Hűvös, nyákos az erdő. Az este támogatója nem más, mint a tipikus angol időjárás. A földet annyira eláztatta az előző órákban lehulló csapadék, hogy tisztán kivehető az illata és a lerakódott anyagok meg ürülék szaga ahogy a tűlevelűekével keveredik. A levegő szabályosan metszi a tüdőt, általa felpörög az agy, továbbnövekszik az ember ébersége.
Mélyet szippantottam belőle az első métereknél, ahogy betettem ide a lábamat. Azóta is bizonyos időközönként alaposan megtelítem vele a két tüdőfelemet, olykor párapamacsokat eregetek a levegőbe. Mikor épp élettani okokból, mikor épp kedvtelésből. Idebent nem a szórakoztató tehetségéről híres a társaság, sokkal inkább a vérfagyasztásáról vagy húsfogyasztásáról, ha épp nem a lélekből kezdenek csemegézni... A juharpálcát látszólag lazán fogom: felkészült vagyok, mint mindig, de nem feszült. A figyelmem nem lankad. A kezdetek óta nem és nagyon is figyelek minden rezdülést a környezetemben, akárcsak az előttem lévő, természetes akadályokat. Kikerülöm a nagyobb gallyakat, melyeknek gerince hangos reccsenéssel adná meg magát a súlyom alatt. A köves területeket, hol egymáson karistolva csapnék zajt. Tudatosan haladok egy ismert ösvényhez, elkerülöm a kényes részeket és talán még azt is mondhatnánk, hogy kerülőt teszek annak tekintetében lenne ennél rövidebb útvonal is a célom eléréséhez, amitől még azért odébb leledzek. A fák ritkulnak, különösen a lombozatuk és a növények kikoptak az aljzatból, az esőzés miatt most csúszóssá vált a terep a bakancstalpam alatt a lankás s dombos vonulatok váltakozásával. Kopár, kihalt, igen, ezek a jelzők remekül jellemzik a környéket és az erdő legjavát is, ha épp nem hűvös pillantást vagy lehelet lenyomatát érzed a tarkódon lecsapódni.
Emlékszem mit mondott Holls, hogy hova tette a megszerzett tárgyat és ha minden igaz, akkor nem messze vagyok azt az körülvevő védőbűbáj mezsgyétől. Hátulról fog támadni az undorító bizsergés, az ösztönös távozni vágyás, ami közel sem olyan finomhangolt tudásra enged következtetni a mágia létrehozóját illetően, de ez mellékes. Sosem a finom cicázása mentette ki a bajból és tudván mit, merre keresek kifejezetten kedvező irányadóként szolgál a modora. Több, mint egy hónapja történt meg a jelzés utasítás a magasabb, befolyásosabb körből, az igény a fekete piaci kapcsolatainak felkutatására, hogy beszerezze a nyakláncot. A részletekről magam sem tudok vajmi sokat, már-már semmi érdemit azon felül, hogy lazítanom kellett a vizsgálati ellenőrzésen az átengedő szakaszon. A nyelvére szószerint csomó kerülne, ha olyannal beszélne a tárgyról, aki nincs beavatva, mint például a mellékelt ábra is mutatja...
Az egyenetlen talaj felszínén messzebb, ahová még erőlködve elér a hold hóka fénye egy száj elhúzásra sarkalló nyomot veszek észre. Patanyomokat. A mennyiséget tekintve nem beszélhetünk sok négylábúról, legfeljebb kettőről, amelyik erre kódorog, de eladdig nem hallottam hangjukat. Nem is szeretném. Ocsmány lényeknek tartom a kentaurokat. Büdösek, mint egy ló és nem mindegyik van legalább olyan okos is.

Szeretem az életem. Azt mindenképp, hogy rendelkezem vele és ennek okán nagyon is éber léptekkel közlekedem az erdőben, ahol az volna szokatlan, ha nem érezném magamon akárcsak a fák pillantását is. Vagy azon lényekét, amelyek csendben leskelődnek az ágairól és akkor még szót sem tettünk azokéról, akik a törzsek között járnak...
