Az ujjaim nyoma ottmarad az ablaküvegen, még meleg a hely, amit a kanapén hagytam - megállok, leteszem a poharat az asztalra. A ház csendes, a kora délután teszi azzá: a húgom már az iskolában, a bátyám ki tudja, biztos épp új lehetőségeket keres arra, hogy tönkretegye az állásainkat, a szüleink pedig a maguk ügyeit intézik. Ideális lenne bármit megtenni: ha deviáns lennék, biztosan nyitott ajtónak látnám, amin át besurranhat az engedetlenség.
Hamarosan indulnom kell, bele a kint tátongó korai őszbe, a levelek hullásába, amit már nem a húgommal együtt figyelek a biztonságos érintetlenségből, és ő elment, én meg itt maradtam, hogy nagyot kortyoljak a bizonytalanságból, ami az otthont uralja. Sóhajtok, felveszem a kikészített talárt, és magabiztosságot akarok meríteni a tükröződő felületen suhanó alakomból. A tárgyaláson csak megfigyelőként veszek részt, de most először jelen lehetek..
Nem kellene boldognak lennem? Szüleink nem erőltették ezt a pályát, inkább éreztem rajtuk udvarias vonakodást, mikor bejelentettem a döntésemet - ezt mind én akartam, éreznem kellene valamilyen elégedettséget, valamiféle kompetenciát, de beárnyékolja azt valami ridegség.
Levelet írok a megmaradt percekben, felszárad az ujjam nyoma az ablak makulátlan felületéről.

Anyámnak írok: rég nem tettem, a kötelezőeken kívül nem akadt mondandóm, és okot sem adtam rá, hogy ez megváltozzon - a nevelésének látszólagos gyümölcse voltam addig az ominózus pillanatig, amíg ki nem jelentettem apámnak, hogy nem megyek férjhez. Anyámnak nem adtam számadást, nem éreztem sorsközösséget, tulajdonképpen soha igazán. Szüleim tiszteletreméltó alkotmánya a hagyományoknak, és én igazán nem láttam értelmét, hogy ez ellen fellázadjak - erre amúgy is érdemesebb volt két idősebb gyermekük a maga módján. Nekem mi ellen kellene, mikor sosem érkeztek rólam kellemetlen hírek, mikor mindig támogattam döntéseiket?
Makacsul megáll a penna a kezemben, és kopognak az ujjaim a pergamen száraz szélein - olyan ez, mint anyám. Gyönyörű, hasznos és diszkrét, de megvágható vele az ujjbegy, érezteti személyiségét, még ha halkan is. Nem akarok az anyám lenni, hiába tisztelem.. és ezt ő is érzi.
A pergamen szélét az ujjai alatt mindenki megérzi.

A ház üres, és így olyan, mintha haldokolna. Alig lélegzik. Az ősz számomra évek óta azt jelenti, hogy minden kicsit csendesebb, és minden kicsit magányosabb lesz. Persze az életem megy tovább, csordogál tovább a maga sekélyes medrében, de már olyan távolinak tűnik, amikor valaki még itt maradt a gyerekek közül ősszel is. Most meg már... nos, most már minden végképp egészen más.
A kutyák rövid vakkanásai jelzik, ahogy nyitom a kaput, de szokás szerint nem szegődnek úgy a nyomomban, mint Cypriannak. Engem csak a manók követnek, de abból kettő is, ahogy átlépem a küszöböt, lesik, ha el kell kapni kalapot, kabátot, kesztyűt, bevásárló szatyrot, de ma nem repülnek rólam a ruhadarabok, én magam akasztom őket a helyükre, és csak kurtán kérek kávét. Fel a szobámba, amit bizonyára meg nem tennék, ha bárki más is lenne itthon, de ha egyedül vagyok, úgy érzem, megtehetem. És talán később a kávét vörösborra cserélem, szárazra és fűszeresre, amilyen az évszakhoz illik, és ki tudja, talán még arra is vetemedek, hogy a fürdőszobába vigyem magammal, amit igazán, nagyon ritkán engedek meg magamnak. Sőt. Megkockáztatom, hogy Cyprian előtt először és utoljára a nászutunkon tettem így.
