Bizonyos napokon a segíteni akarás eszeveszett kényszere szabályosan fájt. Mintha lanyha lánggal égetnék a talpamat, forró alattam a talaj, és ha csak nem sietek előre, minden egyes ócska pillanatban, akkor előbb-utóbb tüzet fog a cipőm. Mindig ez űz el otthonról. Hogy olykor óvatlanul nem is törődök a legjobb pillanat megválasztásával, csak kisurranok egy oldalajtón, a konyhán át, vagy hangzatos kifogásokkal egyenesen a bejárati ajtón. (A bejárati ajtón, MERLINRE!) Vagy a világ legjobb kettős ügynöke vagyok… vagy a legrosszabb.

Okirat hamisítónak viszont legjobb esetben is középszerű vagyok. Persze, egy Black nem lehet középszerű semmiben (SEMMMIBEN, ANDROMEDA!), ha az, vagy fordítson tüntetőleg hátat annak, amiben középszerű (mintha nem is lenne fontos, mintha nem is érdekelné mintha nem is számítana, mintha nem is akarná), vagy tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy ebből a középszerűségből kimoccanjon. Én rajta vagyok. Lelkem rajta, rajta vagyok, és amikor azt mondtam Rabastannak, hogy húzzon már innen, ha nem tud megülni itt ma délután, majd én megcsinálom az utolsó papírokat, akkor abszolút komolyan is gondoltam, hogy megcsinálom ezeket a papírokat. Mi több, feltett szándékom volt ezeket a papírokat nem csak középszerűen, de minimum jól megcsinálni. A tökéletességet – önmagam iránt tanúsított kegyből és irgalomból – megtartottam egy távolabbi nap nemes céljának, de a jót… hát, a jót azt elvártam volna magamtól, de saját középszerűségem megint csak szembe köpött, és már az első próbálkozásom eredménye olyan ványadt, hogy… nem, inkább ne is keressünk további jelzőket, a középszerű bizonyos tekintetben úgyis annyira objektíven hangzik, mintha én magam nem nevezném egyszerűen szarnak.

Tulajdonképpen nem igazán figyeltem rá, Dung Fletcher mikor érkezett meg közben a boltba. Valamikor hallottam a hangját előröl, valamikor biztos hátra jött, mert rémlik, hogy mormogtam neki valami „szia”-féleséget, miközben egyik kezemben pennával, a másikban pálcával lelkiismeretesen rajta voltam, hogy kirázzak magamból valami kicsit sem középszerű teljesítményt, de amikor végül elégedetlenül felpillantok, egyedül őt látom meg magammal szemben, és olyan elégedetlen morranással mondom ki a nevét, mintha csak ő követett volna el valamit, és nem én - Dung – vagy – veszem észre abszolút rémülettel – mintha anyám lennék, aki egyszerűen csak soha nem elégedett, és mindig így beszél másokkal, ami szolid hányingert kelt bennem. Mert ez nem csak arról szól, hogy mint kicsit minden gyerek, én sem bírom elviselni, ha hasonlóságot fedezek fel önmagam, és nemes szüleim között. Ez arról szól, hogy minden lélegzetvételemmel az ellen küzdök, hogy minden nap egy kicsit kevésbé legyek Black.

Végül elemelem magam elől a pergament, amin dolgoztam, és két kézre fogva tartom fel Dung Fletcher felé, mintha iskolai dolgozat lenne, és legalább azt várnám, hogy megdicsér, vagy apáskodva közli velem, hogy „ez annyira nem is szar”, pedig egyébként semmi ilyesmi nem fordul meg a fejemben, és ezt tükrözik a szavaim is - Ez borzalmas – előzőm meg az ítéletet én, és voltaképpen ez felérhetne egy „segíts, kérlek!” felkiáltással. Egy jobb világban, vagy inkább egy jobb univerzumban biztosan.