A levegő tolakodóbban simít a kabátom gallérja alá, fagyosan érinti a nyakamat, aminek hatására hosszan eresztem ki a tüdőmben rekedt, elhasznált mennyiséget és megtorpanok. Már-már nyújtóztató mozdulattal döntöm oldalra az üstökömet, kissé hátrafelé is és mielőtt bármi egyebet tehetnék megneszelem az igyekvést a hátam mögül. Halk, mint amikor a macska a körmeit behúzva, puha talppárnáin közeledik, de egy ponton a magabiztosnak érzett táv miatt óhatatlanul is hangosabbá válik. A mutatóujjammal biztosabban támasztom a pálca oldalát, szavatolva magamnak, hogy azonnal védekezésbe kezdhessek, ha a szenzoraim jelezni kezdenek.  A reakciómat mindaddig odázom, amíg nem tudatosítja a jelenlétét a mögöttem osonó, akinek hangját hallva lomhán húzódik egy széles vigyor a képemre és hátranézek a vállam felett, hogy lássam a kérdésének feltevése alatt. A végéhez érve megszelidül az ív. Már a méretét tekintve. A jellege változatlan, tükrözi mennyire szórakoztatónak találom az auror felbukkanását. Nem, valójában nem kellene így lennie. Nem úgy, mint azt az arcomra kanyarítanám látszatként.
- Minek okán csak kétes helyeken találkozhatok a leghűségesebb rajongómmal... - A levegőben hagyom a mondat végét, amíg egy kicsit széjjelebb tártom a karjaimat. Amennyiben hajlandóságot látok részéről, önfegyelmet arra, hogy ne ugorja át az előjátékot, lassú tempóban fordulok meg. Szemtől szemben szeretnék állni vele. Mi több: nem ebben a távolságban. Nem ennyire közel a bűbáj határához.
- Gondoltam ez alkalommal valami különleges helyre viszem el. Jutalmául a kitartó követésért. - A tekintetem a lefegyverkezésre bármikor kész kezére siklik, elnézem egy másodpercig, ha kegyesen bánik az idővel és nem siettet. Az eddigi találkozóink során elég heves volt, nehéz lenne megmondani melyik most-nál következik el a nagy közben lépés ideje. Apropó lépés... Egyet megteszek felé, ha nem tartja feljebb, támadó szándékkal a saját pálcáját, figyelmeztetésül milyen tettem van ínyére és milyen nincs.
- Viszont nekem is lenne kérdésem: ennyire hiányoztam, hogy az erdőbe is utánam jöttél? - Komolyan kezdek bele a mondandómba, de a végét pimasz hanglejtéssel színezem meg. Elmondani milyen céllal érkeztem ide? Teljességgel kizárt. Előszeretettel kezdek bele a játszmába a saját módszeremmel: tématereléssel, szavakkal, hátulsó kerülővel.
Nem egyenesen közelítem meg a dolgot, de valóban érdeklődéssel mérem végig a saját szájíze szerint miként fogalmazza meg a választ. Az állás, pedig nem változik közben: leeresztett karokkal, pálcával hallgatom. Végtelennek tetsző türelemmel és idővel.

Ráérősen időzök el az én perspektívámból márványosan hidegfényű arcvonásain. A faragott szigorán, ami mellett kivilágolnak a szempárjában fortyogó érzelmek és máris nem lesz olyan hideg az éjszaka, mint az ezelőtti időben. Érdekes kontrasztot képeznénk egymás mellé állítva. A két lábon járó hedonizmus és vérkomolyság. Jelenleg ezt az arcát mutatja, erre a maszkra esett a választása, míg én a jól beváltnál maradva egy lusta mosollyal vértezem fel magamat két párbeszéd rész között. Szükségtelen, hogy kívülről is látszódjon nem veszem fél vállról a nőt. Ügyesen használja a mágikus képességeit, ostoba lennék semmibe venni ennek a tényét, de ez nem jelenti azt ne szívhatnám a vérét ennek tökéletesen az ellenkezőjét mutatva. A változatlanul lent tartott karommal, a laza testtartásommal, a mimikámmal, hangjátékommal, a hanyag eleganciájú megfordulásommal, a szemérmetlen mustrálásával vagy azzal a szimpla lépéssel, amivel lerovom a közöttünk húzódó táv egy részét.