Felfele tartok hát, csukott ajtók előtt elsétálva, tökéletesen érzékelve a ház kissé szemrehányónak tűnő szendergését, de Cailin szobája előtt elhaladva kötelezően meglepődöm. A táskája az ajtó mellé készítve, mint aki még nem indult, csak indulni készül, és ahogy az ajtófélfára simítom a kezem, meg is bizonyosodhatok róla, hogy a sejtésem valós. Ösztönösen koppintok oda hát kettőt, mert mindig igyekeztem, rettentően igyekeztem, hogy az olykor talán szigorúnak tűnő nevelés, a szabályok, az elvárások mellett, legyen a gyerekeimnek olyanja, hogy magánszféra. Néha arra gondolok, talán ez hiba volt. Agatha és Marius is titkokat szőttek a maguk kis birodalmában, és ha ez nem is lenne rögvest baj, nekik azért sikerült épp elég nagy bajt kovácsolni a titkaikból.
- Nem fog elkésni, ha nem indul el hamarost, Cailin? - kérdezem, amint felrebben felém a sötét szempilla had, hiszen azt kérdezni, hogy "nahát, még itt van?" merő feleslegesség lenne, ha pedig azt kérdezném "miért van még idehaza?", nem csak szemrehányónak tűnnék, de indokolatlanul számon kérőnek is. Nem elzavarni akarom itthonról. Egekre, ha tehetném, épp az ellenkezőjét tenném minden gyermekemmel...!
De ez az életem maga elrendeltetett csordogálása. Hogy hagynom kell őket menni.

Nem reagálok a hangjára, legalábbis érdemben nem, de a mozdulat megszakad, a toll befejezetlen kering az utolsó lekanyarítandó szótag felett, és azzal fenyeget, hogy rácsöppen az üzenetre és értelmetlenné teszi az erőfeszítéseim. De hát nem lenne tisztességesebb csak felpillantani, letagadni, felállni és lelépni? Nem lenne ez a kötelességem, nem illene sokkal inkább hozzám? Mintha lenne értelme a racionalitás mérlegére helyezni a lázadás lehetőségét.
Ha őszintén megkérdezné, mi bánt, nem tudnám megválaszolni, szégyenszemre hosszasan magyarázkodnék, és hagynám elsikkadni újra és újra, ahogy eddig is. Mit tudnék felhozni az anyám rovására? Hogy szelíd szépsége mindig határozott maradt, hogy egyenlő partnere volt apámnak, hogy töretlenül viseli a csapásokat, amelyek mostanában nem csillapodnak? Mégis mivel érvelnék, mikor minden annyira átkozottul sima, sehol egy csálé szél, meggyűrt lap vagy titokban ejtett könny.
- Nem, még időben vagyok. - nyugalmat erőltetek a hangomra, és az lágyan simul, már-már emlékeztet anyámra, persze csak ha valaki engem ismer meg előbb. Még szerethető is a hangsúly, megannyi kimunkált munkaóra és tanulhatatlan, vérben szirmot bontó tekintély visszhangja. Most épp ez a hang olvassa a talán nem is bűnöket, hogy olyan bántóan rezzenéstelen, hogy úgy érzem, nem támasza többé apámnak, és hogy menthetetlenül középszerű utódjának tekint?
Volt már egy lázadó gyönyörűség, aztán egy lázadó morális hófehérség, nekem nem osztottak lapot, ez az egyenlet már megoldásra került a születésem előtt is. Ha el kellene ismernem, kimondanám: én is csak úgy önző vagyok, mint azok ketten, csak ők önmaguk érzéseire, önmaguk sorsára, míg én pofátlanul a családért. Egyik sem szebb vagy dicsérendő, de mégis egészen más. - Levelet írtam önnek, de talán szerencsésebb, ha tartalmát szóban adom át.
Magasabb vagyok: apám vagyok, néha egészen ő vagyok, ahogy jegyzetelek, ahogy félrepillantok az elítéltek iktatásakor, és néha talán megijeszt. Én akartam, megkaptam, támogattak, mert ők mindig támogattak és soha nem álltak az utamba: épp csak mást sem tettek. Cailin viselkedése és jegyei kifogástalanok, magatartása példaértékű, szobra minden szülői munkásságuknak. Mindennél jobban fűtött az akarat, hogy apám után induljak,
hogy bebizonyítsam neki, hogy többet érek, mint hinné, hogy utolérhetem, hogy büszke lehet rám, és ez akkor sem hagyott nyugodni, mikor csak percekre, de másfelé fordultam. Az idő vizsgálata, a deviáns kilengéseim, a kísérletek és az a tudás, amiért nem lenne elnéző, sőt... A lopott időnyerő az egyik szerkezetem mélyén a szekrényben. Vajon csak én vagyok ennek a megrögzötten hajszolt vágynak a rabja? Tudtam, hogy képes vagyok rá. De annyi minden másra is.. nem így buknak el a nagy elmék?
