Rózsát küldött, vértől csöpögő fehér rózsát, majd leszaggatott szirmokat, kristálypoharakat valami kistestű állat szívével, széttépett gyerekrajzokat, a családi címerrel vert, arannyal futtatott könyvet, törött pálcát, nehéz, drága nyakláncot, és a szívem minduntalan a torkomban dobogott, amikor hazatérve újabb csomagot láttam a küszöbön. Százszor elhatároztam, nem, nem nyitom ki, visszaküldöm, vagy nem veszek róla tudomást, kihajítom a francba, de végül mindig megszegtem a magamnak tett fogadalmat.
Ő lett a szempár minden sötét utcasarkon, az ablakon kopogó faág a viharban, a gyomromban érzett idegesség, mikor egyedül szálltam fel a metróra, mikor rohanva, hogy elérjem a vonatot, nekiütköztem valakinek. A rettegés, hogy mi vár rám, ha a masnit leoldva kinyitom a következő csomagot, mi vár rám, ha legközelebb egyszerű muglik közé megyek, túlélem-e, ha leugrok az újságoshoz, vagy túlélem, ha legközelebb pizzát rendelek, és esetleg ő szállítja ki?
Sóhajtva érek haza. Hülyeség volt meglátogatni Petuniát, hülyeség volt órákon keresztül műmosollyal bájologni, de egy pillanatig tényleg azt hittem, őszinte lehetek vele, elmondhatom neki, mennyire rettegek, mennyire nyomaszt az érzés, hogy talán most látom utoljára - ezt a terhet cipelem már hetek óta, mégis némán ültem, néztem a nővérem arcát, és basszus, az ő életére vágytam. A nyugodt hétköznapokra, tökéletesen varázstalan emberek közt, akik nem próbálnak kinyírni egy beteg ideológia miatt. Sóhajtva rúgom le a cipőimet az előszobában, hangokat hallok az étkezőből, hála az égnek, anya itthon van és semmire nem vágyom annyira, mint az ő ölelésére, de amikor belépek...
- Basszameg! - felkiáltok, a tekintetem rémülten ugrik anyára, apára, és igen, Lucius Malfoyra, aki a szüleimmel egy asztalnál ül, a szüleim házában, és olyan ártatlan képet vág, hogy képes lennék ebben a percben kikaparni a szemét, amit a legutóbbi találkozásunkkor elmulasztottam. Anya helytelenítően néz rám, mi ütött beléd, Lily?, de ha tudnád, ó, ha tudnád, kivel ücsörögsz, nevetgélsz és - igen, az asztalra nézve látom - eszel együtt, ha tudnád... már rég nem élnél.  

A nyaki ütőerem olyan hevesen lüktet, valószínűleg ő is látja, sőt, valószínűleg mind látják, ahogyan elkerekedett szemekkel, szájjal állok itt, az étkezőben, ahol a hatodik születésnapomra anya azt az elfuserált Barbie-tortát sütötte, ahol apa mindig elvert sakkban, itt állok, és úgy nézek ki, mint egy bolond. Mert az ismerős részletek hirtelen bugyuta, átlátszó színházi díszletnek tűnnek, Malfoy betette ide a lábát, és megszentségtelenítette az egészet, gyermekkorom minden apró részletét. Kiráz a hideg és felkavarodik a gyomrom, ha arra gondolok, talán a szüleim viccesen körbevezették, megmutatták neki a nappalit, a szobámat, vagy járt a fürdőszobában?
És Malfoy mosolyog, azzal az elképesztő kifejezéssel a szemében, amibe belefacsarodik a gyomrom, amitől egyáltalán nem érzem magam biztonságban, és tudom, ha nem viszem ki a házból azonnal valamilyen hülye indokkal, a szüleim életét kockáztatom. Hányok tőle, és a tökéletesen vasalt ingétől, részlet a "Hogyan puhítsuk meg az anyósunkat?" című könyv első fejezetéből. Kiver a víz, miközben felemelkedik és megszólal. Mosolyodj el, válaszolj valamit, csak nyugi.
- Bocs, anya, egyszerűen csak nem számítottam a vendégünkre. És bocsi, hogy várnotok kellett rám! Késett a vonat - szabadkozok, mosolygok, miközben fejben sorra veszem a lehetséges kifogásokat, mivel tudnám felállítani Lucius Malfoyt az asztalunktól, és kivinni a házból? A szemem folyton jár, lehetséges kifogások után keres, és lám!
- Lucius, segítenél kivinni a szemetet? - bökök fejemmel a pult mellé tolt, mostanra megtelt szemetes felé. Anya azonban nem hagy meglógni.
- Hagyd, Lily, apád reggel óta ki akarja vinni! Ne fáraszd ezzel a barátodat. Kérsz vacsorát?
Elkerekedett szemekkel, döbbenten anyámra bámulok. - Nem kérek semmit, oké? Csak egy kicsit kettesben szeretnék lenni a... barátommal - teszem hozzá, de nem hiszem, hogy bárkit megtévesztek, a számból szinte kiömlik az undor és viszolygás, ami hetek óta érlelődik Malfoy iránt.
- Ó, ez esetben menjetek csak! Biztos sok megbeszélnivalótok van. - Anya rám kacsint. Aha, hát persze.  

