I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Michiel Huisman
| » » Pént. 13 Okt. - 23:59 | |
Igen, biztos vagyok abban, hogy ki nem állhatom az esős időt. Túl sok a pocsolya, a sár, a vízben ugráló gyerekek, és túl sötét van a nap legvilágosabb időpontjában is. Ilyenkor a legrosszabb Londonba utazni. A Roxfortban legalább biztosan van hely, ahová behúzódhatok, de itt, a város kellős közepén esélyem sincs ilyesmire. Csak a napellenzők nyújtotta fikarcnyi védelmet élvezhetem, amíg elhaladok alattuk, hisz megállni nem lehet. A Rend fontosabb annál, minthogy egy kis eső kifogjon rajtam. Az pedig, hogy bármely utcasarkon megragadhatja a karomat egy halálfaló… nos, ettől tartok legkevésbé. Akármilyen bátrak, nem tennék meg, hisz tudják, hogy sok a szemtanú, és ha civilben vannak, akkor nem kockáztat senki. Ősöreg törvény ez a Nagyúr csatlósainál. Csak néhány különlegesen idióta egyed vállalja fel milétét. Órámra pillantok, és megszaporázom lépteimet, hogy minél hamarabb érjek a Foltozott üstbe. Rég voltam ott, de ha egyszer a szükség így hozta, hát odamegyek. Belépek a poros, alkoholszagú tákolmányba, és körülnézek. Partnerem még nem érkezett meg, így felhagyok keresésével, inkább az asztalokra téved tekintetem, hogy hova ülhetek le, ám mindenhol legalább egy, bár leginkább kettő, vagy annál több ember ül. Bizalmatlanságomat azonban félreteszem, és a legközelebbi, egy személy által birtokba vett asztalhoz lépek. Egy nálam bizonyára fiatalabb férfi ül a rozoga faszéken, akire lepillantok. - Szia! Leülhetek egy kicsit? Nem zavarnék sokáig, csak amíg ideér az, akit… - szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Hayes címer függ a nyakában… De hisz ez lehetetlen. Azt csakis a főági leszármazottak kapják meg, és ő még csak nem is hasonlít rám. Kicsit sem. Jó, talán az arcszőrzet egy kicsit, de más nem. Oké, oké, mintha a szeme is olyan lenne, mint apámé, de ezt leszámítva nem hasonlítunk. - Honnan szedted azt a medált? - látszik, hogy nem szokásom kertelni, de amit most megengedek magamnak, azt később biztosan meg fogom bánni, elvégre nem mindennapi, békés tevékenység felkenni a legközelebbi falra egy randim idegent. Na sebaj…. Majd, majd.. Nem, ez nagyon rossz ötlet volt, de elöntött a düh, és nem vagyok képes lecsillapítani önmagamat. Az én nyakamban is ott lóg minden pillanatban az ékszer, de gondosan van elrejtve a kíváncsi tekintetek miatt, ellentétben a karomon díszelgő tetoválással, amit talán meglepően hanyag és nemtörődöm módon hagyok látszani. Nem érdekel, ha meggyanusítanak, ha azt gondolják, rossz ember vagyok, mert csak az számít, hogy akiket szeretek, és akik szeretnek, ők tudják, hogy önfeláldozásom eredménye a billog. Holmi jöttmentek nem érdekelnek, kivéve azt, akinek a nyakát éppen szorítom. Nem erősen, de fenyegetően. - Halljam, honnan van?! - meg sem próbálom leplezni ingerültségemet, szinte köpködve kiabálok a kölökkel. A családomra csöppet érzékeny vagyok... |
|