Mi mind csak emberek vagyunk a zsenialitásunk alatt is.

- Talán apám tájékoztatta már, de szeretném megerősíteni: nem megyek férjhez. - lehetnék hallhatatlan, beteljesíthetném az elképzeléseimet, kiterjeszthetném a tudásunk határait, és én nyomorultul csak egy kis elismerésre vágyom apámtól, hogy azt mondja, igen, tévedtem, ön méltó utódom. Már-már felkiáltok az elfojtott indulattól, mert anyám élő példája annak, mit szántak nekem. Egy férj, gyermekek, kötelesség, nehéz kötelesség, irracionális béklyók, és egyetlen genetikai tulajdonság, amit nem választhattam meg, szinte az egyetlen tulajdonságom, amin nem javíthatok, mert hogyan? - Önök mindig hangsúlyozták a tisztességes munka létjogosultságát, és soha nem felejtettek el emlékeztetni, hogy annak révén nemesül a lélek. Nem tudom elképzelni magam a feleség szerepében, és nem tartom ésszerűnek, hogy képességeimet meghazudtolva mégis felvegyem azt, főleg, ha első tanításuknak akarok megfelelni. Anyám, szeretném, ha apám büszke lehetne leányára, de annak önnön érdemei és eredményei alapján, mintha.. a fia lenne, és nem fiút nyerne a révén!

Sok jót ez nem jelenthet, úgy érzem. Talán szégyellnivaló, talán utálatos, de talán már nem is várok jó híreket, soha, senkitől a családban. Mintha már csak várnám, hogy baj történjék – és a sorban most Cailin jön, nem igaz? Vajon Aurelia meddig marad meg „kicsinek”? (Vagy meddig hagyja, hogy „kicsiként” gondoljak rá? Mert meglehet, ez már voltaképpen csak az ő kegyétől függ, nem az időtől, és nem is tőlem, vagy tőlünk, a családjától.)
- Hallgatom, kedvesem.
Egyszerűen gördülnek ajkaimról a szavak, bizonyára lehetnének melegebbek, lehetnének kíváncsibbak, lehetnének meglepettebbek, de attól tartom, pontosan tudom, miről van szó. Hiszen Cyprian utalt rá, hogy Cailinnél… nos, „nehézségekbe ütközött”, hiszen a kudarcot ő nem ismerheti el, így hát aligha mondhatna kész tényeket, olyan kész tényeket, melyek nem az ő akaratának megfelelőek, de hiába ismeri ő is a női makacsságot, szerintem én sokkal jobban ismerem. Cailint talán ismerheti jobban, de bizonyára csak azért, mert olyan nagyon hasonlítanak, apja lánya, mindig is az volt, és én készséggel fogadtam el, hogy éppen ezért ugyanazokba a falakba ütközöm nála is. Persze, az ember nem hiszem, hogy valaha is képes lenne önmagát egészen objektíven szemlélni, és meglehet, mégis van előnyöm abból, hogy én kívülről látom mindkettejüket.
- Most nem szándékszik férjhez menni, vagy egyáltalán nem? – kétségtelenül időhúzó kérdés, hogy időt adjak neki, mielőtt valami meggondolatlanságot is mondana, és időt adjak magamnak arra, hogy elfojtsak egy bosszús sóhajt, egy rosszalló szemöldökráncolást, hogy ne engedjek teret indulatnak, mely a lányom fejére olvashatná, hogy a büszkeség, az akaratosság olykor olyan határokat léphet át, melyet egy Flint igenis ne engedjen meg magának. Lenyelem azt, hogy ez nem csak gyermeki ellentmondás, nem csak, hogy lázadás, de egyfajta kimondatlan megvetése az én személyemnek, és mindennek, ami vagyok. És bizonyos tekintetben ez minden, amiben elbukhatok. Sosem voltam boldogtalan, vagyis, beszéljünk tisztán, mielőtt Agatha meghalt, nem voltam boldogtalan. Elégedett voltam az életemmel, mert azon szerencsések közé tartozom, akik egy tagadhatatlan érdekházasságban találtak valami többet, valami őszintét, még akkor is, ha ezt muszáj volt a szabályok, és udvarias lebutítás álcájába csomagolnunk. Az én életem annyival jobb volt, mint megannyi hozzám hasonló feleségé, és még így sem tudtam vajon kicsit sem vonzóvá tenni ezt a hagyományok tiszteletén alapuló életet a saját gyermekeim számára?
