Hosszas készülődés előzte meg hazatértemet, mégis alig vártam, hogy megérkezzek. Amikor az ember sokáig távol van akár munka kapcsán akár bármi más okból, egy idő után önkéntelenül is a családi fészek melegére vágyik. Tudom jól, hogy ez a mi esetünkben sosem működött, hisz fél év házasság után is csak idegenek vagyunk egymás számára. Tudtam, hogy nem fog meleg vacsorával várni, nem fog készülni semmi kis aprósággal. Igazából még csak vele sem fogok aludni. Szomorú tény, de így van.
Éjszakára esőt mondtak, reménykedtem benne, hogy sikerül elkerülni. Az idő azonban csúnyán kibabrált velem abban a pillanatban, hogy beültem a taxiba. Az autó szélvédőjén kíméletlenül felszaporodott és kövér esőcseppek kezdtek el folydogálni. Tehát nem úszom meg a zuhét. Nem is olyan baj, legalább tudom, hogy ilyenkor pláne kevesen vannak az utcákon. Noha mágusként megtehetném, hogy elhoppanálok haza, egy mugli útvonalon közlekedni manapság valahogy mégis biztonságosabb. A taxis végül megkapja a fizetségét, én pedig az utazótáskámmal és a bőröndjeimmel egyenesen a főbejárathoz veszem az irányt.
Halkan fordítom el a kulcsot, a zár szinte suttogva kattan. Majd a lehető leghalkabban cipelem be a holmijaimat egymás után a nappaliba. Otthon, édes otthon. Mondani szokás, és noha számomra is azt jelenti, nem úgy térek haza, mint mások szokták. A berendezés, az ízlésvilág csak kis mértékben tükrözi az ízlésemet. Nagyrészt a feleségemé, hisz nem fordul elő gyakran, hogy itthon vagyok. Talán változtatnunk kellene, talán nyitni egymás felé egy kicsit. Elvégre több mint fél éve vagyunk már egy család, mégis olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen.
Kilépek a cipőmből, előveszem a pálcám és intek a bőröndök felé, hogy ellebegjenek a szobám felé. Én pedig a zakómból kibújva, majd a fogasra akasztva azt elindulok a nejem hálószobája felé. Vagyis ami a közös hálószobánk lenne, csak komplikált olykor az együtt alvás. Résnyire most is nyitva a szobaajtó, hisz ki előtt is zárja be azt. Az ajtófélfának dőlök, magam előtt két karomat összefonom és figyelem Őt egy picit. Annyira más ilyenkor, amikor alszik. Nincs nyoma ingerültségnek, frusztrációnak, nem a napi problémák bűvkörével ontja a nekem szánt csípős megjegyzéseket. A legtöbbször ilyenek vagyunk, ő veszekedne, én hallgatok. Úgy hiszem, nem a veszekedéssel kellene kezdenünk, hanem megismerni egymást. Az eddig sajnos nem igazán sikerült.
A csöndes figyelést végül csak megunom, így elrugaszkodok a kerettől és elindulok a szobám felé, hogy kibújva a ruhámból tusolni, majd aludni térjek. Tény és való, fárasztó volt az utazás.
Másnap ébresztő sem kell, de a szokásomhoz híven korán ébredek fel. Ő sincs még ébren, így úgy döntök, elfoglalom a konyhát. Felteszem a kávét főni, majd nekilátok egy kiadós angol reggeli készítésének tojással, toast kenyérrel és egy kis baconnel.

Amióta megérkezett ez az igencsak rémisztő sötétség, vele együtt jöttek a gondok. Szinte nincs olyan nap, amikor ne kapnék jelentést valami újabb támadásról, újabb halottakról, újabb Minisztériumi dolgozókról. A legnagyobb problémám pedig az, hogy nem tudunk többet tenni annál amit teszünk. Ez pedig mind nagyon jól látjuk, nem elég. Az utóbbi negyvennyolc óra oly fárasztó volt, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Belefeledkeztem a papírmunkába, az asztalomon lévő kupacomtól engem már látni sem lehet. Miután többször is rosszul éreztem magam már a fáradtságtól, éhességtől és kiszáradás közeli állapottól, úgy döntöttem hazamegyek egy kiadós alvásra.
