Csak nyugalom, csak nyugalom: folyamatosan ezt a két szót ismételgettem magamban, miközben a cipőm sarka módszeresen kopogott a macskakövön. Néha azon kaptam magam, hogy túl erőseket lépek, mintha el akarnék taposni valamit… pedig most tényleg az lett volna a legjobb, ha nyugodt tudok maradni. Az idő esőre állt és felettébb hűvös volt, ezért összehúztam magam előtt a kabátomat és megigazítottam a vállamon a táskám pántját, amikor megálltam egy pillanatra. Mély levegőt vettem, lehunytam a szemeimet, aztán ismét kinyitottam őket, nehogy a szükségesnél egyetlen másodperccel többet kihagyjak a világ életéből. A ma esti találkozóra nem biztos, hogy fel voltam készülve, de ha már belevágta a fejszémet az ügybe, végig kell csinálnom. Fülest kaptam, miszerint a két sarokra lévő bárban nem más várakozik Voldemort egyik követőjére, mint a politikus, Levin Dolohov. Újságíróként főbenjáró bűn lett volna szemet hunyni az információ felett, a Főnix Rendjének tagjaként pedig egyenesen árulónak kiáltottam volna ki magam, ha nem megyek utána; Voldemort-nak vigyáznia kellene az embereivel, jobban járna, ha olyanokat gyűjtene maga köré, akik képesek megtartani a titkait. A férfi, aki a besúgóm volt, a Reggeli Prófétánál dolgozott. Kis hal, aki segítette a felette álló, szintén a lapnál dolgozó, de a kilétét rejtegető munkatársat a Dolohov-val történő találkozásban; mivel a szakmai előmenetele fontosabb volt, mint a Voldemort-hoz való hűsége, az egyik komolyabb cikkem neki adása után dalolt, mint a pacsirta, sőt, azt is elintézte, hogy míg Dolohov a bárban fog ücsörögni, addig az eredeti vendége azt higgye, hogy a találkát lemondták. Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy a főnök ki fog nyírni, ha rájön, hogy csak úgy átruházom a cikkeimet másokra, arról nem is beszélve, hogyha megtudok valamit és a tudomására hozom, miképp lettem ennyire tájékozott a sötét ügyekben, a fejemet veszi. Talán nem kellett volna beletenyerelnem ebbe az egészbe… szépen, nyugodtan ücsöröghetnék az asztalom mellett és dolgozhatnék a következő cikkem átiratán, erre úgy döntöttem, hogy kémkedősdit fogok játszani egy férfival, aki egyetlen pálcasuhintással a halálba küldhet.
Beléptem a kocsma ajtaján és egyre jobban reménykedtem abban, hogy vagyok annyira jó hazudozó, mint amilyennek képzelem magam. Ügyeltem arra, hogy a vonásaim komolyak maradjanak és ne üljön ki a arcomra, hogy legszívesebben elszaladnék; mivel a kíváncsiságom hatalmasra duzzadt a délután alatt, szándékomban állt elkerülni a kudarcot. Eszembe jutottak anyám szavai, amelyeket a RAVASZ előtt intézett hozzám: csak magabiztosan, ha te elhiszed, amit mondasz, ők is elfogják. Ezzel a filozófiával léptem oda a férfihoz, kihúztam a vele szemben lévő széket, helyet foglaltam, majd félmosolyra húztam a számat. Jó jelként könyveltem el, hogy nem estem hasra az izgalomtól az ajtó és az asztal közötti távon.
- Elnézést a késésért, Mr. Dolohov. Nem igazán mozgok otthonosan a városnak ezen a részén. - Vallottam be a nyilvánvalót. Távol voltunk a belvárostól és bíztam benne, hogy nem kóvályognak önjelölt, modern Hasfelmetsző Jack-ek az utcán, akik szimpátiája jóvoltából én fogok virítani a holnaputáni Próféta címoldalán. - Másra számított? - A férfira emeltem a tekintetem. Elméletben nem kellene ismernie az eredetileg érkezőt, gyakorlatban pedig bármi lehetséges.

