Amelia Ollivander Hopkins

"She was a wild one; always stomping on eggshells that everyone else tip-toed on."

   Amy

   
   32

   
   Félvér

   
   Dumbledore

   
   Okklumencia

   
   Mágiahasználók

   
   Gal Gadot

   
   Saját

   

Az én szemszögemből elcseszett egy család a miénk. Garrick Ollivander lányaként a pálcakészítés mesterségével ismerkedtem meg leghamarabb. Bátyámmal ellentétben én nem tudtam tisztelettel nézni Garrickre, de nem azért, mert ne lett volna tehetséges. Hírneve ellenére hasonlított egy remetére, aki a munkáján kívül nem foglalkozik, de nem is akar foglalkozni azzal, mi is történik a varázsló világban. Tudva, hogy Ő adja a hatalmat jók és rosszak kezébe egyaránt, semlegessége számomra vérlázítónak hatott mindig is. Én ezzel ellentétben harcolni akartam, Tudjukki és halálfaló brigádja ellen, ezért sem folytattam Garrick mesterségét. Aurornak álltam.
   

Mások szemében komolyabb nőnek tűnhetek, mint amilyen vagyok valójában. Humoromat nem szokták díjazni, látszólag nem is rendelkezem ilyesmivel, ennek pedig az az oka, hogy az apámmal való rossz kapcsolatom miatt elzárkóztam társaim elől. Van egy felszín, amit bárki láthat és alkothat róla véleményt. Ebben a valóságban egy rugalmatlan, szabálykövető, humortalan, begyöpösödött középkorú nőként ismernek. A mély azonban nagyon sok mindent rejt magában. Makacs, céltudatos, már-már vakmerő nőnek tartom magam, aki az igazság bajnokaként üldözi a halálfalókat. Temperamentumos, talpraesett vagyok, jó reflexekkel rendelkezem és a félelem messze álljon tőlem. Az viszont még vad énem ellenére is igaz, hogy úgy gondolom, senkire nincsen szükségem ahhoz, hogy céljaimat elérjem. Megállok a saját lábamon és a nehezebb akadályok sem jelentenek problémát. Türelmetlenségem gyakran kever bajba, de talán csak szerencse, hogy általában épp bőrrel megúszom. Nagy számra néha érdemes volna lakatot bűvölni, mert előbb beszélek, minthogy átgondoljam szavaim  súlyát.
   

