Még csak össze sem rezzenek, amikor a kristálypohár a kőpadlón landol, és a szilánkok, mint fényes kis, csíszolatlan gyémánt darabok, szanaszét gurulnak. A vérvörös lé, pedig céltudatosan folyik szét, semmi nem áll útjába, csak majd pár másodperc elteltével a mezítelen lábam – a ház úrnője ragaszkodott ugyanis, hogy levegyem a cipőmet, rögtön miután ázott kiskutyaszemekkel – és egyébként ázott mindennel megjelentem az ajtóba – az átkozott zápor. És most a levegőt betölti a kandalló fölött száradó talárom nedves szaga – undorító, mintha megmártóztam volna egy csatornában, pedig csak a Dalton tanya szaga ivódott bele minden ruhám utolsó négyzetcentijébe, és különösmód már annyira hozzászoktam, hogy csak akkor tűnik fel, amikor egy tisztes aranyvérű kúria tiszta szobájában ülök.
- Hagyd csak, majd én .. Ne nyúlj a szilánkokhoz, még a végén megvágod magad -  intek rá sem nézve, és előveszem a pálcámat, hogy pár pillanat alatt feltakarítsam nyomtalanul. Hogy ne kelljen rá nézzek, mert képtelen vagyok azóta is a szemébe nézni, hogy belekevertem egy ócska gyilkossági ügybe, csak azért mert tudtam, hogy nem mondana nemet. Utolsó, gennyes féreg vagyok és ezen semmi nem változtat. Ahogy azon sem, hogy most megint azért vagyok itt, mert... Áh, a fene sem tudja, hogy miért éppen ide jöttem. Egyáltalán hogy van bőr a képemen és gerincem hozzá? Mivel ez volt az első ép mondat, amit hozzá inzéztem érkezésem óta eltelt fél órában, úgy érzem, most, hogy megtörtem a csendet, már nem kellene olyan nehéznek lennie.
Erőszakot teszek magamon, hogy fellnézzek az előttem készenlétben álló Cece-n, akit tulajdonképpen a roxforti intervenció óta nem láttam. Akit, idióta   fejjel azt hittem, meg tudok védeni ettől az egésztől, azzal hogy befogom a fülét, hogy ne hallja a csata zaját, aztán éppen én voltam az, aki belekeverte a legnagyobb szarba. És habár gyötört a bűntudat, végig, mégis ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna tőle azért, hogy ráküldtem Crouchot, hogy aztán két óra múlva Crickerley már halott legyen. Aztán Alecto eltűnése nyilván kivert minden épeszű gondolatot a fejemből és a nyaramat arra tettem fel, hogy ha kell a föld alól is előkerítsem, miközben mindenki meg van győződve arról, hogy meghalt. Szánalmas időszaka az életemnek, ennél már csak az szánalmasabb végkifejlet, hogy itt kötöttem ki, annak a nőnek a szoknyája alatt, aki még hajlandó beendgedni az ajtaján, ki tudja miért?
- Cece... sajnálom... – körülbelül ennyit vagyok képes kinyögni, és teszek egy tétova mozdulatot felé, de félúton habozva megtorpanok. Jól tudja, hogy nem az eltört borospohárról beszélek.

Itt feszengek Daugherty tiszta, száraz cuccaiban és mégsem érzek hálát. Az idegen anyag súrolja a bőrömet, az ujja hosszabb a kelleténél, és hiába tűrtem fel, idegesít, ahogy lóg. De legfőképpen az, hogy folyton az az érzésem, figyel minket valahonnan. Hogy bármelyik pillanatban betoppanhat és amilyen őrült, még nekem esik a szerencsétlen, hogy mit legyeskedek az asszonykája körül. Tulajdonképpen szeretném, ha bejönne, és lekeverne nekem egy párat. Azt sem bánnám, ha félholtra verne. Kiverné belőlem az eszméletet, az egész kudarcba fulladt hajtóvadászatot Alecto után, annak a ruszkinak az emlékét, akiből saját kezűleg átkoztam ki a lelket.