Kétségtelenül így van. Ez kétségtelenül az én kudarcom. Épp csak kétségtelen az is, hogy mindennel, amivel ezen javítani, változtatni akarnék, valószínűleg már elkéstem.
- Maga azonban nem fiú – és ha fejre áll, akkor sem lesz az, valahol ott bujkál ennek kegyetlensége a válaszomban, még akkor is, ha voltaképpen nem akarom igazán megfedni. Megértem a vágyat, tisztán látom a lányom eszét, a készségeit, az ambícióját, de hát még csak tizenhét éves, honnan tudhatná, hogy milyen útra lépve tud mindezzel nyerni? - És az meg sem fordult a fejében, hogy a tisztességes munkavégzés, és a házasság nem két olyan végletes opció, melyek kizárnák egymást? – persze, épp elég szokatlan lenne az is, épp elég megjegyzés érné a ház elejét, épp elég rosszindulattal találkozna a szalonokban, és meglehet a saját otthonában is, de saját utat találni harcok nélkül? Szinte sosem lehetséges. De az idők változnak. És jól tudom, ha nem akarom őt sem elüldözni, sem erőszakkal odatolni a sakktáblán, ahol én akarom látni… akkor engednem kell. De engednie kell neki is, hogy valahol középen találkozzunk.

Kegyetlennek érzem magam attól, ahogy szinte anélkül utasít rendre, hogy valójában belátná, igazam van. Kegyetlennek és naivnak, hogy azt gondoltam, édesanyámban lehet belátás valami iránt, amit nem ismer, és amely összeegyeztethetetlennek tűnik az egész életével, mindennel, amit otthonról magával hozott, és amellyel ezt a házat is megtöltötte. Lehetnék elnézőbb - már a kifejezés is bűnösnek tetszik, hogy a gyermek véljen félretekinteni a szülő hibái révén - és engedhetném még magam az engedelmesség nevében simogatni, látszólagos illeszkedő fogaskeréknek lenni az ódon óraszerkezetben.
Keserű lenyelnem, de ahhoz, hogy arra hajlítsam az akaratukat, amerre én akarom, megint el kell altatnom a gyanakvásukat..
De persze az is lehetséges, hogy ők nem látják át a játszma komplexitását.
- Megfelelő személy hiányában most nem, és egészen addig ragaszkodom az álláspontomhoz, amíg pillanatnyi politikai előnyön kívül mást nem remélhetünk a násztól. - egy egész pillanatig megijesztett az őszinteségem hideg, mindent elborító szabadsága, de úgy tűnik el rólam a látszólagos ellenkezés, mint ahogy az óra tizenkét koppanása után új nap kezdődik. Olyannak tetszik ismét az egész dinamikánk, mintha lenyeltem volna minden személyiségem, az külön szívként pumpálná a hangomat érezhetően lágyító, de a hideg racionalitás által kiszámított szándékot. - Édesanyám, ön, aki mindenkinél jobban ismer, és egykor osztozott a sorsomban: mit tehetnék?
Akartam, hogy megértsen, sőt, akartam, hogy valami deviáns módon a megbotránkozás alatt még értsen is egyet, bólintson, mikor a rendszer kényelmetlen és értelmetlen elemeit éri kritika, érezzen együtt, árasszon el azzal a hírhedt empátiával, amellyel apámat is nyugtatta, amely még engedi Mariusnak, hogy szabadon létezzen ebben a házban.. Talán azt is akartam, hogy vitatkozzon, gyakorolja szülői szerepét, és a pellengérre állított helyzet vagy erre, vagy arra eldőljön, és végre elismerjenek..
Azóta akartam, hogy nem keresett igazán a bújócskában. Még mindig szeretném, ha valaki felfedezné a rejtekhelyem, és azt mondaná, Cailin, büszke vagyok rád, ügyes voltál.
Talán egyszerűen elmúlt annak az ideje, hogy valóban őszinte legyek velük. Nekik már mindig a példaértékű gyermek leszek, véletlenül sem a partner, nem a család előrejutását sziklaszilárdan elősegítő egyenjogú fél, akinek intellektusa fegyver, néha pajzs: nem, a szüleim csak azt szeretnék, ha illeszkednék elképzeléseikhez, valami kínos és nehéz mozdulattal belenyomnak hát, igen, tudja, látjuk eredményeit, ismerjük véleményét, de tegye meg. Mi is megtettük.
Mintha a kollektív bűnösség szentesítené ezt.