 Sokat tudnék mesélni arról, ami mindenkinek eszébe jut nevem hallatán. Garrick Ollivander hóbortos, olykor kissé feszült ember, világéletében az volt. Gyermekkoromat és a vele töltött időt azonban mélyre zártam. A boldog, önfeledt pillanatok olyanok számomra, mint egy régi, már-már kopott, fekete-fehér fotó. Emlékszem a pillanatra, mikor készült. De arra nem, mit éreztem abban a pillanatban. Például mikor pálcát faragott és hagyta, hogy az ölében üljek. Csillogó szemmel néztem munkájának tökéletességét, talán büszkeséget érezhettem. De a fotót nézve nem jár át már az-az érzés. Garricktől való eltávolodásomnak húsba vájó okait tudnám részletezni. Vagy elmesélni mindazt, ami lett belőlem az Ő hatására. Hosszú lista, hosszú történet.
Jelen korunkat a sötétség övezi. A varázslóvilág egyként rettegi Tudjukkit és az amúgy is ködös, borús Britannia felett a szürke esőfelhők mögött valami egészen más bujkál. Nem pusztán félelem, ez az érzés csontig hatol. Egy olyan jövő képét ígéri, miben csak rettegés létezhet. Igen, rettegés. Ez lenne a legmegfelelőbb szó. Az ablakból gyakran kémlelem az eget, válaszokat keresve.
Tizenegy évesen, ahogy várható volt, megjött a bagoly Roxfortból, miszerint felvételt nyertem. Bátyámmal együtt azon ritka gyermekek közé tartoztunk, kiknek édesapja készítette a pálcáját. Az enyém régóta porosodott az Abszol úti boltjában, elmondása szerint énrám várt mindez idáig. Cédrus fa, sárkányszívhúr maggal, majd 12 és egynegyed incs hosszú. Garrick elmondása szerint erős pálca, a cédrus határozott személyiséget követel és magjával együtt gyors tanulást tesz majd lehetővé. Óva intett, legyek óvatos, mert ez a fajta mag könnyedén áll át a sötét oldalra.
Házam a Griffendél lett amin senki sem lepődött meg. Hamar megtaláltam a többiekkel a hangsúlyt és a sötétségre az iskolában töltött évek képesek voltak fényt vetni. A kviddics csapat tagja voltam, többször házkupát nyertünk a hét évem alatt. A sötét varázslatok kivédése lett a kedvenc tantárgyam, mert azelőtt fogalmam sem volt róla, nem a sötétség az egyetlen, ami létezhet. Különleges tehetségem ugyan nem volt hozzá, de szorgalmammal és kissé fanatikus hozzáállásommal sikerült kitűnően teljesítenem. Hetedéves koromra patrónusom alakot öltött egy vidra képében.
Az iskolát követően egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, méghozzá az, hogy aurorrá váljak. A hivatali élet vagy a pálcakészítés nem voltak testhez illőek. Fény akartam hozni a borongós, félelemmel teli világunkba, ehhez pedig terepre kellett menjek. Garrick nem örült a dolognak. Sőt, ellenezte volna, ha teheti. Ő félt Voldemort ellen harcolni, túlságosan is, mert már csak a pálcájából tudta, mire képes. Gyávasága hatalmas éket ütött közénk. Ekkor már hosszú évek óta nem szólítottam őt apának. Ő volt Garrick, aki felnevelt és akire nem tudtam felnézni. Elvette tőlem az apaképet, amire mindig is vágytam.
És mit tesz egy bizonytalan, zavarodott fiatal nő ilyenkor? Megházasodik. A legkecsegtetőbb érv a fiatalon való házasodás mellett az volt, hogy megszabadulhatok a vezetéknevemtől. Eltekintve a Garrickel való kapcsolatomtól azt is nehezen viseltem, ahogy bemutatkozva másoknak azonnal felcsillanó szemekkel kezdik őt dicsérni. Az apám árnyékában éltem, az iskolában és az aurori képzésem alatt sem volt ez másként. Mielőtt letettem volna a vizsgát, már gyűrű volt az ujjamon és a pergament már Amelia Hopkins nevére állították ki.
Grayson Hopkins az évfolyamomon végzett, Mardekáros diák volt. Majdnem fekete bőre, magas alkata és sötét szemei elvarázsoltak. Már az iskolában is egy párt alkottunk. Remek humora, csodás mosolya és még megannyi külső adottsága miatt azt hittem, tökéletes. Hatodéves koromtól olyan volt, mintha rózsaszín felhőben élnék. Ez az érzés általában nem tart tovább két-három évnél, nekem viszont sokkal tovább tartott. Buta módon képtelen voltam belátni, hogy a házasságunk egyszerűen nem működik. Kénytelen voltam végül ráeszmélni, hogy Grayson kiköpött Garrick Ollivander. Eszméletlen tehetséges abban amit csinál és szívvel-lélekkel teszi mindezt, még is meghúzódik a sötétben. Grayson a Mágiaügyi-Minisztériumban dolgozott azon, hogy a kevert vérű varázslók semmilyen megkülönböztetést ne kapjanak, ami korunk égető problémája volt és büszkeséggel töltött el, hogy kiáll többek között értem is. Aztán egyik napról a másikra lemondott a Minisztériumban. Ügye felkelthette a sötét oldal varázslóit, talán megfenyegették. Sosem árulta el.
Harminc éves voltam, mikor elhagytam. Kikészítettük egymást. Ő gátolni próbált kissé vakmerő halálfaló üldözéseimben, én pedig arra akartam buzdítani, hogy folytassa törekvéseit a Minisztériumban. Egyik sem valósult meg, a folyamatos elvárások pedig felemésztették a kapcsolatot. Rá sem tudtam már felnézni. Egy este közölte velem, hogy ő a továbbiakban nem képes nézni, ahogy megöletem magam. Ultimátumot kaptam tőle én pedig döntést hoztam.
Létrehoztunk egy világot, ahol az összetartás lehetetlen. Változtatni szeretnék ezen. Fel szeretnék nézni az égre tudva, hogy harcolhatunk a sötétség ellen. Hogy összefogva bármire képesek lehetünk.