Crowley halott.
Willoughby halott.
Jeffersonról ma reggel jöttek a hírek. Tényleg kiugrott az ablakon. Ha minden ilyen női megérzésemre feltennék egy knútot, már szép kis vagyonunk lehetne, süttethetném a hasam a Bahamákon, és még csak véletlenül sem kellene most ezt csinálnom. Mert ugyebár a kötelességtudat az, ami a magánnyomozásra sarkall és még véletlenül sem a személyes bosszú. Mert a bosszú a kisstílű embereknek való, ezt éppen Crowley mondogatta mindig, mint egy mantrát, hogy el ne felejtsem, hol is  a helyem. Csakhogy most ő nincs itt. Itthagyott a káosszal maga mögött, a végeérhetetlen papírmunkával és a tudattal, hogy megvan kötve a kezem, nem tehetek semmit. És persze az a tény, hogy a fél ügyosztály halott, az összes felettesem, biztosan normális közegben azt jelentené, hogy én lépek az osztály élére, de hát itt a mi drága, és a végletekig korrupt Minisztériumunkról beszélünk, feltehetően még két napot adnak a zavarosban halászva, aztán küldenek valami idiótát, aki vérfarkasokat is csak képeskönyvben látott, és én meg mosolyogni fogok, szívélyes leszek, és életem legpocsékabb kávéit fogom főzni, de addig is…
Összébb húzom magamon a kabátot, és lekuporodok a nedves avarba, de tartom azért a távolságot, éppen elég, hogy hallom a mély, szakadozott légzését, hogy tudjam, még él, cask valószínűleg anniyra fáradt a holdtölte után, hogy talán még jó pár óráig nem tér magához. De nem akarok türelmetlenkedni. Nem hoztam magammal díszkíséretet (azt a maradék három egyébként hozzávetőlegesen rátermett, de túl fiatal beosztottat, akik az osztályon maradtak), és éppen csak pár biztonsági előírást tartottam be, amiket feltétlenül muszáj. A legtöbbjuk ugyanis ódivatú módszer, kínzással, láncokkal való kötözéssel, amiket szadista elődeink írtak be a Nagykönyvbe, és amit még maga Crowley sem alkalmazott, csak egy-két elszigetelt esetben. Mondjuk, ha még itt lenne velem, minden bizonnyal ezt pont olyan elszigetelt esetnek nyilvánítaná, de hát ugyebár ő nincs velünk. Én meg csak várok, amíg a nap már magasan jár és a fák között éppen Nikolai arcára vetül egy határozott fénnyaláb. Emlékeimben nem kell sokat kotorásznom, hogy felidézzem azt az egyetlen találkozást. Akkor még mindketten fiatalok voltunk, ő kegyetlenebb, én sérülékenyebb, mint most, és a mai napig őrzöm annak a találkozásnak az emlékeit a bőrömön. Ahogy Crowley a puszta kezével szedett ki a karmai közül. A karmolásnyomok még mindig égetnek és viszketnek minden egyes átkozott holdtöltekor. Gyűlölt engem, minden egyes porcikámat, ahogy az embereket általában, de engem különösen, mert a hódító szándékot látta bennem, a billogozót. De Crowleyt, tudja az ég, valamiért jobban kedvelte, talán tartozott is neki, ha jól rémlik, meg hát mégis csak közülük való volt.
Amikor mocorgást hallok az avarban, és a hosszan elnyújtott, panaszos nyöszörgést, automatikusan hátrálok, és kezem az övemben hordott pálcára szorítom. De aztán egy mély levegővétel után elengedem. Tudom, hogy ez a leggyengébb időszakuk, de még így is sokkal erősebb nálam, ha fenyegetve érzi magát, kitekeri a nyakam. De lehet anélkül is.
- Crowley halott – csak ennyit mondok, mindenféle bevezetés nélkül, de óvatosan, hogy ne zúdítsak rá mindent egyszerre, csak ha nem hagy más választást.

