Mi értelme már előre tudni, hogy úgysem a békülés, és a családi szeretet hozott ide az utolsóhoz, akit még annak lehet nevezni, minek megfutni ezt a kört ismét, sejteni, hogy ha a szüleink könyörgésére elfordította a fejét, előlem végképp el fogja, még ha a saját síromból keltem is ki, és már napok óta sejtheti, egy Nina Lowell keresi, másodszor is feltámadtam, de ebben és abban sem lesz köszönet, belőlem kilúgozta valaki a gyengéd szeretetet, anyánk türelmét meg amúgy sem birtokoltam soha. Nem is tudom, Marius dacból, szórakozásból, vagy megszokásból lázad-e ellene, úgy általában az ellen, hogy emberként említeni lehessen, és legsötétebb perceimben, ott, a Zsebpiszok egy eldugott helyiségében padlót súroltam, sem hittem, hogy ha valami csoda visszahozhatná őket, vele minden egész lehetne újra. Nem bosszulta meg közvetlenül, hogy meggyújtottam a takaróját, az nem az ő módja az ilyesmire, megbosszulta a hátával, egész magatartásával, azzal, hogy elállta előlem a szüleink megértését, ezért még külön gyűlölni lehetne, ha nem lehetne amúgy is.
Ugyanakkor ideje van az őszinte gyűlöletnek, most ideje van meghallgatni egymást. Talán ő többet tud a végükről, hallott valamit, ez a környék pont úgy néz ki, hogy előbb-utóbb minden elveszett tárgy itt köt ki.
- Jó napot kívánok, Mariust keresem. Küldtem már egy üzenetet, tud róla, hogy meglátogatom. - hallottam anyámat említeni, hogy megkeresi, de nekem több erőfeszítésbe került, mert eredetileg sem foglalkoztam a sorsával annyira, hogy azután az epizód után meghalljam akár a sóhajtását, abból mindig volt néhány. Apám nem hivatalos talárja nem súrolja a földet, már egészen olyan, mintha itt lenne velem, és tudná, sosem akartam semmit annyira, mint az ő elismerését, de nekem holtában a talárja jutott, valami, amit csak a szekrénybe akasztott halála előtt, nem gondolt rá, tökéletes az így is. Nem nosztalgiáztam ennyit hónapok óta, Edgar mellett valahogy nem lehet igazán, ő élő történelem, mi már ellapozódtunk.
Olyan, amilyennek emlékszem rá, de valószínűleg mind olyanok lennénk. Anyánkra emlékeztet, az ő arcát viseli, meg is állok egy pillanatra, mielőtt megszólítanám. Ő sem engem várt és kapott, tulajdonképpen senki soha ebben az életben nem engem várt, csak megelégedett velem. Végre látok valakit, aki mindenki várt, és végül senki sem akart.
- Marius... - mit lehet mondani ilyenkor? Meghaltam, de itt vagyok, te is itt vagy. Ők nincsenek. - ... halottál róluk valamit?

- Mit csinálsz?
- Vágok egy kis fát.
- Vagy harminc fok van odakinn.
- Meredith, hagyd most, jó?
- De… biztos jó ötlet hagyni, hogy a whiskyt is vigye?

Lecsapott a fejsze, a negyvenedik tuskó is darabokra tört (nem elég apró darabokra ahhoz, hogy aztán be tudd őket rakni a cserépkályhába), én pedig zihálva elfeküdtem a földön. Az izzadtságtól nedvesen tapadt a hajam a fejemhez, a benyakalt piától a sós nyál összefolyt a számban, és néhány pillanatra egyszerűen csak… kikúrt dühös voltam.
Aztán elmúlt.