Sohasem láttam még élőben a férfit, csupán az újság oldalán rémlett fel a képe és ez éppen elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: ijesztő. Legalábbis ijesztően tud nézni, de a híre jócskán megelőzi és a róla hallott történetek fényében mertem arra következtetni, hogy kevés ember szokott vele mályvacukrot sütögetni a háza kertjében. Befolyásos, körmönfont és egészen lelketlennek tűnő személy volt, akivel nem volt ajánlatos ujjat húzni: én pedig farkasszemet néztem vele és valószínűleg életem legnagyobb őrültségére készülve megpróbálkoztam az átverésével. Majdnem kirázott a hideg, ahogy végignézett rajtam, hiszen ő minél többe gondolkozott – amit esélyes, hogy szokott -, én annál nagyobb veszélyben voltam. Mivel nem pattant fel rögtön és hagyott faképnél, arra következtettem, hogy talán képes vagyok az általam eddig még kevésbé gyakorolt pókerarcot tartani, sőt, egy apró mosoly is megejteni felé, amikor megláttam, mit iszik. Vodka. Tipikus orosz. Én ritkán ittam, ám most intettem a pincérnek és rendeltem magamnak egy whiskyt, remélve, hogy tényleg el fog lazítani és nem csupán játszanom kell majd a magabiztos nőt.
- Talán nem akartam, hogy emlékezzen rám. – Belekortyoltam az alkoholba, ami marta a torkomat, viszont meglepően jólesett. Már kezdem érteni, miért tart sunyiban pár kortyot a fiókjában szinte mindegyik újságíró. Az agyam megállás nélkül dolgozott, kiemelt egy-egy szót a Dolohov által elejtett mondatokból és azon rágódott, mi lenne az a válasz, amely megfelelhet neki. Kislánykoromban, amikor a diáktársaimmal a Roxfort önkéntesen verbúválódott színjátszó-körében játszottunk, imádtam az improvizációs feladatokat. Ha ehhez hozzáadódik, hogy teher alatt nő a pálma-típus vagyok és a feszült, nyomással teli helyzetekben viszonylag jól szoktam teljesíteni, lehetséges, hogy megúszom élve. – Csak akkor hívom fel magamra a figyelmet, ha nagyon muszáj. - Ha mindenki ismerne, nem tudnám hatékonyan végezni a munkámat. Feltörekvő újságíróként természetesen mélyen, legbelül szerettem volna, ha a lehető legtöbb helyen szerepel a nevem, megismer a szakma és az emberek tudják, ki vagyok, ám a feltűnési viszketegség túlzott gyakorlását kihagyták belőlem. Először mindig inkább a szemlélő szerepében tetszelegtem, megalkottam az elméleteimet, bizonyítékokat gyűjtöttem, figyeltem az emberek kinézetét, mozgását, mimikáját; utóbbiakból sokkal többet lehetett megtudni, mint a szavakból, éppen ezért jöttem rá hamar, hogy Levin Dolohov nem csupán jól játssza az okost, hanem igazából az.
- Egyszerű oka van annak, hogy én jöttem: a Prófétánál dolgozom. Azért vagyok itt, hogy segítsek magának és elmondjam, amit tudni szeretne. - Jelentettem ki. A közvetítő azt mondta, ha az igazat mondom a hovatartozásom ezen olvasatával kapcsolatban, akkor jól fogok indítani. Percek óta töprengtem azon, hogy vajon a valós nevemen mutatkozzak be vagy másvalakit mártsak be, de a Próféta szerkesztősége nem a Gringotts széfrészlege, ha valaki besétál az épületbe, rögtön tudni fogja, kivel beszél, hiszen az asztalokon fel vannak tüntetve a neveink, arról beszélve, hogy a legtöbb esetben senki sem viszi el a balhét a másik helyett, tehát a kollégák egészen biztosan beköpnék egy idegennek a valódi nevemet, ha az rám mutat. - Julianne Vance vagyok. - Felé nyújtottam a kezem és a tekintetem egy pillanatra az asztalon hagyott pálcára siklott. - Ugye nem szeretne pálcaméregetésbe kezdeni? Nagyon tapintatlan lenne magától egy ilyen felhívással indítani. - Összevontam a szemöldökömet, ám halvány mosolyt varázsolam az arcomra, az elragadó fajtából.

