SWEET DREAMS

Kényelmesen elnyúlva játszik a pálcájával - már azzal, amelyikkel társaságban is lehet, legfeljebb hülyének néznek érte.
Fél kézzel magához öleli az elmúlt éjszakai társát, és gyengédnek mondható csókot lehel a nyakára, végigfuttatja rajta a nyelvét, olyan kellemesen hideg még mindig, gyöngyözik rajta a pára, és mikor tüsszent egyet, a fehér por is.
Hát azt is lenyalja..
Thorfinn bizonyára nemsokára hazaér, és itt találja majd őt a szalon nem fekvésre tervezett kanapéján, és sajnos van rá egy erős megérzése, hogy nem az új csizmáját fogja először megdicsérni, hanem mondjuk meg fogja kérdezni, hogy jutott be és mit szeretne? Akkor nagyon értelmetlen és hosszas beszélgetést kellene folytatniuk a magánszféráról meg az ő máshogy értelmezett intimitásáról, mintha nem láttak volna egymásból mindent, és Rabastan nem rajong ezért a lehetőségért, mert akkor hol marad a nagyszabású beszés, amire ott volt az éjszaka, az észérvei, és hol az ezt követő bajtársias ölelkezés?
Elkínzottan felsóhajt, azzal a bizonyos hanggal, amelyet arra tartogat, mikor férfias megjegyzéseknek kellene következnie a halálról, elvégzendő munkáról, lehetőleg vasvilla tekintet mellé, jéggel behűtve, fájdalmas hegedűszólóval a háttérben - felhúzza az egyik lábát, átfekteti a másikon, és inkább újabb csókot vált az eddig dajkált partnerrel. Nem kell ezt úgy elsietni...!
...hogy aztán minden infarktus kurva segglyuka közepette öntse magát nyakon Sztolicsnajával, mikor Thorfinn tényleg megjelenik, de olyan kurva hirtelen, hogy az ő kicseszett idegeinek nem is szabadna felfognia. Még valahogy az is színpadias, ahogy felül, és elvigyorodik - kit érdekel az inge meg a kilocsolt alkohol, mindkettőből van másik. Még az életéből is van másik, ha meg elherdálná, hát annyi baj legyen..
- HÖLGYEIM ÉS URAIM: THORFINN ROWLE ÉS AZ Ő SÉTAPÁLCÁJA, AMIVEL REMÉLEM NEM AKAR ANÁLISAN ABUZÁLNI, AMIÉRT KIÖNTÖTTEM A DRÁGA PIÁT! - áll fel, és az agya egy szomorú kis szeglete elsiratja, hogy nem a csizmái lettek a főszereplők, de a műsornak folytatódnia kell. Magához öleli a barátját, mintha nem két hete látták volna egymást, hanem most tért volna vissza frontról. - Tudom, kérdések, racionalitás, anyám fasza, de örülök neki, hogy látlak. Nagy híreim vannak: minden kérdés, racionalitás és anyám fasza ellenére csatlakozom a kis projektedhez. Mentsük meg leendő gyermekeid anyját - a részletekről később, most legyen elég annyi, hogy nem hagyom, hogy egyedül rohanj a faszerdőbe, édesem.

Mehetett volna jobban, mehetett volna rosszabbul: nem tudom, hogy mire számítottam pontosan akkor, amikor a Minisztériumba mentem. Jobban ment, mintha egy mugli keresné sárvérű gyermekét a Nagyúr valamelyik szolgáján, de persze nem úgy, ahogyan az ment volna, ha valóban tisztességesen, a bürokrácia szabályait követve működik a Minisztérium.
Ledobom a törött sétapálcát magam elé, miután átlépem az acélkaput, ami magától kinyílik nekem. Varon elém rohan, felkapja a törött fadarab két oldalát, amit talán már akkor sem vennék a kezembe, ha lesántulnék: rossz emlék az első napról, amikor megpróbáltam felnőtt lenni. Rossz emlék az első alkalomról, amikor harcolnom kellett volna egy nőért, akiért felelős vagyok, aki fontos nekem, akihez vonzódok. Akit szeretsz. Lehunyom a szemem, megrázom a fejem, és az ujjam az orrnyergemre szorítom. Most jól esne egy kávé.
Megtorpanok, ahogy Varon megemlíti, hogy idegen van a házban- a rövid leírásból rá is jövök, hogy ki lehet az. Azt hittem, hogy ez egy csendes, magányos este lesz, és bizonyos szempontból szerencsém van: Nils most valami barátjával ment Skóciába táborozni, Signur pedig egy barátjánál vagy barátnőjénél tölti az időt- talán az unokatestvéreimnél van, nehéz követni a napirendjét. Nem fognak megzavarni, bármit is akar Rabastan.