Megöltem valakit. Milyen egyszerű lenne csak úgy kimondani. Vajon Finnick minden egyes dicsőséges ámokfutása után hazajön és beszámol a nejének? Talán ezért vagyok itt? Mert azt gondolom, Celestine már úgyis hozzászokott, hogy egy gyilkossal él egy fedél alatt? Senki, akit ismerek, nem fogadná el, nem mehetek sem Agathahoz, sem az anyám szoknyája mögé, de még Mrs Dalton szeme elé sem tudok kerülni.
Szótlanul követem a szobába, majd megtorpanok és a tekintetét fürkészem csüggedten.
- Veszélybe sodortalak anélkül, hogy gondolkoztam volna, aztán hónapokig eltűntem. Te ennél többet érdemelsz – nem hagyom annyiban, nem akarom megúszni. Azt akarom, hogy olyan dühös legyen rám, mint amennyire én saját magamra – Nem, semmi sincs rendben, Celestine, kihasználtalak, rávettelek, hogy lopj a Mungó készletéből, belekevertelek egy átkozott gyilkossági ügybe, ami persze balesetnek tűnt, de szerinted ez változtat valamit azon, hogy mekkora féreg vagyok?  - egészen lehajolok hozzá, miközben szenvedélyesen, de fojtott hangon préselem ki a szavakat a lélegzetem súrolja az arcát. – Hatalmas ostobaság volt, hogy beengedtél. Mégis mit képzeltél?  Nem hiszem, hogy az a pár korty bor tenné, hogy szédülök. Talán az illata teszi, ami betölti most ezt a szobát, vagy még az átkozott napszúrás útórezgése, de a szoba hullámzik körülöttem, a korábban egyenes vonalak összefutnak, és az egyetlen kapaszkodóim a szeplők a hőfehér arcon, amiket számolgatok. De legszívesebben belé kapaszkodnék, megfognám a karját és próbálnék valami észérvet belérázni, mintha direkt arra bazíroznék, hogy kitegye a szűrömet vagy legalább felpofozzon.  –És tudod miért vagyok itt? Mert valami szörnyűséget tettem, és tudom, hogy senki sem nyitna nekem ajtót, ha megtudná - nézek végül a szemébe tőlem szokatlan hűvösséggel. - Őszintén, milyen embernek látsz ezek után, Cece?

Legszívesebben kényszeríteném arra, hogy rám nézzen. Két tenyerem közé fogni az arcát, felém fordítani, nem engedni, hogy meneküljön, mert ez így túl egyszerű. Még mindig ott a döntés szabadsága, hogy félrenézzen, és Cece meg is teszi. Mintha ezzel is csak el akarná bagatellizálni a dolgokat. Hogy nem számít, már megbocsájtott, pedig semmi oka nincs arra. Haragudnia kell rám. Kezem elindul a libabőrös nyaka felé, de éppen annyit tétovázok, hogy végül magától nézzen rám. De akkor meg hátraszegi a fejét, mintha lenni bármi értelme menekülni, mintha nem kerülne egyetlen mozdulatomba, hogy kövessem és sarokba szorítsam, mint egy rég üldözött vadat, aki most játssza el az utolsó esélyeit, és tisztában van azzal, hogy csak ideig-óráig odázhatja el, hogy becserkésszem.
