A túlbuzgó Dolohovné az elmúlt két napban csak négyszer hívta ki hozzám a házi gyógyítót, annak reményében, hogy talán nem kattantam meg teljesen a híreket hallva, vagy talán éppen az ellenkezője, arra ment ki a játék, hogy tényleg megőrüljek. Még minidg érzem a megvetéssel és sajnálkozással vegyes tekinteteket, mintha billogot égettek volna a bőrömre. Mindenki a mozdulataimat lesi, élükön Antoninnal, hogy vajon mikor villantom meg a fogam fehérjét és bizonyítom be, hogy az alma nem esik messze a fájától, én is ugyanolyan hibbant vagyok, mint a többi Selwyn.
Látszik, hogy csalódást okoztam nekik, ahogy végigültem egyetlen zokszó nélkül a családi étkezéseket, megdícsértem a mártást és rendeltem pár új ruhát abból az átkozott katalógusból, hogy majd legyen egy tisztességes talárom, amiben elmehetek a temetésre. Aztán ugyanolyan hidegvérrel kívántam jóéjszakát, mintha tényleg képes lennék arra, hogy nyugodtan aludjak, amikor a húgom eltűnt. Mert nem, nem különösebben érdekel, hogy mi történt apánkkal, de Aurora eltűnése gombóc a torkomban, egy átkozott daganat, amitől képtelen vagyok szabadulni, amitől levegőt sem tudok venni, és bármennyire is reménykedtem mindig is az idő előtti halálban, ennél azért felemelőbbnek képzeltem el. Nem csoda, hogy amikor végre jelt kaptam tőle – még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy utána járjak, hogy tényleg ő próbál kapcsolatba lépni velem, és nem egy nagy átverés áldozata vagyok. Amilyen idióta liba vagyok, most önként sétálok bele egy csapdába. De nem érdekel, jól gyakorlott mozdulatokkal szöktem el Dolohovéktól, ahogy pár napja is megtettem, amikor Mulcibert kerestem, vagy amikor otthonról szöktem meg, amikor megtudtam, hogy Dolohovhoz kell feleségül mennem.
Finom mozdulattal szorongatom meg a makulátlan csuklómat, mintha valami nyomot keresnék rajta, apám nyomkövető bűbájának a nyomát, de semmit nem találok, igaz, akkor sem volt látható jele, amíg élt. Veszek egy mély levegőt, és besurranok a résnyire nyitott ajtón, ahonnét a fény kiszűrődik a sötét éjszakába. Mint egy macska, vagy mint egy árnyék, próbálva minél kevesebb feltűnést kelteni a szinte zsúfolásig telt helyen. Körüljáratom a tekintetemet, többször is, de fogalmam sincs arról, hogy mit keresek. Csak nem fog ideállítani csak úgy? Mégis hogy képzeltem?
Végül a leghátsó boxba húzódok valami intimitást remélve, és rágyújtok arra szál cigire, amit már olyan rég tartogatok, és amit sikerült megmentenem a manók és Mrs. Dolohov enyves kezeitől. Ujjaimmal idegegbeteg módjára dobolok az ujjaimmal és minden egyes apró rezdülésre pánikszerűen hátrakapom a fejemet.

Emlékszem gyermekkorunkban mennyit bújócskáztunk az ódon kúriában. Napfelketől róttuk a kúriát és birtokot, amíg a nap nyugovóra tért, és apánk magából kikelve ordibált velünk.
Ez volt Auróra kedvenc játéka. Piszkosul jó is volt benne, ha elbújt, órákig kereshettük Neoval, és akkor sem bukkantunk a nyomára. Mindig máshová rejtőzött, sohasem ugyanoda, sokszor azt hittem, hogy csal és változtatja a helyét, de sosem sikerült tetten érni. Aurorat csak akkor lehetett megtalálni, ha ő akarta.