A reggel a vártabbnál furcsábban indult. Bacon és kávé illat lebegte körbe a szobám minden egyes pontját. A gyomrom rendesen megkordult rá, viszont ez nem egy olyan mindennapos dolog nálunk. Ian eltűnt hetekkel ezelőtt, egy szó nélkül, én pedig nem vagyok az a háziasszony típus, a reggelimet is legtöbbször a munkahelyemen bonyolítom le, így hát amióta egyedül feküdtem és keltem, nem volt a konyhára szükségem. Felkapom az egyik pulcsit a szekrényemből, magam köré tekerem, majd összefont karokkal lépek ki az ajtón, át, határozott léptekkel a konyha felé. Fogalmam sincs, hogyan kellene lereagálnom egy ilyen helyzetet, nem mondhatnám, hogy nagyon tetszett amikor másnap már nem találtam a házban. Nem volt túl sok alkalmam átérezni a házasság fontosságát, sőt, azt sem mondhatnám, hogy túl sok érzelmet fejtek ki a férfi felé. Főleg nem egy ilyen reggelen.
Először azt gondoltam, hogy szó nélkül elsétálok mellette, majd elkészítem a saját reggelimet, de aztán mire elértem a konyháig, olyan távolságba, hogy ő is észrevegyen, sikerült magamban felborzolni a kedélyeket és furcsa, mogorva pillantással megilletnem a férjuramat.
- Á, a tékozló fiú hazatért, jó hosszú idő után... - Gúnyos megjegyzés, ironikus hangnem, én pedig elviharzom mellette és az egyik polcról leveszem a müzlimet, majd szótlanul elkészítem és helyet foglalok az asztalnál. Ian még egy pillantást sem kap. Nem érzem úgy, hogy megérdemelné.

Ne mondanám, hogy belefeledkeztem a reggeli készítésbe, de valahogy mégis sikerült ezt a malőrt kivitelezni. Valahogy jól esik most elmerengeni, csak valami olyat csinálni, ami már rutinból megy, és nem kell törnöm rajta a fejem. Azt hiszem, a ház teszi, vagy az idő, vagy csak mert reggel van. Reggel általában sosem indul gördülékenyen a nap a legtöbb ember számára, amíg meg nem érzi a frissen főtt kávé illatát, ízét, aromáját és pulzív ébresztő erejét. Én nem tartozom ezen emberek közé, most mégis mindezen tevékenységen ügyködök. Talán csak a látszattal szeretném magamat, magunkat nyugttani, talán tényleg kedvességből teszem mindezt. De feleségem szavaira hirtelen kapom fel a fejem és pillantok el felé. Nocsak, észre sem vettem, hogy felébredt. Tényleg van valami ebben a házban.
- Jó reggelt neked is. – mosolyodok el mint ha épp csak rám köszönt volna, miközben figyelmen kívül hagyom szavai ércességét. Megértem, ha haragszik, de mindketten csak a munkánkat végezzük, és nem keresztezzük egymás útját, nem igaz?
- Kávét? – az imént már épp visított a gőz, hogy szeretné szétrobbantani a kávégépet, így teljes biztonsággal állíthatom, hogy készen van. Elő is veszek két bögrét, hogy kitöltsem.
- Cukrot, tejet? – a hűtőhöz lépek, hogy kivehessem a tejet, ugyanis én azzal fogom inni, nem kevés cukorral.
- Hogy aludtál? Milyen napod lesz? – nekiállok a kávé ízesítésének, miközben felteszem ezeket a már erőltetetten formális kérdéseket. Nincs renden ez így, de azt hiszem jelenleg ennél tovább nem nagyon fogunk menni, nem úgy látom rajta, hogy nagyon engedékeny hangulatában lenne. Vagy épp kedves lenne. Elég vádlón néz rám, amit félig értek is, félig pedig nem. Házasok vagyunk, mégsem élünk házas életet. Pedig szívesen megtapasztalnám jobban is, milyen az. Csak hát a körülmények…
- Kissé elhúzódtak a teendőim, azért kellett most ennyi ideig távol lennem. De ha úgy érzed, jót tenne nekünk, csinálhatunk valami közös programot.