- Sokkal rosszabb. Ugyan miért gondolod, hogy sokkal rosszabb járna neked? – feldühít a tökéletes áldozatszereppel, amit önként vállalt magára, habár kényelmetlen, a derekam fájdalmasan feszül meg ettől a pozíciótól, úgyis közelebb hajolok. De hát mégis mit vártam valakitől, aki önként Daugherty felesége lett? Aki kamasz korunk óta, egy-egy odavetett kedeves szóért cserébe a lábaim elé borult, mégha csak képletesen is, de ha csak egy kicsit engedek, még csak nem is kell próbálkozzak túlságosan, csak egy-két szónál többet mondok, vagy egy rövid pillantást hosszabban elnyújtok. De hát mégis ki szereti a könnyen megkapható dolgokat? Mégis ki hibáztatna azért, mert kihasználtam annyi év után, talán még izgalomba is jött a gondolattól, nem, egészen biztos. Ahogy most is izgalomba jött, habár összefont karokkal látszólag szemérmesen, teste olyan, mint egy kibomlott virág, csábítóan nyújtja felém szirmait. Libabőrtől pettyes bőre, a hálóingje, ami inkább felfed, mint eltakar, a melegség, önkéntelenül is kitárulkozik, hogy megint kihasználják. A franc essen Daughertybe, nem hiába olyan kibaszott nyugodt és kiegyensúlyozott mindig, ha hazaérve ez várja minden egyes kibaszott alkalommal.  
De végre meglátom az ellenállás egy apró szikráját, ahogy végre valahár afelcsattan, ingerült, és ez az ingerültség nyugtató balzsamként hat a testemre. Szavai enyhülést hoznak, akkor is, ha tele vannak fájdalommal és megbántottsággal.
- Talán tényleg el kellene mennem – most először egy pillanatra visszakapom az egyensúlyomat, az irányítást a testem felett. Egy pillanatnyi józanság, még nem késő, elmehetek és nem okozok több kárt, mint eddig. De mégis miért érzem, hogy szavai tökéletes ellentétben állnak azzal, amit valójában gondol?
Talán a mozdulat miatt, amivel felém nyúl, az a gyöngéd törődés, amivel kisöpri a hajtincset a szememből, ahogy beletúr a hajamba. Önkéntelen sóhaj szakad fel a mellkasomból. Már megint ellilan a józanság utolsó foszlánya is.
- Ez nem egyszerű emberi esendőség. Bármennyire is úgy próbálod beállítani, mintha nem különböznék semmiben a többi embertől. Arról már igazán nem tehetek, hogy valaki ilyen alacsonyra tette nálad az emberség mércéjét – valahogy bántani akarom, Daughertyt nem különben és ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok. – Nem vagyok álmos – szólalok meg határozottan. Aztán ugyanezzel a határozottsággal ragadom meg a karját és fejtem le az ujjait, miközben a tekintetemet most sem veszem le róla, mintha csak ezzel lennék képes csak ittartani.
- Tudom, téged nem érdekel, hogy mit követtem el, Cece, de én napok óta nem bírok aludni – olyan közel húzódok most, hogy már csak egy hajszálnyi választ el az ajkaitól. Érzem meleg lehelletét arcomon. – Nem tudok most egyedül lenni – mintha meztelenre vetkőztem volna itt előtte. Esendően nézek a szemébe, mindenféle hazugság nélkül. – Nem hagyhatsz most magamra – nem is szavak, csak apró levegővételek ezek, mielőtt alábuknék, és olyan szorosan bújnék az öléhez, arcomat a puha anyaghoz súrolva, beszívva az illatát, tömény és szédítő. Elengedem a kezét, és helyette a csípőjét ragadom meg valami zsaroló gyengédséggel. Csípőcsontjába kapaszkodok, úgy húzom magamhoz, aztán elengedem, de nem húzódok el, végigsimítok a combján, egészen, amíg a puha anyag véget ér, és libabőrös, mégis forró húsához nem érek. Éppen csak pár miliméterre simítom fel az anyagot. Aztán borpárás csókot lehellek combjának belső oldalára.  

Szívének apró, de szapora dobbanásai, izzó tekintete, kipiruló arca, kétség kívül engem igazolnak. Valóban urrá lett rajta az izgalom, és már képtelen elrejteni testének reakcióit. Talán nem is próbálkozik igazán. Ahogy én sem veszem a fáradságot, hogy a józan eszemet mégegyszer utoljára segítségül hívjam. Az már rég messze jár, valahol egy kimondhatatlan nevű közép-ázsiai sivatagban kóborol a ruszki kárhozatra ítélt lelkével. De akkor ki marad itt Celestine lábai előtt térdepelve?
