Kezeimet a hátam mögött összekulcsolva követem a házimanót a távolban kirajzolódó épület felé, ahol a gazdái élnek. Úgy tűnik nem szeretik a hívatlan vendégeket, mivel csak azután engedett be a manó, hogy bizonyítottam, auror vagyok. Persze, ez érthető. Senki nem akar hívatlan idegeneket az otthonában, hát akkor, ha auror is az illető. Minden bizonnyal értesítette már Mrs. Daugherty-t arról, hogy keresik őt. Mielőtt beengedett, eltűnt egy rövid időre, feltételezem értesítette a gazdáját. Én magam nem alkalmaztam házimanót, de kétségkívül hasznosak tudtak lenni. A családom szolgálatában igen sokuk áll, én azonban nem tartom olyan fontosnak, hogy kihozzák a teámat a konyhámból.
Igyekszem minél inkább felmérni a birtokot, ahogy az épület felé közeledünk. Megtehettem volna, hogy behozatom kihallgatásra Mrs. Daugherty-t, de úgy döntöttem felesleges volna így tennem. Egy ismeretlen, barátságtalan szobában csak még inkább bezárkózna és nehezebb lenne kiszedni belőle, amit tud. Sokkal egyszerűbb, ha olyan környezetben kérdezem ki, amit már ismer, ami biztonságot sugall, ami az otthon érzetét adja meg számára. Ezért döntöttem úgy, hogy személyesen jövök el, amit igen ritkán teszek meg. Az ügy, egyébként, a számomra kevésbé fontosak közé tartozik. Mugligyilkosság. Hidegen hagy. Biztos vagyok abban, hogy Mr. Daugherty számláján jóval több is van, mint mugligyilkosság. Engem az érdekel, nem a halott muglik.
Elérjük az épületet, a kísérőm megtorpan, én azonban haladok tovább, így kénytelen beengedni. A nappaliba vezetve engem, pedig meg is pillantom a hölgyet, aki miatt idejöttem.
-Mrs. Daugherty. – bólintok felé köszönésképen. – Köszönöm, hogy időt szakít rám. – ez már csak formaság, nem sok választása van, ezt valószínűleg ő maga is tudja. – Tapasztalataim szerint az emberek nem szeretik, ha az otthonukban háborgatjuk őket. – még kevésbé, ha bevisszük őket kihallgatásra. – Megragadván az alkalmat, hadd jegyezzem meg, hogy igen szép helyen élnek. – ezt így is gondoltam, de nem különösebben érdekelt. Azon emberek közé tartozom, akik bárhol képesek lennének elélni, nem tudtam úgy értékelni tehát az otthon szépségét, ahogy mások. – Beszélhetnénk négyszemközt, kérem? – pillantottam előbb a nőre, majd a manóra, aki egy-két méterre állt tőlem. Kettesben kívánok beszélni a hölggyel.

Idegesen tördelem a kezemet, ahogy pillantásommal végigkövetem az idősebb férfi komótos lépteit. A függöny mögé bújok, így ha Ő kintről akármelyik ablak felé pillant, nem vesz észre. Nem tudom, hogy mit keres itt, de az egészen biztos, hogy nem jelent jót a jelenléte, elvégre az aurorok nem szoktak csak úgy jókedvükből kimászni a Minisztériumból. Ha jönnek, annak oka van, én pedig rettegek, hogy történt valami nagyon komoly dolog. Nagyon félek attól, hogy Finnicket vagy apámat elkapták, nekem pedig az lesz a feladatom, hogy ellenük valljak, különben bűnrészesként mehetek én is az Azkabanba.
A manó hirtelen pukkanását hallva felsikkantok, kezemet a szívem fölé helyezem, azzal próbálom nyugtatni magamat. A manó rémülten hajol a földig, hegyes orrocskája a felsúrolt márványt érinti, tiszteletteljes hangon értesít az érkezőről. Kissé kábán sétálok el az egyik üres fotelhez, ülök le rá, és meredek magam elé. Magamban hevesen skandálom, hogy bármit megteszek, csak ne rossz hírt hozzon, így megremegő tekintettel pillantok föl rá. Felállok, és magamra erőltetek egy természetellenesen negédes mosolyt.
-Mr McAleese örülök, hogy megismerhetem. -
Ugyan olyan formális vagyok, mint amilyen Ő, habár én korántsem vagyok annyira magabiztos és nyugodt, mint Ő maga. Bár a hangom nem remeg, fogadni mernék, hogy észreveszi izgatottságomat.
-Kérem foglaljon helyet. -
A kanapé felé intek, én pedig visszaereszkedem a kis fotelba. Úgy ülök ott, mint aki karót nyelt, mert egyszerűen képtelen vagyok elereszteni magamat. Szememet végigfuttatom rajta, majd hagyom, hogy megnyugodj arcának vonásain.
-Megkínálhatom esetleg egy kis teával? -
Jó angol lévén, szeretek teázni, jó háziasszony lévén pedig kötelességem kínálni. Két csészébe töltök a forró folyadékból, bár a kezem kissé remeg. Egy kis teát ki is lötykölök, és sűrűn elnézést kérve törölöm fel a tálcáról.
- Ne haragudjon, csak.. meg kell kérdeznem. Történt valami? Esetleg Mr. Daugherty-t baleset érte a minisztériumban? -
Szemem rávillan, valami reakciót szeretnék kiváltani belőle.
- Tejet, cukrot? -
A kezem megáll a cukros edényke fölött, és a magaméba potyogtatok kettőt, meg öntök majd egy deci tejet, aztán a válaszára várok. Miután beletettem azt amit kért, felé nyújtom a csészét.
-Köszönjük szépen. A férjem és én a szabadidőnkben szívesen alakítunk rajta. -
Pillantásom csak egy pillanatra siklik a függönyökre, díszpárnákra, hatalmas szőnyegekre, a következőben már újra a váratlan vendéget fürkészem.
Megrebbennek a szempilláim, de képtelen vagyok ellentmondani neki. A jelenléte túl tekintélyt parancsoló, így hát csak fejemmel intek a manónak, aki egy hangos pukkanás kíséretében távozik.
A kezembe veszem a teáscsészémet, és óvatosan belekortyolok. Már csak ketten vagyunk.