Mi az isten??
Ezt lenne jó mondani, közönyösen és ridegen, csak elegánsan felhúzva a lábaimat a székre, ehelyett én nyilván kurvára felsikítok, pedig egyébként nem arról van szó, hogy megijednék pár rágcsálótól. Nem, nem, nem, először attól ijedek meg, hogy Dung felüvölt (vagy ezt csak képzelem, és később üvöl, méghozzá nekem), aztán valami láthatatlan erőtől hasra esik (később kiderül, hogy bizonyára a saját lábában esett el tulajdonképpen), én meg meglepődöm, hogy eztán csendes vinnyogás közepette dolgok mozognak a lábaimnál. Na, akkor már végképp szeretném felhúzni magamhoz a lábaimat, de Dung ennek az ellenkezőjére utasít, így igyekszem mozdulatlanul megmaradni a seggemen, és összepréselt ajkaim mögül csak egészen halkan szivárog ki az a csendes nyüszítés, amit, nem tehetek róla, az okoz, ha dolgok mozognak az istenverte lábaimnál. Genetikailag szerintem nem vagyunk képesek arra, hogy az ilyesmit nyugodtan tűrjük, minek következtében az előbb még első számú prioritást élvező papírlapot gyakorlatilag a tenyerembe gyűröm, ahogy az asztallap szélét markolom. Igazából úgyis mindegy. Biztosan elölről kell kezdenem.
De azért azt nem láthattam előre, hogy még Dung maga is csatlakozik a lábamnál  matató dolgokhoz... majdnem fejbe vágom, amikor felbukkan a térdem mellett. Majdnem.

- Fletcher, ez mi volt?
Ezt már sikerül egy kicsit úgy kérdeznem, mint ahogy szeretném, nyüszítéstől mentesen, szemernyit számonkérőn, és szemernyit szemrehányón, mert hát baszd meg, Dung, azért az nem úgy működik, hogy te úgy beszélsz velem, mint egy darab szarral, és azt várod, hogy csak úgy eleget tegyek egy  nem kimondottan udvarias kérésnek, de persze, ez nem számít, tök mindegy! Szerencséje, hogy legalább valamit ajánl is a valamiért, vagy elegánsan átlépnék a problémáján, és mennék törni a fejemet tovább a sajátomon.

- Nem, kösz - tudjátok, akinek van egy kis sütnivalója is a fejében, az nem feltétlenül fogad el dolgokat Dung Fletchertől, amelyek furcsa dobozokból jöttek, látszatra bontatlanok, de legalábbis, ő nem tesztelte az adott dolgot a szemetek előtt. Felállok, de csak miután óvatosan az asztalka alá kukkantanék, hátha meghúzta ott magát egy rohadék, de sajnos, nem, és nem mellesleg, én azt sem tudom hány rágcsáló fenevadat keresünk, úgyhogy remélem, Dungnak több elképzelése van arról, mire hajtunk, mint nekem. Én csak ösztönösen rántok pálcát egy "Immobilius!" felkiáltással, amikor mozgást látok az egyik polc alatt, és aztán egy elegáns mozdulattal a levegőbe is emelkedik egy mozdulatlanná dermedt patkány. Kis mocsok.

Megcsapja az orromat az ital szaga, akaratlanul is ráncokba is szaladok tőle, olyan zsigerien végigzongorázik minden csigolyámon a szesz-szaga, mert ez szinte csak szesz, érlelt, de semmi nincs benne a whisky - számomra - égetett, élesztős csípősségéből, vagy a bor fanyarságából, nem keserű, mint a gin, gyümölcsös, mint a portói, ez csak szesz, savanyú, és erős, mert szinte már a szagától is könnyek szöknek a szemembe, és örülök, hogy nem én ittam belőle először, mert lehet nem viseltem volna úgy a csapást, mint Dung, bár szerintem azért fintorog tőle ő is - Szerintem pont olyan lehet az íze, mint a szaga - és csak a hangnemem árulkodik arról, milyennek találom ezt a bizonyos szagot, hát nem jónak, és nem azért, mert egy átkozott úrinő lennék, aki előbb addig méregeti az italának címkéjét, amíg nem talált rajta mindent megfelelőnek, egyszerűen csak azért, mert alapvetően sosem voltam nagy alkohol-fogyasztó, és nem is szeretem különösképp. Csak szükségesnek találom néha, mint kibírhatatlan családi eseményeken, és hasonlókon, amikor a fintoraimat a tenyerem mögé rejtem, vagy a falnak fordulva döntöm le a pohár sherryt, hogy aztán rezignált szalonspiccben vegetáljam végig azt, amit még ki kell bírni, és túl kell élni.

