Luca Daubernon

you could have it all: my empire of dirt

Nem, köszi.


27


aranyvérű


Voldemort


animágus (menyét)


halálfaló


Aaron Taylor-Johnson


keresett (Amelia Hopkins)

Colbert Daubernon és Denise Daubernon (leánykori nevén Denise Straugh) házassága elrendezett volt, szüleik már életük 11. évében kitűzték a ceremónia napját. Szemet gyönyörködtető mennyegzőjüket évekkel később, szerelmük első gyümölcseként született fiúk, Eldric, első csuklásakor sem feledték el a család barátai, irigyeik. Tökéletes házasságuk további két aranysarj, egy fiú és egy lány képében testesült meg... Ezeket a szavakat lehetett mindenfelől hallani két és fél évvel ezelőttig, mikoron is Eldric-et tetten érték egy mugli meggyilkolása közben, Nagyúr-szimpatizánssá kiáltották, a bizottság döntése alapján élete hátra lévő részére az Azkabanba száműzték, megkapta a Dementor-csókot. A saját, tisztelendő apja javaslatára, aki félt még több folt fog esni a család nevén és fény derül a koránt sem jó szándékkal, keménymunkával elért sikereinek valódi okára.
Ah, kezd szívmelengetővé válni, huh? A név, a vér mindenek felett. Stílusosan rideg, arrogáns pöcs a családfői szerepkörben, az oldalbordája, pedig jobban aligha dolgozhatott volna a keze alá. Tipikus sztereotípia, történet. Büszke, megszégyenített szülök, melléjük csapva a fekete bárány effekt a külvilág irányába, két szeplőtlen, meleg keblen dédelgetett gyerek, akikbe a megmaradt hitüket vetik. Sssz. Sibylle-t majdnem eladták tenyész szajhának. Teljesen elcseszett családmodell. Az alma kívülről szép, fényes, mélyvörös, belülről meg rohad, velejéig férges. Mint bárki, akire ráböksz az utcán.
A cél érdekében bármire képesek vagyunk. A saját véreinket is feláldozzuk. Meglepő, hogy inkább élek, mint halok? Nem éppen. A mindig is erős példaképeinktől tanultam el.

Oda meg vissza vagyok a meglepetésekért, ha nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. A-tól Z-ig mindent megterveztek az életemben, kevés ez alól felszabadítóbb dolog van a világon, mint a csavaros fordulatok, a szorult helyzetek, a váratlan döntéshozatalok pillanatai. Tisztában vagyok a kockázati tényezőkkel, mekkorát bukhatok, mennyire megüthetem a bokám és jó esetben is hova juthatok, de rohadtul jól esik az adrenalin száguldása az ereimben, ahogy felpörög az agyam, a fülemben hallom a szívem zakatolását. Kevés dolgot értékelek jobban valakiben, mint azt, ha meg tud lepni. Ettől függetlenül sose megyek fejjel a falnak, felkészülök minden eshetőségre és lazán adom a nemtörődöm, szétszórt, hülye pöcst, ha épp az kell. Nem csak kapni szeretek, adni is... Öröm nézni az arcukat ahogy felébrednek az alábecsülésemet követően, mikor oda szúrok, ahol nagyon is fáj. Nem ahol legjobban, nem, ostobaság elsőként oda tenni a célkeresztet. A játékot jobban élvezem, mintsem siettessem a végét, aminek a legnagyobb sikere, ha a nagyon is megnyerő stílusommal elérem azt, hogy egyszerre kedvelj és utálj. Ha úgy akarom. Természetesen én sem erőlködöm, ha nem látok benne szórakozási lehetőséget, díjat, amiért megérné energiát fektetni nos, beléd. Mazochista jellemvonásokkal nem rendelkezem, ilyen szinten semmiképp se. Miként apám is mondta, a mifajtánk ideje ehhez túl drága, nem pazaroljuk arra méltatlanokra. S mit tagadjam? Élvezem a vér tisztaságával járó kiváltságokat, nagyon, túlságosan is ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla. Az ára teljesen mindegy. A te értékeid és az enyémek között mérföldek húzódnak. Más életet élünk, más taníttatásban, nevelésben részesülünk, én hozzájutok ahhoz, amihez te nem és eltörpülsz mellettem. Mellettünk. Ez egy tény. Kár tépned a szád, a véleményem sziklaszilárd és valahol összeférhetetlen azzal, hogy mégis heveny undorral tekintek a módszereinkre, az életstílusunkra, az arrogáns pöcsök felhorkantott orrtartására. A helyzet viszont az, hogy ezt le kell nyelni. Megvan hozzá a gyomrom. Az akaratom. Az erőm. Meg van hozzá egy adag létutálat is, mert Merlin épp poénos kedvében volt...