Kifejezetten idegesít még az is, ahogy könnyedén, nyugodttsággal üdvözöl és egyszerű mindennapi kérdéseket tesz fel nekem. Miközben én megpróbálom elengedni a fülem mellett mindezt és belemélyedni a műzlim igazán érdekes kavargatásába, a kitöltött kávé illata megcsapja orromat és egyszerűen csak nem tudok ellenállni neki. Felpillantok rá, elhúzom a számat, ettől még persze nem lesz minden jobb, csak hát vannak létszükségletek.
- Kérek, köszönöm. Egy cukor, sok tej. - Hadarom el. Nem érzem valami túl jól magamat, na nem mintha az utóbbi időben bármi lehetőségem lett volna egyáltalán ilyesmire, de most, hogy itt van ez furcsa. Furcsa, hisz az élmény amit a házasságunk napján megéltünk együtt, hogy viszonylag egészen jól szórakoztunk és el tudunk engedni a gátlásainkat, most valahogy oly távolinak tűnik és el is veszett bennem az az akkori lelkesedés. Talán még valahol mélyen pislákol egy lángocska, ami egyszer talán előtör, de nem hinném, hogy hamar. Kis ideig próbálom feldolgozni a kérdéseket amiket feltesz nekem. Felvont szemöldökkel jelzem, hogy ezek igazán szokatlan dolgok számomra, de nem hinném, hogy ezt ebből leveszi mondjuk. Az arckifejezésemből már annál inkább.
- Hm, öhm, nem tudom, annyi sok minden történt, hogy nincs időm gondolkodni. de egyébként jól aludtam, konkrétan beestem az ágyba amikor hazaértem. - Nem mondom, nem lenne rossz kikapcsolni egy napra, mondjuk, de persze úgysincs olyan szerencsém, hogy ezt megtehessem, mert bárhol megtalálnának. Ilyen az élet, ilyen ha az ember egy magasabb pozíciót bevállal. Túl sok a felelősség, főleg ilyen időkben... Megköszönöm a kávét, majd jólesően belekortyolok egyet, aztán pedig félretolom a műzlimet.
- Te mikor jöttél meg egyáltalán? Most reggel? Jól járnának velem a betörők... - Fintorodom el, és ez a dolog a magyarázkodás után sem kerül le az arcomról. Természetesen érdeklődő tekintettel próbálom végighallgatni a mondandóját, de fejemben közben olyan dolgok keringenek, amiket jobb is, hogy nem mondok ki. Mindkettőnk érdekében.
- Értem. Nem tudom, milyen közös programra gondoltál egyáltalán? - Nem rosszból, de mit tudnánk mi ketten együtt csinálni? Nem tudom elképzelni, sőt, olyan furcsa is ez az egész. De mondjuk jobban belegondolva, talán tényleg ez kellene. Ez a kis lazítás, már amit most a reggelinél kaptam jólesett igazándiból, még ha nem is akarom bevallani ezt, talán több kellene belőle.

Mindig sikerül megvalósulnia annak a szabálynak, hogy ha valamit szeretnél elérni a másiknál, édesgesd magadhoz valamivel. Ez esetben a kávé a megfelelő eszköz, hisz a legtöbb ember napja el sem indulna enélkül. Kis mosollyal veszem tudomásul, bizony most őt is ki kell szolgálni. Ha már töltöttem az én kávémba tejet, akkor kap ő is épp úgy, ahogy azt kérte. Szóval egy cukor és sok-sok tej. Én talán egy picivel édesebben szeretem, de ezek szerint a kávézási szokásaink hasonlóak.
- Szóval te inkább lattésabb vagy. - vonom le a nagyszerű konzekvenciát, miközben az ő poharát is a kezembe veszem a sajátoméval együtt. Nem pillantok rá, csupán egy kósza tekintetet kap tőlem, ahogy válaszol. Nagyszerű, legalább beszédes, annyira mint eddig. Azt hiszem a későbbiekben igen csak van min beszélgetnünk, finomítanunk, ha szeretnénk, hogy ez a házasság működjön is és ne csak egy kirakat legyen. Végül elindulok felé a bögrékkel a kezemben, hosszasan elidőzve pillantok rá, veszem szemügyre az arcát, az ajkait, majd fúrom bele a tekintetemet az övébe, miközben a kezéhez érintem a bögréjét.