Másodjára már nem ér meglepetésként, és így fele akkora felháborodást sem okoz a hangnem, amiben Dung utasítgat, na meg azért mégis csak elismeri, hogy nem vagyok totálisan ostoba, noha szerintem ezzel eddig is tisztában kellett volna lennie, sebaj. Csak kicsit felrántom a szemöldökömet - Szívesen - egy pálcamozdulattal rásegítek, hogy a rágcsáló felé lebegjen, aztán tovább figyelem a padlót, sarkokat, polc alatti alkalmas rejtekhelyeket. Ha mondjuk a patkányok kiszaladtak a helyiségből, akkor már nincsenek nagy reményeim a megtalálásukat illetőleg. Ugyanakkor ha elhagyták a helyiséget, talán elhagyták a boltot is, és nem az a legjobb verzió...?

- Kösz, Dung, azért egy patkány felismerésére még én is képes vagyok. De miért van neked egy doboznyi patkányod, vagy ha nem a tiéd, mit keresett a dobozban egy adagnyi patkány? - komolyan mondom, azért veszem el tőle az üveget, hogy a továbbiakban békén hagyjon vele - meg jó, egy kicsit azért is, mert erre az egészre én nagyon nem számítottam, és egy kis alkohol lehetőleg helyreállítja a vérkeringésemet -, nagy levegőt veszek, és ki sem fújom, amíg nem ítélem úgy, hogy már kevéssé fogom érezni a nyelvemen a savanyú ízt, de fúj, hát, ez is csak félig sikerül, pont úgy, mintha az okirat hamisítás. Halkan felnyögök, hangot adva a véleményemnek a szeszről, és inkább az asztalra lököm az üveget.

- Oké, akkor ezt most Mr. Greenwell egészségére ittuk - és magamban hozzáteszem, hogy többre így nincs is szükség - Itt hagyott egy fura tartalmú dobozt, és semmit sem mondott róla? Jó fej - hát, én aztán nem tudom, mit várunk a patkányoktól, de jobb lenne tudni, mert csak akkor akarok patkányokat hajkurászni, ha annak van bármi jelentősége is. Meglehet, némileg korlátolt a fantáziám, de számomra inkább csak úgy tűnik, azért hagyta itt őket a fickó, hogy ne neki kelljen bajlódnia velük. Bevihette volna őket a Menazsériába is, amúgy, de gondolom, erre nem volt ideje. Megesik az, ha az ember sietősen készül elhagyni az országot, mi meg pont azért vagyunk itt, hogy mondjuk ne legyenek szem előtt ilyen félnyomok.

- Új házassági bizonylatot akartam csinálni Mrs. Howardnak, de annyira nem sült el jól - úgy válaszolom meg Dung kérdését, míg lassú, óvatos léptekkel fordulok körbe a szobában új áldozatokra lesve, mintha nem tartanám esélyesnek, hogy nem arra gondolt, ma délután mit csinálok itt, hanem úgy... egyébként.

Az én szemem maximum attól könnyezik, hogy ez az íz szerintem már egész este a nyelvemen marad, mindegy, mivel akarom leöblíteni, ahogy ott lesz a szaga is az orromban, mindegy, hova dugom azt helyette. Talán Cat valami főzete segíthetne, miközben hajkurásszuk a patkányokat "véletlenül" leverhetek egyet, de aztán valószínűleg győzni fog bennem a rend, és nem fogok feleslege felfordulást okozni egy boltban, ami még csak nem is az enyém. (Mert ha az enyém lenne, az nyilván más lenne.)
- Lehet, hogy nem a patkányokat, hanem a szeszt kellene megsemmisítenünk - és lehet, hogy most fogunk mindjárt megvakulni attól a két kortytól is, vagy meggyullad tőle a vérünk, ami most nem egy szép metafora akar lenni a részegségre, hanem az attól való enyhe félelmem, hogy ez a lötty talán el van átkozva, és most fogunk spontán lángra kapni, és elporladni egymás szeme láttára, a fickó meg azért hagyta itt, hogy inkább ne kerüljön senki kezébe, mert veszélyes hülyeség, amit alkotott...
Talán annyira mégsem szegényes a fantáziám.