Mert nem küld el, hiába ajánlottam fel neki nagylelkűen a lehetőséget. Hangja még akkor is gyöngéd és simogató, amikor bántani próbálom. Azzal, hogy lehunyja szemét talán esélyt akar adni, hogy visszalépjek még utolsó pillanatban, de talán éppen arra bátorít, hogy a lába közé férkőzzek. Nehéz lenne megmondani, hogy Celestine mit is akar. Talán soha nem is tudtam igazán, és talán ostoba vagyok, hogy most is ez foglalkoztat, amikor nagyon is jól tudom, hogy én mit akarok. És nem kéne érdekeljen semmi más.
- Nem mondom, minden sokkal egyszerűbb lenne. Ha gyűlölnél, annak lenne értelme, de ez a kislányos rajongás, ahogy lépten-nyomon túlmisztifikálsz, az, hogy szeretsz. Mindennek semmi értelme – úgy prédikálok vizet most, mintha nem erről szólna az életem, mintha nem tudnám pontosan, hogy mit érez Cece. -  De hadd ne kelljen a szádba rágnom azt, hogy mit érezz, Celestine, felnőtt nő vagy, és talán nem ártana úgy is viselkedned.
Nem számít, hogy megint nyers vagyok és kegyetlen hozzá. Lehetnék kétszer ilyen durva és őszinte, őt akkor sem érdekelné.
- Hagyjuk azt az altatót – intem le türelmetlenül, de már képtelen vagyok követni a reakcióit, minden egyes mozdatával, minden egyes rezdülésével, mintha egy újabb kapuba ütköznék, egy rejtvénybe, amit nekem kell megoldanom. És igen, megtehetném, de talán létezik egyszerűbb út is ennél.
Szemeim előtt ott van a kamasz Cece. Már amennyire emlékszem rá. De akkoriban mással voltam elfoglalva. Pedig ha akkor teszem meg, talán már rég túljutott volna rajtam.
Abba kéne hagyni, hallgatni Celestine apró nyögésbe fulladó szavaira. De hogy tehetném, amikor annyira pofon egyszerű? Az érintésemre szétnyíló lábak, bőrének forrósága, annyira egyszerű újabb csókot lehellni a másik combjára is. Ártatlanul, szinte szemérmesen. Felnézni, mintha csak enegedélyt kérnék, pedig tudom, hogy már réges-rég megkaptam anélkül, hogy kértem volna valaha is. Csakhogy akkor nem voltam ilyen mocskosul magányos. Crouch vállán bőghetnék, forrócsokit iszogatva, vagy helyette Mrs. Daugherty forró, kívánkozó ölének közelében – nehéz döntés volt.
De nem akarom abbahagyni, bármennyire is azt mondtam, hogy megvetem a könnyen kapható dolgokat, már megfáradtam. Belefáradtam, hogy két olyan nő után loholjak, akik minduntalan messze taszítanak maguktól, akiknek a puszta lábynomába próbáltam csak érni, és még az is túl sok volt nekik. Cece nem kérdez, nem von felelősségre, Cece nem ígéri nekem a világot, az örökkét, hogy aztán másnap nem minden belső, tomboló szeszélytől, búcsú nélkül hagyjon magamra. Cece gyengéden cirógat nem csak a szavaival, de puha ujjaival, és az, hogy éppen Dugherty haját markolta pár órával ezelőtt ugyanilyen szenvedéllyel? Nem tud érdekelni.
Újabb csók, és ajkaim újra feljebb csúszik a forró combján. Míg végül már elviselhetetlenné válik, minden megfeszült tagom egy valamiért sóvárog most, és én ekkor szakadok el puha bőrétől, és nézek fel rá. Szinte öngólt rúgva magamnak.
- Ne haragudj, Cece, nem hallottalak jól. Mit szeretnél? - várakozó félmosoly bújkál az arcomon, mintha ezzel próbálnám kétségbeesetten burkolni, mennyire kívánom. De akkor is, képtelen lennék bármit is tenni, amíg a saját szájából nem hallom.