Nem különösebben feszélyez mindaz, ami a vagyonukról árulkodik. Jómagam is vagyonos, jómódú családban születtem, a házimanók és egyéb … kiváltságok az életem korai szakaszától jelen voltak, bőven volt időm, hogy hozzák szokjam ezen dolgokhoz. A köszöntést hallva egy halovány mosoly rajzolódott ki az arcomon, ahogy bólintottam. Az első hazugság. Önkéntelen, mégis rendkívül őszinte. Ezzel szinte minden ember így van. A formaságok ezt vonják maguk után. Nem örül, hogy lát, legszívesebben messziről elkerülne engem. Az ő helyzetében ez érthető, ki fogadná kitörő örömmel, hogy egy auror látogatja meg a házában? Senki, de kimutatni mindezt sokkal … rosszabb következményekkel járna.
-Köszönöm, kérek. – bólintottam, ahogy lassan helyet foglaltam a kanapén és figyeltem a mozdulatait. Ideges, ez érthető. Én pedig nem szeretném, ha ez az érzés gyorsan múlna el, így hát nem teszem meg azt a szívességet, amit az átlagember: félrenézek. Az ember nem szereti, ha figyelik, főleg, ha van rejtegetni valójuk, én pedig élek a gyanúval, hogy Mrs. Daugherty többet tud, mint azt sejteni engedi.
-Ne aggódjon, a férjével minden rendben. – enyhén megráztam a fejem.  Mr. Daugherty … érdekes, hogy ilyen formálisan említi a férjét. Persze, ez nem jelent önmagában sokat, mindenki másként viszonyul a társához, de a többség keresztnevet használ vagy a ”férjem-feleségem” szót, ami sokkal közelibb kapcsolatról árulkodik, mint a Mr. és Mrs. megszólítás. – Ez csupán rutineljárás. A Minisztérium óvatosan kezeli a változó helyzeteket. A házasságuk … felvetett néhány új kérdést. – többet, mint néhányat, de ezt valószínűleg ő is tudja. A Minisztériumban az ilyen belső ügyeket gyakran bízzák rám, általában az embereimre bízom mások átvilágítását, de olykor kivételt teszek és magam intézkedem. – A többségünk ezért nem hord gyűrűt. – mosolyodtam el, ahogy felemeltem a kezemet, hogy lássa, én sem viselek jegygyűrűt. Én ugyan nem azért, mert titkolnám, de a többség így tesz. Nem szeretik, ha a Minisztérium a magánéletüket veszi nagyító alá.
-Cukrot. Köszönöm. – bólintottam irányába, ahogy elvettem tőle a csészét, de még nem ittam bele, csak letettem az asztalra és megvártam, amíg elküldte a manót.
- Úgy értesültem, hogy gyógyítónak készül. Tapasztalataim szerint nem túl … családbarát hivatás. – ezt persze sok mindenre rá lehetne mondani, az én munkámra is. Többek között ezt szerettem benne az egyik legjobban. - Mesélne arról, hogy miként ismerkedett meg, Mr. Daugherty-vel? – nem mondom ki, hiszen illetlenség lenne, de … túlzottan is fiatal ahhoz, hogy Mrs. Daugherty-nek hívják, és mivel a legkevésbé sem hiszek az úgynevezett  ”igaz szerelemben”, elvetem azt a lehetőséget, hogy gyerekmesékbe illő oka legyen a házasságuknak. – Részletesen. – tettem hozzá, és a tőlem megszokott rideg mosollyal figyeltem a vonásait.

A jelenléte feszélyez. Úgy érzem magamat, mintha bezártak volna egy kirakatba, ahol úgy kell tetszelegnem, hogy elnyerjem a vásárlók elismerő pillantásait, csakhogy most a saját életembe, a saját házamba vagyok bezárva, a lenyűgözendő vásárló pedig nem más, mint egy auror. Az a sötét tekintetű fajta, akitől az ember szívesen húzódna egyre hátrább és hátrább. Megborzongok a jelenlétére, pedig egyáltalán nincs is hideg. Talán még vacogni is képes lennék, ha nem kortyolnék bele hirtelen a forró teába.
A cseppek megégetik a nyelvemet, amit fájósan szorítok a fogsoromhoz, óvatosan hűtve a sérült felületet, miközben azt kívánom, hogy bár lenne bennem annyi mersz, hogy az egész forró italt egyszerre öntsem le a torkomon, hagyva, hogy a fekete tea végigmarja az érzékeny húst. Minden bizonnyal képtelen lennék akkor megszólalni, de mindazonáltal olyan belső égési sérülést szereznék, amivel nem hagyhatna itt, az pedig, hogy kísérgetne még nagyobb veszélyt jelentene. Talán nem hinné el, hogy véletlen baleset történt, és nem csak az én nyakamra járna, hanem Finnicket is megkörnyékezné, ez pedig, ha lehet még nagyobb félelmet ébreszt bennem.
Lesütöm a pillantásomat. Ha a házasságunk benne és az egész minisztériumban kérdéseket keltett, akkor mit mondjak én? Az egész házasság egy nagy kérdőjel, vagy sok-sok kérdéjőel.
Csak bólintok, nem is tudom mit mondhatnék neki.
- A Minisztérium igazán szívén viseli a dolgozói sorsát.. milyen kedves. -
Cinikusan vonom föl a szemöldökömet, miközben a gyűrűsujját bámulom. Képtelen vagyok elképzelni, hogy egy ilyen férfi, mint Ő, otthon szerető hitvessé váljon. A gyerekek legjobb apjává és a felesége pótolhatatlan szeretőjévé. Képtelenség elhinni, hogy emögött a komoly, lélekbelátó pillantás olyasvalakit rejt aki hétvégén főz, és este mesét mond.
- Egészen jól értesült Mr. McAleese, tényleg gyógyítónak készülök, de ellent kell mondjak Önnek. Ha ez nem családbarát hivatás, akkor mi az? Ön szerint nem elég családbarát, hogy olyan embereket mentünk akiket otthon várnak? Apukákat, akik bájitalt robbantottak, de a fiúk várja őket haza, édesanyákat akik sárkányhimlőben szenvednek, és csak azért könyörögnek, hogy még egyszer hadd lássák a lányuk szőke fürtjeit.. -
Magabiztosan állom a pillantását, nem hagyva, hogy elbizonytalanítson.
-El sem tudnám magamat képzelni jobb helyen, mint ott. -
Kedves mosollyal zárom a mondandómat, mintha épp azon gondolkoznék, hogy hány emberen segítettem már.
Hatalmasat sóhajtok, és hátradőlök. Megfeszült derekam a puha párnának támaszkodik, és valamennyire, már amennyire a helyzet engedi, hátradőlök. -Ha ragaszkodik hozzá.. -
És mint durcás kisgyerek, játszom a szoknyám aljával.
- De Mr. McAleese, én nem értem, hogy mi szükség van erre. Megijeszt.
-
Összevonom a szemöldökömet, kusza pillantásomat igyekszem nem elkapni a kutakodó tekintet elől, és ez egyszer tényleg nem értem, hogy az ismerkedésünknek mi köze van ehhez az egészhez.
Aztán belenyugszom, és pillanatnyi szüneteket tartva, mesélni kezdek.
-Mint, ahogy tudja, az apám a Minisztériumban dolgozik, és ott ismerkedett meg a férjemmel, habár apám az idősebbik Mr. Daugherty jó ismerőse volt. Amint tudja, a férjem szülei meghaltak, és az apám kötelességének érezte, hogy a fiukat valamilyen úton módon segítse, annak ellenére, hogy már majdnem elfeledte a családot. Mr. Daugherty sokat járt nálunk, az apám szívélyesen fogadta, talán fiának tekintette, ezt én nem tudhatom, de tudja, a férjem nem csak akkor látogatott meg minket, amikor én a Roxfortban voltam, hanem a szünetekben, és nem tagadhatom, mindig is vonzónak találtam Őt. -
Mélyen elpirulok, túl bensőséges az információ annak ellenére, hogy kissé kiszíneződik.
-Az apám pedig mihamarabb férjhez szeretett volna adni engem, ahogy ez a mi körünkben szokás, így felajánlott egy lehetőséget Finnicknek, aki pedig élt vele. Szerencsénkre nem voltunk közömbösek egymás számára, és összeházasodtunk. -
A torkomat megköszörülöm, és iszom egy kortyot a már csak meleg teából.