Ez az egész olyan abszurd, nem tudom eldönteni, nevetségesnek vagy borzalmasnak találom, és Lucius negédes, behízelgő szavai anyámhoz, bárcsak belérúghatnék, de látom anya arcán, mennyire imponál neki ez az udvarias fiatalember, és nem akarok még mélyebbre süllyedni egy este alatt. Mikor elsöpör egy hajtincset az arcomból, alig állom meg, hogy ki ne térjek a keze elől, de hagyom magam, nagyot nyelek, és mosolyogni próbálok, de csak valami görcsös fintor ül ki az arcomra. Felvonom a szemöldököm, mindazonáltal, most komolyan, a múlt században vacsorázunk?
- Rendben, eszem egy kicsit - adom be végül a derekam, így könnyebben szabadulunk. A szüleim úgy telepszenek vissza az asztal köré, mintha a lottó főnyeremény állt volna a házhoz, még apámat is lelkesnek látom, gyanúsan emlékeztet ez az egész a jelenetre, amikor meglátta Sirius motorját. Kevés rizottót és húst szedek a tányéromra, szándékomban áll teljes hallgatásba burkolózva enni, szinte habzsolok, míg anyám semmiségekről kérdezgeti Luciust. Épp egy pohár vizet döntök le a torkomon, mikor anya bizalmasan hozzám hajol és a fülembe suttog, azt hittem, Jamesszel jársz. Egy pillanatig én is azt hittem, de nem mondok semmit. Nagyjából bruttó tíz perc múlva a tányérom ismét üres.
- Jaj, anya, olyan finom volt, köszönöm! Most megmutatnám Luciusnak a... - kattog az agyam - a garázst.
A szüleim megdöbbent ábrázata felér egy testi sértéssel. A garázst?
Biztos, ami biztos, az asztal alatt előre rúgok a bal lábammal, és remélem, hogy a vendégünk sípcsontját találom el. Remélem, érti a célzást. Mozdítsd a segged!

