These four lonely walls have changed the way i feel.
Mit is mondhatnék a csodálatos Dolohov klánról, amit eddig még nem tudtál? Mostanra már a köztudatba ivódott a történelmünk amely, se nem bátorságról sem pedig hősiességről nem regél. Önző, rideg és kegyetlen a Dolohov név mögött rejlő család. 1852-ben érkezett Nagyapám a családjával együtt, s rögtön megvásárolt egy hatalmas birtokot ahol megépült a Dolohov kastély, a maga hideg és kellemetlen jellegével. 126 éve telepedett le az angol földre a családom, s ez idő alatt elterjedt a "jó" hírünk az ország minden zugába.
A hagyományőrzés fontos a Dolohovok számára, pont úgy ahogy az aranyvérvonal megtartása is. Érdekházasságok, megrendezett életek és a Halálfaló hívatás gyakorlása mindenki számára fő szempont. A fiúkból zsarnokokat, a lányokból pedig szolgalelkű feleségeket nevelnek. Ez már a kezdetektől így volt, s soha meg nem fog változni.
Dolohov vagyok. Tudod jól, hogy milyen a vérem. Csak nézz rám, s máris mindent tisztán láthatsz! Önző, rideg teremtés bújik meg a tökéletes arc mögött. Nem vagyok befolyásolható! Mindenkinél előbbre helyezem a saját kényelmemet, nem hátrálok vissza senki kedvéért sem. Gyűlölöm ha bárki megmondja hogy mit tegyek, ha szabályok hada sorakozik föl előttem. Nincs bennem könyörület a másik iránt, nem engedhetem meg magamnak ezt a fajta kényelmet. A szívemet falakkal vettem körül, sőt, bezártam egy páncélszekrénybe és millió lakattal zártam le. Ha bárki megpróbálkozik kicsikarni belőlem egy cseppnyi szeretetet, holtan végzi. Ha úgy tetszik, én vagyok a jégkirálynő a jéghegy tetején! Egyedül saját magamhoz vagyok hűséges, nem tartozom semelyik oldalhoz sem. Ne akarj megismerni, ne akarj közel kerülni hozzám, mérgező vagyok!
Felszisszentem amikor éles fájdalom hasított az oldalamba. Ez a szerencsétlen megszúrt!
- Neudachnik! - kiáltottam fel anyanyelvemen. - Még egy ilyen és elintézem hogy egész Angliában ne kapj munkát! - ripakodtam rá a szobalányra aki reszkető kézzel igyekezett beleszúrni a tűt a ruhámba.
- Ne haragudjon Miss. Dolohov. Többé nem fordul elő. - mentegetőzött vinnyogó hangján, majd nagyot nyelve igyekezett újra a ruhámra koncentrálni.
A szobámban álltam, éppen a jövőheti partyra készült ruhámon végezték az utolsó simításokat. Gyönyörű, bársonyos anyaga volt, rásimult tökéletes alakomra, lágy esése kiemelte formás domborulataimat.
Úgy néztem ki akár egy fekete özvegy. Pontosan illet az alkalomhoz.
Nem ismerek könyörületet, hiszen Ő sem ismert!A szobalány végzett a ruha szűkítésével, s miután segített levetkőznöm, magamra hagyott.
A lakosztályom hatalmas volt, rideg falai fölém magasodtak, akár egy börtön. Én voltam a madárka a kalitkában, a vipera akit belegyömöszöltek egy sötét zsákba.
Szabad akartam lenni! A baldachinnal körülölelt ágyamra ültem, majd hanyatt dőltem rajta. Szőke hajam szétterpeszkedett a puha paplanon, hófehér bőröm kontrasztban állt az ágynemű sötétbarna színével. Viharos kék szemeimet lehunytam, s hagytam hogy az emlékek magukkal ragadjanak.
"1973.07.11.
Nemrég töltöttem be a tizenkettedik születésnapomat. Úgy éreztem ez már egy tényleg érett kor, büszke voltam arra, hogy én magam rendezhettem meg a születésnapi partymat, persze anyám szigorú felügyelete mellett.
Most, hogy már ilyen érett korba léptem, úgy éreztem Antonin segítsége és támogatása nélkül is lemerészkedem az alagsorba. A Dolohov kastély pincerendszere tekervényes volt és ijesztő, kínzókamrák és börtöncellák sorakoztak egymás után, a sötétben rágcsálók neszezése és nehéz láncok tompa csörgése vert visszhangot.
