Adrian Lane Ridley Nott

"Látsz egy ajtót és be akarsz lépni rajta, hogy magad mögött hagyd. Megteszed, de visszavisz ahhoz a perchez, és megint meglátod az ajtót, és tudod, hogy úgysem fog sikerülni, de bízol benne. Így hát megint belépsz rajta, és minden alkalommal visszatérsz ahhoz a szörnyű perchez. És folyton újraéled, így inkább nem nyitod ki többet az ajtót. És tétlenül vársz. De biztosíthatlak: az egyik ajtó kivezet, barátom."

Adrian


14


Aranyvér


Inkább a családjához, de két oldal között őrlődik. Barbárnak gondolja az elveket, mégsem akar csalódást okozni.


Animágus


Mardekár


Dylan Sprayberry


Canon

A családom régimódi, büszke, nyakas aranyvérű felmenőkkel rendelkező család. Sosem voltak a félvérekkel, sárvérűekkel házasodás hívei, a vér tisztaságát mind a mai napig sikerült megtartaniuk. Már kezdetektől fogva ahogy sötét eszmék ütötték fel a fejüket, a család nagy szeretettel melengetett a keblén. Kedvező volt csatlakozni Voldemorthoz. Apám az egész család nevében hűséget fogadott neki. Nem volt kérdéses, hogy ragaszkodunk az eszméinkkel annyira rokon
cselekedetekhez. A családból nem volt kérdés, hogy ezt fogják követni.
Én még fiatalnak érzem magam az elhatározáshoz, olyan elveket vallani amiktől inkább a hátam borsódzik, mint dicsekedjek velük. Nem is az elveink miatt, hisz ha tehetek róla ha nem, belém is alaposan gyökeret ütött a "vérmánia". Ellenben apám kegyetlenkedéseivel, amiket a szemem láttára vitt véghez alig kilenc éves koromban, már kevésbé. Komoly lelki traumát okozott akkor, amiért azt hitte, hogy készen állok én is az útra lépni. Túl fiatal voltam még, túl fiatal...

Elsődlegesen amit meg lehet róla tudni, hogy szárazon megmondja a véleményét, akár bántó, akár pont az ellenkezője, nem kertel. Már ha szóba elegyednek vele, mert nem pont egy ismerkedős típus. Amolyan kis magának való, egy igazi csodabogár. Nem egy társasági személy, de annál nagyobb ésszel áldotta meg az élet. Bárhol is tanult, bármilyen zűr jött az életében, mindig a maximumot hozta ki magából. A tanároknak sosem volt egy rossz szavuk sem rá. Rengeteg szabadidejét ő barátkozás helyett tanulással tölti. De nem csak azzal, ami kötelező, rengeteg más téma is érdekli. Szeret kviddicsezni, kiváltképp tesztelgeti a határait, meddig tud elbírni, mennyi telik tőle. Kikapcsolódásképpen félre szokott vonulni , szenvedélye az íjászat. Nemesi sportnak gondolja és ekképp is kezeli.
Az apja által okozott sokk komolyabbá érlelte. Ő már nem áll meg gyermeteg dolgok mellett vitázni.  Nem az a fajta, akit bárki bárhol mosolyogni látna. A vidámság minimálisan van jelen az életében, csak akkor érzi magát boldognak, ha valamelyik testvérével kapcsolódhat ki. De mostanság már ennyi nem elég. Érzi, hogy változtatnia kéne, de nehéz. Érzi, hogy az élet előtte áll és ki kellene használnia, de a kövek, amik a lelkét megbéklyózzák, túl nehezek. Nem mutatja ki sebezhetőségét, nem ad okot arra, hogy gyengének lássák. Nem sír már mások előtt. A családjában történtek, a tudat, hogy a szülei Voldemort mellett állnak és mindezek felett a feléjük való megfelelési kényszer, amit beleneveltek... zavarodottá tették, visszahúzódóvá, lemondóvá és behódolóvá feléjük. Sokszor hiszi azt, hogy helyes a cselekedet, sokszor pedig undorodik szinte még magától   is.
Vannak helyzetek, amikor tanácstalanná válik, kiborítják nyugalmából és zavarában azt sem tudja mit tegyen. Mivel nem egy társasági személy, így egy váratlan helyzet kétféle reakciót vált ki belőle. Vagy érzéketlenné válik, vagy egyszerűen csak zavarba jön. Ilyenkor igazán megszólalni sem tud, hirtelen kiveri a víz, hadar és motyog.
Mindezek mellett egy udvarias, segítőkész fiúról van szó, aki nem zárkózik el attól, hogy ismeretek hiányával küszködő társainak ne segítsen házit írni. De egy szót sem fog magáról mondani, sem az életéről, sem a családjáról. A legtöbben ezért már feladták pár hónap alatt a próbálkozást, hogy barátkozzanak vele. Ő egyszerűen úgy hiszi, hogy ha valaki beszélni akar vele, úgyis keresni fogja...