Vacsorához körbe ültük az asztalt, Mrs. Dalton rákérdezett, hogy biztos velük akarok-e tartani, mire azt feleltem, hogy miért ne akarnék velük tartani, ő fájdalmasan mosolygott, én érzelmek nélkül viszonoztam. Senki nem szólt egy szót sem, szóval jobb híján arról a Byron könyvről kezdtem beszélni, amit még Mrs. Daltontól kaptam. A végén hozzátettem valami rossz viccet. Beck halkan felnevetett rajta, aztán meg még nagyobb csend lett, mint előtte.
- Bocsánat, elnézést – dünnyögtem, ahogy felálltam az asztaltól. Minden szempár a hátamba fúródott, mikor kiléptem az ajtón, és nagyjából biztos voltam benne, hogy utoljára mentem ki onnan. Azt még nem tudom, hogy meghalni készültem vagy a térkép sarkára mázolt, elkenődött paca színéről is eltűnni, bár úgy hiszem, hogy az egyik helyett a másik már nem tett volna nagy különbséget.

Ez most megtörténik?
Ez most tényleg megtörténik?

Leültem valahol a kertben és bámultam magam elé. Bámultam magam elé és nem gondoltam semmire. Nem gondoltam semmire és tudom, hogy sírnom kellett volna. Tudom, hogy sírnom kellett volna, de minél tovább gondolkodtam ezen, annál…

Tudod, voltak éjszakák, amikor imádkoztam – fogalmam sincs, hogy kihez – hogy meghaljanak. Tűnjenek el, hagyjanak békén, ne legyen közöm, ne legyen dolgom, ne legyen tudomásom, ne legyen semmim és ők se legyenek, ha egyszer már jót nem tudunk hozni a másiknak. Imádkoztam ezért gyerekként is ugyanúgy, mint mondjuk egy hónappal ezelőtt. Csak nehéz a dolgok valósága.

De minél tovább gondolkodtam ezen, annál…







(hát szóval a végén csak valami ilyesmire jutottam)

Reggel ott keltem, ahová este leültem. Mellettem egy bagoly volt, a bagolynál levél, én pedig elolvasva biztos voltam, hogy baromság az egész, és ha később álomra hajtva a fejemet nem Nina Lowell jelent volna meg előttem, talán örökre meg is feledkezem róla.
Így aztán napokon át ott motoszkált bennem, legvégül meg arra jutottam, hogy csapda lehet, nekem meg tényleg el kéne tűnnöm innen. Aztán meg arra jutottam, hogyha tényleg csapda, pont ezért kell itt maradnom.
Csak mikor megláttam a távolban a húgom sziluettjét, akkor akartam újra futni kezdeni. Felé vagy tőle minél messzebb, nem tudom, meg ennek az eldöntésénél valahogy fontosabb volt, hogy egyhelyben állva elsápadjak.
- Csak amit az újságok írtak. – De kell-e ilyenkor valamit mondani? – Ahogy elnézlek, nem tudtak mindent jól.

Látni őt megint hamis kényelembe ringat, mint hajdanán, nyári éjszakák kezdetén a kertünkön átfutó szellő, ami megígéri ugyan, minden valóságunk ezen a síkon értelmeződik majd ezentúl - Marius az emlékeimben még más ember, még nem bántotta meg a bennem egyre növekvő gőgöt, ha előttem ér fel a lépcső tetejére lefekvés előtt, ha övé a vágyott szelet sütemény, még grimaszolunk, míg szüleink nem figyelnek, még nevetek. Megállva előtte, míg karjaimat összekulcsolom, keresem, kutatom a kisfiút, akire hasonlítani még cél volt, de már, amint félrelöktem tolakodva, tudhattam volna, valami annál többet rejt a gesztus. Ha állna még a ház, amelynek lépcsőin lépteink követték egymást, sem maradunk testvérek, de akkor is épp úgy megtorpannék, lélegzetekre, csak addig folyást engedve a reménynek, hogy találok valamit, amivel érdemes távozni, amit érdemes őrizgetni.
- Te tudtál róla, és azért nem jöttél haza, igaz? Tudtad, hogy megtörténhet. - mintha arról kérdeznélek, észrevetted-e, keleten kel és nyugaton nyugszik a nap, köztes időkben pedig süt felettünk. Gyermetegnek érzékelem, holott minden szótagja újabb képzelt sikoly, amit persze nem hallottam a pincében, nem is láttam őket holtan soha, csak rosszabb éjszakáimon. Te láttál holttesteket, és ez mégsem volt elég ijesztő, hogy ne tudd, újabbak is az utadba akadhatnak.
Tudom, hogy magyarázatot keresek, benned még bűnöst is, mert minden baj forrása voltál mindig, minden szomorúság, vita forrása, és én felgyújtottam az ágyneműd - mit kaptam én azért utólag, nem álltam meg egyik szülőnk előtt sem, ők dörgedelmesek voltak akkor utoljára igazán, én pedig minden ízemben épp ugyanolyan, nem bírtunk már egymással - és talán ez most is megoldás volna, ha nem lennék zsibbadt, ha nem kijelenteni, valóban kérdezni jöttem volna el hozzád.
- Az utolsó napjaikon is azon dolgoztak, hogy visszaédesgessenek. Nem jártak tőle távol, hogy gyorsan férjhez adjanak, és visszatérhess a szerintük téged megillető helyedre.. te pedig nem jöttél, bármi könyörgés, kérés, parancs is hangzott el. Annyival jobb meghalni, mint felelősséget vállalni?