- Édesanyám.. korunk, rendszerünk és jelenlegi társadalmunk két utat tesz szabaddá számomra. A feleségét és anyáét, másutt pedig a dolgozóét, legyen az bármilyen pozícióban. Az egyikben nem kételkedem.. de hogy szerepeim ne menjenek egymás rovására, és hogy.. - lehajtom a fejem, halkan sóhajtok egyet, mint aki fárasztónak találja, hogy nem tudja egész mondatokban kifejezni magát, és visszatartom, hogy azt mondjam, akkor dobjon ki, tagadjon le mások előtt, nevelgesse egy szem tékozló fiát, legyen ő a reménység, amely majd megment a szégyentől, amely majd kiemel és mindent ismét tisztáz, mert házasságot köthet, gyermekei lehetnek, mintha ez teljesítmény lenne, mintha nem lenne képes az aktusra bármely élőlény - és tegyenek tovább úgy, mintha Marius életképes lehetne.. helyette azonban csak felnézek rá, látható vonakodással és kínnal. Talán tényleg kínban vagyok, amiért elfelejtettem, hogy esetemben nem éri meg őszintének lenni. - Bocsásson meg, de félek, hogy nem tudnám megállni helyem anyaként, miután annyi évig versenyeztem férfiakkal. Félek, hogy csalódást okoznék, ha nem.. tudományos színtéren mérettetik meg személyem.

- Nem hiszem, hogy osztoztam a sorsában, Cailin. Az én számat sosem hagyta volna el a mondat, hogy „nem megyek férjhez” – úgy gondolom, ezt pontosan érzi ő is. Kettőnk helyzete merőben különböző, mert mi ketten merőben különbözők vagyunk. Én sosem ágálltam volna a sorsom ellen. Mindig tudtam, mi lesz az, mindig erre készítettek fel, és mindig eleget akartam neki tenni. Féltem tőle, persze. Féltem attól, hogy a férjem nem megfelelő lesz, attól, hogy örökre boldogtalan leszek, és még megannyi dologtól. Sok apróságtól is féltem, még akkor is, amikor Agatha már megszületett, a régi félelmek aztán elhalványultak, és jöttek helyette újak, de az ismeretlentől való félelem még nem ok arra, hogy valamit ne tegyünk meg, ráadásul olyasvalamit, ami nálunknál okosabbak számára már nem ismeretlen.
Sosem tudom meg persze, hogy vajon akár anyám, akár apám tudta-e, hogy Cyprian Flint és én olyanok leszünk, mint a zsák, meg a foltja. A szentimentális, fiatal lány egy kicsit elhitte, ennyi idősen azonban a szentimentalizmus már senkinek sem áll jól, és a realitás talaján állva úgy gondolom, hogy nem tudták. Remélhették, de nem tudták, ők azonban a szüleim voltak, én meg a lányuk, és megtanultam, mi az engedelmesség, ahogy reméltem, megtanulta Cailin is, de talán van valami, amit annál jobban megtanult, és ez bizony fájdalmas lecke lesz. Nem csak neki, mindannyiunknak.
Megkeményedik az arcom. Szeretném, ha nem így lenne, mégsem tudok tenni ellene, most nem. Számítanom kellett volna erre, kétségtelenül, kellett volna, és ezért haragszom magamra, mert ez azt jelenti, hogy Cailin okkal lázadhat, hiszen bizonyos tekintetben megfeledkeztünk róla, úgy vártuk, hogy ő tökéletes legyen, hogy ő mindent jól csináljon, hogy közben nem adtunk neki mindezért cserébe semmit, és ez kétségtelenül a mi hibánk. Most pedig itt a lehetőség. Adhatnék neki valamit, valamit, amit gyakorlatilag kér, bár nem egészen, mert bizonyos tekintetben evidenciákban beszél, számára mindenképp, az apja számára, és számomra azonban semmiképp, és… és én ezt a valamit nem tudom neki csak úgy megadni. Vagy inkább: nem akarom - Nem érzi a szavaiban az ellentmondást, Cailin? Ha maga férfi akar lenni, mert férfiakkal versenyzik, akkor nem félhet. Akkor jobbnak kell lennie, hogy elnyerje a jutalmát, de maga most nem azt mondja, hogy minderre nem képes? – úgy hiszem, engem valójában jobban bántanak a szavaim, mint őt. Mert ő könnyedebben fogja lerázni a szülei jelentette béklyókat, ha nem oldozzuk el mi magunk, míg én erre mindörökké képtelen leszek.