Elég régóta dolgozom már aurorként, hogy tudjam, miként viselkednek az emberek. Hogy miként lehet őket kellemetlen helyzetbe hozni anélkül, hogy bármit is tennék. A komfortzónájukban szeretik magukat biztonságban érezni, úgy gondolják, hogy itt érinthetetlenek, és emiatt megnyugodnak, de a felismerés, miszerint a saját közegük foglyai, nyugtalanná teszi őket. Ez a kettőség pedig azt eredményezi, amire szükségem van. A meggondolatlanságot, a zavartságot, az apró mozdulatokban rejlő bizonytalanságot … hibákat követnek el, amiket hozzáértőn kell jutalmazni. Egyes hibákat jobb elengedni, míg a többit megbüntetni. Hadd érezze a másik az egyre csak jobban növekvő gombócot a torkában, ami miatt lassan beszélni sem képes.
-Fontos munkát végzünk, bizonyára megérti, hogy miért szükséges mindez. A magánélet kihatással van a munkánkra. – válaszoltam, és csak egy rideg félmosollyal jutalmaztam a szavaiban megbúvó cinizmust. A magánélet már csak a meglétével gondokat okozhat, volt már erre korábban is példa, és lesz is. Mr. Daugherty azonban nem emiatt szúrt szemet. Nem csak emiatt.
-Másoknak segít, a saját kárára. Ha lesznek gyermekei … - márpedig lesznek, amennyiben házasok maradnak. Az ilyen elrendelt házasságok, mint amilyen minden bizonnyal az övék is, ezt a célt szolgálja, többek között. - … minden bizonnyal megérti, hogy amiért más édesanya láthatja még a gyermekét, ön pont amiatt nem fogja. – ismerek gyógyítókat, egyiküknek sincs családja, ha van is, nem ápol velük jó kapcsolatot, keveset van otthon, kénytelen a munkájának élni. – De talán majd Ön lesz a kivétel. – tettem hozzá, bár a legkevésbé sem gondoltam komolyan a szavaim. Ha családot is alapítanak, a társadalmi helyzetük, a vagyonuk … mindez bélyeget nyom majd rá, ahogy a munkája is.
-Nincs félnivalója, Mrs. Daugherty. Nincs, ha az igazat mondja. – ettől persze nem fog megnyugodni, senki nem teszi. Főként, mivel érzésem szerint Mrs. Daugherty nem fog mindenben igazat mondani. Az ember már csak ilyen, hazudik, igyekszik a számára … kínos dolgokat eltitkolni, akaratlan dolog ez, apróságokkal kezdődik, és végül az ember maga sem tudja már, hogy mikor mondott igazat és mikor nem.
Figyelmesen hallgatom, miközben beszél, a vonásait tanulmányozva és emésztve mindazt, ami elhangzik. Nem akasztom meg, az arcom nem árulkodik semmiféle érzelemről, amit a története válthatna ki.
-Voltak esetleg más kérői is? – Mr. Daugherty habár nem tűnik rossz választásnak egy vagyonos ember lánya mellé, úgy gondolom sokkal … jobb választást is hozhatott volna Mr. Wilkes. – Az apja meglehetősen … érdekes döntést hozott. Az önök köreiben az ilyesfajta elfogultság könnyen visszaüthet. – más férjjel talán még jobb társadalmi pozícióba kerülhetett volna, mint tette azt Mr. Daugherty-vel. Az ő köreikben, ahogyan ő is fogalmazott, ésszerűen hoznak döntéseket, kizárva mindenfajta szubjektív érvet.
-Kérem, meséljen Mr. Daugherty-ről. Milyen férj, milyen a kapcsolatuk …  -ez egy elrendelt házasság, és ha van is igazság abban, amit mondott, kétlem, hogy olyan felhőtlen lenne a viszonyuk. - … úgy hallottam, hogy Mr. Daugherty nem sokáig élvezte az esküvőjüket. – pillantottam fel rá kíváncsian, választ várva. Ha ez egy el is rendelt házasság, a szimbolikája attól még nem szűnt meg, éppen ezért meglehetősen érdekes, hogy Mr. Daugherty fontosabbnak tartott valamit, semmint, hogy fenntartsa a házaságukkal létrehozott illúziót. Még furcsábbnak találom, hogy több dolog is arra mutat, miszerint köze van több mugli halálához is. Nem vett túl jó fényt rá mindez.

Felsóhajtok. Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy ez a beszélgetés nem lesz számomra sem kellemes, sem pedig hasznos. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy az auror minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy kényelmetlenül érezzem magamat a saját házamban, hogy a lehető legkeményebben próbáljon meg kicsavarni, hogy a valóságot egy gonosz mumusnak tüntesse fel. És már neki is kezdett.
Kényelmetlenül dőlök hátra az amúgy nagyon kényelmes fotelban, fejemet egy pillanatra megpihentettem a háttámlán, pillantásomat a kristálycsillárra emelem, majd vissza a váratlan és nem is olyan kellemes vendégemre.
- Igaza van uram. Lehet, hogy egy napon majd a gyerekeim látják kárát, lehet, hogy nem. Ha csak nincsen különleges látói képessége, és ne haragudjon meg érte, de biztos vagyok benne, hogy nem rendelkezik ilyen ajándékkal, akkor nem tudhatja. -
Oldalra billentem a fejemet, rakoncátlan tincseim pedig a szemembe hullanak. Szabad, aprón remegő kezemmel kisimítom a hajszálakat az arcomból, és halványan elmosolyodom.
- Úgy gondolom, hogy az Ön szakmája sem családbarát uram. -
Mosolyom az arcomra ülepszik, s habár nagyon megjátszott, egészen sokáig marad ott.
Biccentek. Lassan, megfontoltan, tartva a szemkontaktust a férfival. Habár rettegek tőle, rettegek attól, hogy minden titokra fény derül, meg vagyok győződve arról, hogy biztosan cselekszem.
- Nincs okom titkolózni Ön előtt Mr. McAleese.. -
Nyilvánvalóan most is hazudok. De a szemem sem rebben. Ellenben a tenyerem izzadni kezd, így kénytelen vagyok megsimítani a hajamat, ujjaimat a szoknyámra simítani. Úgy érzem magamat, mintegy szidásra váró kislány. Hirtelen annak a kislánynak érzem magamat, aki voltam. Valahogy így ültem apám dolgozószobájában ha leszöktem a muglik közé, mindig ilyen dacosan, de belül rettegve.
A kérdése ránt vissza a jelenbe, és nem tudom mit válaszolhatnék.
Nagyot sóhajtok.
- Nem tudom Mr McAleese, erről édesapámat kellene megkérdeznie. Ez nem így működik. Keresse fel Őt.
-
Tanácstalanul vonom meg a vállamat. Fogalmam sincs, hogy apám kivel üzletelt rólam, sohasem kérdeztem, de biztos vagyok benne, hogy sohasem válaszolt volna. Vaskalapos volt mindig is, szerinte a nőknek sok mindenhez nincsen semmi közük, az üzlethez meg pláne!
- Erről tényleg nem tudok mit mondani Önnek uram. Az apám hozta a döntést, én pedig nem ellenkeztem. -
Újra elmosolyodom, valamivel életvidámabban.
És aztán nagyot nyelek.
- Mit meséljek róla uram? Finnick tökéletes férj, nagyon figyelmes és odaadó. Nem kívánhatnék nála jobbat magamnak. Az ideje nagy részét a minisztériumban tölti, de ha ideje engedi, velem van. -
De a férfi nem elégszik meg ennyi válasszal, bedobja a nyerő kártyát mire az arcomra fagy a mosoly. Nagyon is jól emlékszem rá, és az utána jövő pokoli órákra, napokra és a félelemre.
-Sajnálatos módon jól hallotta uram. De amilyen hamar tudott, vissza is tért! -
Mosolyom kissé megingó, szemem pedig megrebben.