Már réges-rég úgy éreztem magam, mint aki rájött valami nagy titokra – arra a fajtára, amit csak az isteneknek és az azok felett álló lényeknek szabadna tudni. Olyanok vagyunk, mint a matematika képletekbe behelyettesíthető számok: élünk, halunk, mindegy végül is, ha nem velünk, majd másokkal dolgozik a képlet. Egy végtelen nagy rendszerben végtelen sok lehetséges sorsfordulatnál épp ezért nem számít igazán, mi lesz közülünk bárkinek a sorsa.
És pontosan ugyanezért kellene számítson a négy nappal ezelőtt (négy napja volt?) untig száradt tintával írt cikk minden szava, vagy annál is jobban kéne számítson a ház felmorzsolódott köveire száradt vér vagy epe maradék, mert egy végtelen nagy rendszerben mámorítóan könnyen el lehet veszni, és ha nincs senki, aki úgy különösebben a szívén hordozna, olyan könnyen ki lehet törlődni a létezésből magából, mint a segged lyukán lévő szarnak.
Röhejes, tudod? Úgy voltam a Flint családdal, hogy majd én leszek az, aki kiveszik belőlük. Azt mondtam, hogy nem ők a megoldás. És ezzel meg voltak oldva.
Tulajdonképpen azt már rég nem kell bizonygatnom, hogy barom vagyok. Felismertem, hogy Nina Lowell nevével írták alá azt a levelet, de nem láttam meg benne a húgom kézírását. Most pedig hiába nézem Cailin-t, nem megy sem dühösnek lenni, nem érzek fikarcnyi bűntudatot sem – azzal együtt valami túlságosan mélyen, de erős meggyőződéssel morajlik bennem, hogy ez, ha valakinek a hibája, akkor Cyprian-é, de ha ő valami miatt hibázott, akkor az a valami én vagyok –, de nem mondanám nyugodtnak sem magam.
- Frászt! – Nem az, hogy leteremtettem, de fojtottabb hangon kellett folytassam. - Tudod, hogy nem tudtam.
Agatha halálakor még megöleltem. Agatha halála után éjszakánként átszöktem hozzá, hogy a padlóján ülve átkozzam neki azokat, akik a részvétről pofáznak, és hülyére vettem mindenkit, aki azt merte mondani, hogy tudja, min megyünk keresztül. Nem kell bizonygatnom, hogy barom vagyok, azzal együtt nem fogom akkor sem azt mondani, hogy biztosan tudom, min megy keresztül. Azt sem tudom, én min megyek.
- Nem tudom, miért tőlem kérdezed, ha jól meg nézed, egyik sem ment nekem. – Gondolom, ez lenne a perc, ahol azt mondom, beütött a bűntudat. – Mit akarsz, Cailin?