Hangos pálcareccsenés. Fényfelvillanás, ahogy az unikornisszőr kettészakad. Némi égett szag. A húsé vagy a hajé teljesen mindegy, nem hozta meg az étvágyam, elvette a maradékot a közelgő vacsorától. Nyúlgerinckorona vargányás vörösboros mártással, tejszínes burgonyával egy csipetnyi szerecsendióval... Ezt nagyon jól készíti el a szolgáló személyzet, ha a távollétem ideje alatt nem lettek szeszélyből lecserélve. Gallytörés élezi meg a figyelmemet a következő másodpercben és egy nagyobb kődarab hasítja a levegőt, a homlokomon lévő, láthatatlan céltábla felé. Könnyed csuklómozdulattal küldöm vissza a postai küldeményt a feladójának, mellékelve egy csalódott ciccegést. Az esélytelen próbálkozását értékelem, tényleg, tudatában van a kődarab hasztalanságának, milyen könnyen kivédhetem, legfeljebb mekkora kárt okozhat vele, hogy a jelenlegi helyzetét könnyen meg tudom határozni és mégis tett egy próbát. Ostoba, de megvan a maga bája ennek a mentalitásnak, akkor is, ha semmit se ér. William Brougs a róla megszerzett információk alapján mindig is ilyen volt: a majdnem-ek, a most se-k, a soha nem elég-ek határozták meg. Feleség és gyerek nélkül fog meghalni, mert olyat látott, amit nem kellett volna. Soha nem volt elég jó, most se, soha nem is lesz, azt sem tudom vele kapcsolatban kijelenteni, hogy majdnem megúszta.
A levegőket szaporán veszi. A hidegben látni a ködpamacsos lehelletét amodább. Szinte sajnálom, szánom. Nagybetűs szerencsétlenség a fickó.
- Jöjjön elő, essünk túl rajta. - Teszek köröző mozdulatot a tizenkét és egynegyedes juharral, melyet a lendület befejezéseként a vállamra fektetve pihentetek meg. Tudjuk le minél hamarabb, az ilyen találkozásokban nem sok szórakozásomat lelem. Nemrég a saját lábában is elesett. Kétszer. A szenvedése szűkölésbe fordul át, fület bántó szopránnal, amire elhúzom a számat és grimaszba gyűrődik a képem. Idáig hallom a szipogását is. A nagyra nőtt csecsemőkkel pedig nem tudok mit kezdeni, zsebkendőt kár lenne pazarolni rá, ha bömbölésbe kezd, ami márpedig egy, kettő... Nos, nem jutottam el a három kimondásáig, máris rákezdett. A szabad jobb kezembe temetem az arcomat egy drámai pillanat erejéig, míg az önuralmamat utolsó alkalommal előcitálom a helyéről és félfogról, előjelek s hangok nélkül Expulso átkot küldök a fal felé, melynek takarásában könnyeivel áztatja a bólintéreket. A szétrobbanó törmelék hatására valószínűleg épp most áznak el, közvetlenül a megsüketülésük után. Hangosan sikít, visít, mint egy malac.
- Én felajánlottam az önkéntességet lehetőségként. - Kényelmes, de öles léptekkel közelítem meg, miközben a pálcámat ismételten pihenő helyzetben tartom. Nem szegezem közvetlenül rá, a talán hét lábra lévő falig elkúszott és kész. Moccanatlan, mint akit elbájoltak. Egyedül a reszketése, az egybefolyó taknyának és nyálának szétválasztási kísérlete teszi mégis élőbbé a sóbálványnál, illetve talán a nadrágján egyre sötétedő folt, aminek szagát a szélirány magával hozza. Az orromat otrombán facsarja, fúj. A fintort visszatartom és egy zöld villanás, gyors igemormolással vetek véget a senyvedésének. Nem élvezetből teszem, az ölésben aligha van bármi agyi degenerációhoz nem csatolható öröm. Elvégzem a munkát, mert el kell, pont. Ez a szerencsétlen Brougs, pedig kétlem hosszú tortúrát érdemelne, mert hiányzott belőle majdhogynem minden, ami a sikerhez kell. Gyors, fájdalommentes halál. Eldric is így csinálta volna. Ennyivel mindkettőnk életét megkönnyítettem. Azaz... Vupsz, a sajátomat.