Hosszú léptekkel indulok meg a kúria főajtaja felé, miközben végiggondolom a lehetőségeket: a legegyszerűbb eset, hogy annyi év után, amit egy szobában töltöttünk, ijesztőnek találja, hogy nem leszünk többet egy fedél alatt. Ami engem illet, szintén megszoktam Rabastan jelenlétét, és örülök a társaságának, de lehet más oka is annak, hogy idejött. Amennyire tudom, most sem sokkal stabilabb, mint a Roxfortban volt, még mindig nagyon furcsán tud viselkedni néha.
Kinyitom az ajtót, és rögtön a hallba indulok, nyomomban a házimanóval, akinek a hangos köszönés alapján Rabastan rögtön ki is szúrja a sétapálca-maradványokat az ujjai között. Ami engem illet, az italt veszem észre először, aminek a jó része már Rabastan szervezetében lehet. Ennél rosszabbul nem is jelenhetne meg a házamban: ettől függetlenül széttárom a karom, és ugyanúgy fogadom az ölelést, ahogy ő adja. Tényleg örülök neki, hogy itt van, őszintén el is mosolyodok, amikor elválunk.
- Reméltem, hogy meggondolod magad. Varon majd megmutatja a szobádat, addig maradsz, ameddig szeretnél.- komolyan gondolom az ajánlatot: nem tudom, hogy van-e hová mennie, és ha úgy dönt, akár évekig is elszállásolom, ha most segít nekem. Nagy és üres ez a ház, Rabastan jelenléte nagyon fel fogja dobni, és nem érzem úgy, hogy zavarná a privát szférámat- gyakorlatilag minden helyzetben láttuk már egymást. - Ma itt tálald fel a vacsorát, Varon!
Leülök a fotelbe, szemben azzal az ülőalkalmatossággal, amit Rabastan eddig elfoglalt, és kicsit megdörzsölöm a fejem, hogy magamhoz térjek: nem igazán terveztem ma már komoly beszélgetést folytatni senkivel. Talán nem is lesz az belőle, ami őt illeti, már rengeteget ivott, és nem hiszem, hogy nagyon jól fogja bírni.
- Te vagy az első, aki nem azt mondja, hogy felejtsem el, hanem tényleg segít megtalálni. Ez sokat jelent nekem.- nem szoktam túl érzelmes lenni, és ritkán borítom ki a szívem tartalmát Rabastan elé, de úgy érzem, hogy ez a dolog komolyabb, mint egy elmosolygott mondat. Tényleg úgy érzem, hogy ezt muszáj illendő módon megköszönni.

Egyes hangok szerint Rabastan Lestrange még életében nem volt józan- és ezúttal az egyes hangok véleménye nem is annyira elképzelhetetlen, másképp ugyanis fizikai lehetetlen lenne, hogy valaki ilyen fiatalon ilyen látszólagos rezisztenciát növesszen az alkohol és egyéb tudatmódosítók ellen ilyen testalkattal. Ezek a bizonyos hangok abban is megegyeztek, hogy a rövid életre szabott diadalmenet hirtelen is ér majd véget, mint egy 4-5 feles tequilával lekísért ugyanennyi slukk násza, vagy mint Rabastan Lestrange tekintetének követhetősége, amennyiben mi nem fogyasztottuk el vele ugyanezt ennyi idő alatt - de persze elég valószínű az is, hogy mi semmit nem fogunk érzékelni ezután a mutatvány után, és legközelebb is csak az élénk fényeket és az orvosunk arcát.
- Hogyne gondoltam volna, miután beszaladtál Alastor fuckin' Moody irodájába, hogy megkérdezd, hol a nőd. - még néhány barátságos hátveregést is mellékel, és közben olyan arckifejezéssel járul hozzá a szavaihoz, mintha teljesen józan lenne. Legalábbis arra hasonlít a leginkább, tulajdonképpen ez tényleg a józan arca. - Ne kérdezd, honnan tudom, inkább én kérdezek: meguntad az életed? Bár ez a talár arra utal. Nem hiszem, hogy az őseiden kívül viselt ilyet bárki, és ők is akkor, mikor szerették volna, hogy valaki meggyalázza a viking kultúrát.
Ledobja magát, vastag gézbe tekert ujjai ismét az üveg nyaka felé irányulnak, aztán gyorsan felfrissíti lágy részegségét, majd ezután minden maradék figyelmét a barátjára irányítja. Rabastan Lestrange pontosan tudja, mekkora problémába ütközött, mert ő általában monoklik és tényleges abúzus nélkül is elég jól ráérzett, mikor kellett volna lekanyarodniuk és a jól szabott nadrágjuk zsebébe dugott kézzel elsétálni, mintha semmi sem történt volna. Ezen túlesvén lényegében bármire kész volt, és nem kizárólag az elfogyasztott alkohol léleknemesítő mivolta okán: Thorfinn Rowle azon kevesek közé tartozott, akikért bármire képes volt. Aggasztó gondolatmenet következhetne arról, hogy ezen lista mostanában kényelmetlenül kibővült mindenféle alakokkal, de erről később.