Rezzenéstelenül fogadom a felszólítását, helyben maradok és úgy állok ott, mint aki eleresztette a füle mellett a mondatot. A sejtelem viszont a gondolatai közé ihatja magát, mi szerint nagyon is eljutott a hallójáratomig, ami elhangzott, csak éppenséggel nem törődöm vele. Kérlek, egy beszélgetés mindig két fél között zajlik. Nem csak az egyik hallatja a hangját... Egy szusszanás múlva szelídülten pislogok rá, félelem, a nyomás érzetét nélkülözve, egy Valóban ezt szeretnéd? közleménnyel a szembogaraimban. Megint megteszek egy lépést felé,  ha hagyja.
- Egyből a közepébe, huh? Eddig azt hittem a lassú felvezetést szereted. - Félreérthetetlenül szúrom oda az ezüst tálcán hordozott célzást a munkáját és annak sikerrátáját illetően. A fejemet nem mozdítom, de végignézek magamon: igen, egészen szabadnak érzem magam a felvázolt elképzelésével ellentétben. Rács mögött? Reggel olyan ruhába búvok amilyenbe kívánok, ha nem dolgozom és nem szólít a kötelesség abban az órában hagyom el az ágyamat, amelyikben akarom s nem kötnek béklyók, szabályok azzal kapcsolatban hova mehetek. Lehet a jelenlegi egy kicsit másabb helyzet, egy kicsit szorosabban vannak a mindenkire vonatkozó, láthatatlan láncok, de a saját akaratomnak megfelelve veszem fel a várakozó testtartást mindenféle fenyegető mozdulattétel híján.
Megvívhatnánk. Lerendezhetnénk gyorsan is, nem fér hozzá kétség, de előtte előszeretettel puhítom, bosszantom, mert eddig is működött a módszerem: miért lenne ezúttal másként? Ha annyira magabiztos lenne, megingathatatlan nem javított volna a fogásán sem az előbbi szekundumban, amiből következik: sínen vagyok.
- Helyetted válasszak vagy inkább: neked? - Megdobom a szemöldökeimet is a kérdés mellé. Provokáció, piszkálódás nem hallatszódik ki a kérdés mögül, nem  befolyásolom a szájának ízét. Mankóként szolgálhat a megoldás kiötléséhez, hogy aligha festek úgy, mint aki egy pillanat erejéig is elmerengett azon a két lehetőség közül melyikkel lenne ildomosabb kacérkodnia. Nem, nézőpont kérdése kinek könnyebb vagy nehezebb az út.
- Azt hittem olyan nő vagy, aki tudja mit akar. - A bedobott kártyalappal ellentétben már nagyon is nyíltan húzogatom az oroszlán bajszát és leplezetlenül szórakozom kettőnk játékán. Ha annyira komolyan végezné ezt a lehetőséget nem kellett volna felajánlania, a lépés esélyétől is meg kellett volna fosztania a régóta húzódó múltunk okán.
Talán robbanni fog? Robbanjon.
Az előttünk elterülő földes rész felére eresztem a pillantásomat. Kifejezetten gyorsan, röpke megfigyelés erejéig. Ha elveszti a türelmét vagy keményebb döntések meghozatalára adja a fejét: pontosan tudom mivel fogok reagálni rá.

Csendbe burkolózik és nem kell kettőt se találgatnom, hogy rájöjjek miért is. A vonásai közel sem kisimultak, nem lazán, puhán gördülőek. A feszültségből építkező szigor foglalja el legtöbbjüket és nem az érdektelenség, amiből arra következtethetnék mennyire mellé lőttem minden egyes szegmensével a mondani valómnak, hanem pont az ellenkezőjére. Az egyetlen, az oldalamat nagyon is információ után kaparó kérdés: miért? Sandán kutakodom a válasz után a tekintetében, de kevés felhasználható anyagot találok, tippeket tudnék egyedül építeni belőlük. Utána néztem az életelőzményeinek. A tárgyalás után prioritást élvezett a feladataim között. Egy senki vagyok a számára, csak egy kölyök, miként rendre él a kifejezéssel. Az utaink nem keresztezték egymást a pályaudvaron történteket megelőzően, az ügyeihez, a körülötte forgó eseményekhez egyszer sem volt közöm. A kézenfekvő megoldás ekkor üt be, már-már egy időben a pálcájának lendítésével: rajtam vezeti le a magánéleti gondait... Hiányoznak neki az esti összebújások Mr. Hopkins-szal? Újból színre lépő apa-problémák? Sok a kulimunka? Ezer hasonló, elnyűtt oka lehet, amire nem vagyok kíváncsi. Nem az én dolgom, de kapóra jön mind az érzelmeinek túlfűtéséhez.