Anyáék engednek, végre, hiszen be kell látniuk, mostanra nagyon kijöttek a formából, ami a fiatalok meghitt csevegésének helyszíneit illeti - mi lenne alkalmasabb, mint a régi, limlommal teli garázs? Kiráz a hideg a puszta gondolatra, hogy Luciust a szobámba vigyem, hogy a Queen és Audrey Hepburn posztere alatt kínozzon halálra.
A szívem a torkomban dobog, miközben felállok, az előszobában magamra kapom a kabátomat, és kinyitom az ajtót előttünk. Nem engedem előre Malfoyt, nem vagyok hajlandó végigudvariaskodni az estét, és mosolyogni, mikor a halál szemébe kell néznem. A dementor - na, az más volt, arra ott volt a bűbáj, még ha iszonyatosan nehezen ment is, de Lucius Malfoyt milyen bűbáj kergethetné el?
A háztól a garázsig vezető úton némán lépkedek, a murva ropog a talpam alatt, miközben az agyam lázasan jár, mit csináljak, mit csináljak, mi a franchoz kezdjek, ha esetleg lángra lobbantja a házat, mint ahogyan a metróval tette azon a napon? Láttam a híradót. Engem nem tévesztett meg a riporter magyarázata holmi régi vezetékekről. Otthon, édes otthon. Torkomban dobogó szívvel, de eltökélt pillantással fordulok Malfoy felé, mikor a léptei keltette zaj elhal. Hagyok pár másodpercet magamnak, hogy csak álljak, álljak és nézzem őt, a srácot, aki az utóbbi heteimet pokollá tette, aki a bolondját járatta velem, aki miatt javíttatnom kellett a pálcámat Ollivandernél, és aki miatt kulcsra zárom a szobám ajtaját, pedig tudom, semmilyen kulcs nem tartja vissza.
- Kifogytál a gusztustalan ajándékaidból? - kérdem végül, csevegőnek tűnő hangon, miközben jobbommal a kabátzsebemben lévő pálcát szorongatom.

Tehettem velük mást, te féreg? A tekintetem, az arcom, a nyakam ég a dühtől, miközben bájolgó szavait hallgatom, nem is értem, kinek a tetszését próbálja elnyerni? Talán a fejébe vette, hogy megbabonázza a szomszédokat is? És te pedig mindent megfogsz tenni annak érdekében, hogy ne robbantsam föl a házatokat. Pálcás kezem a zsebemben nyugvó fegyvert markolja, agyam a lehetséges lépéseket veszi számba. Ha most megtámadom, le tudnám győzni? Fogalmam sincs, milyen eszközt adhatott a kezébe a mestere. Valószínűleg nem tudnám sarokba szorítani, ő pedig már hetekkel ezelőtt felkutatta az otthonomat, hiszen erre a címre küldte az ocsmány ajándékokat. Ő könnyűszerrel használja azokat az átkokat is ellenem, amikre engem nem képeztek ki. Nála van az adu. Ezúttal az ő kezében van a kormány, és bárki, akitől segítséget tudnék kérni, csak annyit tehetne, hogy tartja a hátát helyettem. A srácok, Marlene, Doe - egyikük se érhetne ide elég gyorsan, és egyikük se húzhatna ki a bajból. Ezúttal nem, és ezt valószínűleg mindketten tudjuk.
- Mit akarsz, mit tegyek?
Talán, ha ezúttal tényleg kikapnám a szemét, el tudnék menekülni anyáékkal, akkor pedig már kit érdekel a ház? Bárcsak elküldtem volna őket sétálni, vagy a boltba, vagy bárhová, amíg odabent voltunk! Akkor most nem lenne Malfoy kezében semmi a pálcáján kívül.

Felnevetek, az esélytelenek nyugalma nem bátorrá, hanem egyenesen vakmerővé tesz.
- Ez minden? Ez a te hatalmas terved, amiért heteken keresztül fáradtál azzal, hogy kitudd, hol lakom, és mindenféle gyomorforgató dolgot küldj nekem? Ezért bányásztad ki annak a néhány tyúknak a szívét, ezért küldted nekem azt a giccses nyakláncot? - Szavaim zárásaként rávigyorgok, nem, előny az nincs nálam, de a pálcám még itt van, és elhiheti, hogy nem adom magam harc nélkül. Ha másra nem is, a griffendéles virtus legalább erre megtanított. - Komolyan, csalódást okozol nekem, Malfoy. A Roxfortban olyan magasan hordtad az orrod, egy részem még félt is tőled, de most... Mit tehetnek velem a cimboráid, amihez oda kell engem vinned? Ha érdekelné őket a sorsom, már a saját kezükkel öltek volna meg, nem?
Közelebb lépek hozzá, farkasszemet nézek vele, húzom őt, hát persze, és ebben a percben nem érdekel az arcomra szegeződő pálca sem. - Mit tehetsz velem ott, a hozzád hasonlók között, amit itt gyáva vagy megtenni? - Felvonom a szemöldököm, miközben egyszerű mozdulattal előhúzom a pálcámat, és minden faxni nélkül a mellkasára szegezem. Vége a játéknak. Ebben a percben, a semmi szélén, nem félek. Ráz a hideg, ahogy az elmúlt hetek parttalan rettegésének forrására nézek, és ha nincs más a kezemben, csak a pimaszság, hát azt minden gond nélkül kitöltöm rajta.