Csak pár pillanatba telik meggyőződni arról, hogy mennyire szerencsétlen is valójában. Azonban forrfejűségre vallana, ha nem számolnék minden másodpercben annak a lehetőségével, hogy erőre kap, és nekem ugrik. Állom a tekintetét, de nem teszek lépést sem közelebb, egyetlen elhibázott mozdulatot sem engedhetek meg. Megfeszülő vonásait figyelem, aztán a szavakat ízlelgetem, amelyeket hanyagul elém köpött, tulajdonképpen nem ért váratlanul a reakciója. Látom a szemében a felismerést, hogy tudja, ki vagyok, pillantásától égetni kezdi a bőrömet az a pár maradandó karmolás, valami billogként, ami összekapcsol most minket. Akkor tanultam meg, hogy milyen sebezhető vagyok, voltaképpen hálás is lehetnék, amiért felvértezett akkor a ngybetűs életre, de ezt soha nem tenném szóvá. Tudnia kell, hogy ha most, ebben a pillanatban valahogyan keresztbe tesz a Minisztériumnak, azt nagyon megbánja, és nekem nincs más eszköz a kezemben, mint a sziklaszilárd, megrendíthetetlen önkontroll, hogy ne hagyjam a fájdalmas és megalázó emlékeket felülkerekedni, ássam el mélyre, de azért ne túlságosan, hátha még valami hasznát veszem annak a kapocsnak.
- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék Crowley elhibázott döntéseiért. Biztosan nagyon jó oka volt rá. Ahogy jó oka volt a Minisztériumnak is arra, hogy eltegye láb alól – tulajdonképpen kerülgethetném a forró kását, puhatolózhatnék, amíg ő nem böki ki azt, amit hallani akarok, de Nikolai még véletlenül sem a szavak embere. Nem is ember igazán, és ennek az álláspontnak éppen ő maga a legnagyobb szorgalmazója. Legjobb esetben sem értené, hogy mire akarok kilyukadni, úgyhogy  számomra evidens módon, nyílt kártyákat terítek le elé, remélve, hogy ettől majd ő is így tesz.
De bármennyire is el akartam kerülni, hogy szóba kerüljön, ő nyilván nem kapta meg a nonverbális üzenetemet a tabutémákkal kapcsolatban. Ahogy felegyenesedik, a hatalmas meztelen tömeg olyan bizonytalanul áll, hogy félő, mindjárt összeesik itt előttem. De a tekintete még csak nem is rezonál ezzel a félszeg állással, és én inkább a tekintetnek hiszek, a többi csak másodlagos körülmény.
- Nincs szükségem Crowleyra. Azóta talán kicsit benőtt a fejem lágya. A józan eszem visszatart abban, hogy ostobaságokat fecsegjek zabolázatlan vérfarkasoknak – alig észrevehetően fújom ki tüdőmből az elhasznált levegőt. Valójában annyira abszurd feltételezés. Sosem fogom megtanulni a leckét, különben már rég otthon ülnék a házi tűzhelyet őrizve, biztonságban, a négy fal között. – Azért vagyok itt, mert azt reméltem, tudsz segíteni. Farkasokat keresek, akik véleményem szerint lepaktáltak a Minisztériummal és megölték Crowleyt. Tudom, persze, szerinted a történetben csak egyetlen áruló van, és hogy Crowley biztos azt kapta, amit megérdemelt – szavaim szünet nélkül követik egymást, és csak mikor végzek mondandóm rövidített verziójával, amiről úgy érzem, éppen annyi információt tartalmaz, amit be tud egyszerre fogadni, akkor viszem le a hangsúlyt, és amikor a táskámba nyúlok, még akkor se veszem le róla  a tekintetem.
- Tessék, hoztam neked egy kis ajándékot – a tetemes mennyiségű,  éppen csak félig átsült marhahúst a lábai elé dobom, bele az avarba. Gondosan becsomagoltam, ahogy a gyermekek és Seymour, meg Crowley elmózsiáját is becsomagoltam mindig, pedig tudom, hogy szívesebben zabálná fel a földről és felejtené el, hogy valaha is hozzáértem a koszos kezeimmel.