Nem tudom, valószínűleg még évtizedek kellenek, mire tényleg közelébe kerülünk annak, hogy feltételezzük, tudom - mindig az ellenzéked voltam, jó-rossz napokon, néha hangosan, aztán csak csúnyán nézéssel és egyéb gyermeteg dacolással, ami aztán nem vezetett sehová, csak azt hittem, legalább a kényelmetlenségedhez hozzájárulhatok vele.
Hogy apánk hibázhatott, lehetetlen, ő volt az óriás, amikor megnőttünk, nem veszített fényéből, olyan kiválóságnak tetszett, mint senki más, olyan trónon ült felettünk, amelyet élő személyek nem érhetnek fel, mi pedig biztosan nem: ha nem tartom felesleges időpazarlásnak, egy remek szakember bizonyára hosszasan tudná sorolni, miért beteges mások számára ez a rajongás, ami hitem szerint egész életünk szilárd alapját képezte, erre épültünk mi mind a négyen, ki jobban, ki kevésbé, de elfelejthetetlenül, és más utódokkal ellentétben mindig megfelelni vágytam ennek, elnyerni a büszkeségét.. De még idő kell, mire tudom is, nem csak érzem.
- Nem illogikus, ha belegondolunk, te láttad már őket betörni hozzánk. Tudhattad, mire képesek, tudhattál dolgokat véletlenül akár, amelyek ezt a helyet itt érthetővé teszik jelenben is. - de talán csak nem ismerlek eléggé, hiányos tudásom holdudvarában ülsz te is, csak azért nem feltételezem, valaki önként vágyik ilyen életformára, én sem akartam akkor a magamét, csak elfogadtam, emésztettem, de te léphetnél bármerre.. miért választanád ezt a nyomorgást, éppen itt? - Azt reméltem.. tudsz róluk valamit.
És elnézek melletted, a horizontra függesztem a tekintetem, mert nem merem rád, nem merlek látni, félek tőle, ismerősök köszönnének vissza, olyan ismerősök, akikre te hasonlítani sosem akarnál, és én mégis megpillantanám emlékeiket, már téged látni is nehezebb mindennél, őket nem élem túl. Tartozom neked magyarázattal a ház állapotát illetően is, és elhatároztam, száraz leszek, szigorú és következetes, mint ő volt olykor, ha játszani akartunk vele, és amely szöges ellentétben állt anyánkkal, a türelmessel, akit épp ezért nem éreztem sajátomnak, ő mások anyja volt főleg, kedves, szabályszerű lányok és egy imádott fiú anyja. Papírokat nem hoztam, de profán volna aláírást kérnem, szürreálisabb annál is, hogy mi éltük túl ketten, és mi érdemeltük legkevésbé.
- És hogy a jogi.. körülményekről beszéljünk. Nem tudom, mik a céljaid a továbbiakban, de.. nekem vannak céljaim. Nem.. nem haltak meg értelmetlenül, neked... talán neked sem kellene.