Ahogy az időknek, úgy a módszereknek is változniuk kell, hogy elérhessük a céljainkat. Másként dolgozunk, mint tettük pár évtizeddel ezelőtt és … tíz-húsz év múlva is másként fogunk. Ezekben az időkben azonban nehezebb döntéseket kell hoznunk és … ezáltal nehezebb tetteket is meglépni, hiába tesszük rossz szájízzel. Az, hogy nem egy kihallgató teremben találkoztam Mrs. Daugherty-vel mindössze … a jóindulatom jele. Hamarosan itt is úgy fogja érezni magát, ha nem is miattam, hát maga miatt. Az emberben, ha egy rossz gondolat támad, az gyökeret ver, olyan, mint a vírus, nem lehet kiirtani. Paranoiássá teszi az embert, kényelmetlenül érzi majd magát, mindegy hol is van.
-Valóban nem. Reméljük, hogy tévedek. – halovány mosoly ült ki az arcomra, de a szavaim nem tükrözték azt, amit gondoltam. Nem hinném, hogy tévedek, bár, őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt az, hogy mi lesz az esetleges gyermekeikkel. Ahhoz Mr. Daugherty is kéne, aki jelen pillanatban néhány igen súlyos vád elszenvedőjévé vált. Azkabanban pedig nem szokás a hitvesi látogatás.
-Jól gondolja, hölgyem. Éppen ezért nem is alapítottam családot. – többek között, ez egy igen … felszínes oka. Egy jónevű, befolyásos család sarja vagyok, van, aki rajtam kívül tovább viheti majd a McAleese nevet. Én jobban szeretem magamat, a karrieremet és a sikereimet, mint a családalapítás gondolatát. A kettő pedig együtt nem létezik, egyidejűleg semmiképpen sem, én pedig nem szeretnék éveket, akár évtizedeket is arra pazarolni az életemből, hogy gyermekeket neveljek fel. A saját bőrömön tanultam meg, hogy a család veszélyes közeg tud lenni, nem olyan szívmelengető, mint elsőre tűnik.
-Bízom benne. – habár nem hiszem el. Annak embernek, aki azt mondja nincs mit titkolnia, garantáltan van mit elhallgatnia. Örök igazság, hogy mindenki hazudik, csak az változik, hogy miről. A leggyanúsabbak pedig azok, akik azt hangoztatják, hogy nincs mit titkolniuk. Mrs. Daugherty testbeszéde sem erről árulkodik. Egyesek betudnák annak, hogy kellemetlenül érzi magát, de … ki ne érezné magát így, mikor a titkait akarják felfedni?
-Tehát nem találkozott más férfival, akinek felajánlották volna? – direkt mondom így, mintha csak egy tárgy lenne, amit adnak-vesznek egymás között a férfiak. Habár, bizonyos értelemben véve pontosan ez történt. Azonban, ha nem találkozott olyan férfival, aki potenciális férjjelölt lett volna, az apja vagy nem hallgatott meg más kérőket, vagy idejekorán elhaltak a tárgyalások a két család egyesülésére vonatkozóan.
-Eszébe sem jutott ellenkezni? – én magam is ismerem ezt a jelenséget, engem is felhasznált volna a családom, hogy tovább építsék a befolyásukat, de meghiúsítottam a terveiket, és végül egy teljesen más helyzetben járulok hozzá, hogy a családom továbbra is jelentős befolyással bírjon.
-Valóban? Mennyi időt tölt pontosan a Minisztériumban? – az ilyen időkben mindenkinek többet kell dolgoznia, jobban oda kell figyelni … ámbár Mr. Daugherty-ről úgy hírlik, hogy nemcsak a Minisztériumnak dolgozik. Önmagában már azt is furcsállom, hogy így beszél a férjéről, habár nem meglepő. Akik hazudnak, gyakran túlzásokba esnek. Az lesz gyanús, hogy milyen jónak írnak le valamit. Például ezen esetben Mr. Daugherty-t.
- Nem mondta, hogy hova tűnt? Egy ilyen nagy napon … vétek ott hagyni a vendégeket, és a mennyasszonyt. Kérdőre vonta? – a vonásait figyeltem, miután feltettem a kérdést. Ha igaz mindaz, ami miatt ide küldtek, két eshetőség van. Mrs. Daugherty pontosan tudott arról, hogy a férje hova ment, vagy ő maga is csak később szerzett róla tudomást. Akárhogy is, tudnia kell, ha a férje viseli a Jegyet. Látszat házasságnak ez nem illik be, kétlem, hogy Mr. Daugherty képes lenne megállni, hogy együtt háljon a feleségével. Márpedig akkor … a hölgynek látnia kellett a Jegyet. – Bizonyára készültek képek az esküvőről. Nem bánja, ha … megnézném őket? – ha bánja is, megfogom őket nézni. A szobában nem látok sok közös képet, ami van, azon pedig Mr. Daugherty karja el van takarva. Igen egyszerű megfigyelés ez, de … az egyszerű dolgok gyakran működnek. Felesleges utánajárni szóbeszédeknek, órákat ölni kihallgatásokba, ha … egyszerűen meg is lehet nézni az illető kezét.

