Alig hét perccel hét után

Yeva Claret McGonagall

tud felzuhanni lentről is, és néha vízen jár: ha rajtaütnek hirtelen, Ms. McGonagall tovaszáll!

Becenév...?

a csodanő a kedvencem

Kor...?

27

Származás...?

Félvér

Lojalitás...?

Nem is kétséges Status quo

Képesség...?

Metamorf-mágia

Csoport...?

Mágiahasználók

PB...?

Rosamund Pike

Típus...?

Néven nem nevezett canon

Egyszer írtam egy bohózatot belőlünk: apámból, aki királydrámák hálás hőse lehetne - akinek a térdén mindig egyensúlyozhattam, és a mai napig hálásan megtenném, ha még illene ilyen dolgokra vetemednem. Felpróbáltam a szemüvegét, és öt évesen tökéletesen biztos voltam benne, hogy hozzámegyek majd, sőt, tántoríthatatlan voltam a tudatlanságból kelt incesztusban - igen, most kuncogok, mert eszembe jutott, vajon hogyan reagálna, ha olvasna...?
Anyám ellentmondásos karakter, megénekelni talán kevés az én tehetségem is:
opera buffa és aztán valami kacskaringós monológ arról, hogy ne csússzak le a korláton és mit gondolnak majd rólunk a szomszédok...? Anyám csodálatos anya, csodálatos nő és minden szerény mosolya hatalmas függöny, mögötte pedig a csodák tárháza rejtőzik: épp úgy, mint a takarásban.
És az elsőszülött megtisztelő egyeduralkodása: az első szövegkönyv büszke tulajdonosa, aki még nem osztozott a rivaldában, hogy aztán rájöjjön, heten vagyunk, heten mi, mint a gonoszok: lehettünk volna egy egész kvidics-csapat, de az nem lettünk, minden más igen. Én még akasztott ember is egyszer.
Na és itt van drága ikerbátyám, az érzékeny, a megremegő tenor: akinél a talár öröknek bizonyult, akiből lelkész lett, és aki halk dallamával, andante létezésével újra és újra átírja a világunk szabályait. Mennyi közös jelenetünk lenne: amikor lázas homlokára csókot nyomtam, amikor elhagytam a tankönyveimet, és egy egész délutánt eltöltöttem az utazóládáinkban, ő pedig helytelenítően, aztán fáradtan, aztán kuncogva állt felettem, és végül mellém bemászva kalózok lettünk: és mindketten trollt kaptunk bájitaltanból. A racionális énem, aki meghallgatta az össze szakállas viccem, hamis hangom, aki elkísért az összes meghallgatásomra, bár nem értett egyet velem: olyankor persze felemeli a hangját..!
Egyik húgom, a nem burgundi, de hercegnő: ahogy megáll láthatóan unottan a rendezői balon, és akiről előbb jut eszükbe, hogy ezen a pályán is helyet kellene foglalnia. Több latin káromkodást ismer és alkalmaz, mint egy egész klasszika-filológia tanszak, mindig krétás a keze - vajon hogy csinálja? - és sosem fukarkodik a bájos sértésekkel, amelyektől megint gyerek vagyok, és megint azzal fenyegetnek, hogy írnak a szüleimnek. A darabunk imádnivaló komikája és leendő szerelmespárjának egyik fele: mert hiába borongok már körülötte egy tragédia hangvételével a házasságot illetőleg, ő rendíthetetlenül romantikus maradt.
A szereposztás nem lenne teljes Minerva nénék, Malcom bácsikánk és egyéb tekintélyes, hatalmas szólókat érdemlő karakterek nélkül: egész kórus szólal meg minden tettükre, villognak a fények, én meg már megint elfelejtettem a szövegemet, szépen beleolvadok jöttükre a hátsó függönybe: én csak visszaverem a fényt, ők keltik azt, ahogy apám is.
Ó és persze az én Robertem.. hát ez egy izgalmas sztori. Az ember férjhezmenetele mindig izgalmas sztori, ugye? Majd egyszer elmesélem, ígérem, egy kávé, nem, inkább egy üveg bor mellett, jókat kuncogva magamon az apakomplexus lemoshatatlan vidámságával, meg azzal a fesztelenséggel, hogy tulajdonképpen hajadon vagyok, de mindig ül valaki a közönségben, mindig lesz valaki, akinek tekintete nem fordul el rólam, mindig tapsol, mindig sír: de odalent ül. És fordítva.