Kezdtem megnyugodni, de nem annyira, hogy igazi magabiztossággal vizslassam a férfit. Irigykedtem, amiért neki megvolt a képessége, miszerint keresztben lenyeljen bárkit, akit szeretne. Vagy ő is csupán tetteti a szilárd jellemet és rettentethetetlenséget? Kötve hiszem. Előítélet, de a politikusok mind egyformák és ennek a hasonlóságnak az alapja a lelketlenség. Ha normális, emberi érzésekkel rendelkező lények lennének, akkor nem lépnének a hazugság, a korrupció, a válogatott eszközökkel végzett manipuláció és a saját igazuk akár keményebb módokon történő bizonyításának útjára; de mivel mindenki tudja, hogy a politika mocskos játék, az átlag emberek kénytelenek kategoriálisan behelyezni az összes politikust a szemét tulajdonság gyűjtőjébe. Nehezemre esett, de be kellett vallanom, hogy mi, újságírók is hajlamosak vagyunk Mr. Dolohov -fajtájához hasonlóan viselkedni, hiszen egy ütős, világmegváltónak hitt cikkért kis túlzással a fél karunkat, szívünket, akár az életünket is odaadtuk volna és nem féltünk használni a rendelkezésünkre álló, legtöbbször kevésbé szimpatikus módszereket... én még nem tartottam ott, hogy egy munkáért lelkiismeret nélkül és jégszívű kígyóvá változva küzdjek, de néha nem tudtam eldönteni, hogy ez sajnálatra méltó vagy inkább szerencsés vagyok. Könnyebb lett volna, ha feladva az elveimet mindent alárendeltem volna a szakmai előmenetelemnek, de egyszerűen képtelen voltam rá. Talán azzal, hogy hazudni próbáltam a velem szemben ülő férfinak és a lehetőséget, hogy itt legyek, némi cserekereskedelem útján kaptam meg, ami miatt valószínűleg első körben mondvacsinált magyarázattal kell majd a főnököm elé állnom, azt jelenti, hogy én is megkezdtem az utazásomat az eddig magamtól távol tartott sötétség felé?
- Ha mindegyikre nem is, de nyugodtan tegyen próbára. Sokkal több információ terjeng a szerkesztőség falain belül és egyes érintettek között, mint azt gondolná és amit az olvasók elé tárunk. De ezzel minden bizonnyal tisztában van, hiszen ha nem így lenne, aligha ücsörögnék itt. - Őrülten féltem attól, mit fogok mondani, ha rákérdez valami konkrétumra és nagyon reméltem, hogy egy ideig még képes leszek egy általános mederben tartani a beszélgetés ezen részét. Nagy fába vágtam a fejszémet, profi hazudozónak álltam, pedig régebben attól is remegni kezdett a kezem, ha valakinek esetlegesen nem tetszett, amit mondtam. Ez a férfi abból élt, hogy átlásson másokon: ha túlélem ezt a hirtelen ötlettől vezérelt beugrást, sőt, némi morzsával is gyarapodok, én leszek a legboldogabb ember, egészen addig, míg ki nem rúgnak.
- Köszönöm. - Megleptek az elismerő szavak, nem számítottam rájuk, ettől függetlenül egy röpke pillanat erejéig őrültem nekik. Mindig jó hallani, ha valaki szépen nyilatkozik a munkámról, akkor is, ha az illető esetleg csak a meggyőzés eszközének használja a dicséretet. Furcsa volt összeegyeztetni a férfi természetével azt, hogy gyermekei vannak, ám ez már tényleg nem az én dolgom volt, viszont a lánya pozitív véleménye jó pontnak, a huszonháromszor javított cikkem felemlegetése pedig megfelelő fogódzkodónak tűnt. Rá is haraptam egy újabb kis kortynyi whisky után.- Leírtam a nyilvánvalót, viszont a piszkozatomban nemcsak a felszínt kapargattam, hanem kellőképpen utána jártam a dolgoknak. - Élt bennem egy kép, miszerint ezzel a mondattal eggyel feljebb lépek a magamat bebiztosító létrán, ám tisztában voltam azzal, hogy kétélű fegyverrel operáltam, hiszen Dolohov hihette az irántuk való elkötelezettségemnek az egyébként Fabian Prewett-nek köszönhető, a cikkemben megjelenő visszafogottságot és tárgyilagosságot, míg a téma körüljárásának felemlegetése utalhatott az ellenszenvemre is. Minden egyes lépésem következménye csupán idő kérdése volt és szerencse, hogy a türelem a varázslattal együtt száguldozott az ereimben. Ezért nem vitt még el a szívroham.