- Nem igazán tudom elképzelni, miért kellene "megsemmisítenünk" a patkányokat - tényleg nem arról van szó, hogy eszméletlen állatvédő lennék, akinek ezt nem venné be a gyomra (végtére is, a patkányok kártevők, a pestis is nagyban az ő hibájuk volt), csak hát ehhez meg kéne keresni a patkányokat, ami elég időigényes dolognak tűnik azzal szemben, hogy én itt dolgozni akartam ma valamin. A szabadidőm ugyan rengeteg, de nem egészen oszthatom be úgy, ahogy akarom, mert igyekeznem kell feltartani annak látszatát, hogy engedelmes, rendes középső lánya vagyok a szüleimnek. Nem azért, mert erre vágynék, csak mert nem szeretném, hogy szaglászni kezdjenek utánam, most már különösen. Épp elég nagy erőfeszítés az is, hogy ezt a látszatot úgy tudjam fenntartani, hogy ne kelljen semmi olyasmit tenni, ami ellenkezne az én elveimmel, ami ugye eléggé ellenkezik a családom elveivel, szóval a legjobb az lenne mindenkinek, ha fognám azt a bőröndöt, becsomagolnék pár dolgot, valahogy találnék módot arra, hogy hozzáférjek az örökségem legalább egy kis részéhez (kényszerűen, hogy ne haljak éhen, amíg rá nem jövök, mihez kezdenék magammal nélkülük), és lelépnék. Sokkal könnyebb azonban ezt mondani, mint ténylegesen megtenni.

- Gondolom, inkább elrejtett valamit valamelyik patkányban, amit érdemes megsemmisíteni, bár lelkem rajta... miért rejtene el bárki bármit egy patkányban? - a gondolattól kicsit émelygek, de amilyen világban élünk... hát, néha én is szívesen elrejteném a gondolataimat mondjuk egy patkány lábujjában - Vagy talán van még valami a dobozban, amit nem vettél észre - úgy érzitek, szívesen kivonnám magam a patkány vadászatból? Jól érzitek.

Persze, értettem én a kérdést elsőre is, Dung viszont nem hagyja, hogy megússzam, meg még át is húz a boltba, a kezemnél fogva, hovatovább, a bolt fényében kicsit furcsállkodva nézem meg magamnak a sápadt, vékony ujjaimat, vagyis inkább azt, hogy nem látom őket, mert eltűnnek a tenyerében, és hirtelen rettentően elfuseráltan érzem magam. A kérdésétől, meg attól, hogy nem igazán emlékszem rá, miért értem hozzá valakihez, vagy miért ért hozzám valaki utoljára, ami azért egy kicsit szomorú. Mintha hallanám egy rágcsáló motozását, ami biztató, csak meg is kéne találni. Azzal együtt engedem el, és indulok el a pálcámmal még mindig a kezembe, ahogy kelletlenül válaszolok neki valamit - Csak azt teszem, ami helyesnek tűnik - felháborodhatnék, persze, az arcába vághatnám, hogy nem tehetek róla, hogy aranyvérűnek születtem, különben meg tegye már meg azt a szívességet, hogy nem általánosít, hiszen itt vagyok, itt van Rabastan, ott van Sirius, és szerencsére még sorolhatnám, nem lehet ránk nyomni mind, hogy részt akarnánk venni ebben a vérszomjas őrületben, mert nem, nem, NEM, tudok rájuk nézni tiszta lelkiismerettel, pedig én soha nem követtem el semmit. És nem szentek azok sem, akiknek kevésbé előítéletes a családjuk.
Gátlástalanul azt mondanám, ha észrevenné, hogy a szesz, és az átható levendula-felhő csípi a szememet, nem a haragom soha el nem sírt könnyei.

- Az első dolog, amivel be fogom mocskolni a kezem, az lesz, Fletcher, hogy behúzok neked egyet a görbe orrodba, oda, jó lesz? – nem tudnám pontosan megmondani, hirtelen miért kezdek el rettentően haragudni Dung Fletcherre (nem is tudom, tényleg, talán mert kurvára könnyű onnan osztania az észt, ahol ő van, miközben persze fogalma sincs arról, én hol vagyok pontosan), mindenesetre rettentően elkezdek haragudni Dung Fletcherre - De ha esetleg te is méltóztatsz elkapni akár egyetlen rohadt patkányt is, még alkudhatunk erről – mert ugye, az egyetlen patkány, amit bedobozolt, azt is miattam kaptuk el, szívesen, igazán, tényleg, kibaszottul szívesen!