Feszülten figyelem, ahogy a bugyborékoló vér szivárogni kezd abból mély és undorító sebből, ami a jobb oldalán tátong, és nem tudom elrejteni elborzadt tekintetemet, talán nem is akarom. De hogy kiröhögjön? Arra  éppen nem számítottam. Nem érti, hát persze, hogy nem, ahogy azt sem, hogy mennyi mindenen mentem keresztül az utolsó találkozásunk óta. Ez a tizenöt év jócskán megedzett, és normális esetben tényleg messze elkerülném, ahogy Crowley javasolta, de most nem tudok hátat fordítani. Olyanokra van szükségem, akik ismerik a vérafarkasokat, minden egyes zabolázatlan, könnyen megvsztegethető kölyköt, és ha tehettem volna, egyenesen Fenrirhez fordultam volna. De sokkal nehezebb a nyomára bukkanni, olyan mint egy szellem, pedig a vad vérengzései mindig hírül adják, hogy itt van a közelben, szinte az orrom előtt, de sajnos ezek a nyomok lekövethetetlenek. Mindig egy lépéssel előttem jár.
- Talán tényleg a fejemre estem, ki tudja? Ha azt hiszem, hogy tőled segítséget várhatok. Talán igazad van, otthon kéne ülnöm a seggemen, és véginézni, ahogy a Minisztérium megint a farkasokkal viteti el a balhét, ahogy mindig is tette. Csakhogy ez most nagyot szól, Nikolai. Az emberek kétségbe vannak esve, össze vannak zavrodva. Egy támadás a Minisztérium ellen, egy támadás a saját fajtájuk ellen. De persze könnyebb neked elvonulni a világtól, füled-farkad behúzva, nem venni tudomást arról, ami körülötted történik – csalódottan nézek most a szemébe, mintha csakugyan tartozna nekem bármivel is. Mintha többet vártam volna tőle, mint amire valaha képes lesz. Együttműködni? Ugyan, hol hagytad az józan eszedet, Deena?
Minden egyes odavetett szavától érzem, hogy elvesztem a fejemet. Kétségbeejtő, ahogy tudom, semmire sem tudom rákényszeríteni, semmim sincs ellene, amivel sarokba szoríthatnám. Egyébként sem lenne az én asztalom, és éppen ezért csak méginkább gyengének érzem magam.
- A minisztérium csicskái mindehol ott vannak, hát nem érted? Olyan nagy kérés, hogy körbeszimatolj kicsit a falkád házatáján? Miért nem veszed észre, hogy közös az érdekünk? A minisztérium egy mindennél elsőprőbb, végső leszámolásra készül. Az utolsó elcseszett hajtóvadászatra.
Azon kapom magma, hogy indulatosan beszélek, sokkal magasabb hangon, mint ahogy az tőlem megszokott. Szavaim csapongnak, az érvrendszerem megkérdőjelezhető és az indítakaim nem kevésbé.  – Tizenöt átkozott éve azon vagyok, hogy a farkasokat integrálják, te és Greyback meg mindent megtesztek, hogy soha se járhassak sikerrel. De ugyanakkor  kialakítottátok a saját kis családotokat, befogadtok védtelen fiatalokat, akiknek nincs hová menniük. És tudom, hogy elviselhetetlennek tűnik egy esetleges árulás. Hogy átkozottul fáj.  
Évek óta tart a néma harc egymás ellen, eggyé vált velünk, hiszen látszólag mindig ellentétesek voltak az érdekeink, de sokkal több a közös bennünk, mint azt gondoltuk volna. Arra a gyermekre gondolok, akit a felelőtlen szülei hátrahagytak, akit a saját testemből tápláltam, tizenöt éve és azóta sem bukkantak elő, nyilván az országot is elhagyták. És még hány ilyen esettel találkoztam, amikor a szülök nem bírtak megbírkózni azzal, amivé a gyermekük lett.  
Rezignált arccal figyelem, ahogy lábával arrébb rúgja a neki hozott ajándékot, de nem szólok semmit sem, nem érdekel az az átkozott hús, sokkal inkább leköti a figyelmemet, hogy fröcsögve közeledik hozzám, hangja visszapattan recsegve-ropogva a fák mozdulatlan ágairól. Nem tudok mit tenni, hátrálok pár lépést, és most óvatosan nyúlok a pálcám irányába, tenyerem izzadságtól nedves, ujjaim merevek, akár egy hulláé, ahogy a tekintetem is hajthatatlan, mindannak dacára, hogy kaptam egy utolsó figyelmeztetést. Hogy még visszavonulót fújhatok, belemerülhetek a papírmunkába és hagyom, hogy az ár elsodorjon, ahelyett, hogy olyasmibe próbálok kapaszkodni, ami nem hajlandó segíteni rajtam.
