Spencer Charlotte Hoopward

emszercénégyzet

Spenc, Grácia


17


Tisztázatlan – papíron aranyvér


Dumbledore


metamorfmágia


griffendél / hetedév


Katherine Mcnamara


saját

Jonathan Hoopward… rémlik? Épp a napokban csukták az Azkabanba, ahová egyébként való is a többi társával együtt.
Antonia Blackwell… a nő, aki most is az Ispotályban küzd a démonaival. Akiket napi szinten lát is. Komolyan, le is rajzolta őket, elég rondák. Volt valamikor normális is, azt mondják. Apám viszont tönkretette, vagy a nyavalyás tradíciói, amit belém is megpróbált „nevelni”, de szívósabbnak bizonyultam a kelleténél. Az a fránya zsákbamacska… jól belenyúlt.
Pippa Frenward – aviláglegjobbbarátnője. A csaj, aki az oldalbordám volt. Az a szeplős vörös a halom könyvvel. Tudjátok… akit a nyáron meggyilkoltak, mert sárvérű… tudjátok, aki miatt most az apám ül…
Selene Wellington – a londoni mágusárvaház vezetője. Nem volt sokáig szerencsém hozzá, de a papírjaimon ott szerepel a neve meg a pecsétje. Ha valaki találkozna vele, üzenem neki: csókoltatom!

Sose voltam olyan gyerek gyerek. Nem lehettem. Nem is tudtam. Negyedik évemet tapostam, mikor a varázserőmmel együtt a metamorfmágia is beköszönt, ezzel nem kis meglepetést okozva úgy mindenkinek. Hetekig mászkáltam egérfarokkal, meg macska orral, mert egyszerűen azokat láttam. Talán még a tanulást is előbb kezdtem emiatt másoknál. Tele voltam megfelelési kényszerrel, bizonyítási vágynál, de persze a jó szavak sose érkeztek. Még anyámtól se lehetett, mert apám bedühödött volna. Volt, hogy meg is ütötte, mert elront. Nem is hagyta neki, hogy belefollyon a nevelésembe. Tökéletes aranyvérű lányt akart, aki később majd megduplázza az amúgy sem kevés vagyonát azzal, hogy majd jól házasodik.
Ez egészen a Roxfortig működött is. Az első érvágás akkor történt, mikor szerény személyem „piros színt öltött”, és a Griffendél asztala hördült fel a várt Mardekár helyett. Azóta öntörvényű vagyok. Feleselek, és azt csinálok, amit akarok. Nem nagyon tudnak fogást találni rajtam, sem fenyíteni, mert a kezem is hamar eljár, és mindenki pechjére, pont az a boszorkány vagyok, aki a pálcáját használni is tudja. Eleinte már csak kiszúrásból se voltam hajlandó átkokat használni – inkább mostam be valakinek, mert annak legalább maradt nyoma -, de hamar rájöttem, a fránya élet nem ilyen.
Ez a fajta makacsság ma is megvan bennem. De már nem vagyok annyira tűzről pattant. Érdektelen, semleges, életunt már annál inkább. És irgalmatlanul dühös. Nálam jobban senki nem veti meg a halálfalókat. Börtönbe juttattam apámat, ellenszegültem bárkinek, aki Voldemort elé akart cibálni, mert ott a helyem, és elértem, hogy rendtag lehessek. Mégis még mindig szégyent érzek. Szégyellem azt, aki vagyok, azt ahová kerültem, azt meg főleg, hogy maga a létezésem egy nagy hazugság.  

 
- Elment – Antonia könnyáztatta tekintettel közölte férjével a tényt, hogy a második gyermeküknek mondtak búcsút. A férfi arcán megdagadt az ér, a keze ökölbe szorult, és ott volt a mozzanat. Nagyon szerette volna kitekerni felesége nyakát, amiért még erre sem képes. De tudta, ha megöli itt helyben, felvonná magára a figyelmet, a választások során ezt pedig el akarta kerülni….




- Ha sárvérű…. – a nő arcába sziszegi, miután a hosszú procedúrát követően kezébe veszi a lányt, aki ezen túl a sajátja lesz. Pontosan annyi idős, amennyinek a sajátjának kellene lenni. Jonathan különösen ügyelt a részletekre, mégis ingerült, mert a származás kétes. Ezzel az üggyel kapcsolatban pedig nem akar semmi kétes pontot.
- Ha jól játssza a lapjait Mr. Hoopward, ez sosem fog kiderülni – a vele szemben álló nő, sztoikus nyugalommal közli, s csak egyetlen szánakozó pillantást küld a kislány felé, aki azon nyomban fel is sír…




- Csinálj vele valamit, az egész utat végigbőgte – undorodva, már-már odadobja feleségének a gyereket, aki csak a reflexeinek köszönhetően nem ejti el. Arcára kiül a döbbenet, az értetlenség, és még némi félelem is.
- Ez.. mi… Jonathan mit csináltál? – halkan, halálra vált arccal kérdezi, hisz ismeri a férjét, tudja, hogy nem áll távol tőle a törvényszegés, de azt nem hitte volna, hogy ennyire túllépne a határon.
- A lányunk… mi lenne? Muszáj volt leakasztanom egyet, ha már te annyira szerencsétlen vagy, hogy szülni se vagy képes. Hallgattasd el, mert én fogom – csattan fel a férfi, akinek a türelme jócskán a végét járja. A nő nem is törődik a sértésekkel, az évek alatt megszokta. Már azon sem gondolkodik, hová tűnt a férfi, akit szeretett, és ki ez a szörnyeteg itt mellette. A gyerekszoba évek óta készen van, jól fel van szerelve, hisz már mióta terveztek egy lakót bele… és most meg is érkezett.
- Csss, nyugodj meg kicsim, minden rendben lesz – a csöpp arcot simogatja, könnyei utat törnek, hisz mindent összevetve boldog. Már nem csak ő van és a négy fal…