Bassza meg, halottak.
Mint a nekiinduló dagály egy homokos parton, mindig egyre és egyre nagyobb hullámokban tör rám a felismerés, hogy addig még száraz pontokat áztasson el, éppen csak egy pillanatra, hogy aztán visszaszaladjon abba a mederbe, ahol nyugalomban meglehet, legalábbis a következő hullámig.
De bassza meg, halottak.
És ahogy bámulom Cailin-t – a rohadt Nina Lowell-t, miért, mi a francért bámulok valakire, aki Nina Lowell-ként rohangál a világban? – és pánikszerűen újra és újra pofán vág ez az egész, nagyjából olyan ütemben változik valami benne is, és tűnik úgy, mintha ő maga úrrá lenne a helyzeten. Vagy lehet, hogy csak elnéztem valamit. Lehet, hogy ezt az egészet már rég kitalálta fejben, hogy így fog majd csinálni. Meg lehet, hogy igaza van, hogy mondjuk – már hogy a fenébe ne –, ha besétálnak a kibaszott ajtódon, akkor egyből tisztában vagy a támadási módszereikkel.
Ó, igen, ha kell, besétálnak a kibaszott ajtódon. Látod? De tényleg látod? Bármit is tudok, az nem tesz engem sokkal okosabbá másoknál, vagy hát éppen erre szerintem bárki rájöhetett addigra magától is. Már hogy, ha ott akarnak teremni, akkor ott teremnek. Sohasem féltem, hogy visszajönnek, igazából baromira hidegen hagyott, hogy visszajönnek-e, ő náluk sokkal jobban gyűlöltem mindenki mást, aki abban a rohadt házban csak volt.
És most, bassza meg, halottak.
- Ugyan már, épp olyan jól láthatta bárki más, hogy meddig elmennek, ha kell, ahogy én is. Legyünk őszinték, ez a része egyikünket sem érdekelt igazán. Nem Nina Lowell-t keresték ott és tudták, hogy Cyprian nem lesz otthon. Neki címezték azt üzenetet, ne nálam reklamálj, ha hozzá nem ért célba.
Nem nézett rám, de én sem egészen rá. Csak úgy a szemöldökére, ahogy Cyprian-nal tettem mindig, ha nem akartam a szemébe nézni. Úgy is néztem rá – vagy nem néztem rá – mintha épp Cyprian-ra nem akarnék nézni.
- Értem, nos… akkor beszéljük meg, hogy jogi értelemben miért nem teljesen értelmetlen a haláluk. És hogy mi céljai vannak mindezzel Nina Lowell-nek.

Várok tőled valamire, még mindig erőszakosan, nem is azzal a szóval, amit ez takar - követeli tőled minden lélegzetem, a levegőt is elvenném, visszatartanám, amíg meg nem törsz, be nem ismered a gyászod, látványosabbat, fájdalmasabbat, mit amit az általam alig ismert szeretőd okozhat, mi a családod voltunk, egyenként vesztegettél el bennünket, és ha tehetném, biztos marokkal törölném el pillanatnyi szilárdságot, ezt az ostoba bukolikus délibábot az összes lakójával, akik hátországod. Soha nem érzem magam annyira szörnyűnek, hatalmasnak talán, mint mikor melletted állok, soha nem érzem hideg, nehéz tekintetét úgy magamon, mint mikor egykor gonddal nevelt növényének gyümölcsét méregetem: és ismerem fel újra, meg újra, hogy belül kong.
- TE tehetsz róla. Őt cserbenhagyta a meggyőződése, te pedig megölted a sajátod. - nem tudom, igazad van-e, valószínűleg tényleg mindegy is ennyi idő távlatából, ahogy apánk politikai nézőpontja is, amelyet nem titkolt, de aminek hátsó rekeszében veszélyes titkok lapultak, hogy mennyire veszélyesek, Agatha révén értettük meg. Néztelek a halálhíre után, néztem a vonásaidat, miként öregszel a képzeletemben, miként állunk majd ezután családi ünnepeken, hiányzik mellőlünk valaki mosolya, kibillenünk menthetetlen egyensúlyunkból, nem lesz, aki leinti vitánkat, nem lesz napsugaras a délután, bizonyára nevetni sem lehet soha többé. Most is érzékelem, külön síkja vagyunk a létezésnek, időn kívül, abból kimaratva valaki mások által, de mert a rossz viccek csattanói mindig udvariatlanok, a miénk marad mindaz, amit mások le sem éltek. - Én.. én akarok lenni a családfő, Marius.
Megszorítom a markaimat, felszegem az állam, pedig nem számítok igazi vitára, annak helye sincs köztünk - te a magad csontig kopott létezésében, ugyan mit tehetnél ellene, az is valódi csoda, hogy levegőt veszel még. Lenézni akarlak, ahogy méregetlek, keresem azt az igazi gyűlöletet, aminek tárgya lehetsz, de.. de elkeseredettséget érzek, még mindig várok. Talán ez okozhatta az ő vesztét is, és most utána megyek, ha lassan, és csak egy újabb részem is.
- Ha ezt az életnek nevezett sovány vigaszt kívánod élni, rendben van, de vedd tudomásul, hogy kitagadlak a családból.