Hallgatom, és valami megpattan belül. Annan soha, semmiről nem volt híres - valószínűleg a szerencsének köszönheti azt is, hogy egyáltalán felkerült a térképre. De ha Malfoy idecsődítené a haverjait, a város, ahol felnőttem, hajnalra vérben ázna, és Annan nyomát soha, semmilyen erő nem tudná lemosni a történelemkönyvek lapjairól. A város, ahol egyetlen éjszaka leforgása alatt minden lakost lemészároltak. Képesek lennének rá? Fizikailag lehetetlennek tűnik, akárhányan legyenek is. De ők varázslók, a mindenre elszánt gyilkos fajtából. Gombócot érzek a torkomban. Nem, ezt nem tehetem velük.
De léteznie kell a nemes önfeláldozásnál jobb megoldásnak is! Léteznie kell a kiútnak, a fejem szinte felrobban, követeli a magyarázatot, nem lehet mindennek vége ma este. Rég nem mások elé akarlak vetni. Annál önzőbb vagyok. Magamnak akarom minden kíntól fénylő sikolyod. Még a kabáton keresztül is belém mar a hideg, mikor a tekintetünk találkozik. És ahogyan kiejti, Kedves, az őszinte elragadtatás hangján, undorodom tőle és undorodom magamtól, mert hagyom, mert nem mondtam már régen ki rá az átkot, amit a hozzám hasonló, önmagukat becsületesnek tartó emberek sosem használnának. Soha ne mondd, hogy soha! Mert kettőnk küzdelme a jelen helyzetben fájdalmasan egyenlőtlen.
- Ha használtad volna, arról tudnék! - vágom rá dacos önigazolással, de a gondolatra felbuzog bennem a kétségbeesés, talán megkínozta őket, amíg távol voltam, és az imperiusszal próbálja álcázni? Talán apa minden mosolya, amit ma este a vendégünkre és rám vetett, puszta hazugság? Még erősebben markolom a pálcám, és egyenesen a mellkasára szorítom. Remélem, fáj. Ez apró tűszúrás, semmi ahhoz képest, amit te teszel velem.

Biztosan tudom. Ez az a pillanat, amikor a pálcáink hegyén ember és állat elválik egymástól - amikor dönthetsz, utoljára dönthetsz, mielőtt belesodródnál a beláthatatlanba, a kiszámíthatatlanba. A döntés érzése, egy percnyi mindenhatóság, bizsereg tőle a pálcát markoló kezem, bizsereg tőle a nyelvem, mert olyan hihetetlen, itt a lehetőség, hogy véget vessek az egésznek, ebben a percben szabad lehetek. Szabadság. Szabaddá tehetem önmagam, a családom.
Érzem, ahogy az ötlet elhatározássá formálódik, érzem a gyomrom remegésén, érzem a pillantásomon, ami most kemény, haragos. Igen, meg tudnám tenni. És Malfoy éppen ezt akarja. Gyerünk tedd meg! Mondd ki! Tudom hogy akarod, tudom hogy meg akarsz kínozni. És meg is érdemelném. Annyi pusztítást csináltam akkor. Vadászom rád. Meg érdemlem Evans. Mond ki! A pálca egy pillanatra megremeg a kezemben, ki tudnám mondani, valóban, de mi lenne utána? Tudnám tartani a haragomat, olajat önthetnék a tűzre, ha Malfoy itt vonaglana előttem, mint egy állat? És az ő szemében nincs félelem. Nem hiszed, hogy megteszem, ugye? A néma kérdés itt feszül kettőnk között, és nem tudom, többé nem tudom mit adok fel azzal, ha kimondom rá az átkot. A becsületemet? Önmagamat? Mi lesz az ára ennek?
Malfoy gőgös, önhitt tekintete előttem. Ebben a pillanatban nem érdekel többé. Pálcámat még erősebben szorítom a mellkasához.
- Crucio!