Nem lep meg, hogy az auornak, habár már javában abban a korban van, nincsen családja. Nem is néztem volna ki belőle, hogy ezután a kényelmetlen találkozás után hazamenne, lehajolna a csillogó szemű gyermekéhez, és ölbe venné, mesélne nekik, játszana velük. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy egy ilyen komoly, kemény ember is érezhet szeretetet valami iránt ami belőle fakad, ami ő maga, és ami csak az övé. Bár én még nem tudnám magamat elképzelni édesanyának, egy törékeny kisdeddel foglalkozni, folyton figyelni, vigyázni, azért vágyom rá, hogy legyen valakim. Valakim aki csak az enyém, aki rám hasonlít, aki az én kezeim között cseperedik felnőtté, aki feltétel nélkül szeret, és akit én is feltétel nélkül tudok szeretni. Azért tudom, hogy Finnicknek mihamarabb szüksége van egy fiúra.
De ilyen vészes időkben? Mikor az aurorok a nyakunkra járnak? Mikor nem tudom, hogy mi lesz velünk, hogy hogyan is kellene kivágnom Őt is és magamat is. Mert rettegek attól, hogy elvesztem Finnicket, hogy elvesztem saját magamat, hiszen egy auror félrevezetése is bűnnek számít.
- Nem, nem találkoztam senkivel uram. Továbbá nem ellenkeztem. Nem tehettem meg. -
Hiszen nem voltam olyan helyzetben, az apám sohasem nézte volna el ha lázadok. Megbüntetett volna érte, vés csak azért is férjhez adott volna. Egyszerűbb volt számomra ha nem ellenkezem. És amúgy is mit értem volna el vele? Egy ilyen világban, ahol a nők még nem dönthetnek a saját sorsukról, esélyem sem lett volna.
- Természetesen kérdőre vontam, hiszen ahogy Ön is mondta, vétek volt. A férjem viszont abban a pillanatban megnyugtatott ahogyan hazaért. A minisztérium most fontos tárgyalásokat végez a kínai mágusvilággal, és, mint a nemzetközi kapcsolattartó a férjemnek kötelessége volt közbelépni. Biztosan hallott róla, hogy a találkozók majdnem kudarcba fulladtak. -
És nem is hazudok. Finnick említett az ügyről egy-két információt, én pedig próbálok hiteles maradni. Mr. McAleesenek nem kell tudnia arról, hogy a férjem nem éppen a kínai kapcsolatot próbálta megmenteni.
- Nem bánnám Mr. McAleese, de a fotók még nem érkeztek meg. Alig egy hónapja házasodtunk. A jövőhét elején fogok elmenni értük, ha gondolja, akkor majd küldök Önnek másolatot a képekről. -
Hálát adok az égnek, hogy anyám egy gazdag, elfoglalt embert választott, aki tökéletes és precíz munkát készít, így sohasem siet. Legalább lesz időm szemügyre venni azokat, amiket Mr. McAlees gyanúsnak találna, és megsemmisíteni őket.

A félelem sokkal nagyobb ostobaságra sarkalja az embert, mint a bizalom. Egyesek azt hiszik, hogy csak úgy tudhatják meg a lényeges dolgokat, ha megnyerők és bájolognak. Ez azonban inkább időpocsékolás, semmint működő stratégia. A szakmánknak már önmagában van egy … kellemetlen érzete. Senki nem szereti, ha aurorok látogatják meg. Miért is ne használhatnánk ezt még inkább ki?
Nem is akarta? Ellenkezett volna, ha teheti? – pillantottam fel rá. Jól tudom, hogy miként működnek ezek a dolgok a gazdagabb, jónevű családok köreiben. Ugyanakkor a saját példámból tudom, hogy ellenkezni lehet. Habár nekem férfiként könnyebb volt, mint neki nőként a … behódolás választás kérdése, nem kényszeré. Persze, ha ezzel árt magának az embert, miért is tenné?
-Hallottam róla. – bólintottam a szavaira. – Azonban a férje aznap nem jelent meg a Minisztériumban és azon kívül sem intézkedett. – kikérdeztük az embereit, mint kiderült senkit sem értesített arról, hogy … bármit is intézkedett volna hivatalos ügyben. – Eltudja képzelni, hogy a férje hazudott önnek? Az esküvő napján aligha szerencsés. – én könnyedén eltudom képzelni, hogy Mr. Daugherty nem oszt meg mindent a feleségével, azonban ennek az ellenkezője is épp oly ésszerű forgatókönyv. – Mert, ha a férje nem hazudott, akkor … Ön hazudik nekem. – a tekintetem komoly volt, de nem vádló. Annak még nincs itt az ideje.
-Igazán nagy kár. Ne fáradjon vele, majd bekéretem őket. – hűvös mosolyra húztam a szám, majd felálltam a székből és tettem pár lépést a polcok felé, a tekintetem végig hordozva a könyvek gerincén, a kiállított képeken. – Ön, vagy a férje szimpatizál a Sötét Nagyúr képviselte eszmékkel? – hirtelen mondtam ki a kérdést, és épp ilyen hirtelen is fordultam meg, hogy lássam a nő reakcióit. A folytonos tagadásával nem fogok előrébb jutni. Itt az ideje, hogy … néhány spontán hazugságokat előcsaljak belőle. – Mint tudja, sok követőjük van. Halálfalóknak nevezik magukat … igen könnyen megismerni őket. Elég látni a kezüket. Az alkarjukon ott díszeleg a Sötét Jegy, mint … a megbillogozott állatokon. Mint gondol, felismerné, ha látná? – összefontam a kezemet a hátam mögött, ahogy tettem felé egy lépést. – A tehetősebb családok köreiben igen sokan vannak. Ezáltal pedig … sokuk a Minisztérium alkalmazásában is áll. Ezekben az időkben pedig a Minisztérium még inkább elejét venni az effajta … incidenseknek. – mindössze önámítás azt állítani, hogy a Minisztériumban nincsenek hívei a Sötét Nagyúrnak. Ismerek néhányat, személyesen, vagy csak látásból … ez egy vírus, amit nem lehet csak úgy kiiktatni.