Számtalan és válogatott rossz tulajdonsággal rendelkezem: képtelen vagyok rendet tartani magam körül, így aztán lényegében minden törekvésem eltemetődik valahol a kupleráj mélyén - de remekül tudok bocsánatot kérni, a ne haragudj, hogy elfelejtettem a születésnapod pirítósom bűnös élvezet. Hirtelen fel tudom kapni a vizet és hajlamos vagyok a drámára - jó esetben ezért fizetnek - de bizonyos dolgokban megkapóan rugalmas: biztosan soha nem emelek szót mások feledékenysége és temperamentuma miatt, sőt, remek hallgatóság vagyok tányérdobálás közben is. Édesapám nagy örömére még vakmerőnek is születtem, és ó borzalom, szószátyárnak, egyenesen pofátlanul bicskanyitogatónak időnként: szeretem a botrányokat, a gyomrot bizsergető kis játszmákat, és visszasírom az időszakot, amikor büntetlenül csak úgy rágyújthattam: azonban megbocsájtó vagyok, empatikus és a legkevésbé sem előítéletes.
Már-már kislányosan tudok rajongani: láttak már sütemények és drága italok közelében? Az apám parfümje a mai napig ott áll a szekrényemben: ami torkig töltve a legkülönfélébb módokon hordhatatlan ruhadarabokkal, amikre néha támad gusztusom, és kész is a következő szóbeszéd, bizonyára megőrülni készülök, fejembe szállt a dicsőség. Szórakoztatóan hiú is vagyok: nálam mindig jó helyre lel egy újabb rúzs, aztán az újabb és mégújabb... Sosem értem még időben oda sehová: a bátyám születését is lekéstem kerek hét perccel, pedig engem jósoltak korábbra, aztán talán ráérezhettem, milyen egy dráma bemutatkozás - néhányak szerint lekésem majd a saját temetésem is. Modorosan tartom a poharakat, és nem szeretem, ha felhívják rá a figyelmem: megannyi apró hülyeség, amiből összeállok, egyik udvariatlanabb, mint a másik. Hangosan nevetés, szűkszavú levelek, éjszakázás csak az íze kedvéért, és ó, borzalom, szinte mindig latinul káromkodom, nehogy véletlenül is belémszeressenek. Mármint a kelleténél többen - mert ha színpadon állok, kérem, tegyék csak. Az már egy egészen más história.

