-Mondom menjél, majd utólérlek, legalább te ne késd le, téged érdekel!
Ennél jobban már csak kiabálva tudnám nyomatékosítani, de szerencsére nem kell, Treló veszi végre a lapot, és elindul nélkülem jóslástanra. Én csak a kedvéért vettem föl igazából, meg mert valamit azért csak illik, és ez könnyű volt hozzá. Azon mondjuk még mindig csodálkozok, bájitalból hogy lett elég jó RBFem ahhoz, hogy hogy azt is fölvehessem RAVASZhoz is, ami egy megint más kérdés, hogy azt már bukom, a vakszerencse sem tart örökké. Lehet, hogy ilyen jól rámragadjon valami tényleges tudás csak annyiért, mert jóanyám bájitalkészító? Azzal együtt, hogy engem nem túlzottan izgat a dolog? Gondolom yay. Majd át tudom tőle venni a happyjuice-bizniszt, ha végül maradandóan sírba sírja magát.
Érdekfeszítőbb téma: a rákba vannak már a cuccaim tényleg!? És ki lesz az esetleges szerencsés, aki holnap a farpofái közé ékelve fogja utánam hurcolászni őket jutalmul azért, hogy eltökítette, amennyiben ez az oka, hogy nem találok semmit? Vagy csak széthagytam.
-'Va hétfők- morgok füstölögve, miután további tíz perc eredménytelen hálókörletfeltúrást megelégelve csak kézbe felnyalábolom a jóslástan könyvem, és továbbindulok. Klubhelyiség. Itt van már valami?
Éppenséggel igen, plusz egy táska, minusz tíz ideg. Haladunk. A táskát felkanyarítom a vállamra, a könyvet csak belevágom, már nincs időm meg kedvem azzal foglalkozni, mi egyéb cuccok vannak vagy nincsenek bennemaradva, majd visszajövök a többi órára való cuccaimért jóstan után. Kizúzok a klubhelyiségből, és sietek is kisebbet késni, mint nagyobbat.
Tegyük fel, hogy milyen lenne kivételesen nem minden tanárnál lógással-késéssel kezdeni az évet? Bár lehet, hogy ők is csodálkoznának annyira, mint én.
Oké, faszom már az ennyi lépcsőbe, nem tudok én ezeken ennyire rohanni. Mennyire vagyok késésben? Ahhoz nem elég kevéssé, hogy pihengethessek. Mondjuk... Szarhatnék rá, és ellóghatnám. Mondjuk mondtam Sybnek, hogy utólérem, nem akarom aggasztani.
Nem lehet ebbe a geci lépcsőházba egy egyszerű liftet telepíteni? Varázslók vagyunk, csak a minden dolognak a fele lebeg valahogyan, ne mondjuk már, hogy egy lift lehetetlen lenne. Seprűvel repülni a lépcsőházban meg tornyokban? Kéne ahhoz meg egy valamirevaló seprű is.
Jobbhíján marad, hogy kettesével szedem már a lépcsőket. Már csak kétmillió! Eskü csak akkor lenne messzebb a jóslásterem, ha mardekáros lennék. Akkor se olyan sokkal.
Kiadósan lihegve, és hitetlenkedve konstatálom, hogy valahogy csak felértem, és már csak az a hülye létrás-csapóajtós megoldás van hátra a teremig. Azt is ki találta ki?
A falat megtámasztva úgy döntök, kiérdemeltem egy annyi pihenőt, hogy kapjak normális levegőt még mászás előtt. Miután ezt a látásom is megerősíti azzal, hogy a széle sötétedni próbálgat, a hátralévő utolsó fokra fellépés helyett inkább megfordulok, és leülök ide a lépcső tetejére. A mozdulat közben érzem magam megszédülni, úgyhogy hanyatt is dőlök inkább a padlóra. Csak pár pillanat.

-Faszt nézel? Jó látvány vagyok tehetetlenül?
Szóval lehet, hogy több volt az pár pillanatnál. Abból ítélve, hogy még mindig a plafon van "előre", viszont valaki belebámul az összképbe, lehet, hogy egy nagyon hosszút pislogtam az előbb. Esetleg kidőltem egy kicsit. Oké, faszom, szóval elájultam. Talán. Nem kell azért nagyon vad következtetésekre ugrani egyből. Az óra még tart, mert nem mindenki jajongva szívja a levegőt az arcomból, aminek örülök. Kurvára nem hiányzik még az is.
Mondtam már, hogy szeretem a hétfőket? Nem is fogom.