- Rendben van – a párás, tejfehér lélegzet remegve szalad ki a számon, aztán a mellkasom megtelik újra friss és csípős levegővel, szinte égeti a tüdőmet. – Elmegyek. Egy feltétellel. Áruld el, hogy hol találom meg Fenrirt – utálom ezt mondani, de kettejük közül még mindig Fenrirbe szorult több józan ész, és túlélési ösztön. Ő képes az emberek fejével gondolkozni, akkor is, ha ugyanúgy megveti őket, mint Nikolai. Fenrir érti az átkozott politikát. Ráadásul tartozik nekem. – Áruld el, és akkor megszabadulhatsz tőlem. Visszavonulhatsz a vackodba, és nyűszíthetsz tovább a holdra, azt csinálsz, amit akarsz.

Egyszerűen nem tudom megállni, hogy a tekintetem időről időre ne vándoroljon a tátongó sebére és a meggyörnyedt testére, még akkor is, ha kíváncsian vizsgálódó tekintetemmel az idegein táncolok.
Vajon azért döntött a többrendbeli verbális abúzus mellett, mert túl gyenge lenne ahhoz, hogy megöljön, vagy legalább eltörje egy-két bordámat, hogy ne tudjak ilyen sziklaszilárdan, emelt fővel állni előtte? Tényleg ennyire jó döntés lett volna éppen ebben a sebezhető állapotában meglátogatni?
Mert valóban, olyan fájdalmasan szétesettnek tűnik, az évek vasfogakkal marnak belé, tépik ki a bordáját, hajlítják meg a gerincét, hintenek sót a sebeire, hogy lassabban gyógyuljon. Ha igazán kegyetlen akarnék lenni, vagy úgy érzeném, fel akarom venni vele a versenyt szájkaratéban, csak elmondanám, hogy pontosan úgy fest most, mint egy ember. Igazán üdítő volna, mégsem teszem. Kettőnk közül még mindig ő van abban a pozicióban, hogy megengedhesse magának az effajta ízléstelenséget, nekem meg forgatókönyv szerint szemrebbenés nélkül tűrnöm kéne, úgy csinálni, mintha elengedném a fülem mellett, de egyre nehezebb színlelni. Nem bízik meg bennem, soha nem bízott és mégis miért tenné, ha még én magam sem vagyok tisztában az indítékaimmal? Hogy miért csinálom az egészet. Hogy miért érzem feljogosultnak arra, hogy beleüssem az orrom olyanok dolgába, akik nem kérik a segítségemet. Mert megvan győződve, hogy csak ártanék nekik és egyébként is álszent picsa vagyok, aki egy előmelegített minisztéiumi székből papol.
- Hát persze, hogy ti viszitek el a balhét, mert soha még csak meg sem próbáltok tenni ellene, tökéletesen megfelel a bűnbak szerepe, még azért is boldogan elviszitek  a balhét, amihez semmi közötök – próbálok uralkodni a hangomon, és ebben a fázisban még jórészt sikerrel is járok. Szám akaratlanul is gyúnyos fintorra húzódik, amikor az általuk választott tökéletes, cukormázas életről beszél.  - Fogadni mernék, hogy mindig is ilyen elragadó életre vágytál. Megvetve és leköpve, száműzve egy átkozott erdőbe a saját nyáladba és ürülékedbe ébredve. Meg kell hagyni, otthonos a maga módján.
Most már akkor sem tudnám elszakítani a pillantásomat, ha éppen nagyon akarnám, olyan közel áll most hozzám, kitakarva a látóteremet, orromat megcsapja a hús rothadó szaga, ami minden pórusából párolog.
Ha akarod tudni, éppenséggel van. Nem most jöttem le a falvédőről, nap-mint nap szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb vérfarkasokba botlom, többel  foglalkoztam életem során, mint te vagy Greybeck együttvéve. Szívesen vágnám az arcába, de végül az ajkamba harapok és esélyt adok magamnak, hogy lecsillapodjak. -  Csak azért mert nem vagyok közületek való, attól még igenis van fogalmam hogy mik történnek. És lehet, hogy nem látok be a legrejtettebb zugaitokba, ahogy te sem látsz bele a Minisztérium ügyeibe, még sem vetem a szemedre, csak arra kérlek, hogy járj nyitott szemmel. Ha nem kell a segítségem, hagyd, hogy legalább a gyermekeknek segítsek. Akik nem tehetnek semmiről. Ne hagyd, hogy magukkal rántsák őket is.