Apám birodalma ez az alagsor, itt rendezi mindig a gyűléseit, a Halálfaló barátaival együtt, akiktől egytől-egyig kiráz a hideg.
Halkan lopakodtam lefelé a csúszós kőlépcsőn, pálcám fénye mutatott utat az egyébként korom sötétben. Egyedül sokkal félelmetesebb ez a hely, most még Regulus sem volt itt, pedig általában az egész nyarat nálunk töltötte. Ő és a bátyám voltak az egyetlen barátaim, ezen a barátságtalan vidéken. Most azonban mind ketten távol voltak, én pedig egymagam maradtam. Be akartam bizonyítani nekik, hogy nélkülük is tökéletesen elboldogulok, hiszen már nagylány vagyok!
Miután lemásztam a hosszú lépcsősoron, szűk alagútba értem amely egyenesen a kastély gyomrába vezetett. Könnyen mozogtam a sötétben, ezt az utat már számtalanszor megtettem a bátyámmal együtt. Csukott szemmel is boldogultam volna. Cellák sora mellett haladtam el, patkányok szaladtak el a lábaim között és enyhe rothadás szag terjengett a levegőben. Megtorpantam amikor egy újabb járat mellé értem, ez ismeretlen alagút volt számomra, de mindenképpen új élményeket akartam szerezni, amivel később majd eldicsekedhetek Regulusnak és Antoninnak. Befordultam a a járatba és elindultam a kacskaringós alagúton keresztül. Egy idő után kiszélesedett a folyosó, s pislákoló fáklyák kezdték el felváltani a rideg sötétséget.
Lelassítottam lépteimet, igyekeztem nesztelenül osonni, nem akartam lebukni hogy odalent vagyok. A folyosó végén fekete ruhás alak tűnt fel, rögtön félrehúzódtam egy beugróba, reméltem hogy bele tudok olvadni a falba. Pálcám fénye kialudt, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy az illető elmenjen mellettem. Máris rossz ötletnek tűnt a kis magán akcióm, fent kellett volna maradnom a szobám biztonságot nyújtó falai között.
A léptek zaja felerősödött, ahogy az alak közeledett, majd egyszeriben egy pisszenést sem lehetett hallani. Ezek szerint már el is ment, vagy lekanyarodott egy másik járatba? Úgy éreztem hogy hatalmas kő esett le a szívemről, s már éppen előbújtam volna rejtekhelyemről, amikor az alak hirtelen elém lépett. Magas volt, sokkal magasabb nálam, széles válla eltakarta a fáklyák enyhe fényét előlem.
Amint az arcába néztem, felfedeztem apám egyik jó ismerősét benne.
Cormicus Fadale. Ő volt az egyik legfélelmetesebb alak akit valaha is ismertem.
- Mit keresel itt? - kérdezte közel hajolva hozzám, leheletének halálszaga volt.
Úgy éreztem magam mit egy sarokba szorított kisegér, aki tudja hogy már nincs számára remény.
- Semmit, csak barangolok. - feleltem halkan, igyekeztem nem figyelni felfordulófélben levő gyomromra.
Cormicus még közelebb hajolt hozzám, egyenesen a hajamba temette arcát és mélyet szippantott. A torkomat a sírás szorongatta, de nem engedtem a kísértésnek, így összeszorított ajkakkal tűrtem, hogy kezét a vállamra fektesse.
- Nem szabadott volna ide lejönnöd. Egy ifjú hölgyre, idelent sok veszély leselkedik.. - ezt már közvetlenül a fülembe suttogta.
- Kérem.. Szeretnék elmenni. - suttogtam, s már nem tudtam parancsolni magamnak eleredtek a könnyeim.
Hatalmas ujjaival letörölte a könnyeimet, majd apró puszikat adott az arcomra.
- Csitt, csitt. Csak játszunk egyet.... - felelte vágytól túlfűtött hangon."
Kipattantak a szemeim ahogy az emlék a fájdalmas részhez közeledett. Nem akartam rá gondolni, nem akartam az a sebezhető kislány lenni.
Bosszúra szomjaztam. Felültem az ágyban, s ujjaimmal végigszántottam bevörösödött hajamban.
Metamorfmágia. Pont ez kell nekem! Cormicus Fadale, tíz nap múlva halott lesz. A saját felesége fogja kivégezni, a felesége akit álarcként használok majd. Könyörögni fog azért hogy megöljem, de olyan lassan fog elmenni, amilyen lassan a méreg tépi cafatokra testét.
Én pedig élvezni fogom minden egyes pillanatát.
Kezdőlap
(Remélem) 
