- Anya, ne aggódj, minden rendben lesz. Tudod, hogy Adriannal voltam tavaly is, a szülei is nagyon rendesek... - Forgatom szemeimet, miközben már az ajtóban állunk és anya még mindig a hajamat igazgatja. Félt, egyre jobban félt. Megértem, hiszen amilyen dolgokat lehet hallani manapság a nagyvilágból, én is biztosan félteném a gyermekemet. De én most még nem félek. Valamiért úgy érzem, nem kell félnem.
- Biztos minden eltettél, kincsem? - Ez volt az utolsó kérdése hozzám, hiszen fogtam magam és most már tényleg kiléptem az ajtón. Tudtam, hogy sietnem kell.
- Viszlát! Hamarosan érkezem! - Vigyorogva fordultam hátra, és intettem egyet drága anyukámnak, miközben futva vágtam neki az útnak, hogy mihamarabb odaérjek a találkozási pontra. Hátitáskám nehéz, és miatta túl gyorsan elfáradok, de ígyis sikerül egy kevés időt lefaragnom a késésből. De persze a megjegyzés nem maradhat el. Tudtam, annyira tudtam. Ígyis már vigyorognom kell amikor meglátom. Kicsit féltem, hogy majd nem jön össze a tervünk, de sikerült! Itt vagyunk és indulunk végre!
- Tudom, tudom, anya alig akart elengedni. - A hajam legalábbid biztosan tökéletesen áll most már. - Amúgy igen, rendben volt, csak tudod... ah, tudod. Nálad? -Legyintek egyet és kíváncsi tekintettel fordulok teljesen felé, már alig várom hogy elinduljunk! Majd kiugrom a bőrömből. De ő sem habozik szerencsére, már mondja is, merre és hogyan. Zsupszkulcs. Egy kilincs. Hm, ez már egy érdekes kihívás lesz azt hiszem. Felvont szemöldökkel tekintek végig az előttünk álló növényzeten, de mit sem habozok, megragadom Adrian kezét és vidáman, nevetve kezdem el húzni bele a mindenbe, átvágva rajta. Szabad kezemet feljebb teszem, a természetesen nőtt puha fű szinte végigsimítja tenyeremet, miközben igen gyorsan a patakhoz is érünk.
- Kezdődiik! Adrian, kezdődik a nagy kalandunk! - Megállok és előre mutatok, a patakra, majd kíváncsi tekintettel pillogok felé ismét, hogy most ugyan merre tovább.

Szinte meg sem hallom Adrian kérését, arról hogy lassítsak vagy hogy nyugisan menjek. Csak előre van most, és nem nézek sehová máshová. Ilyen szabadnak talán még sosem éreztem magam mint most, és szeretném ezt annyira kiélvezni amennyire csak lehet. Hamarosan visszaülünk az iskolapadba és most még minden olyan tökéletes... talán nem bűn, ha még kicsit elszabadulunk. Még most.
Persze azért látom Adrianon is, hogy élvezi a dolgot és kezd kicsit kiengedni. Nem lep meg, mert mindig így kezdődik, úgyhogy teljesen tisztában vagyok vele, hogy mivel lehet őt kipenderíteni a bőréből. Megállunk, kicsit ki kell fújnom magam, nem túl jó a kondim, kicsit ellustultam a nyáron, de nem baj, még ez is jól esik most. Közben a fiúval együtt nézelődök, hogy hátha tudok segíteni, de még mielőtt egyet pislognék, ő már szólal is, hirtelen kapom arra a fejem, óriási mosolyommal.
- Ú, ez izgi! - Nem félek, amint Adrian átlép a kövekre, én már rögtön a nyomában is vagyok és jó érzéssel, bizalommal szorítom meg a felém nyújtott kezét, mert tudom nagyon jól, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, még belefordulok a vízbe - az pedig nem lenne valami túl kellemes most azt hiszem. Nem engedem el, de egyensúlyozok és kétszer meggondolom minden lépésem. - Köszönöm. - Egy hálás pillantást vetek a fiúra, mielőtt elrugaszkodnánk és a kilincset megragadva máris útnak indulnánk. Eddig még nem volt nagyon alkalmam zsupszkulcsot használni, talán egyszer, és akkor sem voltam ennek az utazásnak a híve - talán még taccsoltam is, de most nem fogok! Nem lehet! - így persze nem túl meglepő, hogy hasra esek, Adriannal együtt.
- Áucs. - Nagyot nyelek, fintorgok, majd felülök, kicsit még ugyan szédülök, de a fiú arcát így is jól látom, meg hát amúgy is jó szemlélődő vagyok. - Jól vagy? Én sem szeretem túlzottan a zsupszkulcsot. - Nem kelek fel, csak kérdése után szétnézek. Szemeim csillognak, szerintem már ez elárul. Egy pillanat alatt elfelejtem a zsupszkulcs okozta kellemetlenségeket, és a mosolyom is ismét a fülemig ér. - Adrian! Ez csodálatos! És ezek a hangok! Meg az illatok! -Pillanatra lehunyom a szemem. Túlságosan beleéltem magam. Mint mindig. Ebben semmit nem változtam. Felállok, aztán pedig a kezemet nyújtom felé, hogy most én segítsem őt fel, ha persze fel akar kelni. - Ez még csak a kezdet. Nagyon jól fogjuk érezni magunkat! Mit gondolsz, merre induljunk?