 Adrian egy friss, hideg hajnalon született a Nott család legkisebb gyermekeként. A család felmenői között messzire visszavezetve aranyvérű varázslók vannak, így Adrian is aranyvérűként született meg.
Sosem lehet megmondani igazán, hogy egy újszülött érkezése mikor a legaktuálisabb. Mikor minden adott? Mikor háború van? Mikor béke és szeretet? Nem... Ha örülnek az érkezésében és képesek neki a szeretetet megadni. A szülei már egy hatalmas szerveződés közepette voltak, amikor ő megérkezett.  Édesanyja kénytelen volt otthon maradni, csalódottságát pedig némiképp rá zúdította. Ennek ellenére Adrian mosolygós, nyugodt, jó alvó baba volt, hogy anyja hangulata gyakran ragadt rá. Olykor sírt, hisz érzékelte a feszültséget. Annak mégis sokat köszönhetett, hogy amint jobban tudatára ébredt és megtanult járni, mindenben a testvérei után ment.
Első igazán komoly traumáját alig kilenc évesen élte át, amikor az apja valami nagyszerűt szeretett volna neki mutatni. Örvendezett a fiú is, hisz ki ne vágyna arra, hogy a szülei valami nagyszerűbe avassák be? Valami olyanba, amire az apja azt mondja családi örökség? A hátsó kis fészer felé vették az útjukat, ahonnét az úrfi sokáig ki volt tiltva. Lugas nőtte be, zöldellő, mit sem sejtetve mindarról, ami fogadja. Egy megkötözött, lefogyott, meggyötört arcú mugli feküdt a padlón, alig öntudatra ébredve. Tekintetében rettegés, ahogy a férfit megpillantotta. Adrian tartott tőle, volt valami azokban a rettegéstől ragyogó tekintetekben, amitől felállt a hátán a szőr is. Rémülete pedig akkor vált valósággá a fiú számára, amikor az apja előtte kezdte meg a nő kínzását. Nem akarta, önkéntelenül is a fülére tapasztotta a kezeit, behunyta a szemeit és toporzékolni kezdett. "Hagyd abba, hagyd abba!" De nem volt menekvés.  Apja kényszerítette, hogy kinyissa a szemét, különben elmondja rá a világ összes átkát. A fiú önkívületi sokkban pedig csak automatikusan cselekedett, mint ha nem is a saját mozdulatai lettek volna azok. Mintha csak kívülről látta volna az egészet, mint ha csak egy történetként létezne a fejében... de beleivódott.
Nem erőltette soha senki többé ezt a borzalmat még egyszer. De az apja attól a pillanattól megmondta neki, rajta tartja a szemét. Adrian ezek után örült, hogy a Mardekárba került és hogy távol lehet attól a fészertől. Szinte félt az után az eset után arra menni. Rettegése elmúlt, a lelke nem háborgott. Nyugodt időszaknak nézett elébe és szinte minden tudást csak úgy szomjazott. A könyvekbe menekült, az íjászatba, később pedig a kviddics lett az újabb szenvedélye.
Míg aztán bekövetkezett, amitől tartott. Tudta, hogy eljönnek. Tudta, hogy a halálfalók készülnek egy támadásra. De tartotta a száját, jó fiú volt. Mégis amikor kitört körülötte a tébolyda, felelevenedtek előtte a rémképek. Sokáig megmozdulni sem tudott. Tehetetlennek érezte magát a sok sikoly, kiáltás, a rettegő emberek láttán. Egy hang rántotta vissza a jelenébe. Liana... Liana bajban volt és ezt már nem hagyhatta annyiban. A lánynak nem eshetett bántódása, még akkor sem, ha ezzel minden ellen ment. Nem támadott senkire, csak szó nélkül vállon ragadta a lányt, karját a nyakába akasztotta, hogy segítő támaszt nyújthasson neki. Csúnyának tűnt a seb, vérzett rendesen. De ő nem tudta, hogy mit is tehetne. Csak azt, hogy merre biztonságos. Tudott egy utat, egy titkos folyosót, amivel talán időben a gyengélkedőre viheti a lányt. De a zajok elcsitulásáig biztonságosabb volt ott várni. Így, hogy a távolból szűrődtek be a kiáltások, robbanások, vagy épp valami feldőlt... Adriannel forgott a világ ott a sötétben, kénytelen volt a falnak támaszkodni, majd leülni a lánnyal.
- Tépd le a ruhád, el kell szorítani. - mormogta kissé kábán, nem is igazán válaszolva a lány kérdésére. Arra most képtelen volt, csak arra figyelt, hogy megpróbálja bekötözni a sebet a pálca fényénél. Ahogy forgott vele a világ,
egy valami megfogalmazódott benne: meg kell szabadulnia a félelmeitől.