- Ha a vágyai és a kötelességei közé hidat akar teremteni velünk együtt, akkor nem csak nekünk kell engednünk. Magának is – és valahol ez is csak annyit jelent, mint minden más: olyan nincs, hogy egy Flint lány _nem_ megy férjhez puszta kedvtelésekre hivatkozva. Akár dolgozik mindeközben, akár nem.

Ha helyükben lennék, én is remélném, hogy hamar megszűnik majd lázadni valami ellen, ami most izgalmat hozhat talán az életébe, más megoldást azonban semmiképp: én is szeretném, ha megértené végre, hogy nem rosszindulat vezérel, mikor sorsát eligazítom, de nem látok jövőbe, nem tudom garantálni, hogy az boldog lesz.. tennie kell érte, tevékenyen, kreatívan, gondolnia kell velünk, magával, a kötelességeivel, és abból kihoznia a legtöbbet, amely adódik: egy részem nagyon is megérti, egy részem fejet szeretne hajtani, nem tovább feszültséget kelteni, nem ellenfeszülni, nem boldogtalanná tenni őket a tengernyi gondjuk között.
Másik részem azonban őrjöngve csapkodna, lerázná magáról sótlan és megalapozatlan érveiket, talán még bevágva maga után az ajtót távozna is örökre - de ennek sem tudom átengedni magam.
Vajon melyikünk hoz nagyobb szégyent a családnévre...? Mire vagyunk inkább büszkék: értelmünkre, vagy hűségünkre?
- Apámat ismervén nem lep meg, hogy meg sem kellett forduljon a fejében a boldogtalanság attól kezdve, hogy megismerte. - az én szerencsés anyám.. szinte látni vélem, ahogy kezét nyújtja, apám a maga zord sármjával elfogadja, és felnevelnek négy gyermeket, tiszteletben, összetartva.. talán valami ki sem mondható érzelmektől fűtve. Érzem, hogy hozzá tudnám vágni a polcomon őrizgetett közös képet, tapasztalja meg, milyen sebet ejt mások beteljesült boldogsága, ha mi nem élhetjük meg a magunkét.
Eszembe jut még számtalan érv, de mind személyeskedés, mind csak odaszúrt apró büntetés lenne az elméje kapacitásáról, a lényegre törekvő megértésének hiányáról, és úgy egyébként, bármiről, amiről úgy vélem, hogy vétett ellenem.. miközben józanul tudom, hogy szándékkal semmit. Ha anyám félre is értett a kezdetektől, az nem hibája, nem direkt bűne, a különbségből fakad, ami apámhoz sodor közelebb - aki pedig sosem értékelte ezt.  
- Férfias versenyszámok esetén nincs is okom aggódni: de elvárhatná tőlem emellé még azt, hogy nőként is teljesítsek, miközben a fia számára állított mérce csak a létezésre szorítkozik? Miért mást követelnek, mikor eddigi életem sem állt másból, minthogy bizonyítottam? - és íme az empátia, amibe apám kapaszkodhatott, ami még térdén megtartja Marius szennyét is, és ami akkor is szilárd marad majd, ha az egész házat fel találnám gyújtani. Látom a szemében, hogy bántom mindazzal, amit teszek és mondok, de még mindig nem érti, miért teszem, és miért ilyen hirtelen.
Talán megpróbálhatnám, erre gondolhat - talán nekem is éppúgy szerencsém lenne, mint neki, és találkozhatnék az emberrel, aki olyan, mint amivé apám vált, aki megért, akivel otthont teremthetek: csakhogy én vele ellentétben megtaláltam magam ettől függetlenül is, és tudom, hogy érzelmileg sem függök ezen döntéstől.. nem ismertem anyámat a koromban, de kétlem, hogy rendelkezett volna hasonló elképzelésekkel.
- Önök minden bűntudat nélkül hozzáadnának az elsőhöz, akit méltónak találnak: megengednék, hogy abba az illúzióba ringassam magam, hogy döntést hozhatom, mert kegyesek lennének hozzám, nem akarnának kegyetlennek tűnni maguk előtt. Talán sajnálnának, talán szégyenkeznének, mikor megkötik a frigyet, de mikor lehajtott fejjel kisétálnék az ajtón, a tekintetük már Marius arcát kutatná, és eszükbe sem jutna, hogy valójában mit veszítettek. - elmosolyodom, apám ritka mosolya: de most már abban sem vagyok biztos, hogy ő az arcáról loptam. Talán csak hozzá társítottam, talán csak idealizáltam.. nem kihívó a két szájsarok távolodása, de nem ígér győzelmet. - Az egyetlen örökösüket.