- Remélem, úriemberhez méltóan számíthatok magára, ha arra kerülne a sor. Főleg, ha elmondom, hogy az én előnyöm a találkából csupán néhány plusz pont lenne a köreiben. Nem mindenki születik olyan privilégiumokkal, mint például maga. - A pillantásomat az általa emlegetett csapat felé fordítottam, majd ismét Dolohov-ra néztem.

- Fabian Prewett mindig dolgozik valamin és mivel csak olyanokat válogat maga mellé, akik osztoznak a munkamániáján, a csapata sohasem pihen. - Szívesen hozzátettem volna, hogy ugyan mi ebben a rossz, de igyekeztem tárgyilagos maradni, valamint az igazság és a hazugság közötti, jelenleg eszméletlenül vékonynak tűnő mezsgyéjén lavírozni. Magamban tucatnyiszor lejátszottam a mondataimat, mielőtt kiejtettem volna őket a számon, mivel ügyelnem kellett arra, hogy semmi olyat ne mondjak, ami miatt a későbbiekben esetleg képtelen lennék megvédeni magam és nagyon reméltem, hogy a férfinak sem fog feltűnni, hogy eddig egyetlen sarkalatos kijelentést sem tettem. Úgy éreztem magam, mintha egy esélyesen bármikor robbanó bomba tetején járnék polkát, azzal a különbséggel, hogy most jobban izgultam. - Fél, hogy ismét az ismerőseit veszi górcső alá? A legutóbbi leleplező riportja a maga pártjáról eléggé sikeres volt bizonyos körökben, bár érthető, ha Önnek nem tetszett. - Tettem hozzá némi félmosollyal, felvonva a szemöldökömet. Az ilyen munkái miatt hajlik meg a nagy többség a főszerkesztő előtt és akarnak sokan hozzá hasonlóvá válni. Bátor és vakmerő, mégsem meggondolatlan, hanem tökéletesen kidolgozott munka volt, amit kiadott a kezei közül és amivel sikerült felbolygatnia a politikai élet egyébként sem túlzottan nyugodt tavacskáját. - Az újabb nagy dobás még gyerekcipőben jár, még csak a körvonalazódás és az információgyűjtés zajlik. Senki sem figyelne egy újabb nagy dobásra a mostani árnyékában, még az is észrevenné, hogy lejárató-kampány zajlik, akinek nincs esze. - Jelentettem ki. Éppen a politikai-cikk hírességének vagy hírhedtségének eldöntési körüli vita lázában égett a szerkesztőség és a varázslóvilág, teljesen felesleges lett volna benzint locsolni a fellobbant tűzre. - Amíg el nem jön a megfelelő idő a következő dobbantásig, a mi cikkeink javításával lesz elfoglalva, ami tényleg nagyon bosszantó tud lenni. De ismeri őt, eléggé okos és ravasz ember... valószínűleg magának is ezért van szüksége kapcsolatokra a Prófétánál. - Megadtam neki a vitatkozás lehetőségét, hiszen gondolatolvasó még nem voltam... még. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha használhatnám a legilimencia képességét és lapozgathatnék a gondolatai között! Egy ideje gyakoroltam a legilimecia és okklumencia tudományát és volt egy-két kósza ötletem, miszerint ezzel könnyebb lenne kiszedni az interjúalanyaimból, amit hallani szeretnék, de ez nem csupán az újságírói, hanem a saját etikai elveimmel is szembe menne. Így maradt a találgatás és a játszmázás, amin újabb fokozattal feljebb ugrott Mr. Dolohov.
- Nem tagadom, jól jön, ha az embernek vannak barátai a Minisztériumban. Ha szeretne, nyugodtan elevezhetünk ezekre a vizekre és tehetek úgy, mint aki a politikába szeretné beleásni magát. - Az ujjammal körözni kezdtem a poharam peremén és unszoltam magam, hogy ha már ekkora magabiztossággal hagytam kiszaladni belőlem a szavakat, akkor maradjak is ezen a nyomon. - Vagy megkérdezhetem, hogy nincsenek más, akár a jelenlegi társadalom által kevésbé elfogadott körök, ahol kamatoztatni tudja a származását? - Megkerestem a tekintetét. Nem olyan típusnak tűnt, aki önként és dalolva avat be egy idegent a titkaiba; márpedig Voldemort köreibe tartozni eléggé nagy tabutéma volt, főleg egy hozzá hasonló személy esetében.