Két feszülő combja között magamba szívom az illatát, hagyom, hogy bőre cirógassa az ajkamat, a fejem üresen kong, az érzékszerveim eltompulnak, különösképpen  a fülek, amelyeknek meg kéne hallaniuk a sírást visszatartó, remegő hangot, ahogy elcsuklik, de nem hallok semmit sem, mintha a víz alá buktam volna, fülemben dübörög a vérem. A megremegő combok bűvköréből nem akaródzik elszakadni, és mégis ott motoszkál az agyam egy rejtett zúgában, hogy mekkora faszság, mekkora kegyetlenség így kihasználni a helyzetet, s habár a testem, merevedő férfiasságom, minden amellett szól, hogy ez az egyetlen út, mégis elszakítom a pillantásomat, felnézek és tekintetem a könnyes szemekkel találkozik. Próbálom elejét venni, de az arcom fájdalmasan rándul meg az elutasítüó szavakra, kezem önkéntelenül markol bele a hófehér húsba, fájdalmasan szisszenek fel. Mit művelek?
Önzőnek lenni, türelmetlenül követelőzni, ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. Tudom, hogy dacára szavaknak, mégis képes lennék meggyőzni, hogy meggondolja magát. Óvatosan csúsztatni fel a kezemet a finom anyagú hálóruha alá, befogadna  a melegség, széttárná combjait előttem, elhaló sóhajjal kínálná fel magát, ujjaimval a hajamba markolva.  Annyira rohadtul egyszerű lenne.
- Értem – és valóban értem, mintha most hirtelen nyitott könyv lenne előttem, tudom, mire gondol, ismerem a kétségeit, a félelmeit. És éppen ezért olyan kibaszottul fájdalmas, mert mire végre ugyanazokon a húrokon pendülnénk, ő megálljt követel, és bassza meg, minden joga megvan hozzá. Lassan, megértően bólintok, most először tekintetem harmóniában van a szavaimmal. Hirtelen veszem le kezem a combjairól, helyette a karfába kapaszkodok, úgy segítve fel magam, hogy remegő lábakkal talpra álljak, aztán újra közel hajoljak, tekintetemet le sem véve az övéről és ujjaimmal finoman letörölve a könnyeket az arcáról. Szeretnék mondani neki valamit, hogy tudja, mennyire rohadtul tisztelem most. A nőt benne, aki képes nemet mondani. Hogy mennyire átkozottul erős és felnőtt most. – Akkor mutasd meg a szobámat, Celestine – kivert kutya szemeimmel, valami végtelen szomorúsággal akarom bíztatni, és ujjaim most az ő ujjai közé ékelődnek, megragadva a kezét és felsegítve a karosszékből. Mozdulataim bizonytalanok, szétszórtak, de átadtam, az irányítást az agyamnak és egész tűrhetően végzi a dolgát. Adja a parancsot a testemnek, az meg ha bele is feszül, de követi az utasításokat.

Ujjaim ujjai közé csusszanak, és ő úgy szorítja meg a kezemet, hogy ne legyen kétségem afelől, nem is akarja egyhamar elengedni. A fények táncolnak körülöttem, ahogy bizonytalan léptekkel követem őt, a takarosan berendezett szobán keresztül, fel a lépcsőkön. Az illata még mindig tompítja az agyamat, kezeim képzeletben még mindig a combját markolják. De ő világosan megmondta, azt szeretné, ha lefeküdnék a vendégszobában, ha békén hagynám, ha nem érnék hozzá többé úgy, ahogy az imént még két lába között térdepeltem, mohó önzéssel. De hol van már az a pillanat? Valami tompa fájdalom vackol be  a mellkasomba, és a hiánya által hagyott űrt képtelen betölteni semmi sem. Remegő lábai felett már nincs hatalmam, nem simul bele az ölelésembe, ahogy akkor, a Roxfort elleni ostromkor, mikor kétségbeesetten próbáltam befogni a fülét, hogy ne ijedjen meg túlságosan, hogy távol tartsam tőle a csata kegyetlen zaját. Most már nem a védelmezője vagyok, arra itt van neki Daugherty, csupán egy betolakodó, aki kihasználva a vendégszeretetet, a háziasszony lábai közé merészkedett. S habár undorító a gondolat, mégsem tudok eléggé undorodni a helyzettől, akkor sem ha nagyon próbálkozok.