Nagyon hamar rájöttem arra, fiatalasszonyként, hogy nem esik jól úgy nevelni a gyermekeimet, ahogy engem neveltek, és hogy képtelen vagyok úgy nevelni a gyermekeimet, mint ahogy Cypriant nevelték. Persze az összehasonlítás eleve tévedés, mert egy lány és egy fiúgyermeket nem nevelnek ugyanúgy, legalább abban szerencsém volt, hogy az első lány lett. Legalábbis akkor azt hittem, ez szerencse, mert Agatha tökéletes volt, a sötét haja, a világos bőre, a finom kis ujjai, az én első, kicsi babám, akire azóta fájdalmasabb gondolni, mint szembenézni a valóságunkkal, holott az sem rózsás. Babusgathattam, és tanulhattam, Mariust aztán főleg az apja nevelte, most már persze látom, hogy hasztalan, de így babusgathattam őt is, de mire Cailing és Aurelia jöttek, már okosabb voltam, és már tudtam, hogy nem kerülhetem el én sem azt, amire az élet szánt. Nem lehetek hatalmasabb a dolgok rendjénél.
Mostanában pedig újra meg újra azzal kell szembesülnöm, hogy elbuktam. Még így is. Vagy... főleg így.
A tekintetem megkeményedik, és türelmetlenül villan - Önön nem segít, ha a szülein élcelődik, azt hittem, ennél többre tartja magát - hidegen perdül nyelvemen a szó, mert egyenesen az arcomba vágni egy ironikus kis szúrást még akkor is szúrás marad, ha szép szavakba csomagolja - Igazán fáj azt hallanom, hogy éppen ennek fényében meg sem fordul a fejében, hogy mi körültekintőbben járnánk el Önnel egy esetleges házasság terén, mint ahogy velünk eljártak - azt hiszi mindent tud, mint minden gyermek, ki van olyan éles látó, hogy annak lássa a világát, a családját, ami. Ez nem baj, sőt, ez kell, Agatha erre sosem volt képes, Mariust pedig letaglózza a valóság, Cailin azonban látja, amit kell, mégsem roppan belé az egyenes gerince, amit nagyon is örömmel látok. Épp csak rossz irányba fordítja az éleslátással járó - megjegyezném, inkább elhagyandó - éles szavait.
- Épp csak nem annak akar megfelelni, amit elvárunk. Ha máshol is versenyezni akar, lelke rajta, Cailin, de ez nem jelenti azt, hogy megengedheti magának kötelességei elfeledését - hiszen senki nem várja tőle, hogy dolgozzon, senki, soha nem várta tőle, hogy férfi akarjon lenni, olyasmiben akarjon versenyre szállni, ahol nem nyerhet irreálisan magas ár alatt, és igazán soha senki nem várta tőle, hogy örököse akarjon lenni egy családnak, melynek öröksége mostanára leginkább már csak átok. Ha több lenne benne az ész, és kevesebb benne a bizonyítási vágy, talán még célba is érhetne - én azonban látom, hogy most rossz ösvényen indulna, holott a potenciált nem vehetné el tőle senki.
Persze, miért is hallgatna rám? Mostanra kínos és fájdalmas beismeréssel tudom, mit gondol rólam, minek lát, pedig ha ő azt hiszi, én nem ismerem őt eléggé... ő még kevésbé ismer engem. Hiszen számára csak az anya lehetek, elsősorban, másodjára a feleség, aki másra sem jó, holott voltam elég dolog életemben, és készültem sok mindennek, főleg fiatalon, és bizonyára sosem meséltem neki, hogyan győztem meg annak idején két mondattal a Süveget, hogy ne a Hollóhátba, hanem a Mardekárba tegyen, mert tudtam azt tizenegy évesen, amit a lányom most sem tud: ez még nem az az idő, ahol az ész oltárán áldozva a magunkfajtáknak teremnek babérok. Most pedig őrlődök: hagyjam megpróbálni, hátha? Hagynám... ha hagyna valamit nekem, nekünk, az apjának ő is, mert ha azt hiszi, velem meddő ez a beszélgetés, mit szól majd az apja, ha sokáig vonakodik? - Kész tények elé állít minket, és mégis azt fájlalja, hogy bizonyára így tennénk mi is, holott én nem tettem így - hívom fel rá a figyelmét merev arccal, hiszen Cailin ebben az ügyben pont ahhoz nem fordult holmi kész tények előtt, aki segíthetett volna neki: hozzám.