Figyelem a füstfelhőt, ahogy előttem gomolyog, fél szememre bandzsítok, hátha jobban átlátok rajta, és azt játszom, hogy mire a füst eloszlik, már itt ül velem szemben. De a percek csak telnek, és én már egyre inkább bánom, hogy mégsem szóltam Antoninnak, vagy Crouchnak, ők biztos óvatosabbak lettek volna, de tudja a fene, kit érdekelnek egyáltalán még a problémáim – és tudjuk, hogy már mindketten jócskán megfizettek azért, hogy túlságosan közel kerültek a Selwynekhez és megégették magukat.
Aztán arra kapom fel a fejem, hogy a hátam mögött kivágódik az ajtó, nagy dúrral, hűvös fuvallat borzolja meg a tarkómat, de nem jött be senki rajta, mintha csak a szellemek járnának. Csalódottan, de még mindig felborzolt kedélyekkel fordulok vissza az asztalomhoz, és a tekintetem beleütközik a halvány arcba, a fénytelen szempárba. A húgom képe olyan valószínűtlenül dereng előttem a füstös kocsmában, hogy kételkedni kezdek abban, hogy valóság-e vagy csak vízió.
- Ipi-apacs – artikulálom a szavakt és valami győzedelmes fény csillan a szememben, mintha végre egyszer én nyertem volna. Pedig most is ő talált rám.
- Mindenki téged keres, beleértve egy egész auror hadtestet. Nem biztos, hogy mindenki jó szándékkal. Azt hiszed ilyen ostoba vagyok? – számonkérően akarok ránézni, de ehelyett valami cspögős szirup lesz az egészből, amiben keveredig a megkönnyebülés és az aggodalom. – Nem esett bajod? – kifújom a cigarettafüstöt és csak remélni tudom, hogy amikor eloszlik, ő még mindig ott ül velem szemben. - Meg fogom még ma este tudni, hogy mi történt?

Egy pillanatig elégedetten figyelem, ahogy belemegy a játékba, már majdnem el is feledkezek róla, hogy miért vagyunk itt, de éppen csak majdnem.  Aztán összeszalad a szemöldököm, ahogy a személyes döntéseimet bírálja, de nem igazán értem, hogy miért háborodok fel, ha tudom, hogy igaza van? Mindenesetre a sértett kishúg ábrázatával nézek vissza rá.
- Gondolom nem azért kockáztattál annyit, hogy idejöhess és bírálgasd a szerencsétlen döntéseimet – igazából nem is akarok erről beszélni, sohasem tettem azelőtt sem, most miért lennénk jobb testvérek?  Meg aztán most sokkal inkább felzaklatnak utolsó szavai.
- Tehát akkor azt akarod mondani, hogy a halálfalók keresnek? – önkéntelenül is lehalkítom a hangom és az asztal fölé hajolok, hogy közelebb legyek hozzá. Nem mintha nem számítottam volna erre, de akkor meg hogy tudott volna elmenekülni? Mondjuk ahány pancser halálfalót láttam már rövid pályafutásom során, nem is kellene csodálkoznom.  
A cigaretta csonk megáll félúton a kezemben, mielőtt még elnyomhatnám a hamutálba. Megfeszült tagokkal, lélegzetvisszafojtva siklik végig a tekintetem a hosszú vágásnyomon, amely mint egy vékony csermely, határozott vonalban kúszik le a nyakán, hogy ott egy újabb frissen beégett hegbe torkolljon. Ezeregy éjszakát ülhetnénk itt végig a kocsma félhomályában, cigaretta föstbe burkolózva, és azok a sebek még akkor is ontanák magukból a történeteket, mint bővízű források télvíz idején. Sosem apadnak ki, mint ahogy a megjelölt útnak sincs vége, csupán azért, mert már túl feltűnő lenne, ha mégegy ruhadarabot levenne magáról.