- Ha szeretnéd, ma nem kell egyedül aludni. De nem volt szívem éjszaka felébreszteni téged. - ezzel pedig megválaszolom a kérdését, miszerint mikor érkeztem én meg? Nem zavartatom magam különösen sokáig ebben a helyzetben, ugyanis rövidesen ellépek tőle, hogy belekortyolhassak én is a kávémba. Na meg ott van a reggeli is, ami felé vetek egy pillantást. Ő a müzlivel tiltakozik, de nem kötelességem nekem ez ellen tiltakozni, sem zavarba jönni, csupán leintem pálcával a tüzet, hogy ne készüljön tovább semmi sem. Még forró, sőt mi több, ha egyedül fogom megenni, akkor bizony nem fogok tányért piszkítani sem.
- Nem is tudom, szívesen megismerném a hobbidat akár. Veled együtt. - válaszolom egy kissé elgondolkozva, miközben a bögrét leemelem magam elé és a tartalmát kezdem közben fixírozni.

Hálás tekintettel pillantok felé, amikor a kávémat készíti. Kicsit úgy érzem, engedhetek a feszült hangulatomból, kicsit talán feloldódhatok, de még mindig őrülten furcsa nekem az, hogy ő lesz az az ember akivel életem végéig együtt fogok élni. Ezt nem mondhatnám, hogy könnyen meg tudom szokni. Bólintok a kávés meghatározásra, aztán csak elveszem tőle a bögrét, és az ő hosszas pillantásai zavarában, én csak röviden lesem meg őt, az érdekes arcfelépítését és a hozzá illő bohókás haját. Ez valahogy mindig is tetszett benne. Mást nem nagyon tudok egyelőre felsorolni. De jól esik ez az apró törődés is, amit így, ennyi idő után kapok. Hogy egyáltalán kapok... mert nem mondhatnám, hogy az elmúlt néhány évemben bárkitől is kaptam volna ilyesmit. Ez mondjuk természetesen az én hibám is, mert nem is vágytam senkire és semmire. Talán most már kellene.
Következő szavai meglepnek és ez szerintem ezt jól látszik is az arcomon. Ezek a mézes-mázas szavak jól hatnak rám, furcsa érzés és nem gondoltam volna, hogy ilyen leszek majd amikor hazajön. Sőt, ha őszinte akarok lenni nem is gondoltam volna, hogy valaha visszajön...
- Hm. Ez rendes tőled. - Mit mondhatnék még? Nem akarom túlzásba vinni, de nem is vagyok az a nagyon köszönöm ember. Egyszerűen inkább csak belekortyolok a kávémba és kezeimet melengetem tovább a bögrén, miközben a benne keletkezett kávé-tej örvényt figyelem.
Hobbi? Hirtelen elfehéredve gondolkodtam el ezen a szón. Nem is tudom megmondani igazán, mikor volt időm utoljára bármilyen ehhez hasonló dolgon részt venni, a munka nem nagyon engedi meg ezt számomra. Talán feltűnhet neki, hogy sokáig gondolodom ezen az egészen, nem szeretnék leégni előtte, de valamit kénytelen vagyok válaszolni, milyen hobbijaim is voltam régen?
- Hát... öhm, a munka mellett nem nagyon van időm ilyesmire, de... - Felnézek rá, kicsit talán el is pirulok zavaromban. Mi van veled Karen? - Régen szerettem a kviddicset. Úgy tudom, most van a hétvégén egy kviddics fesztivál valahol nem messze, de nem tudom pontosan hol, talán a Reggeli Prófétában olvashattam... - Elmerengek hosszasan és csak rövid szönet után eszmélek fel. - Izé, te szereted a kviddicset? - Véleményem szerint ez egy elég béna próbálkozás és biztosan hülyének fog nézni, hogy ennek a nyomorultnak még rendes hobbija sincs. Bláh, de komolyan, mit mondhatnék még?