- Vagy talán, de tényleg, csak talán, abszolút semmi értelme annak, hogy patkányokat hajkurászunk, amikor lenne fontosabb dolgunk is – amit azért kár lenne nem számításba venni, simán lehet, hogy most cseszünk el az életünkből akár több olyan órát is, amiben mondjuk tehettünk volna valami hasznosat. Mondjuk olyasmit, amiért ma eleve idejöttem, mert felőlem Fletcher hihet, amit akar, de nem puszta hobbiból járok ide, vagy azért, mert hirtelen túl kényelmes lett volna a(z amúgy nem létező) vártornyom. (Jegyezzük meg, hogy ez a hasonlat bizonyára azért bánt ennyire, mert némi igazság lehet benne, jó mélyen elrejtve, aminek talán még Dung sincs teljesen tudatában.)
- Meggondoltam magam. Inkább elkapom őket, aztán felőlem felboncolhatsz annyit, amennyit akarsz – állapítom meg immáron a pult előtt állva, kimondottan kényelmetlenül érzem magam ettől a lehetőségtől, de egyébként közel sem annyira kényelmetlenül, mint ami ezek után jön.

- Csak mert neked nincs morális iránytűd, hihetsz a létezésében – jegyzem meg száraz mosolyra húzva a számát, de nincs sok öröm a pillantásomban, amivel felsandítok rá. És igen, még mindig kedvem lenne orrba vágni, ha igyekszik is, hogy ne legyen így (bár beismerem, eme fenyegetésem vajmi kevéssé lehet ijesztő, ha pálcát fognék rá, több aggódni-valója lenne), nagyon rosszul csinálja.
Két percen belül aztán nagyon aktívan elkezdek azon gondolkodni, hogy melyikünk is igazából a toronyba zárt hercegnő – már kettőnk közül, mert Dung most tényleg felvisít, és bár én is ugrok egyet, még jó, hogy nem tettem el a pálcámat, ugyanazzal az átokkal próbálkozom, és bár elsőre egy sor nemtudommilyen üvegcse bánja, hogy a patkány elugrik a támadás előtt, másodikra sikeresen a levegőbe emelek egy mozdulatlanná dermedt rágcsálót, de úrinőhöz méltón megállom, hogy amellett, hogy muszáj Dungra lefelé néznem, ténylegesen is lenézően nézzek - Már majdnem javasoltam volna,  hogy bűvöljünk patkánycsalit, de talán elég leszel te is - aztán persze nagyon kevéssé úrinőhöz méltón (karma, biztosan), majdnem kétszer körbefutom a pultot, ahogy próbálom elkerülni, hogy egy újabb a helyiségen átszaladó patkány engem nézzen vacsorának, szabad pálca híján pedig kénytelen vagyok az "életemet" Dungra bízni.

- Fú... - tényleg igyekszem lenyelni minden más választ, csak egy indulatszóval kifejezni, hogy "igen, Fletcher, képzelem, biztos mindenki érted van oda ezen a tetves világon, meg neked mindig igazad van, te mindent jobban tudsz, és természetesen, ismersz engem annyira, hogy bármikor beszólhass", és megpróbálom azt is, hogy ne forgassam a szememet, mert az olyan indokolatlanul drámai lenne ebben a percben. Annyira azért nem vészes a helyzet. Annyira azért még nem vagyok bizonytalan sem önmagamban, sem az életemben, hogy ennyitől összedőljek, mint a kártyavár. A piszkálódása épp csak annyira visel meg, hogy gondolnom kelljen olyan dolgokra, melyekre nem szívesen gondolok, méghozzá azért,  mert nehéz. Az élet nehéz. Nem most jöttem rá persze, de mostanában a megszokottnál jobban érzem, és ha arra gondolna, előbb-utóbb választanom kell, sajnos igaza lenne. Én is tudom - épp ezért nincs szükségem rá, hogy éppen ő az orrom alá dörgölje...

- Várom a napot, amikor hasznodra lehetek - jegyzem meg aztán száraz iróniával, ha nem érdekli, és ebben nem kételkedem, azt hiszem inkább nem próbálom meg neki elmagyarázni magamat, a döntéseimet, az életemet, úgy egyáltalán, nem állok neki lelkizni Dung Fletcherrel abban a hiszemben, hogy esetleg szívesen meghallgatna, esetleg szívesen beszélgetne velem, hát Merlinre, hülye vagyok én? Szeretném azt hinni, hogy nem. Persze, mint szívvel és érzésekkel rendelkező nő, könnyűnek tűnik beleesni egy ilyen csapdába, őszintén felelni a voltaképpen inkább csipkelődő, mint őszinte megjegyzéseire, de nem teszem. Mert nem vagyok hülye. Vagy legalábbis... ennyire nem. Valahogy talán túlélem, ha nem neki kell kiöntenem a lelkemet. Utána amúgy is takaríthatnánk vagy egy héten át, nem elég nekünk pár patkány? Már hogyne lenne elég.