Berobban? De még hogy...
A tűzzel tüzet elvet vallom, ami a legtöbbször a mágiahasználatomat is tükrözi, most mégis rögtönzött pajzsbűbájt vonok fel magam elé a záporként felém küldött armada kivédésére. Ha nem is ismerném valamennyiőjüket, a pajzsnak feszülő erejükből könnyen levonom a következtetést: célszerűbb a varázslatot mindössze az eltérítésükre, nem a teljes erejük hatástalanítására használnom. Energiát, erőt spórolok vele többek között és nem utolsó szempontként tekintek arra is, hogy ismételten a nyakába öntöm a választásommal az olajat, ami a mérgét gazdagon táplálhatja. A lövetszerű csóvákat oldalirányba küldöm el, míg a folyamatos ostrom alatt tartóakat ellenpárjukkal oltom el, ide-oda táncoltatva az erő kiegyenlítődést, hol az ő, hol az én térfelemre. Eszem ágában sincs minden erőmet beleadni, pazarolni, mint ahogyan azt ő teszi a nyilvánvalóan elszabadult indulatainál fogva. Szapul, rajtam vezeti le a problémáit és ehhez megszólalnia sem kell. Tipikus. Hihetetlenkedve köpök egy adag levegőt felé azzal az elmaradhatatlan Nyugalom kislány. mosolykezdeménnyel a bal profilomon, amikor még tétovának is beillően szakítja meg támadásainak sorozatát.
- H... - Az első betűig jutok, mire viperaként csap le a megismételt bűbájokkal. Mérleg tárgyát képezi mind, hogy az egyszerű taszítás elengedő-e a pár méterrel odébbi félrelökésükhöz vagy a belőtt szög miatt a teljes elengedésüknek. A legközelebbit egyenesen a platánnak, aminek törzse apró darabokra robban és halott koronája a földre vetődik, a párharcunk közepébe, a mostanra szárazra repedezett földre. A hőmérséklet fullasztó méreteket ölt, a nedvesség páraként gőzölög, nyújtózkodik az ég felé.
A levegőt kissé szaporábban kapkodom, elismerő ívvel adózok a szemeim láttára vérvörös ködbe boruló nőszemélynek. Ilyen hevességet nem tapasztaltam tőle. Kedvemre való, nem tagadom. Ellenben nem a legalkalmasabb az időzítése... Nyelvem hegyére tolult a reflektálásom, de több sütni valóm akad annál, hogy hagyjam dühből csapja felém az átkot és a tervének gáncsot vetve előzöm meg az igeszórásban:
- Reducto! - Előzőleg belém fojtotta a szót. Nem szeretem, ha így tesznek azon a ponton, ahol még nem lehet eldönteni utálni vagy épp imádni fogod-e a megszólaló felet. Kitér-e és tesz egy próbát mindevvel egy időben a pálca kirepítésére a kezemből vagy telibe találja a varázslat, ami méterekkel hátrébb fogja dobni...
Előbbi esetén nem lesz pontos a találata, a karomba csapódik az ereje és a hátamra kényszerít, két méterrel odébb a megkeményedett földön. Ha az utóbbi következik be viszont nem fogom hagyni, hogy az övé legyen a következő kör kezdési joga és bénító varázslattal lépek fel ellene.

Némi por száll fel a fa bedőltekor és kisebb méretű földdarabokat tép ki a helyéről a közvetlen a lábam mellett találatot érő varázslat. Oldalvást kellett kitáncolnom a helyzetből az utolsó pillanatban, ami csak azt igazolja, hogy ha egy fél szusszanással később teszek meg az iménti óvintézkedést, akkor nagy valószínűséggel fegyvertelen lennék mostanra. Az előre nem egyeztetett randevúnkat, pedig már jóval kevésbé tartanám élvezetesnek akkora hátránnyal a térfelemen...