- Bizony, aranyból van a szívem. Tehát összegzem: eddig annyit tettél a dolog érdekében, hogy mindenkivel jól összedurcultál, betörtél Moodyhoz - had jegyezzem meg, hogy én a helyedben valami testhezállóbban mentem volna, azt mondják, úgy könnyebb a kedvére tenni - és... ennyi. Nehéz ügy, felemás részletekkel, bonyolult ok-okozati hálóval és várhatóan rengeteg olyan apróság szemrevételezésével, amely idő és energiaigényes, minden forrásunkat igényli, továbbá óhatatlanul biztosan lebuktat bennünket és kínos, fájdalmas fiatalkori halálhoz vezet, árvákkal és meggyalázott családnevekkel. Már csak egyetlen kérdésem van, mielőtt belekezdünk: ugye varázspuncija van?

- Nem volt túl jó ötlet.- megérintem a zsebemben a kis zacskót, amiben a gyűrű van, és hirtelen sokkal sötétebbnek látok mindent. Hirtelen úgy érzem, hogy nem akarok semmit, még aludni sem, csak el akarok merülni egy nemlétező emlékben, és azt nézni. Nemlétezőbe, mert nem tudom, hogy melyiket látnám szívesen. Hasznos volt a látogatás, mégis egyetértek Rabastannal a megtudottak miatt: nem fogják visszaadni Aurorát. Talán meg is halt, bár úgy érzem, hogy tudnék róla. Tényleg muszáj lesz küzdenem érte.
Kinyújtom a kezem, elveszem az üveget az asztalról, és hosszút húzok belőle, azután figyelem Rabastan arcát, miközben beszél- furcsán szépnek, furcsán szívet melengetőnek tűnik most az arca és a hangja. Úgy érzem, hogy olyan, mint egy lámpa, ami hirtelen otthonossá varázsolta a szüleim sötét, komor, hideg házát- az én házamat. Sok szempontból Rabastan Lestrange az otthonom, aki többet tud rólam, mint talán bárki ezen a világon. Talán még többet, mint Aurora. Elmosolyodok.
- Igen, azt hiszem, hogy ez helyes megfogalmazás.- egy pillanatra elfelejtem a problémáimat, mert eszembe jut Aurora az eső alatt. Már ott is éreztem, hogy az a pillanat különleges, de nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen el kell búcsúznom tőle, és ilyen nehéz lesz közelebb kerülni az új pillanathoz. Az, hogy talán ez az emlék lesz az egyetlen, ami egy lehetséges jövőt mutat, szomorúvá teszi azt a délutánt is.
Néhány másodpercig még merengek, azután még egy kortyért nyúlok. Lehet, hogy tényleg szeretem, már most? Elvesztettem vele egy gyönyörű nőt, de sok szép nő van a világon. Elvesztettem egy szövetséget, ami már értékét vesztette. Elvesztettem a képességét, ami rendkívül hasznos, de semmi olyasmi, ami csalódottságnál vagy haragnál erősebb érzelmeket indokolna. Élveztem a személyiségét is, de vajon ez elég-e ahhoz, hogy Baldur és Ragnar bácsi halálát is úgy éltem meg, ahogy? Azok is nehezek voltak, de Aurora a szíve ennek az egésznek. Veszek egy mély, elnyújtott lélegzetet, azután Rabastan elé teszem a kis csomagot, amit az auror adott nekem.
- Moody adta, már azután, hogy tisztázta, hogy nem kapok információt. Ez egyértelműen üzenet: a törvényes eszközökkel nem fog menni.- iszok még egy kortyot, miközben nem nézek rá arra a tárgyra, amiről azt hittem, hogy a házasságunk záloga lesz. Legszívesebben elhajítanám most, hogy látnom se kelljen, azután gondoskodnék róla, hogy Moody megfizessen minden másodpercért, amit elrabolt tőlem és a szeretteimtől... de nem vagyok már gyerek, hogy hirtelen csapongó érzelmeket kövessek. Tizenhárom évesen felnőttem. Ránézek a gyűrűre. - Nem tudom, hogy Moody egyedül dolgozott-e, de remélhetőleg nem. Ha igen, nem tudom, hogy hogyan találhatjuk meg, de kell lennie valakinek, aki látta Aurorát a Minisztériumban. Elfogjuk, azután kiszedem a fejéből, amit tud... így vagy úgy. Veszélyes, és sokat kockáztatnék mindenféle biztosíték nélkül rá, hogy a kockázat megtérül, de hazafelé nem találtam ki semmi jobbat. Egyelőre.