Mégis mi a fenét csinálok? Valóban könyörögnék Nikolainak minden józan észérv ellenére?
Nagyon jól tudja, hogy készenlétben állok, szánt szándékkal provokál, hogy végre előrántsam a pálcámat, elhallgattassam, és nekem el kell hitetnem vele, hogy bármelyik pillanatban megtehetem, miközben eszem ágában sincs, csak ha már az ujjai szorulnak a nyakam körül, amikor már csak egy pillanat választ el attól, hogy sárguló fogait az ütőerembe vágja. Mert ez így túl egyszerű lenne, s mert olyan mocskosul függője lettem az átkozott adrenalinnak, de még önmagamnak sem merem bevallani.
Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Pedig semmi olyasmit nem mondott, ami meglepetésként hatott volna rám. Tudom, hogy hogy szokott eljárni a Minisztérium. Annak a sok gyermeknek a történetéből, akikkel összehozott a sors, amikor segítettem nekik, hogy bekerüljenek egy olyan rendszerbe, ami úgyis kifogja vetni őket magából, ha sűrgősen nem teszünk valamit. Még abban sem vagyok biztos, hogy van mit még tenni egyáltalán. De nem tudom nyugodtan párnára hajtani a fejem, amíg nem mozdítok meg minden követ.
- De most itt vagyok, és hinni akarom, hogy ez számít - lehelem egyetlen levegővétellel, szinte megadóan, pedig még mindig nem győzött meg arról, hogy el kéne innen kotródnom, vagy hogy abba kéne hagynom ezt az egészet.
Pedig Nikolai átkozottul nem segítőkész, persze, mintha komolyan elhittem volna, akár egy pillanatig is, hogy majd felírja egy papírszalvétára Fenrir címét, aztán belakmározza a neki hozott húst és még üdvözlőlapot is küld a pokolból, ha már a lángok nyaldossák a talpát.
Igen, végül is Nikolai mindent megtesz, hogy a verbális abúzusnak minden lehetséges módjának eleget tegyen. Bántsa egy nő büszkeségét, tehetetlenségét, gyengeségét, női mivoltát, hiúságát aztán most a baszatlanságát. És elviselhetetlennek tartom a gondolatot, hogy éppen így, ilyen alattomos módon találja el a gyengepontomat, csak azért, mert erre számítottam a legkevésbé.  
Nem hiszem el, hogy tényleg elérte, hogy a lankadatlan figyelmem most egyetlen testrészére összpontosuljon és a vér ezzel együtt a fejembe tóduljon, annyira, hogy egészen beleszédüljek. Erőt veszek magamon, hogy még így, megszégyenítve is a szemébe nézzek, izzik a tekintetem a haragtól és szabálytalanul kapkodom a levegőt.
- Hát persze, hiszen ezért jöttem, örülök, hogy végre rátértél a lényegre. De sajnos csalódnom kellett, nem hiszem, hogy egyhamar bármit is tudnál kezdeni azzal ott. És ne félj, eszembe sem jut ezért magamat okolni – most már a hűvös nyugodság, ami az utolsó mentséváram lehetne, elárult abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Kezem megremeg, és lépnék még egy lépést hátra, de már nem tudok. – Undorító egy féreg vagy, de gondolom, hogy ez nálad bóknak számít. - szinte suttogok, hátha sikerül lepleznem, hogy a hangom megremeg a testemmel együtt. - Ne merj hozzám érni.

Valóban tündérmesevilágban élnék? Nem zárom ki a lehetőségét. Vannak elképzeléseim a világról, és nem várhatom el, hogy egy koszban és mocsokban felnevelkedett vérfarkas hasonlóképp lássa. Meg sem lepődök igazán, amikor az én tökéletesnek hitt életemmel akar példálózni. Nem tökéletes, ennyit leszögezhetünk, még csak közel sem jár ahhoz, amit kislányként elképzeltem. Nem, annál sokkal jobb. Mennyire kell elcseszett kétlábú legyek ahhoz, hogy azt akarjam, valami jó jusson másoknak is? De mint mondtam, nem támasztok elvárásokat Nikolai-jal szemben.