Aurori hivatásának eleget téve van itt, a munkáját végzi (hogyne, kétségtelen), aminek prioritást élvező alanyának érzem magamat. A bűnlajstromaim listája nem olyan hosszú, főként nem tartalmaz akkora súllyal bíró tetteket, amikről a Minisztérium arcomhoz vagy nevemhez köthetne, így nagyon is érdekesnek vélem a játékot. Nekem ez csak játék? Miért, neki nem? A bögyébe kerültem, nagyon is ott érzem magam, miközben neki fogalma sincs róla őt milyen régóta dédelgetem a sajátoméban és ennek ellenére mégsem kezdeményezem annyit a felkutatását, mint amennyit ő az enyémet. Hiszek a véletlenekben, de nem ennyire. Várok, hagyok neki éppen annyi időt, hogy realizálja hova érkezett, pontosan mi történt vele néhány másodperccel ezelőtt és csak ezután, a kabátom szegélyét egy rándítással megigazítva lépek előre. A kidőlt fát lendületből ugrom át, a jobb kezemmel támaszt lelve annak törzsén. Nem kapkodok, nem kezdek lélekszakasztó átokzáporba, a kényelmes irammal viszont túlzás lenne a soron következő léptemet illetni.
- Obstructo! – Az átok a gyengébbek közé sorolható, nem tartom indokoltnak sóbálvánnyá változtatni vagy hosszú időre mozgásképtelenné tenni és nem is számolok sikerrel. Szükségtelen, a célom a lefoglalása, nem a kiiktatása. Még nem. Az arcomon már nem látható az eddig rajta dédelgetett mosoly, nyílt érdeklődéssel tekintek rá, vizsgálódón. A kedvemet nem szegte, ha a látása nem zavarodott ezt tisztán leolvashatja rólam, a sápatag holdfény biztosítja a megvilágításomat hozzá, ahogy a csupasz ágak közül sávban leereszkedik közénk.
Az övével egy időben emelem a pálcát, ha hárítást igényelne a próbálkozása, de nem szükséges. A szilánkosra robbant fából felém repkedő darabok miatt behunyom a szemem, félárbocra eresztem, mialatt oldalra döntöm a fejemet és fújtatok egyet a legkisebbek miatt, amiket nem kívánok beszippantani. Arra viszont egyáltalán nem marad ideje, hogy meglógjon. Szeretné, elhiszem szeretné, de kiszúrom az elfelé tartó igyekezetét…
- Locomotor mortis! – Kivágom, egyenest a lábát, a bokáit célozva, hogy azokat csomóba rántsam össze. Ez nem úgy működik, hogy itt hagy, mikor épp kedve tartja. A gáncs irányát magam felé terelem, a hasra esés a célom, nem a fejének újbóli beveretése a hátra esés következtében. Ezt az ártást, pedig legközelebb újra és újra igemondás nélkül fogom rászórni, ami ugyan kisebb sikert biztosít, kisebb erőt a juharból előtörő mágiának, de ahhoz pont eleget kikészítsem az idegeit az ismétléssel, míg a felállással vagy az ártalmatlanításommal bajlódik. Már amíg van rá lehetőségem ezzel szívni a vérét szavak nélkül is...

Halványkék szikrává bomlik a levegőben reá küldött bénításom, aminek sorsát mintegy leutánozva szórja szét nagyobb méretű szilánkjait a helyettem célpontjává váló fa. Felteszem nem szándékos volt, hogy nem azonnali viszonzással, adósságának lerovásával folytatja a körét a fájdalmasabb eredményért, melyből aligha kért volna önkéntes alapon. Megjegyzem: én se a pörkölési kísérleteiből. Ösztönösen húzom beljebb a nyakamat, tartom elfelé az arcomat, de rajta tartom a fél szememet, sikerül időben észrevennem a szökését ahhoz, hogy tegyek ellene. Újra s újra, amikor a földről feltápászkodni kívánna. A második esése után a homlokomra szalad a szemöldököm. Látom mit kíván elérni, csak azt nem értem miért nem nyugszik le egyetlen másodpercre és koncentrál a pálcájának markolatára, hogy amaz engedelmesen gazdájához repüljön. Az eset harmadjára is megtörténik, mire egy már-már sajnálkozó mosoly kezdi meg nyújtózkodását a szám sarkában és lejjebb engedem a pálcámat egy lankadó másodpercre. Az indíttatásomat nem tudnám megmagyarázni, egyelőre a furcsállásomnak tudnám be, ha a mozgása nem lett volna egy hajszállal fürgébb az eddigiekhez képest.