- Ki tette ezt veled? – talán mégis szerencsésebb, ha nem várok addig, amíg azok a hegek elmondják a történetüket, és elébük vágok. Aurora menekül valaki elől, minden perc  számít. Emlegette a rossz oldalt, talán halálfalók tették ezt vele? Mi ez? Bosszú valamiért, amit apánk tett? Vagy nem elégednek meg azzal, hogy nyilvánosan megaláznak, nevetség tárgyává tesznek és kisemmiznek? Nem nyugszanak, amíg addig nem gyötörnek, amíg.. Amíg mi lesz? Beleborzongok a gondolatba, és kezem ökölbe szorul, éles körmeim belemarnak a húsomba.
Eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha megszöknék, Aurora szavai még akkor is ott visszhangzanak a fülemben, amikor már nem is mozog a szája. Fejemben egymást kergetik a valószerűtlen képek egy Dolohov és Selwyn névtől mentes világról, egy halálfaló menetes világról, ahol nem számít a neved, hogy milyen vér csörgedezik az ereidben csak egy szám vagy a sok között. Nagyon jól tudja, hogy mindig is fogallakoztatott a gondolat, mintha csak direkt így akarna hatni rám.
- Nekem itt van ... – dolgom? Vagy mégis mi a jó retkes fene van itt, ami miatt mégis képtelen lennék erre? – Én már máshova tartozom – zárom le végül olyan csendesen és olyan vérszegényen, hogy még én sem hiszek a tulajdon szavaimnak. – Csak akkor képes, ha hagyod neki. Nem nekünk kell minden egyes elhibázott ballépésért megfizetnünk. Ugye tudod? – úgy nézek rá, mintha én lennék az idősebb, mintha az én dolgom lenne jobb belátásra téríteni. Mintha elhinném, hogy valaha is képes lenne őt kizárni az életéből. Ezek ketten túlságosan is összenőttek már ahhoz, hogy észérvekkel vagy akár erőszakkal szét lehessen őket választani. Nem elég hozzá az Azkaban és kevésnek bizonyul akármilyen fizikai távolság, és akkor ne érezze magát az ember kizárva a saját családjából.

Szerettem mindig azzal áltatni magamat, hogy az emberek többségével ellentétben van valami különleges csatornám Aurorához. Nehevezzük csak az évek egymással töltött rutinjának, a közös géneknek, vagy csak azért, mert szimplán kíváncsi voltam. Most azonban mégis csődöt mondok. Hallom a szavait, látom rajta az erőfeszítést egy pillanatig, aztán az egész, mielőtt még értelmet nyerhetne, elillan. Türelmetlenül hajítom a hamutálba a csonkig égett cigarettát, aztán mégjobban előre dőlök, egészen az asztalra feszülve.
- Salazár szerelmére, Aurora segíts már egy kicsit – mintha tényleg elhittem volna, hogy egyszerű válaszokat kapok. Hiszen akkor már rég nem itt ülnénk, titkos találkákat, valószerűtlen randevúkat szervezve.
Apánk említésétől éppen csak egy pillanatra szeppenek meg. Mintha egy olyan probléma lenne, amivel majd később akarok megküzdeni, de valóbája soha sem. Tulajdonképpen tudtam, hogy Aurora eltűnésének köze van apánk halálához, ahogy Neo utáni fejvadászatnak is de ennél azért több kell.
Aurora védtelen, és olyan egyedül van. Akaratlanul is visszaúsznak a fejembe a korábban száműzött fantáziaképek. – Aurora, egy nevet mondj. Vagy ha kell többet. Meg fogják bánni, hogy egy újjal is hozzádértek – olyan meggyőződéssel mondom, hogy ő is elhiggye, pedig Salazárra már nem is tudom, kiben bízhatnék ezen a bolygón, hogy is hazudhatom azt a szemébe, hogy bármi is rendbe jön?