Mikor elérünk a folyósó végére, az utolsó, résnyire nyitott ajtóhoz, szembefordul velem, de ujjai nem csússzanak ki markom szorításából, nem próbál távol tartan magától, és rajtam újra elhatalmasodik az érzés, amit korábban kétségbeesetten próbáltam elűzni.
Elképzelem, hogy jó éjszakát kíván és eltűnik a hitvesi hálószoba ajtajában, ami alig pár lépésre van az enyémtől. Elképzelem, hogy kerít hatalmába a magány, az üresség, saját tetteimnek következményei, bűnöm terhe, amelyet jó eséllyel évekig cipelek majd, rosszabbikban pár nap múlva maguk a dementorok jönnek értem. És a magányom egy lesz a sok magány közül, miközben az övé ott lebeg a feje fölött, betölti az auráját, és nem tudom megérteni, mi lehet olyan rossz abban, ha a két magány társra talál egymásban, ha a másikban keresünk vígasztalást, megbocsájtást és valamiféle önigazolást.
- Celestine, én sajnálom – megint csak az üres szavak, megint ugyanolyan ostobán csengenek mint korábban.  – Azt hiszem, félreértettük egymást – nem veszem le róla a szememet, ezúttal látni akarom minden rezdülését, hogy ha kell váll legyek, amin sírhat, egy kéz ami magához húzza, ha kicsúszna a lába alól  a talaj. Ha előlről kezdhetném, most másképp csinálnám, de ugyan, van-e jogom előlről kezdeni? S ha lenne is, megtenném-e valójában? Vagy újabb üres szavak, ígérgetések magamnak, újabb kétségbeesett próbálkozás, hogy Cecevel elhitessem, még mindig én vagyok a jófiú, akinek mindig is képzelt, miközben rohadtul nem vagyok az. És ha őszinte akarok lenni, sohasem voltam. S ha most nem az utolsó bástyám lenne, a remény, hogy még valakit ezen  a világon áltathatok, akkor már szakítanám a hálóruháját, az ágyra dönteném.
Az egész csak egy átkozott színjáték. Felsóhajtok.
- Igyekszem többé nem visszaélni a vendégszereteteddel. Mire felkelsz, már hűlt helyemet találod – közel hajolok, ezúttal olyan erősen szorítom ujjaimmal az övét, hogy egészen görcsbe rándulnak, de észre sem veszem, csak visszafojtott lélegzettel puha arcccsontjára lehelek egy jó éjt csókot. - Jó éjszakát, Cece.

Előszeretettel hangoztattam mindig, hogy mennyire nem értek a nők nyelvén. Hogy mennyire fogalmam sincs, mi járhat a fejükben, s hogy ez képes annyi frusztráltsággal eltölteni, hogy ne is vágyjak arra, hogy megértsem őket. És mégis, mindeközben annyira könnyű belelátni, megtalálni az összefüggéseket, a valódi vágyakat a sokszor hazug szavak mögött. Sokszor éppen hogy pofon egyszerű, mert eleve hatalmas baromság azt képzelni, hogy mi ketten valami teljesen különálló faj lennénk, egymástól tisztes távolban, két külön galaxisként tengetve mindennapjainkat. A valóság az, hogy rohadtul semmi különbség nincs közöttünk a testi adottságainkat leszámítva, meg talán a prioritásokat és ha erre rájövünk, minden olyan pofonegyszerű lesz, hogy már-már értelmetlenné tesz bármiféle erőfeszítést. Olyan kristálytiszta, mint amilyen most ez a pillanat is.