A mozdulatom befejezése, a lendület megindítása az ellenátok létrehozása lassabbnak bizonyul az övénél és mellkason talál az övé. Belém rekeszti a levegőt, aminek második pofonjáról maga a földre érkezésem gondoskodik. Feljebb húzott vállakkal, homorúba vágott gerinccel szívom meg a fogamat, miközben görcsösen markolom a tenyerembe fektetett juhart. Egy, talán másfél méterrel kerültem hátrébb az eddigi helyzetemhez képest és mindezt érzem a koponyám hátulsó felén, ami lüktetve hozza tudtomra, hogy alaposan összetalálkozott a földdel. Zsibbad, úgy érzem magam, mint a falról visszapattanó labda és az itt már sárosabb talaj miatt biztosra veszem nem nyílt fel a fejbőröm mindennek következményeként. Nem egy pontra összpontosul a fájdalom, eloszlik. A nyekkenés földön fekvésre kényszerít, annyi időre mindenképp, hogy később vegyem csak észre a nő közelgő alakját. Másabb hangulat lengi körbe. Lehiggadt volna? Kedélyesen kutakodom ennek jelei után, miközben a lélegzetvételeim megregulázásán dolgozom.
Nem fogja olyan feszesen a fegyverét, a tartása nem tükrözi mindazt a feszültséget, amit nem is oly’ sokkal ezelőtt még rajtam kívánt levezetni. Meg némelyik fán, amelyikekért néma csenddel adózunk. Kiszámíthatatlan volt a viselkedése, dühöngő, de most? Felkönyökölök fektemből, hogy jobban lássam és ne sajduljon bele a szemem az igyekezetbe vízszintes helyzetből. Kifejezetten várakozónak ítélem meg ebből az alulsó nézőpontból. Az értetlenség első ránca máris odakívánkozik az arcomra, miközben ülésbe tornázom magam a tőlem alig másfél méterre megállótól. Végül megmagyarázhatatlan oknál fogva elmosolyodom az egész jelenet abszurditásán: mit lép következőleg? Egyfajta izgalommal tölt el és nem állok fel. Innen is ugyanúgy tudok varázsolni, a karomnak semmi baja nem esett, szóval…
- Tessék? – Ő jön utánam, erre én tűnjek el? Ő az, akinek munkaköri leírásába bele van foglalva mit kell a hozzám hasonló alakokkal tennie és erre közli: tűnjek el? Ennyire beverte a fejét…?
- Nem kötözöl meg? Nem viszel be? Nem erre vágytál a legelejétől fogva? Hogy a többi között végezzem? Hm? – Ha pedig nem érkezik azonnali válasz rögtön hozzáteszem: - …Amelia. – Sosem szólítottam a nevén. Egy auror, akinek külseje kellően az agyamba égett ahhoz ne kelljen névvel illetnem és eleddig nem is kívántam ezt a húrt pedzegetni, de előbb utóbb mindennek eljön az ideje. Éberen figyelem és akárcsak ő, készen állok, ha újfent elöntené az agyát a vörös köd.

Az ujjaimat lazán összekulcsolom, míg olyan válaszra várok tőle, amit érdemben is elkönyvelhetek. Még egy hümmentést is küldök felé, amikor hosszúnak ítélem meg a levegővétellel töltött másodpercét és a fejemet is oldalra döntöm ehhez asszisztálva, akárcsak a kíváncsi ebek szokták. A végig tekintetébe fontam a sajátomat, amennyire csak lehetséges volt jelen helyzetemből. Megfordult a fejemből felállni, de nem sürgettem a szándékot, hiába éreztem egyre inkább mennyire hideg a föld és nem szőttem terveim közé egészen addig, míg óvatlanul másfelé nem kezdett nézni. Miről maradtam le…? A hátam mögé pislantok a vállam felett, az egyetlen logikus magyarázatnak azt találnám, ha a párbajunk fényeire, zajára idevonzottunk volna néhány nem kívánatos lényt, aminek otthonául szolgál az erdő. Csakhogy erről szó sincs, amit igazolnak az arcvonásai a gyors ellenőrző pillantásom alatt.