Igazából több is, mint amivel úgy fest, elbírunk - ami persze, elég nevetséges, legalább annyira, mint Dung, aki attól fél, hogy itt hagyom, vagy mégis mit kiabál itt nekem? -, nem válaszolok neki azonnal, annyit csak megérdemel, hogy kicsit hagyjam főni a levében, de igazság szerint állatira jól jönne, ha aktivizálná magát, és nem hősiesen szerzett, apró sebesülését nyalogatná.
- Te most komolyan arra vársz, hogy keringőzni hívjalak? Segítenél? Ott fut a rohadék! És hová raktad azt az istenverte dobozt? - majdnem a fejemre esik közben miatta egy doboz, halkan felkiáltok, méltatlankodva dohogok, a bűbájom végén még mindig ott rángatózik egy rágcsáló, amit jó lenne valahova biztonságba, vagy legalábbis, mozgásában őt korlátozó helyre elhelyezni, de nem figyeltem, hova raktuk le eddigi börtönüket.
- Nem árasztunk el semmit, ne legyél hü- várj, várj, várj, oooott!

Győzelem. Győzelem, mi?
Amikor ilyen nehéz egy jelentéktelen győzelem is, belegondolni sem szeretnék, mi kellene egy igazi győzelemhez. Egy újabb dolog, amire nem jó gondolni – azt hiszem, tudom, mit csinálok itt, miért vagyok itt, de mi a végcél? Meddig lehet ezt csinálni? Ilyen megvilágításban fél fokkal jobb patkányokat vadászni, legalább azt ha fogom, és visszateszem a dobozba, ott is marad, ezúttal legalábbis, ha rajtam múlik, biztosan, és használom is a dobozt, meg oda is dugom Dung orra alá, amikor puszta kézzel, önfeláldozó (haha) vetődéssel borul a négylábú után. Remélem, az utolsó négylábú után, mert nekem biztosan nincs türelmem többhöz.
- Akármi is az igazság, ez volt az utolsó, és nem nyitod ki többé a dobozt. Oké? – adok is hangot ebbéli elhatározásomnak, és azzal már nem igazán akarok mit kezdeni, hogy ettől függetlenül mi legyen a doboz sorsa. Talán ki kéne vinni őket egy mező közepére, hogy szabadon mehessenek. Nem hiszem, hogy bármiféle veszélyt is jelentenének. Amíg nem a boltban szaladgálnak a lábunk alatt, legalábbis. Jó, esetleg ellenőrizhetjük, hogy bármiféle módon megbűvölték-e őket, de lehet, hogy az is olyan időpocsékolás lesz, mint az összevadászásuk eleve volt.
Ami pedig Dungot illeti… nos, bizony ára ő sem gondolta komolyan, hogy a dobozon kívül mást is kapni fog tőlem, tőlem, aki a pálcáját most már végre lerakhatja, és úgy dőlhet neki a pultnak, mintha legalábbis tényleg világmegváltó, ennek megfelelően pedig felettébb megterhelő feladatot hajtott volna végre.
Szívesen felhívnám a figyelmét arra, hogy akkor most ő jön, hiszen alkut kötöttünk, de valahol félúton a patkányhajszában, kicsit elment a kedvem… nem is attól, hogy ott folytassam a munkát, ahol abbahagytam, hanem nagyjából a létezéstől. Biztos ez normális dolog. Patkányok kergetése nem hozzák meg különösebben a kedvünket az élethez.
- Nem akarsz felkelni onnan? – teszek fel inkább egy másféle kérdést, egy olyat, amiben nem akarok kérni Dungtól semmit, és lehetőleg egy olyat, amitől neki sem lesz kedve több dolgot kérni tőlem. Bár talán mégsem lenne hülyeség előhozakodni a papír dologgal. Még ha kedvem nincs is, nem azért álltam neki, hogy aztán félbehagyjam. De azért előbb túlteszem magam azon, ami itt az elmúlt húsz percben történt.