Kis mosoly ül ki az arcomra annak hallatán, hogy voltaképpen dicséretet kapok tőle. Amennyire hallottam, ez már nagy dolognak számít, mivel sem dicsérgetni, sem hálálkodni nem szokott. Pontosan tudtam, miféle kihívás elé állok, amikor ezt a nőt elvettem. Elég volt csak a rokonokat hallgatni, amikor épp mással táncolt vagy mással volt elfoglalva. De ha belegondolok, azt hiszem tudnánk meglepően jól alkotni közösen, csak ahhoz nem ez kellene, nem hónapok alatt párszor összefutni, a munkába temetkezni és még sorolhatnám. Úgy hiszem megtalálható az út hozzá, ahogy látom most is kellően meglepett és jól is esik neki már csak ennyi törődés is. Miért várt mindeddig ilyenekkel?
Tekintetem ismét rá emelem, ahogy válaszolni kezd. Látom rajta önnön megrökönyödését, ahogy ehhez gondolkoznia kellett, hogy nem megy csak így csuklóból. A bögrét ismét az ajkaimhoz emelem, hogy kortyoljak egy újabbat az italból, de a tekintetemet nem emelem el róla. Különös, hogy nincs hobbija, de valahol nem lep meg. Aki ennyire a munkája szerelmese, az bizony nem fog más hobbik után nézni és ezt tökéletesen átérzem, hisz magam is ebben a cipőben járok. Mosolyom egy kicsit szélesebb lesz, ahogy előhozakodik mégis valamivel. Már gondolhattam volna, biztos csak velem nem akar semmit sem csinálni. Pedig a napnál is világosabb, miről van szó.
- Ismerem, noha nem igazán jártam el rá. De őszintén szólva mivel még nem voltam meccsen, nem tudom, hogy tetszene-e. Szívesen megnézem veled azt, amit említettél. Miért is ne? - nem zárkózok el tőle, már csak amiatt sem, hogy voltaképpen ez az egyetlen pont, amin el tudunk indulni bármilyen irányba. Lehet nem fog tetszeni, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy unatkozni fogok. De talán vele nem, talán így egészen más lesz.
- Egész hétvégés program lesz? Mert akkor készülni kell rá, venni ezt vagy azt, tudod. Vagyis... voltaképpen még ráér. Rohansz ma dolgozni? Vagy ráérsz egy picit... - pörög ezerrel az agyam, mit is mondhatnék, mire nem kapja esetleg fel a vizet. Végül csak leteszem az üres bögrét és a reggelimet az asztalra lebegtetem.
- Gondoltam... elkísérhetnélek.

Rosszul érzem magam, amiért túlságosan elgondolkodtatott ezen a hobbi kérdésen. Tekintetemmel az asztlt fürkészem és nem tudom, mit fog szólni ehhez a közömbös kviddics kedveléshez, és ahhoz, hogy semmi különleges hobbit nem tudok felmutatni. Neki biztos van... csak ugye az itt a kérdés, hogy az övé mennyire lenne érdekes számomra. Eléggé különbözik az ízlésünk, azt hiszem. De lehet, hogy csak kevésbé ismerem és ez itt a probléma. Egyszer majd biztosan ki fog derülni.
- Az iskolában sem voltál soha? - Meglepődött tekintetem azt hiszem mindent elárul. Őszintén nem ismerek olyan embert, aki az eddigi élete során legalább egy meccsre ne ment volna már el. Így hát kénytelenek vagyunk ezt bepótolni, és akkor ez a lehetőség nagyon is jó lesz majd rá. Bólintok csak egyet, mást most nem szólok, el kell gondolkodnom rajta, mit is írt abban a fránya újságban. Nem gondoltam volna, hogy beleegyezik majd, hogy elmenjünk. Úgy érzem, a férjem most túlságosan is beleélte magát ebbe az egészbe. Próbálom minden kérdését memorizálni, hogy tudjak megfelelő választ adni neki, de eltelik egy rövidke kis idő, mire sikerül mindent összehangolnom a fejemben.
