A hangulatember. Nem lehet kisakkozni igazán hogy milyen vagyok, nem is lennék én rossz…ha nem ebben nőttem volna fel. Ha békén hagysz, kitérsz előlem, akkor észre sem veszlek, ha nem kötsz belém, én sem zavarlak téged. Ha nekem jössz, akkor agresszíven küldelek el a francba, és ha tovább szájalsz, megátkozlak. Ha a barátom akarsz lenni, legyél művelt, láss túl a divaton és a rögeszméken, de ne élj tévedésben. Nem véletlenül kerültem a Mardekárba, és ha úgy hozza kedvem, csatlakozom a kegyetlenkedésekhez. A barátaim, bajtársaim megértik milyen vagyok, örülnek ha velük megyek, de nem piszkálnak ha inkább olvasok. Ha velük vagyok, beszélgetek, humorkodok, és ugyanolyan mocskos leszek mint ők, szavakban és tettekben egyaránt. Talán nem meglepő ha azt mondom dohányzok, igaz? Ha órán vagyok, nem veszed észre a jelenlétem igazán, csendes vagyok, és nem veszek részt a háborúkba. Ha megszólalok, kellemes érdes hangot hallassz, és egy normális választ, de ha hülye kérdést teszel fel, ne lepődj meg ha hülye választ fogsz hallani. Általában (ál)szerény vagyok, nem igazán dicsekszem el vele hogy valamiben jó vagyok, inkább megmutatom. A barátod is lehetnék, ha nem lennék az ellenséged. Ha sakkozni akarsz velem, akkor szerencséd van, szeretem a logikai kihívásokat és a elmejátékokat, nem adom könnyedén a győzelmet. Elmejátékok, hát igen nem esik nehezemre a tanulás, és szerencsére mindent megjegyzek amire szükségem van, így az órák nagy részt nem jelentenek kihívást, ha valami érdekel, annak utánajárok, akár a tiltott részlegbe is. Szabályok? Ugyanmár! Tulajdonképpen nem vagyok valami családcentrikus személy, annak ellenére hogy van egy testvérem, Rabastan. Tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak, engem valamiért vonz a rosszabbik oldal, a sötét mágia adta lehetőségek, minden amit elérhetek vele, amit a fény nem enged. Néha, képes vagyok másokra is figyelni, olyanokra akikkel nem gyakran látsz együtt. Vagy ha mégis, hát nyilván csak képzelődsz.  

Az éjszaka túlságosan lassan érkezik, és szerintem már egy örökké valóság is eltelt, mire teljesen besötétedett. Végre, éjjel van, ilyenkor van itt  mardekárosok ideje, nem nappal, hanem éjjel hiszen a gaztetteknek a sötétben kell lapulniuk. Eszemben sincs aludni, pár társammal együtt indulok el az éjszakába és nem félek a mardekáros prefektustól sem, régen erősebb vagyok nála, és nem akar az utamba állni. A végén még új prefit kéne keresni, igazán kár lenne nem? Hát mondom én. Kikerüljük az éjjeli őrségben lévő tanárokat, mint a tenyerem úgy ismerem már az iskolát, és könnyedén kijutunk az alagsorból, át a földszinten, ki a tiltott rengeteg felé. Hogy miért éppen erre jövünk? Ennek is célja van,történetesen az, hogy napközben véletlenül elcsíptem pár alsóbb éves hugrás szövegelését, hogy naaagy bátorság próbát fognak tenni, és kimennek a rengetegbe, nekem meg eszembe jutott ama remek ötlet, hogy legyen az a kis kirándulás emlékezetes az ostobáknak. Mi hamarabb kiérünk, mint ők, és elrejtőzünk, rejtő bűbájokkal és a sötét erdő amúgy is szinte magába fogad minket, jótékonyan eltakar.


Aztán lassan meg is jelennek, és mi egymásra vigyorgunk, néma, halálos csendben, persze nem vesznek észre minket, túl izgatottak és félősek hozzá. Mikor elhaladnak mellettünk, várunk még egy keveset, és kilépünk a bokrok takarásából, és hűvös jeges ködöt küldünk előre arra, amerre mentek. A kis megidézett fuvallat, a bokájuk körül kavarog, és már ettől majdnem elájulnak hogy mi ez. Pedig ez csak egy ártalmatlan bűbáj, semmit nem képes sebezni vagy ártani csak látványos. Egy helyben toporogva várják az úgymond vezetőjüktől a megoldást, aki nem valami bátor alak ahogy elnézem. Hárman vannak. Mi öten. Ez mindent elmond nem? Esélyük. Sincs. Sosem volt. Lassan előlépünk a bokrok takarásából, és megállunk a megszeppent max másodikosok előtt. Fogalmam sincs, nem ismerős egyikük képe sem. Mindenesetre eléggé megszeppennek ahogy meglátnak minket.
- Nocsak nocsak, kószáló hugrások az erdőben? Hát micsoda dolog ez? Ki engedte meg hogy ide gyertek? - mosolyodom el nyájasan, a végén még kedves mosolynak is nevezhetnék, ha nem ismernének eléggé. A pálcám lazán a jobb kezemben pihen, kész vagyok arra, hogy egyszerre mind a hármat megátkozzam, de.... akkor mi szórakozás jutna a többieknek? Nem vagyok olyan önző, ebben nem.
- Mardekárosok.... - suttogja az egyik, mire széles vigyor jelenik meg a képemen.
- Úgy van, cukrot neki. Nehéz volt kitalálni? - nevetek fel ahogy a társaim is viszhangozzák ezt, és különféle átkokkal ejtjük csapdába szerencsétleneket, maradandó sérüléseket nem okozunk egyenlőre, de elég kellemetlen élményeket hagyunk bennük ahhoz, hogy ne legyen kedvük később az utunkba állni. Szórakozunk ha úgy tetszik, és másfél órával később, ott hagyjuk a három szerencsétlent reszketve a sűrű avarba, és visszamegyünk a hálókörleteinkbe, a klubbhelység azonban nem üres, a prefektus üldögél az egyik fotelben és olvas valamit. Érzelemmentes mosolyaim egyikével ajándékozom meg, ahogy meglátom.
- Mi a baj prefikém? Tán nem tudsz aludni? - a többiek elpárolognak körülöttünk, alighanem le fekszenek. Hála a jó égnek, én nem vele vagyok egy szobába, akkor már biztos felkötöttem volna magam. Vagy őt. Mindegy. Nem akarok foglalkozni vele.
- Mindegy, tartsd meg a szentbeszéded annak akit érdekel, vagy keress meg holnap, elfáradtam, pihenésre van szükségem - intek neki búcsút, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül, és felmegyek a szobámba, hogy reggel az első két órámat egy az egyben átaludjam. Mágiatörténet, ki a halált érdekel a mágiatörténet....