-Tessék? A férjem nem jelent meg? -
A szemeim üveggolyó nagyságúra kerekednek, és a meglepettség az arcomon egészen élethű. Nem is olyan nehéz. Magam elé képzelem Finnicket ahogy a templomban áll, és elmondja ki is Ő, és mit képvisel. Talán akkor is hasonlóképpen lepődtem meg, csak akkor meglepődöttségem mellé bánat is társult.
Zavartan rázom meg a fejemet, szőke hajtincseim ezerfelé ugrálnak körülöttem.
- Uram, nem áll szándékomban hazudni Önnek, és igazán meglep, hogy a férje aznap nem jelent meg a minisztériumban. Azt hiszem.. fogalmam sincsen miért hazudna.. -
Pontosan azért amiért én, hogy mentse magát és én megmenthessem őt.
A gyomrom görcsbe rándul az auror jelenléte miatt, és egyre sürgősebb, sürgetőbb keresztkérdései végett.
Hátradőlök, mintha megérintett volna a hír, s csalódottnak mímelt pillantásom az ablakra vezetem.
A szemem rávillan, eddig a legőszintébben. Ajkaimat vékony vonallá préselem, derekamat kihúzom.
- Személyes sértésnek veszem Uram, hogy ilyet feltételez rólam és a férjemről. Jómagam messzemenőkig elítélem azt az elfuserált ideológiát amit a Sötét Nagyúr és a hívei képviselnek. Borzalmasnak és embertelennek találom. -
Sóhajtok.
- Ugyanakkor be kell vallanom Önnek, hogy hallottam már róluk, és arról is, hogy mire képesek. Mindazonáltal, biztos lehet benne, hogy sem én sem pedig a férjem nem támogatjuk ezt a felkelést. -
Pillantásomat képtelen vagyok elszakítani az aurorétól, s habár magam részéről őszintén szólok, a hangom kissé megremeg, de ez betudható az indulatnak.
- Igen Uram,. azt hiszem felismerném. A Roxfort megtámadásának éjjelén láttam az égre lőve.. -
Elborzadok az emlék miatt, és eszembe jut Amycus. Uram irgalmazz!
- Remélem a Minisztérium elég erőt használ arra is, hogy megvédje az ártatlanokat olyan szökevényektől,
mint a Selwyn fiú. Uram, meg kell kérdeznem, hogy van-e okom félni, hiszen hosszú idők óta szabadlábon van..
-

-Meglepettnek tűnik. Ez az első alkalom, hogy a férje hazudott önnek? – pillantok rá kérdőn. Aligha. Az ember természetéből fakadóan hazudik, olykor akaratán kívül is. Ez a házasságokban sincsen másként. Azonban a kérdés itt inkább az, hogy a férj a felesége tudta nélkül cselekszik-e, avagy … bevonta Mrs. Daugherty-t is. A hölgy nem tűnik erőszakosnak, ámbár ez önmagában még nem jelent semmit.
-Valóban? – kaptam felé a fejem. – Gondolkodjon, kérem! Mi oka lehet annak, hogy a férje az esküvőjük napján eltűnik és hazudik önnek? Mi oka lehetne önnek, hogy hazudjon nekem? – tettem fel a kérdéseket, ámbár választ egyikre sem vártam. Az, hogy nem áll szándékában nekem hazudni, még nem jelenti, hogy nem is teszi meg. – Az emberek általában a titkaik védelmében hazudnak. Titkai pedig mindenkinek vannak. Mi az önöké? – direkt nem csak férjére célzok a kérdés feltételekor. Hazugság … talán a legemberibb dolog a világon. Ösztönös és elkerülhetetlen.
-Értem. – bólintok a szavaira, végig fenntartva a szemkontaktust. – Na és a férje? Ő is elítéli ezt az … elfuserált ideológiát? – idéztem a szavait. – Tudja, egyetérteni vele még nem bűn. Támogatni már az. Ahogy védelmezni és rejtegetni is őket. – futólag pillantok csak rá, miközben beszélek, de sokatmondón. Akármi is az oka annak, hogy nem szeretné kiadni Mr. Daugherty-t, kell legyen valamiféle oka. Szerelem … talán, habár már maga az érzés nem több, mint szemfényvesztés. Értelmetlen, mégis nehezen kigyomlálható. – Mondja, ha egy önhöz közel álló személy úgy döntene, hogy … beáll ezen borzalmas emberek közé, amiről ön tudomást szerez, mit tenne? Nehéz kérdés, nemde? – halovány mosoly rajzolódik ki az arcomon, ahogy ránézek. A többség nem adja fel az illetőt. Megpróbálják meggyőzni, majd rejtegetik, hogy elkerüljék a szégyent és, hogy elítéljék őket a vérük és szeretteik tetteiért. Mindezen szörnyűségek nem nyernek valódi értelmet, míg az ember nem tapasztalja meg a saját bőrén, a saját környezetében.
-Az emberek karján is úgy néz ki, csak … kisebb. – értelemszerűen. – Ön szerint miért dönt úgy egy ember, hogy viselőjévé válik a Sötét Nagyúr szimbólumának? – becsvágy, félelem, gyűlölet … csak néhány a rengeteg érzelemből és az ebből születő okokból, hogy valaki fanatikus módjára egy életre megbélyegzi magát.
A Selwyn név említésére meglepetten pillantok rá. Hallottam róla, hogy Mr. Selwyn-nek sikerült a lehetetlen és megszabadult a dementorok felettébb lehangoló társaságától. Az ügyével azonban nem én foglalkoztam.
-A Minisztérium minden tőle telhetőt megtesz. Ehhez azonban elsősorban arra van szükség, hogy ez a vírus ne fertőzze meg a Minisztérium testét. – nem szeretik kimondani, sőt, a többség tudomást sem vesz a dologról, de … csak a bolond hiszi azt, hogy nincsenek a Minisztériumi alkalmazottak között halálfalók. Én magam is többről tudok, és ez a szám nem csökken, inkább csak nő.  – Ahogy mondta, Mr. Selwyn hosszú idő óta szabadlábon van. Ha eddig nem találkozott vele, valószínűsíthető, hogy ezután sem fog. Hacsak … nem volt vele személyes kapcsolata. Esetleg a férjének. – azonban ez esetben is igen kevés az esélye, hogy Mr. Selwyn következő áldozata a Daugherty család lesz. Legalábbis a jelenlegi tényállás szerint. – Sötét időket élünk, Mrs. Daugherty, félni mindig van okunk. A kérdés inkább az, hogy ezen félelemnek van-e alapja. – Mr. Selwyn bizonyítottan halálfaló, muglik megöléséért kapták el, amit bár nem követett el, örömmel vállalt magára. Nem tartom valószínűnek, hogy a Sötét Nagyúr a Daugherty család meglátogatására kérné. Addig nem, amíg Mr. Daugherty-nek hasznát is veszi. Már amennyiben az úr viseli a Sötét Jegyet … de miért ne viselhetné?

Nagyot nyelek. Menni fog ez, eddig is ment, akkor miért pont most ne sikerülne tovább játszanom a szerepemet?
Lesütöm a pillantásom, amit Ő akár hiheti a megsebzett asszony zavarodottságának aki pont ebben a pillanatban tudta meg, hogy a férje nem is olyan őszinte, mint amilyennek ő azelőtt hitte.
- Igen.. azt hiszem..vagyis fogalmam sincsen. Honnan tudnám ha hazudik, hogyha minden szavát elhiszem?-
Azt hiszem a kérdésem egészen jogos, hiszen honnan is tudhatnám, hogy Finnick hazudik-e ha sohasem bukik le. Eddig még nem derült fény arra, hogy esetleg ne mondana nekem igazat. Nem hinném, hogy lenne oka hazudni nekem, ennek ellenére a bogár amit a fülembe ültet, nem akar elszállni.
Rá kapom a pillantásomat hitetlenkedve, rémülten, és én tényleg nem tudom, hogy mit mondjak neki.
- Tessék? Nem tudom, őszintén nem tudom Uram.. -
Nyelek egyet.
- De azért egészen bántónak tartom kedves Uram, hogy ilyen dolgokat feltételez rólam, hogy én hazudok Önnek. -
Megremeg a hangom egy megbántott lány idegességével. Vagy inkább a félelem remegteti a hangomat.
Kipislogok az ablakon, egyszerre úgy érzem, hogy szorul a hurok a nyakam körül, és a végére az egész beszélgetés végére bűnösnek talál majd és fellógat, még ha csak képletesen értjük akkor is.
Még mindig az ablakon bámulok ki, a kérdése nagyon is az elevenembe talál bele, mintha kifejezetten tudná, hogy nem csak a férjemet rejtegetem, hanem a barátaimat és a családomat is egyaránt.
- Nem tudom mit tennék Uram.. remélem sohasem kell megtudnom.. -
Visszanézek rá.
- A következő kérdésére sem tudom a választ. Valamilyen mánia, egy ideológia, egy hit..magamat sem tudom a helyzetbe képelni, nemhogy mást.. -
És tényleg nincsen ötletem, hogy mi vonzotta Finnicket vagy Amycust a Nagyúr seregébe.
- Akkor mondja meg Mr. McAleese, van okom, okunk félni? -