- Két nap, és csak kaját meg ilyen dolgokat kell vinni mert nekem lesz előrefoglalt sátram, amit a minisztérium rendez. Nem szeretném, hogy tehernek érezd ezt a készülődés dolgot, nem kell eltúloznunk azt hiszem... De egyébként még ráérek... talán egy órácskát még. - Tekintek a falon lévő órára, majd vissza, kicsit bátrabban a férfira. Megzavar a lelkesedése és ez a hirtelen velem akar lenni dolog, de egyrészből jól esik, másrészből még mindig kicsit neheztelek rá amiért csak úgy itt hagyott magamra a múltkor. Hosszas szótlanság után bólintok ismét.
- Miért is ne? Ha szeretnéd, jöhetsz... - Apró piros pozsda jelenik meg az arcomon, és nem is tudom, hova tovább, mit kellene lépnem.

Jobban elmosolyodok, ahogy látom a meglepettségét. De valahol ez teljesen normális, teljesen megértem a dolgot. Csak én meg esetleg még néhányan voltunk annyira csodabogarak, hogy még az ilyen nagyobb eseményeket is mint a kviddics képesek voltunk kihagyni, még akkor is amikor a saját házunk játszott tétmeccset és nem volt mindegy az annyi. Voltaképpen nem az én buzdításomon múlott sosem a meccs.
- Nos... szívesebben töltöttem az időt Lumpslucknál, mint kimenni kiabálni. - vallom be, végül csak ráveszem magam, hogy kibővítsem a válaszom. Egy kissé félszegen lesütöm a tekintetemet.
- Valójában hozzátartozik az is, hogy nincsenek túl... kellemes élményeim a seprűvel. Sosem kedveltem a repüléstant.
Túltárgyaltnak tekintem a kviddics iránti szeretetemet, vagy inkább a repülés irántit. Meglehet, attól még lehet jó egy meccs, ki tudja. Lehet majd én is ott fogok őrjöngeni - amit nem hiszek - és egy próbát megér az egész, már csak a kapcsolatunkért is.
- Akkor majd írok egy listát, mire lesz voltaképpen szükség és akkor biztosan nem viszünk semmit fölöslegesen. - én így szoktam összegezni, amikor útra indulok egy-egy kutakodásom során és bevált rendszerem van. Noha ez csak pár nap, egy kis alaposság sosem árt. Meg hát... fel kell készülni bármire, ki tudja mi fog történni ott.
- Rendben, én úgy... - elpillantok a reggelim felé - fél óra múlva készen leszek, nem tudom neked mennyi időre van szükséged. De utána akár indulhatnánk is.
Talán picit tényszerű és kategorizáló vagyok, de voltaképpen az sem jó, ha késve indulunk. Szerintem ő is elég alapos ami a reggeleket illeti.
- Odabent nekem is lesz dolgom, le kell adnom néhány tanulmányt. Gondoltam ha már egy helyre megyünk, akkor ez a legkevesebb. - mosolyodok végül el egy picit, majd az asztalhoz sétálok, hogy leüljek reggelizni.

- Á, értem. - Ezzel részemről körülbelül lezártnak is tekintett volt a téma. Szükségem volt a kviddicsre és a jó sok repülésre, hiszen az aurori szakmához elegedhetetlen a jó seprűkontroll és a kiváló repülésgyakorlatok. Rengeteget készültem minden meccsem előtt és persze ez tökéletesen meg is látszott mindig rajtam. Sosem rontottam, kivéve, persze ha okot adtak rá. Az már egy külön téma. - Nekem se ment túl jól elsőre, de utána mégsem adtam fel. De attól még tetszhet a játék, nem kell seprűre ülnöd. - Vonogatom meg a vállamat, természetesen nem bírtam ki, hogy a gondolataimat ne mondjam el neki. Kicsit megrezzenek, és más irányba pillantok. Vajon tényleg jó ötlet volt ez a kviddicses dolog? Már kicsit kezdek kételkedni, de viszont úgy hiszem, nem léphetek vissza. Az bunkóság lenne.