Felhúzom a térdeimet, hogy azokra támaszkodva hagyjam a hátam mögött a kényelmetlen ülőhelyemet és közvetlenül vele szemben strázsálok le, nem titkolt céllal: a figyelmét követelem. Az enyém lankadatlan, nem ringatom magam gyermekded álmok közé azáltal, hogy már nem vagyok közvetlenül célkeresztbe állítva. Nevetséges színjátékot űz a vizenyős íriszpárjával? Nem zárom ki azért ezt a lehetőséget se, a hátba támadást semmilyen formában sem szeretem, ha az áldozat képében nekem kell tetszelegnem. Azt hiszem ez egy felettébb jogos érvelés.
- Ha tisztában lennél az enyémmel ez nem lenne kérdés. – Immáron teljesen felegyenesedve felelek neki, kedvéért még a szemöldökömet is megdobom: tényleg ekkora szám lenne, ha az összefutásaink gyakorisága arra sarkallt volna kutassak utána? A lapjaimat nem játszom ki, eszem ágában sincs közölni vele miért vagyok tisztában a nevével – sőt, a leánykorival is. Összeszűkült, már-már sunyinak hatón teszek meg egy fél lépést az irányába. A nevem után, ha érdeklődik is, felesleges: az előző megnyilvánulásomba bele volt csomagolva, hogy nem kívánom megosztani. Ilyen könnyen, első kézből nem. Egyébiránt furcsállom nem tette még össze a képet, nem lapozta fel a Minisztériumban tárolt anyagokat varázsló családról varázsló családra járván… Kinéztem volna belőle ezt a fajta alaposságot és olybá tűnik nagyot tévedtem vele kapcsolatban.
A kijelentése egészen vallomáshoz hasonlatosan cseng.
- Valóban nem, mert szemmel láthatóan te sem tartozol azok közé, akik igen. – Mindenféle finomkodást nélkülözőn dobom vissza a labdát a térfelére és várom elkapja-e vagy se. Fél szemem eközben azért a leeresztett pálcáján pihen… Nem vagyok ostoba, ellenben nyíltan arcátlan igen, de az est hirtelen őszinteségtől válik terhessé – lényegtelen valóditól vagy megjátszottól – s nem szeretnék kimaradni belőle, az eddigi tapasztalatok alapján nagy kár lenne, mert ha előbb jövök rá mi is az, amire vágyik azt felhasználhatom ellene. A tudást nem véletlenül párosítják a hatalom fogalmához.
- Ha nem arra, hogy tömlöcbe vetve láss: mire? – Vigyorkezdemény húzódik a szám sarkában. - Vagy azt is bevallhatod, hogy valójában kedvelsz. Nem haragszom meg, ne aggódj. – Veszem csevegősre a hangnemet, ha már átváltottunk a szavak használatára a mágia helyett. Ez az egész szituáció kezd ismét olyan formát ölteni, ami abszurditásánál fogva felcsigáz. Árulja el Amelia nem is mit akar, hanem sokkal inkább: mit tud? Rólam semmit. Miért üldöz? Fogalmam sincs. Ő tudja-e? Hm…

Az arcán végigfutó érzelmek játéka újabb, eddig ismeretlen szintet mutatnak be, amiket a tettei által már finoman elkezdett felvezetni a játszmánk során. Egyik pillanatban nyugodtnak tetszik, a megszokott összeszedettségétől mentesen, a másikban, pedig hárpiaként hányja rám a bűbájok és átkok szakadatlan sorát, végezetül érthetetlen, rendkívül butának ígérkezőn vall színt, ereszti le az egyetlen fegyverét velem szemben. Szép ívet ír le az önostorozása, érdekes időzítéssel párosulva. A másodpercek sokasága között az egyikben az is megfordul a fejemben épp az imént vesztette el a józan eszét a nőt, ahhoz köthető az elmebaj jeleire is emlékeztető hangulatingadozása, az ellenség jelenlétének majdhogynemi figyelmen kívül hagyása.