- A gyermekeim, a körülményekhez képest, köszönik, jól vannak, és én is. De nem tudom elképzelni sem, hogy ez miért akkora  bűn? Miért kell mások jólétéhez hasonlítanod a saját nyomorodat? Nem gondolod, hogy enyhén egyenlőtlen a játszma?
Itt csevegek egy vérfarkassal, aki gyűlöli már a puszta létezésemet, aki szerint tizenöt évvel ezelőtt már fűbe kellett volna harapnom, ha lehet, az ő karmai között kellett volna kimúlnom és minden, ami azután történt, csak egy anomália létezés szövetén. Természetellenes.
- Az a baj veled, hogy türelmetlen vagy. Hogy csak a nagy képet látod, de nem vagy képes értékelni az apró részleteket. Igen is változtatna a dolgokon, ha rábírnád magad az együttműködésre. Jobb lenne. Elviselhetőbb. Nem dőlne be persze neki mindenki, mert az emberek sajátja a bizalmatlanság. De ezekszerint a vérfarkasoké is. De bizonyos szinteken múködne. Ez egy kétélű játszma. És nehogy azt hidd, hogy azt hiszem, a minisztérium valami titokzatos, szent tehén, éppen ellenkezőleg, nem lennék itt, ha azt hinném, minden olyan tökéletesen működik – megalázó így állni tehetetlenül és olyasvalamiket bizonygatni neki, amiket képtelen elfogadni. De nem tehetek mást. Jelenleg az egyetlen fegyverem a szavaim, ezekben kell bíznom, hogy ha éppen elégszer ismétlem őket, egyszer csak bogarat ültetek a fülébe.
És állni, tépni a számat még közelről sem annyira megalázó, mint áldozatul esni az olcsó játékainak, de én mégis ezt teszem. Túlságosan könnyedén bedőlök neki. Hagyom, hogy zavrba hozzon, s aztán hogy megfélemlítsen. Szinte ellenállás nélkül.
Undorodom a szavaitól és ez az undor láthatóan kiül az arcomra is. Megremeg az ajkam, ahogy hagyom, hogy bejusson a fejembe, ahol istentelen dolgokat művel velem, aztán ugyanezeket az istentelendolgokat megteszi Greyback és a többi vérfarkas is. A szívem kétszer olyan gyorsan kezd verni a mellkasomban, mintha ki akarna ugrani a helyéről. De mindez semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor a gyerekeimet fenyegeti.  Pedig talán jobb volna, ha megharapna. Minden olyan egyszerű lenne. Csillapíthatná a vérszomját és egyenlőbb félként is kezelne. Csakhogy én szeretek ember lenni és emberi létem minden aspektusát.
Lassabbak a reflexei az átlagosnál, de azért még mindig elég gyors ahhoz, hogy nehéz választás elé állítson. Szembeköpjem? Vagy előrántsam a pálcámat és hátráltató ártást küldjek rá? És mi lenne, ha előbb hátráltató ártást küldenék rá, aztán köpném le? A megannyi lehetőségtől csak összekuszálódnak a fejemben a gondolatok és képtelen vagyok tiszta, hideg fejjel gondolkozni. Arcom éget és a leheletétől felfordul a gyomrom.  Tudom, hogy ezzel, mindent elrontok, mégsem tudok leállni, megteszem, amit már a kezdetektől akart.
Egy pillanat műve az egész, ahogy előrántom a pálcámat és felé kiáltok egy Impedimenta átkot nagyon-nagyon közelről. De a karomat nem engedem le, mert ha ezzel csak felbőszítem (és nyilván csak felbőszítem), akkor majd le tudjam átkozni a két lábát, mielőtt újra a közelembe kerülne.
- A fenébe is, Nikolai, én tényleg csak beszélni akartam veled – hangom majdhogy nem hisztérikus, mint amikor szépen eltervezel valamit, aztán pont az ellenkezője történik a dolgoknak és iszonyatosan dühös vagy magadra, de főleg kikaparnád Nikolai szemét. - Nagyon is jól tudom, hogy kivel beszélek. Ideje lenne, ha te is észrevennéd, hogy nem valami olcsó minisztériumi lotyó vagyok, akit csoportosan meghághattok és nem..én..vagyok..az..ellenség.