- Mr. Dolohov, egy újságíró akkor sem adja ki az informátorát, hogyha a keze levágásával fenyegetik. Ha elárulnánk, kik súgnak nekünk és következményképpen ezeket az embereket esetleg különféle szankciók érik, senki sem fog megbízni bennünk és lehúzhatjuk a rolót. – Szinte meglepetten néztem a férfira, mintha nehezemre esett volna feldolgozni, hogy nincsen tisztában az újságírás alapvető szabályával. Meg úgy az életével általában. Bizalom nélkül nincs előre mozdulás és ha eljátsszuk a fontos másik belénk vetett hitét, akkor akár magunk felé fordíthatjuk a pálcánkat. Még nagyon az elején voltam ennek a játszmának, aminek jelenleg két résztvevője volt: Levin Dolohov és én, ám kettőnk között volt egy hatalmas különbség, mégpedig, hogy mögötte egy hatalmas tábor állt, míg én egyedül jöttem ide és próbáltam meggyőzni arról, hogy velem kifogta az aranyhalat a Próféta tavacskájából. Nem életem legjobb ötlete volt, az már biztos, de egyenes háttal fogok végiggázolni a saját romjaimon, ha muszáj. – Azért én jöttem ide ma este, mert szüksége van valakire, aki nem csak a politikai szennyesbe tudja beleütni az orrát. A Prófétánál információmegosztás működik, a teljes képet csakis a legvégén látjuk, de mivel a varázsóvilág jelenleg egyre sötétebb és köztudott titok, hogy az aranyvérű családok nagy része támogatja ezt a fordulatot és a Nagyúr oldalán áll. – Voldemort-ot Nagyúrnak nevezni annyira fájt, mintha kést döftek volna a szívembe, ám talán jó pontot jelenthetett a férfinál az elejtett szócska. Hirtelen hányingerem is lett, amit egy újabb korty alkohollal palástoltam. Azon töprengtem, hogyan lennék képes átvezetni a dolgokat abba az irányba, amiért itt vagyok? Aztán rájöttem: Dolohov olyan, mint a többi ember, köztük én is… mindent akar és azt nagyon hamar, de én már kezdtem rájönni, hogy a sietséggel nem megyek semmire. Ha csak egy kicsit meg tudom győzni arról a férfit, hogy a lassú víz tényleg partot mos, akkor nyerek magamnak egy kis időt a gondolkodásra. – Az újság nem mehet el emellett a tény mellett és ki lenne nagyobb segítség, mint egy az elit közül? Akiből ugyebár bőven akad a pártjában és az ismeretségi körében… - Magamról elterelni a gyanút úgy volt a legkönnyebb, ha más, egy körvonalazatlan árny vállára pakolom az engem körülvevő felleget. Mégis kit feketíthetnék be hirtelenjében? És miképpen, hogyan, miért is tenném? Nem a lelketlen fajtából származtam, pedig most jól jött volna, hiszen ennek a csoportnak egy nagyágyújával ültem szemben.
- Bocsánat, ha megsértettem és olyasmit feltételeztem, ami nem igaz. – Védekezően magam elé tettem a kezeimet egy halvány mosoly kíséretében. Miért is harapott volna rá rögtön a kérdésemre? Okos ember, túlságosan is, nem egy kocsmában fogja megvallani nekem az életét… tényleg örülhettem neki, hogy még nem sújtott halálos átokkal, nem tartana sokáig elkaparni a föld alá. - Csak tudja, Marcus, a férfi, aki a közvetítő volt kettőnk között és akinek a segítségével ma este itt lehetek, szeret utalgatni, én pedig nem tudok kihagyni egyetlen részletre való ráharapást sem. - Semlegessé akartam tenni az erős kezdésemet, hátha sikerülni fog ezzel ismét kissé semlegesebb vizekre evezni. - Ki ne szeretne bejárást a Minisztériumba? Nem kérek Öntől sokat, csupán azt, hogyha megfelelőnek tartottak arra, hogy összefussak Önnel, akkor szavazzon nekem egy kis bizalmat. - Szende, ugyanakkor némi eltökéltséget magába foglaló mosolyra húztam a számat.