Kicsit meglep a túlbuzgósága, a listával meg az egyéb dolgokkal. Mindig összeszedett vagyok, de agyban és hát azért annyira nem bánt a dolog, ha egy két felesleges cuccot is elviszek magammal, aztán ki tudja, mire lesz még szükségem ott hirtelen. Felvont szemöldökkel pillogok rá pár pillanatig, majd csak biccentek, úgy érzem nincs értelme most ezért vitába szálni. Biztos jó lesz majd, csak ezzel biztatom magamat. Azt hiszem még egy jó párszor el kell majd mondanom, mielőtt elindulunk. Vagy még talán ott is? Felállok a székről, majd a kávésbögrémet a mosogatósba teszem, ami persze tökéletesen, tisztán pillanatok múlva már a szekrényben is landol a helyén, majd nekidőlök a pultnak és összehúzom a kardigánom.
- Annyi idő nekem is tökéletesen elég. Tanulmány... áh, nekem is le be kellene vinnem néhány doksit, el ne felejtsem! Öhm, nem tudom, nem tudom ma meddig kell dolgoznom... - Nincs bűntudatom, csak nem tudom eldönteni egyszerűen, hogy most tartozok neki magyarázattal ilyen dolgokról vagy sem. Az ajtó felé indulok, még mielőtt kimegy a fejemből a dokumentumos rész, de azért még megvárom, mit is reagál rám.

Megmosolyogtatnak a szavai, valóban dönthettem volna úgy, hogy annak ellenére, mennyire nem megy a repülés, kilátogathatok a meccsre. De hát annyira sem érdekelt, mint trollt a porszem egy egy barlangban. Inkább töltöttem az általam hasznosnak vélt teendőkkel az időt, kihasználtam a lehetőséget, hogy a könyvtár azon részein is átrágjam magam, ahol mondjuk máskor tolonganak, vagy csak nem bámulnak meg, hogy mégis mit olvasok. Roppant kellemetlen tud lenni, amikor én haladnék a fejtágítással, közben a velem szemben ülő azt figyeli, mit keres az a förmedvény a kezemben. Szinte az arcára volt írva. Persze amúgy nem zavart volna, de így mégis csak békésebb volt odabent olvasgatni, mint megőrülni a lelátón csak mert valaki dob egy pontot vagy elkapja a cikeszt. Az is egyfajta művészet, mégis az általam nem megértetté.
- Igazad van. - válaszolom végül beismerően. Azt gondolom, szükséges az effajta megerősítés a házasság ezen szakaszában, nem? Mások mit csinálnak ilyenkor? Sülve-főve együtt vannak és az ágyban kötnek ki. Azt hiszem az nekünk még korai, nem tudom mit szólna hozzá, ha...
Foglalkozok inkább azzal a baconnel, tojással és ami még a reggeliben van, mint ilyenre gondolok. Lassan kezdek enni, miközben felpillantok rá. Figyelem minden egyes mozdulatát, ami arra enged vonatkoztatni, hogy zavarban van vagy csak elzárkózott. Összehúzza a kardigánt, pedig nincs hideg. Nem teszem szóvá az észrevételt.
- Nagyszerű! - emelem fel kis vigyorral a villára tűzött falatot is, ami aztán a számban végzi be. Akkor ezt is túltárgyaltuk. Még pár falat és én is végzek, hogy aztán mindent a mosogatóba tegyek, ahol már nincs több dolgom. Milyen szerencse, hogy megkönnyíti az életünket a mágia.
Elmegyek rögvest felöltözni, egy pár szürke zoknit, hozzá sötét színű szövetnadrágot veszek fel. Nem szeretem a szoros és feszes, kényelmetlen holmikat, ellenben ez pont rám lett szabva. Hozzá társul a fehér ing, hátul fekete, elöl szürke mellény, szintén szürke csokornyakkendő és a szürkés zakó. Meg a táskám és már kész is vagyok, a hajammal nem foglalkozom. Hamarosan már a kandallónál várakozok, így a legegyszerűbb eljutni a Minisztériumba.

