróbokban, kamrákban kutakodni. Rendrakás címszaván turkált rég elfeledett holmik garmadájában, és titokban örült, hogy ő lehet az, aki ismét figyelemmel halmozza el a valójában lélektelen dolgokat. De neki soha semmi sem tűnt lélektelennek. A megporosodott porcelánkészlet azt sugallta, hogy igazi karakterek szopogatták a csészékből a délutáni teát. A megsárgult papírlapokat csodálatosan finom lelkek olvasgatták a teraszon verőfényes tavaszi délutánokon. Gyermekjátékok hangos kacajt csaltak a család legkisebb tagjainak torkába, a meggörbült kerekek igazi, eszeveszett móka eredményei már elfeledett vasárnap délutánokról. Minden régi ruhát egy igazi, finom úrinő hordott, de legalábbis egy igazi, nagyvárosi dáma! Ha magára öltötte a molyrágta pörgős szoknyát, mintha ő is visszarepült volna az időben. Törött tollak, és ceruzák, megkezdett levelek, üresen maradt, dohos illatú papírok, meggyűrődött ruhadarabok, elhagyott gombok, fél pár fülbevalók… édes borzongással töltötte el minden, aminek bár története sokszor ismeretlen volt előtte, mégis megannyi izgalmas tévképzetnek hagyott teret, a történelem ismeretlensége, az idő múlása pedig csak sóhajokkal hagyta kommunikálni, tétova mosolyokkal, egy-egy születésében elmorzsolt könnycseppel, amiért ember képes soha nem volt arra, hogy igazi mesterévé válhasson az időnek.

Gyerekkora óta könnyebbnek tartotta a családját olyan színben feltüntetni, amilyenben ő szerette. Talán soha, senki nem lesz képes megfejteni dac, büszkeség, öntörvényűség, vagy lázadás okozta, de ideje korán rájött, hogy a családja gondolkodásmódja a legtöbb dologban őszinte viszolygást vált ki belőle. Ezért szerette a múlt felé fordítani a tekintetét. Csendes mániákussággal keresett magához hasonlókat a messze visszanyúló családfán, jobb, erősebb példaképeket kutatott, mint amit a jelen nyújthat neki, felmenőket akart találni, akik segítenének neki utat mutatni, utat, amely alapján meghozhatja a döntést, amelyet más nem képes meghozni helyette. Soha nem talált ilyesmit. De azért feladni sem akarta. Bohókásnak álcázta apró kihágásait, szeszélynek az ellenszegülést, mintha mindez egy olyan lány játéka lenne, aki túl sokat engedhet meg magának a családi örökség jogán…

És szeretett újra és újra visszamenni a dolgokért, amiket talált. Hagyta magát elfelejteni, hol találta a piros szoknyát, a zsírkrétát, az újságokból kivágott képeket, a leveket, könyveket, csészéket, és kanalakat. Elfelejtette az illatukat, a tapintásukat, a meséjüket, csak hogy újra, és újra rájuk találhasson megint. Fiókokban, szekrényekben, gardróbokban, kamrákban. Az idő szétgurult homokszemcséinek szétfútt darabkáira. Mert valahogy mindig jobban csábította a régmúlt, mint a jelen. Kíváncsibb volt az elmúlásra, mint a jövőre. Vágyta látni az igazi istenek születését, ahelyett, hogy a jelen csonkjain magukat hizlaló új urak lába elé vesse magát...

Visszamerengett a családi múltra, és hallgatott. Hallgatott, amíg ellenérzésein rágódott, hallgatott, míg az esélyeit latolgatta, hallgatott, amikor túl erősen érezte a konok szeretetet, ami a testvéreihez láncolta, hallgatott, amikor felfedezte, hogy a fekete falakon túl egy egészen más világ bújik meg.
Hallgatott, mert ugyan már döntött, de rettegett. Rettegett az új világtól, és rettegett bízni az ismeretlenben. De egy Black nem retteg, nem igaz? Csak ki kell tűznie a napot. A napot, amikor ugrik. És biztonsági hálót nem talált a megannyi családi kincs között…