Pattanásig feszült idegekkel ücsörögtem a széken és hálát adtam Merlinnek, hogyha pókerarcom nincs is, de legalább soha életemben nem szenvedtem lámpalázban, ezért a feszültségem apró jelei talán Mr. Dolohov számára elkönyvelhetőek voltak annak, hogy idegen volt számomra a helyzet, a hely és a velem szemben ülő személy is. A nyugalom magamra erőltetésének nagy ára volt: ismerve magamat amint véget ér ez a találkozó és átlépem a házam küszöbét, szédülni kezdek és minimum másfél órán keresztül magam elé fogok bámulni, azon gondolkozva, hány ponton lett volna képes kisiklani ez a történet, mégis mit képzeltem, hogy belevágtam ebbe és mit fogok tenni a későbbiekben? Szerencsére jelenleg nem ezek a kérdések uralták a tudatomat, így csak annyi dolgom volt, hogy fellélegezzek, amikor felcsillanni láttam a férfi szemeit. Esetlegesen nem volt hiábavaló a hányinger, az értékeim szóbeli megcsúfolása és a jó hírem kockára tétele? Véletlenül sem szerettem volna elbízni magam, de Mr. Dolohov pillantása elérte, hogy ismét beinduljon a néhány pillanatra az idegességtől megállt szívem. Előfordulhat, hogy ma este mégsem egy árok mélyén fogom végezni, hanem az ágyamban hajtom majd álomra a fejem és ténylegesen lesz időm azon kattogni, hogyan és hova tovább?
- Jó tudni, hogy az Ön környezetében mindenki ennyire feddhetetlen. - Direkt használtam félig-meddig az ő szavait. Voldemort-nak kevés annyira elvetemült követője volt, akik lépten-nyomon az uruk felsőbbrendűségét és tanainak helytállóságát hirdették: a legtöbbjük finoman és észrevétlenül, de hatásosan csinálta, az apró-cseprő részleteket megragadva, manipulálva, ehhez pedig hatalmas segítség volt, hogy nagy részük azokból a családokból került ki, amelyeknek számos tagja bejáratos volt felsőbb, akár a társadalmunkat irányító körökbe is. Ha valaki megkérdezte volna, hogy szerintem Levin Dolohov Voldemort szolgálója-e, a találkozásunk előtt kapásból rávágtam volna, hogy igen... most viszont már nem lennék ennyire magabiztos. Ez az ember tökéletesen el tudja adni magát, eg porceláncsirkét is képes lenne arról meggyőzni, hogy mennyire jó lenne neki, ha leugrana a lakhelyéül szolgáló polcról: elvégre, ez a szakmája, engem pedig nagyon kíváncsivá tett, hogy a kék szemek és a kisfiús tejfölszőke haj valóban csupán egy minden hájjal megkent politikust vagy egy igazán sötét réteggel gazdagított ördögfiókát takar?
- Csakugyan? - Ismét megengedtem magamnak egy mosolyt, ahogy kiejtette a száját, hogy elnyertem a tetszését. Egyszerre örültem a kijelentésnek és realizálódott bennem, hogy innen már nincs visszaút, csak és kizárólag lejjebb fogok süllyedni. Egyet viszont tudtam: ha az életemmel is kell fizetnem érte, semmi olyan nem fogja elhagyni a számat, amellyel Voldemort-ot segíthetném. A Rend tagjaként és magánemberként is elköteleződtem a jó mellett és inkább önmagamra szórok gyilkos átkot, minthogy a másik oldal ügyét előrébb lendítsem. - Van egy olyan érzésem, hogy maga partner lesz a lelkiismeretem megedzésében. - A férfinak igaza volt, a lelkemre ráfért volna némi torna, ha komolyan akarom venni ezt a játékot. Mégis habozás nélkül bólintottam egyet az ajánlatára. - Nos, tudja hol talál, a Prófétánál bármikor szívesen várom a baglyát. Vagy elég, ha Marcus fülébe suttog. - Nem biztos, hogy fel voltam készülve arra, hogy akár bármelyik utcasarkon megtaláljon egy embere, de ezzel a lehetőséggel is számolnom kellett, ismerve, hogy a hozzá hasonlóknak bárhová elér a keze. - Gondolkozzon csak, Mr. Dolohov, aztán értesítsen. További szép estét! - Legszebb mosolyomat elővéve búcsúztam el tőle, amiért majdnem elhánytam magam abban a minutumban, ahogy kiléptem a bár ajtaján. Mély levegőt vettem és el sem hittem, hogy túléltem és kissé remegő léptekkel, de a lakásom felé vehettem az irányt.