Halkan sóhajtok, a pillantásom most egészen lesajnáló, ugyanakkor részvétteljes is - Akár elfogadja, akár nem - sosem lesz az örökösünk - mert harmadik, mert lány, mert talán még túlságosan jó is, de leginkább olyan dolgok miatt, melyekről voltaképpen nem tehet. S melyeken, akármit is tesz, nem változtathat - Mindegy, mennyire akarja, és mindegy, mennyire igyekszik. Rossz célokat kerget, hogy bizonyítson, de közben csak azt mutatja, miért nem alkalmas... miért nem látja be?

- Félreért, anyám. Én nem élcelődöm.. én irigy vagyok. - nehezen esik beismerni, de nem akarom, hogy még a vita hevében is úgy gondolja, az indulataim elvakítanak a kapcsolatukat illetően. Anyám nem értheti meg ezt a boldogtalanságot, mert sosem volt része benne, és nem is kívánom, hogy legyen: apám minden, amit bárki kívánhat, és anyám minden, amit apám kívánhat.. én, aki ennek hátterében nőttem fel és láttam egy burkoltan, emberien boldog házasság képeit, nem számíthatok már hasonlóra, előttem lelepleződött a varázs, nem élhetem meg spontán, ahogy ez kialakulhat. Agatha talán ismerte az érzést, de rossz kézbe karolt, Marius is esetleg.. hiába hiszem, hogy ezért tört darabjaira a világa, nem tudom szánni érte.
Nem mondja ki egyikünk sem, de túl önző vagyok hozzá, hogy igazán boldog legyek a saját társaságomon kívül.
- Önök úgy járnak el, ahogy családunk megkívánja azt. - enyhe hányingert érzek az iménti megállapításom miatt, de nem látom a lehetőséget a vita gyors lefolytatására - ha most egyszerűen távoznék, az nem lenne méltó egyikünkhöz sem, és főleg nem vezetne megoldásra. - Talán most is ragaszkodnia kellene hozzá, és kitagadni.
Eszembe jutott néha, ahogy mindőnknek, akik szigorú szabályok között nőttek fel: vajon mi történne, ha elvennék az identitást, amelynek nevében nemzettek, amit elfedhet, betakarhat a gyermekévek nosztalgiája, de amit nem engednének elfelejteni, és aminél fogva fel fogjuk magunkat mind akasztani, ki így, ki úgy, ha eljött a maga ideje? De nem hittem benne, hogy lehetséges, velem nem történhetne meg, hiszen mindig pontosan betartottam a korlátok sértetlenségét, nem vétettem nyilvánosan, és nem hasonultam meg önmagammal, mikor egyikünket üvöltően nem büntettük meg a halála okán, pedig felrúgott és gyújtott mindent, ami mentén felnőttünk.
De most tisztán látom magam előtt az utat, ha anyám és apám úgy döntenének, könnyebb hűnek maradniuk elveikhez nélkülem. Racionálisan nézve ez valóban így van, hiszen rendelkeznek fiúörökössel, és a húgom révén még köthetnek egy másik családdal szövetséget a házasság útján - én egy feleslegesen vállalt kockázat vagyok, bárhogy is nevezem magam.
Igaza van: sosem volt értelme küzdeni azért, amiért tűzbe tenném a kezemet, kezdettől fogva halott ötlet volt reménykedni, és az ötéves Cailin tudta is, ült azon a fán, és tudta már akkor, hogy nem fognak utána jönni, magára maradt, a jelenléte pedig lényegtelen.
Kínomban nevetni tudnék, de a fásult hangom rácáfol.
- Igaza van. Soha nem leszek. - gépiesen felveszem a táskám, és néhány monoton lépéssel megközelítem az ajtót. Tudom, még felvillan bennem, hogy valami bántó végszóval köszönjek el, mintha lenne értelme erőt fitogtatni, mintha maradt volna bennem bármi, ami megérné a fellángolást, és mondhatnám, hogy még egy gyermeket elvesztettek, de ugyan, most inkább vagyok a bátyám, az ő depressziós emésztőgödör lelke.. ha megöltek is, azt nem most tették, és inkább csak nekem kínos felismerni a koporsó belsejét évekkel később. - És most, ha megengedi, anyám.. várnak rám a kötelességeim.
Ön pedig legyen boldog apámmal, legyen boldog a győzelmével.. legyen boldog a sejtéssel, hogy inkább magam fojtottam meg, minthogy útjukba álljak, minthogy újabb kés legyek a Flintek testében.