Egy halk sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy hátradőlök és ujjaim a halántékomat dörzsölik
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Aurora. Ha azért hívtál ide, mert segítségre van szükséged, akkor világosan kell velem beszélned – félig parancsoló, félig kérlelő, ott a síránkozó fennhang a végén. – Vissza tudok menni egyedül is -  nincs erőm és kedvem sem a vitához, nem is érzem helyénvalónak, amikor annyi fontosabb megbeszélnivalónk lenne, mint egy szökés. De Aurora újra és újra megkérdőjelez. Ha bárki más mondaná, ügyet sem vetnék rá. És meglehet, hogy ez is csak egy játék része, mégis azon kapom magam, hogy elnyílnak az ajkaim, de szárazak, mint egy smirgli, egy hang se jön ki a torkomon. Intek hát a pincérnek, hogy hozzon egy pohár vörös bort. Nem gondoltam, hogy valaha inni akarok ebben az életben, de most úgy érzem, nem bírom ki azt, amit ezután fogok hallani.
- Ki fizetett és mivel? – nem iszom, csak éppen megdöntöm a pohár olalát, hogy megnedvesítsem ajakimat, ahogy egyre feszültebben figyelek.
Azt szeretném mondani, hogy Antonin nem tenne ilyet, szajkózni újra meg újra azt a mantrát, amit már betéve ismerek, hogy most már hozzá tartozom, az ő felelőssége vagyok. De aztán akaratlanul is eszembe jut, milyen kínok között született ez a frigy, mennyire egymásnak feszült a két akarat, melyek szöges ellentétei egymásnak, hogy mennyire szeretném újra kezdeni, hogy Dolhov csak az alkalomra vár, hogy megszabaduljon tőlem, és elvehesse Siljét és nevelhesse a gyermekét. A gondolat gyökeret ver és borostyánként ragad meg a szöveteimben, saját félelmeimből táplálkozik, és Aurora suttogása bontja virágba.
- Miért mondod ezeket? Miért fizettetne adósságot? A felesége vagyok – próbálom magamat is meggyőzni, nem csupán őt, de annyira kétségbeesett a próbálkozás, hogy pillanatok alatt elvesztem a hitelem még önmagammal szemben is.  

Megszeppenve bámulok a poharamba, szórakozottan táncoltatom körbe, megbabonázva figyelem, ahogy a fény megcsillan a felszínen. Hallom, hogy hozzám beszél, értem is a szavait, de tényleg szükségünk van arra, hogy egy oldalon álljunk?
- Szóval egy oldalra akarunk állni.. – ismétlem meg a szavait és ízlelgetem őket, mintha csak a borba kóstolnék benne. Savanyú, és az íze ottmarad a számban, akkor is, amikor már rég nincs jelentősége. Merthogy hogy állhatnék bárkivel is egy oldalra, aki feketén-fehéren kimondja, ő felelős apánk haláláért? És most egy pillanatig mindent megbánok. Hogy annyit kockáztatva ide jöttem, hogy arra kértem, játsszon végre nyílt kártyákkal a ködösítés helyett. Belnézek  a semmitmondó szemekbe, valamiféle érzelmet akarok kicsikarni belőle, de lehetetlen vállalkozásnak tűnik, még magamból sem vagyok képes semmiféle helyénvaló érzelmet kifacsarni. Kifejezéstelen arccal ülök vele szemben, ajkaim néma O-t formálnak, aztán végre engedek a kísértésnek és egy újra megdöntöm a poharat, de ezúttal akkora lendülettel, hogy majdnem kiürítem egyetlen mozdulattal. – Alastor Moody... a kihallgatás... te árultad el – mondom ki a nyilvánvalót és már ostobának érzem magam, amiért nem sikerült kisakkoznom ezt korábban. Csak valahogy minden olyan zavaros volt. Egyszerre éreztem megkönnyebbölést és félelmet. De, az érzelem, ami most birtokba veszi a testemet, egészen más, újszerű, meghökkentően emberi, tobzódik benne a gyengeség. – És még mit tettél, Aurora? Kinek a nevét árultad még el? – nem mintha magamat félteném, nem mintha féltenék bárkit is, ugyan, mekkora ostobaság. Mégis olyan feszült figyelemmel hallgatok, pisszenni is alig merek.
