Veszek egy mély levegőt, miközben az üveggel a hónom alatt megteszem az első lépést a Tiltott Rengeteg fái alá. Ez az első alkalom, hogy az erdő területére lépek, szinte soha nem szegtem korábban szabályt: mindig eminens, szófogadó diák voltam. Most persze sokkal többről van szó, mint szabályszegésről.
Nem öltem még soha szándékosan semmit, ami nagyobb egy légynél, ezért kicsit forog a gyomrom, miközben lehehelyezem a hónom alatt lévő üveget egy kőre. Csak egy béka van benne, ami amúgy is halálra volt ítélve, miután a mai RAVASZ órán kipróbáltunk rajtuk egy viszonylag ritka kártevőirtó mérget. Talán jobb is neki így, hogy kicsempésztem az óráról, de ahogy ránézek az üvegen keresztül, mégis úgy érzem, hogy ellopok tőle valamit. Igaz, megmentettem a savtól, de elengedhetném most itt.
Előhúzom a pálcám, és végigtekintek a fekete fán. A haldokló őszi napfénynek csak egy sugara jut át a lombkoronán, a szokatlanul szép novemberi idő talán utolsó meleg napsugara. Talán az utolsó, amit látni fogok, a következő hónapok rendkívül hosszúak lesznek. Biztos, hogy az utolsó, ha nem készülök fel rendesen. Intek egyet a varázspálcával, mire az üveg kettéhasad, a béke pedig tehetetlenül a levegőbe emelkedik.
A rémült rugdosás, a brekegés azonnal az öcsém varangyát juttatja eszembe. Ms. Sixmiss, ha jól emlékszem a nevére- milyen szomorú lenne, ha ez most az ő varangya lenne! Akár az is lehetne, csak más vásárolta meg őt: ennyin múlik egy élet. Behunyom a szemem, miközben összeszedem azokat a dolgokat, amiket apám mondott nekem a Főbenjáró átkokról. A Cruciatus-átkot nem fogom soha megtanulni, az Imperiust pedig már kipróbáltam a macskámon, úgyhogy bármennyire utálom, most ki kell próbálnom, hogy képes vagyok-e arra, amelyik felteszi majd a koronát a tervemre. Arra, ami legoptimistább terveimben eléri a bátyám szívét. Kizárom a brekegést, aminek véget kell érnie, hogy mindannyian élhessenek.
- Avada Kedavra- halkan mondom ki a varázsigét, miközben teljes szívemből koncentrálok, miközben érzem, hogy ennek így kell lennie. A szemhéjamon át látom is egy pillanatra a zöld fényt, azután pár másodperccel pedig hallom is a halk, ragacsos puffanást a kövön. Aztán kinyitom a szemem, és csak a csend fogad. A kövön elnyúlt béka már nem tűnik többnek egy darab ragadós húsnál. Nehéz elhinni, hogy valaha élt.
Veszek egy mély levegőt, azután felemelek egy követ, kinyújtom a kezem, és a tetemre ejtem. Talán ezzel elkerülhető, hogy lebukjak: a döglött béke teste már nem lesz annyira megtévesztően ép, nem pusztán az élet folyamának mágikus megszakítását lehet majd felfedezni benne. Apám elmagyarázta, hogy egy képzett gyógyító vagy egy professzorom mennyire könnyen kimutatná hogy a halálos átokkal végeztek-e egy élőlénnyel. Talán egy napon az én testemen is meg kell állapítania valakinek. Talán hamarabb, mint várnám: zörgést hallok az ágak mögül.

Nem gondolkozom. Csak felemelem a pálcám, aminek vakító végű fénye egyenesen a zaj irányába mutat. Felgyorsul a szívem, könny szökik a szemembe, de érzem, hogy meg tudnám tenni újra, ha kellene.