- Ha megfogad egy tanácsot, nem ártana elkezdenie gyanakodni. Ez a hosszú élet titka. – adok egy kéretlen tanácsot. Naiv dolog azt feltételezni, hogy az ember őszinte, akár a szeretteivel is. Mindenkinek vannak titkai, ebből adódóan pedig mindenki hazudik. Ki nagyobbat, ki kisebbet, de szenté avatni senkit sem lehet ez alapján. A legsötétebb titkok pedig ott vannak elásva, ahol a legszebbnek tűnik minden.
- Bocsásson meg, nem akartam megbántani. – a szavakkal ellentétben azonban a tekintetemben nyoma sincs a megbánásnak. Épp elégszer csináltam ezt végig, hogy ne érdekeljen a kihallgatott alany személyes sértettsége. Az érzelmei ugyanis az én malmomra hajtják a vizet. Egy ember, akiben az érzelmek dúlnak, nem gondolkodik tisztán, a logikát elnyomja az ösztön, és hibázni fog, előbb-utóbb. Éppen ezért egy kihallgatást nem lehet levezényelni anélkül, hogy ne próbálnánk meg hatni az alanyra. A reakcióiból kiismerhetjük annyira, hogy a későbbiekben tudjuk, ha hazudni próbálna nekünk. Előbb-utóbb mindenki megtörik, mindenki színt vall, a kérdés csak az, hogy mennyi időt öl bele az ember. Néha eltart napokig, talán hetekig, míg más esetekben pár perc az egész. – Csupán szeretném, ha tisztában lenne mindennel. Nem túl okos dolog egy rutin ellenőrzés közben hazudni. Kérdéseket vet fel, amik következménye nem túl kellemes. Így, kérem, tartsa magát az igazsághoz! kérem, habár pontosan tudom, hogy felesleges. Az embernek az alapvető természete éppen ez ellen van. Ha úgy érzi, hogy fenyegetik, menekülni próbál, hazugságokkal bástyázza körbe magát, hogy a másik ne lássa meg azt, amit rejteget.
- Szólna nekem. Vagy bármelyik más kollégámnak. Amennyiben gyanúja támad, hogy az egyik szerette halálfaló, az első dolga az kell legyen, hogy értesítsen minket. Ha nem őszinte, van oka a félelemre. – ez azonban nem rettenti az embert vissza attól, hogy hazudjon. Inkább őrzi a titkait és szenved, semmint feltárja azokat. Ennek számtalan oka lehet, de mind az emberi természetből gyökeredzik.
A szaviat hallva csak bólintok. Hazudik, legalábbis ez a sejtésem. A férjéről, vagy talán valamelyik más közeli hozzátartozójáról. Az ellenkezés, hogy magát az ideológiáról is alig tud valamit … ez nem lehetséges. Főként nem, mikor lényegében csak erről van szó.
- Természetesen, van okuk. - feleltem egyszerűen és őszintén. Néhány pillanat múlva pedig hozzátettem. – Habár úgy érzem, hogy a férje tesz róla, hogy … a küszöbön kívül tartsák ezt a fertőt. – ha valóban halálfaló a férje, csak abban az esetben fogják a feleségére rúgni az ajtót és kivégezni, ha csalódást okoz. – Úgy érzi oka van félni? Nem érzi magát biztonságban a férje mellett? – nem lepne meg, ha így volna, de még inkább meglepne az, ha igennel felelne erre a kérdésre.

Az ajkamba harapok, gyanakodni? Mégis miután gyanakodhatnék, ha tudok mindent?
Persze ezt nem mondhatom el neki, nem mondhatok semmit sem, nem tudhat meg semmit sem a férjemről, sem Amycusról, sem arról, hogy Finnick hogy jött haza az esküvőnk napján. De auror, ezek alapján pedig egészen biztosan nagyon okos, s habár nyíltan nem gyanúsítgat, egészen biztos vagyok benne, hogy nem hisz nekem. Ez pedig ha lehet még idegesebbé tesz, az ajtó felé pillantok vágyakozva, hátha kimehetnék, el az illemhelyre, hogy hideg vizet locsoljak az arcomba, hogy farkasszeme nézhessek a tükörképemmel és meggyőzhessem magamat, hogy még kitartok, még képes vagyok kitartani ; vagy menne ő, hagyna már itt, s ne kérdezgetne már.
Rákapom a tekintetemet, s a bocsánatkérésre biccentek egyet. Nincs mit megbocsátanom, hiszen én hazudok neki, minden egyes itt töltött perccel egyre nagyobb és nagyobb hazugságokba hajszolom magamat, de mi lesz ha eljön még egyszer, ha találkozom vele az Abszol úton s hasonlatos kérdésekkel bombáz majd? Vajon fogok-e emlékezni arra, hogy mit mondtam, s képes leszek-e visszamondani ugyanazokat a hazugságokat?
Megigazítom a hajamat, kínomba már nem tudok mit kezdeni magammal, s nem tudok mit kezdeni vele sem. Jó asszonynak kellene lennem, jó vendéglátónak s valamivel kínálni a kihűlt tea mellé, de képtelen vagyok marasztalni, képtelen vagyok még hosszú perceket eltölteni a társaságában, így is azt érzem, hogy a bőröm alá mászik, befészkeli magát oda.
- Úgy tartom magamat Uram!Mint említettem, nincs okom hazudni önnek.. -
Már hogy ne lenne? A házamba jön és a férjemet gyanúsítgatja - nem alaptalanul -. Ebben a pillanatban ha Finnick itt lenne képes lennék megfojtani egy kanál vízben amiért ilyen kellemetlen helyzetbe sodort engem, csak fognám és addig püfölném a díszpárnával amíg el nem ájul,vagy addig sikálnám a kezét amíg le nem kopik róla az átkozott billog.
Bólintok tágra nyílt szemekkel.
- Szólnék önnek, vagy bármelyik társának, higgye el kérem Uram. De mint már említettem sem én sem a férjem nem támogatunk ilyesfajta mozgalmakat. -
És nyilván sem apám, sem Amycus, sem a nővére, semelyik ismerősöm nem tesz ilyet.
Remegve sóhajtok föl, és azt kívánom bárcsak elájulnék ebben a pillanatban, bárcsak eltűnhetnék.
- Nem Uram, én azt hiszem, hogy nincsen okom félni a férjemtől. Finnick nagyon rendes ember, habár a munkája miatt igen sokat van távol, de félni azt nem.. azt tényleg nincsen okom. Finnick nagyon jól bánik velem, és sohasem bántana.. -
Ugye? Ugye nem bántana sohasem? Ugye megvédene?
Egy pillanatra én is elbizonytalanodom, de ezt csak lesütő pillantásomból sejtheti.