A valóság, mintha csak minden gátat átszakítana, elborít, elönt, és többé nem csupán Lucius kínjai léteznek, mintha visszhangzana bennem mindaz, ami az ő száját nem hagyja el, mert tartja magát, talán többhöz szokott, talán csak büszke. Megremeg a kezem, gondolni rá, eltervezni és látni, amint megvalósul - beleborzongok a hideg esti levegőbe, micsoda különbség! De a tyúkszívek is eszembe jutnak, a széttépett gyerekrajzok, a nyaklánc, mintha magához bilincselt volna, minden egyes meglepetéssel egyre jobban, hogy a félelmem, a fájdalmam, a paranoiás remegés a szám sarkában, ez mind az övé lehessen.
Lenézek rá, és nem tudok nevetni. Ebben a pillanatban megtört ember néz a dacosan felszegett arcra, véres nyálat törlök le a cipőm orráról a gyepre, ez vagy te, ez lettem én. Nem is kellett hozzá sok idő, csupán hetek, hogy megtörj, hogy valami elpattanjon, megfeketedjen a rettegésből felszálló füsttől. Nem gyűlölsz eléggé. Vagy talán csak megdöbbenek önmagamtól, az átlépett határoktól, mindattól, amivé pár hét alatt váltam, és attól, ami ezután következhet.
- Ne - elhúznám a kezem, a torkomat kétségbeesés és iszony fojtogatja, miközben ismét a mellkasához szegezi a pálcát. Felnézek rá. - Meg is ölhetnélek.

A pálcám a mellkasának nyomódik, minden szívverés hangos, dübörgő, világok épülnek és dőlnek össze bennem, elég egy légvétel, talán kiáltanom se kell, elég lenne elsuttogni, mintha azt mondanám, jó éjszakát, a kezemben van, hihetetlen, de a kezemben van. Malfoy sorsa, oké, egyedül csak ő, mert nem hiszem, hogy a halála annyira megviselné a cimboráit, de már az is valami, nem? Látom a tekintetén, hogy pontosan tudja, milyen gyenge vagyok ebben a percben, milyen könnyen hajlítható, és ha lenne egy csepp eszem, most megkötözném és rohannék, felkiabálnám anyáékat, elhoppanálnék velük a francba, de ahhoz, hogy Malfoy harcképtelenné váljon, nem elég megkötözni, ahhoz...
- Invito varázspálca! - szólalok meg hirtelen, a hideg levegő érdessé, nagyon határozottá teszi a hangom, ahogy a saját fegyveremet ellentmondást nem tűrően szorítom a mellkasának, másik kezemet pedig várakozva kinyújtom, hogy Malfoy egyetlen eszköze a támadásra kényelmesen landolhasson a tenyeremen.
Azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, fél szemmel a házunk felé nézek, ami úgy áll a sötétségben, kis kerti lámpáink által megvilágítva, mintha ez is csak egy átlagos este lenne, csendesen zümmögő bogarakkal, tücskökkel, mintha nem fenyegetne minket az elmúlás minden pillanatban. Ismét Malfoyra kapom a tekintetem, minden idegem pattanásig feszül. Valahogy meg kell előznöm, el kell térítenem, de bárcsak többet beszéltek volna ilyen helyzetekről a suliban!