A szavai bántanak, éles karmaikkal belemarnak a húsomba, és apró foltokban önti el az arcomat a pír. Lehetne akár a vörösbor, és  a hirtelen érzett forróság mellékzöngéje is.  
Minden szava kegyetlen, méregbe mártott tőr, csakhogy Aurora az igazság egyetlen birtokosa jelenleg. Kimondja, amit én sohasem mernénk. Haragudhatok-e rá?
- Értem, túlságosan is világos most már minden. És még csak nem is haragudhatok rád, én kértem, hogy világosan fogalmazz – emlékeztetem sokkal inkább saját magamat, mint őt.
Elengedem a poharat, amit olyan birtoklóan szorítottam, és kezem az asztalon meginul felé, hogy mégirintse az övét. A keze hideg, mintha csak most vette volna ki egy hűsítő, tiszta vizű forrásból. Megnyugvás az én háborgó lelkemnek. – Azt akarod, hogy veled menjek? Mi vár ott rám? Mivel lenne jobb a bizonytalanba besétálni önként, mint maradni, és megvárni míg beteljesedik a sorsom? – hihetetlen, hogy most úgy kapálózok felé, még egyetlen mondat és teljesen beférkőzik a bőröm alá, hagytam magam behálózni. A suttogások értelmet nyernek és tettekre ösztönöznek.

Valami sorsközösséget érzek, kapcsolatot, ami körénk fonódik láthatatlanul, nem úgy mint amikor Neo jelent meg előttema bőrtönből frissen szabadultan. Jó, talán akkor is éreztem, de sohasem mondtam volna ki hangosan. Neo nem érdemel könyörületes szavakat, de Aurora mit ártott bárkinek is? Jó, megölte apánkat. És akkor mi van?
- Hát persze, ki más tette volna meg? Kinek lett volna elég bátorsága hozzá? - teszem fel a költői kérdést, miközben megannyi gondolat kergeti egymást a fejemben, megannyi abszurd fantazmagória elképzelt valóságokról, pedig olyan egyszerű az egész, olyan magától érthetődő, ha az ő száját hagyják el a szavak. És mégsem akarom elképzelni az egészet, ahogy ide jutottunk. Gyűlöltem apánkat, elemi erővel, ahogy csak egy dacos gyermek képes lehet rá, de mégsem lett volna soha hozzá bátorságom. Híján vagyok a kíméletlen őszinteségnek, nem úgy, mint Aurora, és közelről sem vagyok olyan őrült, mint Neo. Valahogy nekem mindenből csak éppen egy csepp jutott, semmiből sem jelentős igazán, hogy az nyomot hagyjon a személyeségemen, amitől különlegesnek érezhetném magam.
Zavaros tekintetemet ráemelem, izgatottan fészkelődök a székben. Lehunyom a szemem egy pillanatra, elhalt bőrként hámlik le az aggodalom. Alig halható sóhaj szakad fel a mellkasomból.
A szerelmed szóra önkéntelenül megvongalik az arcom, a szívem a torkomban dobog.  Meglepő gondolat, sohasem hívtam így Barty Juniort, és a jövőben sem kívánom eként gondolni rá. Mégis valami nyugodtság árad szét a testem minden egyes négyzetcentijén, most, hogy tudom, nem érheti baj.
- Köszönöm – csak ennyi telik tőlem, de annyi őszinteség és hála van a hangomban, engem is meglep, mintha kifordult volna a világ a sarkából és bizonyos értelemben ez is történt.
Tekintetével lyukat éget a retinámba, de hagyom, nem hátrálok. Valami különösen őszinte pillanat ez. És ahogy egyre csak beszél és beszél, nem szólalok meg, de nem is kell. A gyermek gondolata, és önmagam eszményképe, önálló létformaként, ahogy önkéntelenül is életre ösztönöz, végképp meggyőznek, hogy csak egyetlen út áll előttem.