Tekintetemmel figyelem őt, de már csak egy bólintásra futja amikor a kviddics témát lezárjuk. Mindenről megvan az őszinte véleményem és talán rossz tulajdonság, talán nem, de ami a szívemen az a számon. Sok esetben. Például az érzelmeimről - amit mellesleg nem is tudom, hogy vannak e olyan régen kellett őket használnom - biztosan nem tudnék egy szót se szólni. Kínos. Tartanom kell magamat, nem bukhatom meg az erős, megfeszült nő szerepemet.
Még pár pillanatig figyelem, ahogyan a reggelijét fogyassza. Nagyot nyelek, és inkább kilépek az ajtón, hogy el tudjam intézni a dolgaimat még időben. A szekrény előtt állva nem kell sokáig gondolkodnom azon, mit is vegyek fel, egy egyszerű fekete kosztünöt öltök magamra ami tökéletesen kiemeli az alakomat, majd feltűzöm a minisztérium jelét rá, ami érdekes, hiszen a muglik számára egy egyszerű kis brossként szerepel. Az imént emlegetett dokumentumköteget pedig nem felejthetem el, azóta csak ezt mondogatom magamban amióta kiléptem a konyhából. Felkapom őket, táskám mélyére süllyesztem és még mielőtt kilépek a szobaajtón, a tükörben végignézek magamon. Vajon tetszem egyáltalán a férjemnek? Megrázom a fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot.
Az előszobába érve taláromat is kezembe veszem, de nem veszem még fel, nem tartom szükségesnek, és pillanatokkal később már Ian mellett állok a kandallónál.
- Indulhatunk? - Kicsit zavarban vagyok, őszintén mert fogalmam sincs, miről kellene beszélgetnem vele, de talán majd egyszer elmúlik ez a feszengés is amit a jelenlétében érzek.

Ha abból indulok ki, hogy ő milyen személyiség, arra következtetek, hogy nem kell sokáig várnom rá. Nem tartok attól, hogy esetleg bemelegszem, inkább csak leemelem a kandalló párkányáról a tálkát, amiben a hopp-por van. Lassan majd használnunk kell, ami azt illeti. Vajon mennyire tudnánk ezt bevetni ha menekülni kellene? Nagyjából ismerem a bejegyzett hopp-hálózatot a Minisztériumból, mégis úgy érzem, hogy egy menekülőutat kellene titokban fenntartanunk. Csak sóhajtok. Megint olyan jellegű problémákkal foglalkozok, amik jelenleg annyira nem aktuálisak. Számomra legalábbis biztosan nem. De ő elég magas pozícióban van ahhoz, hogy bármikor számolni kelljen egyfajta eltávolítási megkísérléssel. Nem azt az időt éljük, hogy megnyugodhassunk, ő pedig nyíltan is céltáblát játszik egy fontos pozícióban. Vajon van vagy lesz arra mód, hogy esetlegesen komolyan elbeszélgessünk a mi kis családunkról? Nem firtatom tovább a témát, inkább meggyújtom a tüzet a kandallóban.
Valóban nem tart sokáig a készülődése, fordul még egyet a talárjáért, majd jön is vissza. Picit elmosolyodok a láttán, egészen más most mint a reggelinél. Nem tűnik haragosnak, ellenben sokkal határozottabb. Mit szólna mondjuk, ha megemlíteném mit gondolok róla?
- Csinos vagy. - mondom szolid mosollyal, megkerülve a kérdését. Persze nem hagyom figyelmen kívül, hisz már veszem is ki a megfelelő mennyiségű port az edényből, amit aztán vissza is teszek a helyére. A port pedig egyenesen a tűzbe dobom. Zöld lángok kezdik el nyaldosni a kandalló peremét, én pedig nyújtom a kezem a kandalló felé.
- Hölgyeké az elsőbbség. - mondom modorosan, miközben belebámulok a tűzbe. Innét még talán nem is utaztam a Minisztériumba, igaz, nem is igazán voltam még sokat itthon a családi fészekben. Végül én is belépek a kandallóba és kimondom a helység nevét. Rövidesen a hatalmas csarnokban találom magam megannyi nyüzsgő kolléga között. Játékra fel, kissé zavartan pillantok körbe, majd ismét feleségem arcát kezdem el tanulmányozni.
- Legyen szép napod.