Világéletemben imádtam történeteket mesélni: úgy is fogalmazhatnánk, be nem áll a szám általában. Az egyetlen, ami feloldoz ezalól a szörnyű vétség alól, hogy munkaköri leírásom mély ajánlásával teszem: szerencsés esetben alig hét perccel hét után..
Tudják, mi soha nem vagyunk pontosak. A színházi előadások szinte mindig hét órára vannak predesztinálva, ott áll csodálatos, áldozatos munkával kiválasztott tintakékben, kanyargós fonák feketében, és önök elhiszik, hallgatólagosan újra meg újra azután is, hogy soha nem kezdtük időben, és már-már azt fontolgatják, felállnak, és ezt a botrányt a jegyszedőkön verik majd le. Ha rám hallgatnak, sosem teszik: őszintén kevés dolog jutna eszembe, ami rettegéssel tölt el, de ezek közé rangos helyen tartozik a színház személyzete: ó de hiszen megint nem az elején kezdtem, megint nem szépen és udvariasan. Nézzek el nekem, mi mindig csapongunk valamerre, áldozatai leszünk egy-egy új benyomásnak, szerelmi bolondozásnak. Nekem főként illene lecsillapodnom, félretennem a karaktercipőt, és gondolni a tisztességes, lassan közelebb lopakodó megöregedésre, vagy ha már itt járunk, a férjemre.
Időnként megpróbálom, nem szakadó lelkesedéssel arra az életre, amit már valószínűleg nem fogok élni, de ami iránt nem szűnök majd meg égni: egy tisztességes ház, ha nem is szerető, de tisztes férj, gyermekek és a házimunka. Mindig megpróbáljuk: erre tett kísérletek bizonyítékai a civilekkel - mert a színházban imádunk megnyugodni önnön különlegességünkben efféle modoros szóhasználattal - fenntartott kapcsolatok, amik rendre tönkremennek, mert mindig éjszaka dolgozunk, nappal próbálunk, és soha, de soha nem emlékezünk a kedves születésnapjára, évfordulókra. Néha oktatunk, beleilleszkedünk a tanárság krétaporos, taláros valóságába, nézd, fiam, Sztanyislavszkij nem szarral gurított, ne szégyelld magad, a színház nem egy finom műfaj, fogsz te még vetkőzni, könnyektől fuldoklani és elfelejteni előbb-utóbb minden gátlásod, táncolni fényben, nevetni és kiszívni minden mágiát a levegőből. Az én módszerem az írás lett: nagyon decens tudok lenni, mikor az Abszol sétányán mélázva körmölök, szeretik megörökíteni, olykor még meg is szólítanak áhítattal, hogy nahát művésznő, maga is kávét iszik, nahát, feketén...? Korom és köröm elvárhatná tőlem, hogy finom legyek és bájos, akár egy délutáni drámakör hölgyeknek, de sajnos rendre eltöröm a pennát egy-egy lendületesebb sornál, és olykor hangzatosan és hosszasan káromkodom is, netalán elszívok néhány cigarettát, megiszom egy kellemes abszintot - de a világ legártatlanabb tekintetével tudok bocsánatot kérni a botrányért.
Első drámám a gyermekkorunkról szólt: a mindig elfoglalt szüleinkről, akik valószínűleg nagyon szerettek volna inkább a mi életünk főszereplői lenni a munkájuk mellett, de tisztességük és szükségünk nem igazán adta meg ezt a luxust számukra. Apám kedvtelve olvasgatta a megszokott karosszékében, bajsza csak néha remegett meg valami mosolyféle - anyám kezeit tördelte, savanyú volt a gratulációja, kincsem, mit szólnak majd a szomszédok, ebben olyan sok a szeretkezés. Apám cinkosa voltam: ismertem a közös történetük forró fonalát, és örömmel örökítettem meg - aztán a már ismert mosollyal vonogattam a vállam a rendezőnek, mint bármely naiva, ha véletlenül rájönnek, hogy a lelke nem egy gótikus leányarc, sokkal inkább valami feslett tűz és szenvedély.
Másodiknak okosabb voltam, és csak monológokkal éltem: egy kékszemű fiú hasán írtam még Párizsban, az örök klisé, de örök forrás Párizsban. Isten és a világ kapcsolatáról szólt - tulajdonképpen ismét a szüleim ihletésére, akik mindketten vallásos körből származtak, és mágikus képességeik ellenére nem vetkőztek le hitüket -és arról, vajon pontosan mi is a szeretet? Az, amit akkor éreztem, mikor a fiú megmunkált izmai körém tekeredtek, vagy amikor csak figyelhettem őket: vajon Isten nem szeretetből alkotta a világot és nem szereti-e még mindig, bármi is történjen? A monológjaim tökéletesen félreértelmeződtek, de én mindig úgy éreztem, embernek lenni gyönyörű dolog, és ráérünk akkor az isteni valóság ízét megkóstolni, ha eljön annak ideje.
Mindig a furcsákat kedveltem: a beszédhibást, akinek alakítása hosszú hetek tulajdonképpeni felejtésjátéka volt, a slampost, akit kitalálni huncut élvezet, ha arra számítanak, hogy legtökéletesebb taláromban kaphatnak majd lencsevégre, és úgy igazán, bőven kihasználtam a képességem - azt viszont nem mondom, hogy nem okozott kihívást férfinek lennem. Tudják, mi különbözteti meg a férfit játszó nőt, esetleg a nőt játszó férfit? Na ugye. A színházban egyszerűen csak érezzük az ilyesmit, szinte lehetetlen jól tanítani, minden gyakorlatunk az önfelszabadítás, a vörös fejjel egymás arcába üvöltés, a látszólag idétlen hangpróbálgatás, még a buta szabályaink is, amelyek azért vannak, hogy megszegjük őket. Ne egyen a színpadon, sose lépjen rá alkalmatlan cipőben, ne késsen, tanulja meg szövegét az első lejáró-próbájára? Ugyan, kérem.
Ugyan kérem, pardonnez-moi, mi itt mind öltönyt viselő vad kutyák hordája vagyunk, kuncogó, aludni nem akaró hátulgombolós tipegők, akik egy-egy elejtett szövegkönyv esetén nem szégyellnek valóságos csatajelenetet varázsolni saját magukból: éneklünk hangosan az utcán, az étteremben, a buszon, operát, áriát, musicalt, minden szörnyűséget, hamisan és teli torokból. Nem állítom, hogy gáncsnélküli társaság lennénk, sőt, hajlamosak vagyunk túl sokat inni, túlságosan elhinni magunknak, mennyire nagyszerűek és megismételhetetlenek vagyunk, és hogy minden imádatra igényt tarthatunk. Erről szólt a harmadik drámám, ezúttal királydráma: megtaláltam benne a hangom, és nem volt cél csupán a megbotránkoztatás vagy az önmegismerés. Nem mintha bánnám az előzőeket, vagy mindazt, amit eddig elkövettem. ebből épülök fel.
Nem bánok semmit sem - még ezt az apró plágiumot sem..
Mit is bánnék alig hét perccel hét után?