- Talán? Mi az, hogy talán? Nem kellene ebben biztosnak lenned? Nem érzi ezt egy nő, Aurora? – alig hallhatóan indulattal csattanok fel, jelezvén, hogy ez nem egy olyan dolog, amit annyiban hagyok. Kapaszkodok belé, ahogy Aurora kezébe is kapaszkodom ebben a pillanatban. Hangom különösmód elszánt, ahogy megszólalok. – Mondd, hogy mit kell tennem. Hogy hova menjek. Ha pár nap múlva végre nagykorú leszek, véget ér a kiszolgáltatottság. Már senki sem akadhat a nyomomra.

Anyánk említésére egy arcizmom se rezdül. Sem szomorúság, sem csalódás, sem keserű szájíz, hiszen már réges-rég elengedtem. Azokat mindig a legkönnyebb elengedni, akiket nem szeretsz, és ennek éppen az anyám a legvalósabb bizonyíta. Mert minden önámítás nélkül állíthatom, hogy abból a kevés szeretetből, ami belém szorult, merthogy szorult, a fene enné meg, éppen neki nem jutott már egy csepp sem. De Aurora miatt mégis csak bosszantott. Az az érdektelenség, amit az eltűnésével szemben tanúsított, majdhogynem már dühített. De a harag sokkal egyszerűbb érzés, jön az mindenféle önmeghasonulás nélkül.
- Nem érdekel, hogy ő milyennek képzeli az életet. Sőt, létezésének egyetlen aspektusa sem tud már meghatni – elutasító él bújkál a hangomban, nem is próbálom leplezni.
Szavai még ha újra zavarosak is, izgalommal töltenek el, Salazár tudja miért. Úgy csüngök az ajkán, mintha valami esti mesét mondana éppen, és bizonygatná, hogy az ágyam alatti szörny csak a képzeletem szüleménye. Fejemben váltakoznak a képek. Aurora, a gyermek, majd a gyermek Aurora.
Tulajdonképpen elég jó memoriam van, annak dacára, hogy szeretem az emberek arcába vágni, hogy mit sem számítanak nekem a közös emlékek. Emlékszem a patakra, minden áldott reggel, ugyanaz az út, ugyanazok a bizarr dalok és játékok és mi nem tudtuk őket megunni. Ez persze sok mindent elmondhat rólunk. Hogy mely fejlődési szakasz hagyta bennünk a legmélyebb nyomokat. Lehunyom a szemem és csak a hangjára koncentrálok. Már az a pár korty bor is a fejembe szállt. Négy nap múlva. Délután öt órakor. De vajon most hány óra lehet? Későre jár, annyi szent, s egész biztos keresni fognak, mert most valamiért a halott apámmal, az eltűnt húgommal valami szenzáció lettem, akinek kiszámíthatatlanok a tettei, ha egyáltalán volt mögöttük valaha is bármi rendszer.
- Mennem kell – hirtelen nyitom ki a szemem, a félhomály még így is sérti a szemem, és az Aurorát körülölelő bizonytalan körvonalak szédítve pörögnek. – Négy nap múlva. Öt órakor. A pataknál – ismétlem meg a szavait bizonyságképpen. – Ég veled Aurora. Igérd meg, hogy vigyázol magadra – komolyan nézek rá az üres poharam fölött. Óvó, aggódó pillantás ez. Mert hihetetlen, de tényleg itthagyom. Mert úgysem jönne velem, ha erőszakkal próbálnám magammal cipleni, akkor sem. És egyébként is van egy egyeszségünk. Búcsúképpen felényújtom a kisujjam, a gyermeki ígéret zálogaként, ahogyan régi ügyeinket mindig intéztük. Csakhogy akkor mindig ott volt Neo, hogy megpecsételje az egyeszséget. Aztán magamra veszem a kabátom, és sietve, de mégis sokkal nyugodtabban távozom, mint ahogy érkeztem.