Elég csak a lesütnie a szemét és hallgatnia, már is úgy érzem, mindent tudok és mindent érzek, de várok, türelmesen, hogy mikor lesz képes végre lépni és nem is kell sokat várnom. Ujjai hirtelen csusszannak ki az enyéim közül, de mielőtt még felfognám, hogy mi történik, váratlan hévvel ragadják meg a csuklómat. Úgy teszek, mintha meglepődnék. Szemöldököm magasba szalad, mintha így akarnám némán kérdőre vonni, aztán már az ingemet markolja és úgy préseli hozzám a testét, mint Fletcher kurvulós macskái. De mégsem érzem olyan tolakodónak, sőt, valami furcsa elégtételt érzek, mintha az egész egy eltervezett forgatókönyv lett volna, aminek pontosan így kellett volna végződnie, hogy a teste a lenge ruhákon keresztül nekifeszül az enyémnek. Érzem fel-le hullámzó mellkasát, a remegését, és minden vér valahova ágyéktájba összpontosul most. És játszhatnám tovább a játékot, eltolhatnám magamtól, és azt mondhatnám megátalkodottan, szemérmet mímelve, hogy na de, Cece, éppen az előbb mondtad, hogy szálljak le rólad. De nem teszek semmit.
Nem tudom levakarni az arcomról az önelégült vigyort, amikor könyörgő hangon megszólal, nem is akarom, már így is túl sok energiát fércöltem abba, hogy játsszam a jófiút, akinek a szerepe most már nyilvánvalóan nem illik rám.
- Ne menjek? És mit akarsz, mihez kezdjek akkor, Cece? – teszem fel az egyszerű kérdést, hogy tulajdonképpen mit is akar tőlem, pedig pontosan tudom, hogy mit akar, de még mennyire. Már meg sem kell várnom a válaszát, meg sem hallom igazán, a szavak valahol eltűnnek az éterben és én csak megragadom az állát és közelebb húzom magamhoz, ha ez még lehetséges egyáltalán. Addig tehetetlenül lógó kezeim a derekát ölelik most át, úgy döntöm, némi véletlenszerű gyengédséggel az ajtónak, hogy aztán türelmetlen csókot leheljek az ajkaira.
Afféle tinédzsercsók ez. Heves és több évnyi várakozás van benne. Persze nem részemről, ezt Cece hozza magával. Vajon mennyit álmodozhatott a szobájában fekve, bátortalanul magához nyúlva, miközben az első csókunkra vágyott?
Egyik kezemmel aztán a hajába túrok és szelíden megmarkolom, nehogy hátra essünk mindketten mikor másik kezemmel lenyomom a kilincset és a szent Daugherty hálószoba pislákoló éjjelilámpafénye felvillan mögöttünk.
Ezúttal nem kérdezek semmit. Nem fogom kétszer egymás után ugyanazt a hibát elkövetni.
- Most már bármit is mondasz ezután, nem fogok innen kihátrálni – éppen csak suttogom a szavakat, ahogy ajkaink elválnak egymástól, nedves, cuppanó hangot hallatva, mintha két éticsigát választottunk volna szét nyers, kiszámított erőszakkal. Homlokomat az övének támasztom és komolyan nézek a szemébe.
Azt akarom, hogy elmondja, mennyire szüksége van rám. Hogy mennyire vágyik rám. És ennél undorítóbb dolgot, mint ezt a kétségbeesett önzést most elképzelni sem tudnék. De szavak helyett csak combjára csusszannak kezeim, végigsimítok a lenge anyagon, forró bőre égeti a kezemet. Aztán türelmetlenül az ágyhoz vezetem, ledöntöm rá és teljes súlyommal ránehezedek.