A folyamatnak nem egyszer voltam már szemtanúja, ám egyetlen egyszer sem volt az ész megbomlásának alanya egy auror.
Szótlanul hallgat, tűr és ez alatt a mimikája nagyon is sokat mesél. Ha valóban az agyát elborító őrületről lenne szó meg sem hallotta volna ezeket, nem reagálta volna le, mint akinek talpába nemkívánatos tüskét szúrtak volna. Kétkedő kedéllyel sandítok rá és vele ellentétben nem teszem félre a juhart, finoman forgatom az ujjaim között, kényelmesen rá-rámarkolok.
- Kérlek, miért kellene kisegítselek a válasszal? – Nem olyannak ítélem meg Ameliát, aki úgy tesz fel kérdéseket, hogy ne lenne kíváncsi a válaszra és felelőtlenül dobálózna velük. Röviden: nem kérdez feleslegesen. Pont ezen vélt tulajdonságánál fogva nem adom meg neki azt, ami érdekli. Hadd fúrja az oldalát, ha valóban akkora intenzitással kaparja koponyájának belső falát a megoldatlan ügy, míg másfelől… Nem kötelességem felvilágosítani, nem vagyok jótét lélek és a szándékaim is távol állnak attól az undorító fajtától. Sejthetné megéri nekem a csevely, a békén hagyása. Egyelőre.
A következő, ami átesik a száján automatikusan kiváltja belőlem a nevetési ingert. Elfojtására időben kerítek sort, fújtatássá, összeszorított fogakkal történő vigyorgásként zárom le a megkezdett kitörést és úgy nézek rá, mint szerető tanító a diákjára: elnézően a bájosságára való tekintettel.
- És azt hiszed a kegyes lehetőségednek köszönhetően tűnhetek csak el? Vagy mert te megadtad a lehetőséget: szót fogadva, hálálkodva tovább állok..? – Csóválásra adom a fejemet. - Eddig nem gondoltalak őszintén naivnak. Vagy éppenséggel: ostobának. – Leeresztem a tekintetem a kezére, előkapja-e nagy hirtelenséggel a sértésre a pálcáját vagy az új, nemtörődöm stílusában tűri a szavaimat. A szánakozása lepereg rólam, akárha csak esőcsepp lenne az ablaküvegen, mert nincs miért akár egy pillanatra is komolyan vennem a bókká is könnyedén csavarható kijelentését. Az ő dolga, döntése. Az arcomon ugyanazzal a kedvesnek is nevezhető mosollyal lépek oldalra, el mellette, hogy fürge mozdulattal teremjek mögötte és megelőzzem őt bármilyen – eddig esetleg meg nem tett – cselekedetében.
- Impedimenta. – A varázslat hatására nemes egyszerűséggel fagy bele a mozdulatába, miközben teljes tudatában lesz a körülötte lévő történéseknek, ha sikerrel zárul a kísérletem és a legutolsó pillanatban nem ránt elő valami meglepetést a tarsolyából. Csak ebben az esetben kezdek bele az alábbiba…
- Nem valami szép itt, az erdőben kilehelni a lelked. – Térek vissza röviden egy nemrégi kérdéséhez. - ...főleg annyi gondolattal a fejben, mint amennyi a tiédben lehet, ha kötelességtudó aurorként ilyen felelőtlen döntés meghozását engedélyezted magadnak. Cserben hagytad a Minisztériumot. Sőt. Az elveid. – A háta mögé kerülve ezen a ponton húzom végig a sártól már némileg megkeményedett kabátjának hátulján, hogy a gerincének mentét ingereljem a juharpálca végével, a derekától egészen a keresztcsontjának hátsó kitüremkedéséig az alsó csigolyája alatt.
- Hagylak ezzel a tudattal forgolódni az ágyadban, miközben rám gondolsz. – Teszem hozzá majd azzal a lendülettel lépek el, veszem el a pálcát és indulok tovább, kifelé erről az istencsapása helyről, amitől még most is feláll a szőr a hátamon. A zsákmány megszerzése nem sietős, majd visszatérek érte később ahogyan a bűbáj fagyasztó hatását is idővel feloldom: mikorra már látó távon kívülre kerülök, hogy biztonságosan tűnjek el szó szerint a színről.