- Anyuuuuu nééézd repülööööök – ahogy pedig Amelia kinyitja az üvegház ajtaját, nevető lánya szárnycsapkodásaira lesz figyelmes.
- Merlinre Charlotte, azonnal gyere le, bajod eshet – pánikba is esik, ahogy minden anya, mikor rosszaságon kapja a gyerekét.
- De nem tudoooooook –nevet, mert valójában nem akar. Élvezi a repkedést, hogy mellette a pillangók is ugyanúgy repkednek. Egész addig ki is használja, míg háló nem kerül rá.
- Ha már repkedni tudsz, a madár többi részét is aggasd magadra… gyerünk – a kislány megszeppen apja hangjától. Fél tőle, így ha akarna se tudna átváltozni, pedig már tegnap is ment neki. Egyszer csak, de ment…




- Mi az? Mi az? Hűűű ez az enyém? Anya, ez az én nevem – Charlotte ámulva nézi a borítékot, majd olyan gyorsan nyitja ki, ahogy az ajándékokat szokta karácsonykor.
- Felvettek, felvettek, felvettek – ugrálni kezd, az előszoba meg zeng a sikításától. Egyedül csak anyja büszke tekintete az, ami mosolyt csal az arcára. Apja egyből kikapja a levelet a kezéből, hogy a listát nézze, amit be kell vásárolni.



- Griffendéééél – boldogan pattan ki a székből. Már leküzdötte a pillanatnyi ijedtséget, és úszik a mámorban, mikor meghallja, hogy háza asztala milyen kitörő örömmel fogadja őt. Egyetlen pillanat, amíg eszébe jut, hogy valaki ettől nem lesz elragadtatva.
A zöld asztalra siklik a tekintete. Az összes ismerőse ott van, akik gyilkos tekintettel mérik végig, és tényleg árulónak és érzi magát.
- A süveg sose téved… ezt jegyezd meg -  hálásan mosolyog rá az idősebb, fekete hajú fiúra. Nem kérdezi, honnan vette, hogy pont erre van szüksége. Csak… tudja, hogy jó helyre került.




- Miért hagyod, hogy bántsanak? – ül le a zokogó lány mellé, miután jól megátkozta a mardekáros társaságot, aki kikezdte a szeplős lányt.
- Félek tőlük… - halkan beszél, még a térdét is felhúzza.
- Komolyan? Pedig egy ajtót se tudnak kinyitni, te sokkal okosabb vagy – Charlotte magabiztosan vigyorog rá.
- Pi…pi…pippa vagyok – a lány tétován nyújt kezet.
- Charlie…




- Ez az év hatalmas lesz virágszál, érzem – elégedett sóhajjal karol barátnőjébe, akivel idén már együtt teszik meg az utat a Roxfort felé.
- Nem tudom, én fé…
- Ki ne merd mondani – Charlotte szemi összeszűkülnek, aztán mindketten elnevetik magukat.




- MEGÖLTED!!! – ordít, zokog, és pálcát szegez apjára.
- Mit ártott neked? Nem bántott ő senkit…. – Charlotte sose volt még ilyen dühös. Remeg mindene, és a mágia, amit elfojt, megrengeti a falakat. Megérdemelné, a férfi annyira megérdemelné.
- Sárvérű volt… az összes így já…
- Én is? Lehet, hogy az vagyok… Gyerünk… küldj utána te fére….- pofon csattan az arcán, akkora, amekkorát még életében nem kapott….




- Készen állsz? – halk hang rángat vissza a valóságba. Kiveszem a fejem a merengőből, majd mielőtt az érkező arcára néznék, megtörlöm a sajátom. Utálok sírni, mostanában viszont egyre többször kapom rajta magam.
Síri csendben szelem az utat a tárgyaló teremig. Az eset óta, most először kell farkasszemet néznem apámmal, és őszintén remélem, hogy utoljára is.
- Nos, Charlo….
- Spencer… a nevem Spencer – nem tehetek róla, akaratlanul is közbevágok. Nem mintha a nevem megváltoztatása változtatna bármin.
- Rendben Spencer. Ön azt állítja, két szemével látta, ahogy Jonathan Hoopward halálos átokkal sújt le Pippa Frenwardra – a teremben síri csend honol. Mindenki tudja, hogy csak rajtam áll apám sorsa. Ő is. De a tekintetében még most is csak a „tudd, mit mondassz” tükröződik. Semmi megbánás, még csak halvány jele se annak, hogy elgondolkodott volna azon, mit tett… és kivel tette.
- Igen uram – a határozottság még engem is megrémít. Még akkor is a hatása alatt vagyok, mikor kivezetnek a teremből.
- Anya? – Bradleyt kérdezem, hisz ezek után nála fogok lakni. A kúriánk üresen tátong, hisz a nő, akit szerettem, megőrült a szó szoros értelmében, az apámból meg őszintén remélem, hogy a dementorok játékszere lesz.
- Épp Madagaszkáron hiszi magát – elmosolyodunk. Mindig is el akart jutni oda. Ő legalább néha boldog, még ha többször szenvednie is kell, legalább nem tudja, mi zajlik idekint.  
- És a többiek? – halkan teszem fel a kérdést. Már korántsem vagyok biztos benne, hogy ezek után vannak többiek.
- Kérdezd meg tőlük – vigyorodik el, majd kinyitva az ajtót, azokkal találom szembe magam, akik fontos részei lettek az életemnek.