Ismerős az az érzés, amikor ott van a kedvenc bögréd a legfelső polcon és te sehogyan sem éred el, és egy darabig makacsul szenvedsz, inkább szomjazol, de a végén úgy is beadod a derekad és leveszed az alsó polcról a kevésbé kívánatos, talán még csorbult poharat is? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Cece bármelyik aspektusában is csorbult volna, de kétségkívül sokkal elérhetőbbnek tűnik most, ahogy szó szerint a karjaimba omlik, ahogy szemérmesen kerüli a pillantásomat, ezzel esélyt adva, hogy azt képzeljek a helyére, akit csak akarok. S ez önmagában veszélyes játék. Az agyam képes teljesen átkapcsolni, elérhetetlen képzetekkel bolondít. Nem egy esetről hallottam, hogy ettől becsavarodtak az emberek, vagy legalábbis sérültek. És azzal még nem is lenne bajom, ha én sérülök, de Cecet eszem ágában sincs bántani. És mégis képtelen vagyok parancsolni az ösztöneimnek. Végigsimítok a hollófekete hajon, magam alá gyűröm a rég vágyott testet. Türelmetlen mozdulatokkal ostromlom, és csak akkor józanodok ki valamelyest, mikor remegő hangon megszólal és a hangja a félhomályban is elárulja. Mégis kevés ez ahhoz, hogy lelombozzon teljesen. Egy pillanatra megállok, a kezeimre támaszkodok és a tekintetét fürkészem.
- Mitől félsz? - teszem fel mintegy túlságosan is türelmetlenül a kérdést, de éppen ebben a pillanatban nekem is sikerül összeraknom a képet. - De hát Daughertyvel nem...? - nem fejezem be a kérdést, nagyon jól tudja, mire gondolok, de nem akarom még ennél is inkább zavarba hozni. Cece szüzességét elvenni már egy teljesen más dolog, mint egy pillanatnyi magányommal kitölteni az űrt. Ez biztos, hogy sokat fog jelenteni neki, többet, mint amennyit jelentenie kellene, de túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy visszavonulót fújjak, hiszen épp az előbb tettem fogadalmat. - Ne félj, nem lesz semmi baj – üres frázisokkal dobálózok, amiket hasonló helyzetben még én sem hinnék el, de nem hagyok neki egérutat. Minden erőmet összeszedem, hogy gyengéden pillantsak rá, aztán ujjaimmal kisöpröm a kócos tincseket a szeméből. - Bízz bennem – egyszerre akarom, hogy szót fogadjon és azt, hogy ellenkezzen, hogy az a Cece legyen, aki nem dől be az olcsó, kiüresedett szavaknak, aki a talpára tud állni, és kirugdos a hálószobájából, vagy ha kell a lakásból is.
De persze ez nem az a Cece. Talán sohasem létezett az a lány, és én makacsul visszatérek a korábbi képzeteimhez. Türelmetlenül ostromlom az ajkait, minden nyomorúságommal és bűnömmel együtt, egymásnak simul a forró bőrünk és az ágy már nyikorog alattunk, de olyan eszeveszett tempóban, hogy biztos lehet benne, nincs kiszállás.

A szívem még akkor is olyan vadul zakatol, amikor pár több mint fél órája fekszem mozdulatlanul, hason, elterült végtagokkal. A lámpa fénye tökéletesen megvilágítja Cece rózsaszín árnyalatú arcát, cserepes ajkait és a szétterülő, szőke hajkoronát. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megsimogassam az arcát, hogy felébresszem és újra magamévá tegyem, de most már tudok annyira hideg fejjel gondolkodni, hogy tudjam, mekkora ostobaság lenne. Úgyhogy remegő lábakkal, de óvatosan, mint egy sunyi macska, kikászálódok az ágyból, de nem veszem magamra Finnick ruháit, inkább lemegyek és megkeresem a sajátjaimat. Csakhogy addig pucéran kell végiggrasszálnom a házon, és titkon még mindig reménykedek, hogy belefutok Daugherty öklébe, de csalódnom kell, mert senki sem állja az utamat, még egy kósza manó sem.
Odakint még mindig zuhog, az utca bizonytalanul ébredezik. Ő sem tudja, hogy mihez kezdjen magával. Akárcsak én.