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Jaffa!

Az előtörténetedben semmi kivetnivalót nem találtam - de ha nem is kerestem, ennek a mondatnak itt végképp nincs értelme -, érdekes volt, ötletes. A fogalmazásmódod remek, azt hiszem, gyorsan találsz majd magadnak játszótársakat. Nem is tartalak fel tovább, menj utadra és játssz sokat itt nálunk!

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend

Üdv köztünk!

s örökre egyesülve benne réved

Örök klisé, örök forrás, mestermű és szalvéta-irodalom, hajszálerekben hordozott talentum és a tapasztalás, az észlelés, az elhitetés újdonsága - drága Művésznő, én itt csak húzom az időt, míg értékelni próbálom az értékelhetetlent, résumé-be tömörítem azt, amiből kár bármit is elvonni. Mondanám, hogy ez itt a vágtató tavasz, de azt hiszem, az ártatlanságot már a cipője orráról is letörölte, ez itt lángoló nyár, az erős kávé színében, a hétperces késésben - ha csakugyan hét perc -, én meg már szinte magam előtt látom, ahogyan vállat ránt, nem nagy ügy.
Persze, még fel is szólít, micsoda fricska, "belém ne merjenek szeretni, különben is, ad absurdum, latinul káromkodok!", és aztán megérkezve úgyis mindenkinek elcsavarja a fejét, úgyis mind jegyet veszünk majd azokra az előadásokra, mert nincs mit tenni, túl kell látni az esztelen csodálat ködén, ízlelni kell mindazt, amiről itt szó esett, a hitet és a mágiát, Istent valahol a partvonalon, a lelkész fivért - bravo! -, az apa-lánya köteléknek ezt a mesterkéletlen, gyöngéd megjelenését, és a férjet, aki mellett a feleség - nos, hajadonnak érzi magát. Szerencsére nem a férj teszi, hogy Yeva nem csupán fajsúlyos, de könnyen lecsúszik az ember torkán, édes, fűszeres, otthagyja az ízét még ezen a hajnali küszködésen is, mert olyan kétségbeesetten - és egyre kétségbeesettebben - akarom elmondani, hogy

visszavonhatatlanul és végérvényesen inspiráció lettél számomra, egy író nő, egy írónő, akit becsülök, akire felnézek,

és akinek minden sorát egyre határozottabb izgalommal várom. És még mindig csak három éve olvaslak.

» Tanulmányok a Roxfort után
» zsinóron húzza maga után

Alig hét perccel hét után

Alig hét perccel hét után

Similar topics

Similar topics