Némán, rideg pillantással illettem minden mozdulatát. A tekintete mozgását, a kezét, ahogy a haja felé nyúl akaratlanul, a csendben tisztán hallom, ahogy levegőt vesz. Szokás azt mondani, hogy a hazugság fojtogat. Ez nem csak egy roppant hangzatos kifejezés, van igazságtartalma. Sok ilyet láttam már. Kapkodnak levegő után, holott épp, hogy nyugalmat kéne erőltetniük magukra. Nem figyelnek a gesztusaikra, észre sem veszik, hogy saját magukat árulják el. A tekintetük vadul cikázik, nem találva egyetlen biztos pontot sem, mely biztonsággal kecsegtetne. Ezen dolgok kialakulnak a gyakorlat során, az ember, ha elég elmés, képes lesz fegyelmezni magát, a többség azonban erre nem képes, eltérő okokból ugyan, de az eredmény ugyanaz.
-Ezt örömmel hallom, Ms. Daugherty. – bólintottam mélyet. A hazugságban az a legszebb, hogy nem kell hozzá ok, intuitív késztetés. – Feltételezem, hogy amennyiben ez változna, felkeresne engem, hogy tisztázza az esetleges … félreértéseket. – sok ember úgy gondolja, hogy jobb a saját otthonában őrizni a titkait, mint egy kihallgatóban. A biztonság látszata azt a csalóka érzést kelti, hogy az egyén érinthetetlen, hogy a titkai … láthatatlanok az avatatlan szemek számára. Ugyanakkor az otthon intim hely, tele olyas dolgokkal, melyeket az ember felhasználhat. A biztonság, amelybe előszeretettel ringatjuk magunkat, nem több, mint egy illúzió, és mint a legtöbb ilyen, könnyű darabokra törni.
Az előttem ülő hölgyet hallgatva egyre gyanúsabb magatartással viseltetek az ügy iránt. Nem újdonság az, hogy halálfalók és a szimpatizánsaik töltenek be minisztériumi tisztségeket. Nem csak az átlag ember, hanem a legnagyobb hatalommal bírók is szeretik azt hinni, hogy … a rendszer működik. A rendszer már rég elbukott, bizonyos aspektusaiban.
-Szörnyen elfoglalt ember lehet. – jegyeztem meg, továbbra is a vonásait tanulmányozva. – Azt mondta, sokat van távol a férje. Ennek ellenére mégis nagyon jól bánik önnel. A legtöbb házasságban ez a kettő nem létezik egyszerre. – vagy talán éppen ezért bánik olyan jól vele a férje? Fizikai erőszaknak nem látom nyomát a nőn, ez persze önmagában még nem jelent semmit. A látszat csal, ahogy a mondás tartja. – Sokan gondolkodnak még így. Azt mondják nem bántanák őket, majd azt, hogy még egyszer nem fordulna elő. – sok ilyet láttam, és az eredmény ugyanaz. Az ember alapjaiban véve erőszakos, ez ellen nem lehet mit tenni. – Mit gondol, másoknak van oka félni a férjétől? – néztem a szemébe. Minden bizonnyal sejti, hogy mire gondolok. Mi van azokkal az emberekkel, akikkel Mr. Daugherty nem törődik?

Hogy felkeresném-e? Inkább csak lesütöm a pillantásomat és ráharapok az alsó ajkamra. Egészen biztosan nem keresném föl, mert ha fel kellene keresnem, az már réges-régen rossz lenne. Hiszen hazudok neki, hazudok mindenről, s nem hinném, hogy el is hisz bármit a szavaimból. Nyelek egyet, s a tekintetem visszaemelem rá, így talán nem tűnök olyan esetlennek, olyan nagyon hazugnak.
- Természetesen Uram. Ön lenne az első, akihez elmennék, hogy.. tisztázzam a félreértéseket. -
Megrebegtetem a szempilláimat, hátha hat valamit, bár nála, mint képzett aurornál, erre nagyon kevés esélyt látok. Nem tartom olyan férfinak akit meg lehetne vesztegetni női bájokkal, s tudom, botor lennék ha megpróbálnám. Különben is, nem vagyok olyan aki képes magát illegetni, csak azért, hogy elterelje egy férfi gondolatait. Még a gondolat is riaszt, s még maga a gondolat is igen távol áll tőlem.
Különben sem hinném, hogy Mr. McAleese szó nélkül hagyná, hogyha ilyen ódon akarnám megvesztegetni, s az, hogy szóvá is tenné.. még rosszabb is lenne.
Éppen ezért csak a fülem mögé tűrök egy tincset, s úgy kapkodom a tekintetemet ide-oda, hogy érezze, igazán kényelmetlenül érzem magamat, s a beszélgetés is inkább kín, mint öröm számomra. Nem tagadom, szeretném, hogyha elmenne, s testbeszédem is sürgetni próbálja, hátha neki is akaródzik menni már. Mert mi van akkor ha neki is olyan kellemetlen ez az egész, mint nekem? Mi van akkor, ha cseppet sincs kedve idegeneket látogatni és vádolni őket?
Egy pillanatra megsajnálom, még az ajkam is lebiggyed a gondolatra, hogy milyen borzalmas lehet neki, de aztán eszembe jut, hogy azért mégsem néz ki úgy, mint akinek kellemetlen lenne vádakat felhozni a férjem ellen.
- Igaza van. Tényleg szerencsés vagyok, hogy a férjem emberszámba vesz. -
Biccentek, és farkasszemet nézek vele. Most vajon azt várja, hogy titkos sérüléseket mutassak, mert Finnick erősen szorította meg a csuklómat,
Talán örülnék, hogyha ilyen lenne, mert akkor legalább hazajárna, de így.. körülbelül sohasem látom.
- Az én férjemtől? -
Emelkedik meg a hangom, és kényszeredetten felnevetek.
- Dehogy is! Finnick senkit nem bántana, bár az tény, hogy egészen szúrós szemmel néz Amycus Carrowra, hogyha sokat tartózkodik nálunk.. -
Rántom meg a vállamat.
- Amycus a barátom. -
Teszem gyorsan hozzá, hiszen Őt még annyira sem szeretném bajba keverni, mint a férjemet. Túl kedves lett nekem.