Eszembe jut az első találkozásunk. Sokszor eszembe jut igazából. A mogorva kisfiú, az a fránya csillagászos már nem emlékszem pontosan milyen házidoga, amit ketten kellett elkészítsünk. Egy hugrás és egy mardis. De már akkor is így álltam hozzá a dolgokhoz. Mindent tudni akartam és láttam rajta, hogy ő is hasonlóképp látja a világot mint én. Utána nagyon furcsa volt, ugyan kellett puhítanom rajta, hogy ilyen kapcsolat születhessen kettőnk között, de voltak már első évtől kezdve érdekes közös élményeink. És most ez is! Remélem még sok sok ilyenben lesz majd részünk a további éveink során. És a legjobban annak örülök, hogy mosolyog. Még ha csak haloványan is, de ott van rajta!
Heves bólogatásba kezdek miközben meghallgatom ötletét a fákról és a sátorról. Lassan elindulok mellette, szám szinte egyfolytában tátva, nem mondhatnám, hogy szüleimmel túl sokat túráztunk az utóbbi időben. Persze, voltunk erre meg arra, de én amúgy is csak az iskolában töltöm az időm nagy részét, és ha hazamegyek, akkor azt otthon töltjük. Általában.
- Indulás! - Intek egyet, és vicces hangon, mint azokban a kültéri előadásokban a színészek, úgy kiálltom el magamat, na jó annyira azért nem kiabálok, csak annak érzem, és a fiú mellett haladok, miközben többször is az ő arcát lesem, hogy hogyan tetszik neki ez az egész. Nagyon jól akarom érezni magam. Most ezt tudom, hogy ki kell használnunk.
A sátor és a varázslás kicsit sok nekem egyszerre, de levágom a táskámat a földre, amúgy sincs benne semmi érdekes, és összefont karokkal állok a fiú előtt.
- Ugye tudod, hogy ezt nem szabadott volna? Aztán nehogy a nyakunkra hozz valami... izéket. - Nem vagyok valami nagy okostojás, így hát most is elfelejtettem, hogy mi is azoknak a neve, akik majd eljönnek ha varázsolgatunk. Nem tudom, lehet nem is léteznek csak úgy etetnek minket ezzel. Azért én nem merném kipróbálni. Nem akarok a roxforti karrieremmel játszani. Igaz, gyorsan ki is verem a fejemből ezt a dolgot, és csak lehuppanok Adrian mellé. A táskája felé pillogok.
- Te milyen kaját hoztál? Nekem vannak szendvicseim meg azt hiszem valami pogácsa szerűség is. Nem ártana megreggelizni... de utána körbenézhetnénk a környéken! Vagy neked van valami jobb ötleted? Az meg mi ott? - A kíváncsiskodás az évek alatt sem hagyott alább, a táska felé bökök, miközben valahogy megvillan benne az az íjászkészlet.

- Nem bántásból mondtam, de ezért ki is rúghatnak a suliból... azt meg nem akarom. - Pillanatig csak lehajtom a fejemet. Elképzelem milyen rossz is lenne az élet Adrian nélkül a Roxfortban. Végül is már első éves korom óta együtt lógunk és egy csomó mindenben is együtt vettünk részt, nem tudnám elviselni, ha a következő pár évemben ez másként történne. Megrémít, de mégis tudom, hogy a fiú tud vigyázni magára és nem fog történni semmi gond. Nem jönnek el ... de ha én varázsoltam volna, az már más kérdés, akkor biztos eljönnének.
Örülök neki, hogy a téma átterelődik a hátizsákok tartalmára. Apró mosollyal tekintek a fiú felé és az ő cuccaira, majd össztedörzsölöm a kezeimet.
- Ez igazán szuper! Már alig várom! Tábortűznél? Az nagyon muris! - Még apróbb koromban voltam egy-két táborba, ahol ilyesmiket csináltunk és hát elsajátítottam pár praktikus módszert, remélem ez majd hasznunkra fog vállni a későbbiekben. Ahogy a fiú előhúzza az íjkészletet, szinte felcsillan a szemem. Az a gyermeki lelkesedés és kíváncsiság ami mindig ott tekereg bennem, semmit sem változott az évek alatt. Közelebb húzódok hozzá, még jobban szemügyre veszem a felszerelést.
- Azta! Te aztán tényleg mindenre gondoltál! És tudsz is vele jól célozni? Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit is fogunk majd csinálni, de igazad van, kelleni fog biztos. - Ugyan a cuki nyuszik és a szép madarak a gyengéim, de hát ha meg kell tenni, hát akkor nincs választás, majd mástnem eltakarom a szememet, ameddig Adrian teszi a dolgát. Vagy nem tudom.
- Vízesés? Még sosem láttam vízesést! - Felpattanok a fiú mellől, majd a táskámból kihalászok két, gondosan becsomagolt zsömlét, az egyiket neki adom, a másikat pedig én kezdem el megbontani, és félig teli szájjal folytatom. - Mihamarabb induljunk! Körül kell nézni a környéken!