-Hát napozok, a vak is látja- mondom a kőfalak enyhe de egyértelmű árnyékában. Odébb van a legközelebbi ablak is.
Mivel kezd azért zavarni ez a felém tornyosulás - meg egy derekamban lévő lépcsőfok - úgy döntök, eljött az ideje perspektívát váltani. Meg testhelyzetet. Azzal a lendülettel föl is ülök. Aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is dőlök gyorsan hátra, és letámaszkodok a könyökömre mint valami laza gyerek, ugyanis ahogy feljövök függőlegesbe, egyből megszédülök, és úgy döntök, nem olyan vonzó arccal előre menni le a lépcsőn a torony aljáig, mint én vagyok. Pontosabban, mint én vagyok azelőtt, hogy arccal előre mentem le a lépcsőn a torony aljáig.
De mifaszom már ez? Reggeliztem normálisan, szóval az nem lehet az oka. Legalábbis nem illene. Plusz nem tudom, meddig feküdtem eszméletlenül itt a lépcsőn, de minimum addig, hogy akkor még üres volt a terep, Gyökér itt azóta ért ide és állt fölém bámulni. Ha nem volt több a minimumnál, akkor is elég kellett volna legyen arra, hogy rendbejöjjek a felüléshez. Szerintem. Nem én vagyok orvos.
-De ha már így a képébe meredsz, nem segíted fel a hölgyet?- nyújtom fel a kezemet annak reményében, hátha kapok egy kapaszkodót a földről felkeléshez, meg hogy többet már tényleg nem akar faszkodni velem a szervezetem, és nem szédülök le megint majdnem a lépcsőn.
Mondjuk látom esélyét, hogy itthagyjon, vagy csak tétlenül megvárja, hogy amgamtól tápászkodok föl, amilyen kedvesen kezdtük mindketten ezt az ismeretséget.
Látod, Walsh, ezért van a pupákokon kívül is olyan sok, szép, tartós és vidám barátságod meg kapcsolatod mindenkivel, a te cuki arany szíved miatt. Közben azért csak megnézem már magamnak, ki lógatja itt a fejét a légterembe, mintha valahonnan rémlene az ábrázata. Talán valamelyik kviddiccsapatban lehet benne? Milyen színű vagy te, zöld? Ja. Jobb tippem nincs.

Há! Látnod kellett volna ezt a fejet, amit vágtál. Hívjanak gonosznak, de most mondja valaki, hogy nem érte meg ezt a meghökkent ábrázatot. Meg is toldom a felettébb laza támaszkodásomat egy cuki vigyorral - mi, kérem tényleg az, főleg, ameddig nem ismeri az ember azt a jellegzetesen geci humoromat, ami gyakran mögötte rejlik - még a fejem is megbillentem ráadásnak. Hallod, Walsh, ne hidd már azt ennyire, hogy valami strandon szépelegsz a jó pasiknak, az iméntm még egy lépcsőn próbáltál leájulni.
Há de most mért, nem éri meg ezt a fejet már megint, ahogy felajánlom neki a segítséget? Azt a segítséget, amit ő nyújthat nekem innen felkelni, ez kérem megtiszteltetés. Azért az elemi tökéletesség kezét sem foghatja meg mindenki.
-Hát úrnak azért mégsem nézek ki. Ugye- nézek le magamra megjátszott sértődéssel. Oké, bizonyos gerincterhelési problémák miatt kevésbé kell aggódnom, mint azoknak, akiknek jobban, de azért légyszi.
De csak meggyőztem annyira, hogy nyújt végül egy segítő kezet. Meg kell hagyni, nem épp gyenge. Én se kifejezetten nehéz vagyok, de azért egész lendületesen húzott föl a padlóról, kicsit talán gyorsabban is, mint tökéletes lett volna.
Kicsit megszorítom a kezét akaratlanul is, hogy stabilizáljam magam, meg a másik kezemmel, tényleg csak ujjbeggyel, de a közeli falat is megtámasztom azért egy pillanatra. Úgy tűnik, még kicsit hirtelen volt ez a változás is, bár szerencsére koránt sem annyira, mint az előbb, ahogy felültem. Vagy az azelőtti, amitől le.
Na akkor lenne nagyon para, ha még most is akkorát szédültem volna.
-Köszi- motyogom magam elé jóval szerényebb hangon, mint azt magamtól megszoktam, úgyhogy gondosan vissza is öltöm magamra a magabiztosságom, mielőtt folytatom. -Oké, mehetünk.
Azért lépek még egy óvatos fokot, felmérni, mennyire vagyok stabil, mielőtt elengedem a kezét, és közel maradok a lépcsőház falához arra az esetre, ha meg kéne támasztanom magam hirtelen. Bár szerintem mostmár rendbejöttem annyira, hogy nem lesz gond. Meg most nem is kettes-hármasával felfele lépcsőzve rohanok.
Tudom, hogy azt mondtam Sybnek, hogy utólérem órán, nem is szívesen hagyom ott, de ez most tényleg para volt, remélem megérti. Vagy hátha úgyis megjósolja közben, hogy a változatosság kedvéért most se haltam ájulásos lépcsőhalált lezúgás útján. Vagy Trelót ismerve lehet, pont azt fogja, hogy igen?